Gerecse 50 1999

1999 több új túrával is gazdagította az élménytáramat. A Gerecse 50 is ezek között volt. Nagyon nagy érdeklõdéssel vártam, mert tudtam, hogy nagyon népszerû túráról van szó. Volt amikor 2000-en vágtak neki a távnak. Népszerûségének okára nem tudtam rájönni (utólag se), de ugyanúgy arra se, hogy más hasonló távú túrán miért nem indulnak ennyien. Valami miatt nagy hagyomány a Gerecse 50. Azt hiszem közrejátszhat az is, hogy nagy múlttal rendelkezik. (sõt, talán ez maga az ok!)

Azon a héten nem volt túl szép idõ. Péntek este elkezdett esni az esõ. Mit esni, szakadt. Éjjel fel is ébredtem egyszer, és a szakadó égi áldás még mindig tartott, nem akart abbamaradni. Hajnalban keltem, üdén frissen. Kinézve az ablakon ugyan nem láttam semmit, mert sötét volt, de megállapíthattam, ma vizes túra lesz a javából. El is gondolkoztam egy röpke másodpercre, hogy valóban ki akarok -e kelni a meleg ágyból hajnali 4 órakor és gyalogolni akarok -e ebben az ítéletidõben. De ez csak egy röpke pillanat volt, gyorsan készülõdtem, el kell érni a vonatot. Egy kis reggeli (hajnali) és uzsgyi. Esernyõ elõ. A vasútállomáson olyan kihalt volt minden, hogy a korábbi kétségekkel teli pillanat egy kicsit megint magával ragadott, és újra meg kellett felelnem a kérdésre: "Mit keresek itt?" A válasz persze rögtön megvolt rá: "Egy igazi túrista nem riad vissza egy kis esõtõl" Na igen, csakhogy itt már ezt a kategóriát kinõtte az égi áldás. Több volt, mint kis esõ és esélyét nem láttam, hogy véges határidõn belül megszûnik. Megjött a vonat. Kellemes élmény volt a kocsiba belépve sok lelkes túrázót megpillantani. Kicsit még álmosan, de jókedvûen utaztak Õk is Tatabányáig. Itt aztán mindenki leszállt szinte a vonatról. A tömeg látványa bizonyosságot adott több dolog felõl is:

1. Nekem is itt a helyem

2. Nem csak én vagyok megbuggyanva

3. Nem fogok egyedül indulni

4. Jó napon jöttem

Ezeket konstatálva követtem a tapasztaltabbakat a rajtig. Itt egy egyedülálló érdekességet véltem felfedezni, amit még egy teljesítménytúrán se láttam. Volt egy hangosbeszélõs emberke a szervezõk között, aki annak rendje módja szerint köszöntötte és tájékoztatta az újonnan érkezõket, és beszámolt arról is, hogy már 600-an elindultak az útvonalon. Beérve a nevezõhelységbe egy kicsit szárítgattam az esernyõt, majd lecseréltem esõkabátra, neveztem, egy kicsit kajáltam, majd megvárva a 7:05-ös indulási idõmet, amit én írtam a lapra, elindultam. Az esõ szakadatlanul ömlött ránk. Még hallottam a fickót a hangossal, hogy mindenkinek azt kívánja, hogy nagyon ne ázzon el. Lehet hogy ez volt a leglehetetlenebb kívánság amit csak mondhatott.. A túra elsõ szakasza nem volt túl szívderítõ számomra. Aznap utoljára még egyszer felmerült bennem egy-két kétely. De a legrosszabb az volt, hogy nem ismertem az útvonalat, és amíg a város környékén mentünk, alig volt jelzés. Így aztán el is kavartam egy kicsit. Hiába voltak sokan.. A baj az volt, hogy egy kupac embert követve elõbb utóbb elérek az elsõ emberig, mert nem az én tempómat diktálják, és akkor vagy felveszem annak a ritmusát (ami helytelen megközelítés), vagy megelõzve elmegyek és eltévedek (ami meg kellemetlen). Én ez utóbbi perspektívát követtem. Mire beértünk az erdõbe, már a cipõm teljesen elázott, és elég sáros is volt, de az igazi sárdagasztás csak most kezdõdött. Nehezen lehetett haladni, mellesleg az esõkabáttal is meggyûlt néha a bajom. Az elsõ ellenõrzõpontnál a pontõrök egy autóban ücsörögtek. Gyors pecsételés, idõ, aztán tovább. Itt csatlakozni akartak hozzám, mert nem tudták az útvonalat, de mondtam nekik, hogy én is elõször vagyok, ráadásul egyedül (meg a tempóm se bírták volna, de ezt nem mondtam) úgyhogy ha nem akarnak elkavarni, akkor inkább vizuáljanak rá az útvonalra. Sorra elõztem a szétázott sporttársakat, akik ugyanolyan táncot jártak a sárban, mint én magam. 2. EP Egy házikó, a tetõ lelógó kis pereme alatt sok hitevesztett fiatal. Pénzért árultak teát. Gyorsan tovább indultam, nehogy lelombozzon a látvány. Itt már nem kellett foglalkozni a tócsákkal, meg a nagyon iszapos részekkel sem, a cipõmbõl már semmit se láttam, és teljesen átázott. Az esõkabát annyit ért, hogy deréktól felfele száraz voltam. Bár az arcomba azért befújta a szél az esõt. Lefele csúszni lehetett inkább mint menni, felfele meg csak kemény küzdelem árán lehetett elõrébb jutni. Sok helyen nem az úton mentek az emberek, hanem megpróbáltak az erdõben haladni. Ez jó módszernek bizonyult, bár volt olyan hely, ahol ugyanolyan dagonya volt mindenhol. A köv. EP Tardos volt. Itt rengeteg ember döntött úgy, hogy megy inkább melegedni haza. Nagy tömeg állt a buszmegállónál lévõ esõbeálló alatt. Kiszabadítottam a táskám az esõkabát alól, ittam egy sort, elõvettem a mazsolát és szemezgetve belõle tovább indultam a rendíthetetlenül zuhogó esõben. Valahol Tardos és Pusztamarót között tetszett meg a táj, meg úgy az egész dolog. Megjött a kedvem a túrához, a sár már nem tudott izgatni, úgyhogy egy kicsit belehúztam. Héreget is elhagyva már alig vártam a Bánya hegyet, amirõl már annyit hallottam. Kíváncsi voltam tényleg olyan meredek -e mint amilyennek mondják. Felfele vitt az út, de nem volt vészes. Egy szakasz után elgondolkoztam, hogy ez is meredek? Hát ez egy emelkedõ, slussz passz. Aztán megláttam. Hát igen. Szóval ez az. Meredek. Megállapítottam. Tiszteletet parancsolóan az. Nekivágtam az úton. A lábam össze vissza csúszkált a sárban. A két oldalamon egymást bíztató (de inkább lefele, mint felfele haladó) túratársak. Volt akinek azért egész jól ment. Nekem is, ez azt hiszem az agyonbordázott lábbelimnek köszönhetõ. Hát aki itt ma tornacipõben akart felmenni, az jobban járt, ha vitt kispárnát magával. A tetõn volt az EP. Kicsit megpihent mindenki itt, újabb vásárlási lehetõség. Gyerünk tovább. Az út kicsit monoton volt a rossz idõ miatt. Több helyen meg kellett mászni a kerítést áthidaló létrákat. Volt ahol nem volt létra, itt magát a kerítést másztuk meg. A Kisréti vadászház után elállt az esõ. Levettem az esõkabátot, igaz még szemerkélt kicsit. Ahogy közeledtem a fõút felé, egyre agyagosabb lett az út. A lábamon meg négyzetesen nõtt a súly a távolsággal. Jó volt kiérni a mûútra a Panoráma útnál. Innen már nem sok van. A Turulig ezen az úton haladtunk. Megvolt az utolsó EP is. Tovább kocogtam az undok lépcsõkön lefelé, és nagy nehezen elkeveredtem a célig. Közben újból eleredt az esõ. A célban még nem volt nagy tömeg, de azért voltak. Mikor indultam 700-an már elmentek elõttem, mikor beérkeztem úgy 100-an érhettek be korábban. A jelvény átvétele után célba vettem az állomást, és beültem melegedni a váróba. A vonatra várás már egy kellemetlen hûvös élmény volt, a vonaton állás pedig szintén negatív.

Mindent egybevetve nem bántam meg, hogy elmentem, sõt ha tehetem megyek legközelebb is, bár se a szervezés, se a táj nem fogott meg egyáltalán ezen a túrán.

Mátrabérc '99

Az elsõ Mátrabércem elõtt álltam 1999-ben. Április nemcsak a bolondok napjával kezdõdõ hónap, hanem a legbolondabb idõjárással is ez a hónap rendelkezik. 19-én mentünk fel Sirokra egy korai vonattal, hogy még a túra elõtt legyen idõ szétnézni. Szerencsére jó idõ volt. Így aztán lehetett fényképezni is, azaz lehetett volna, ha ott van a gépem. A siroki vár és környéke remek hely, mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg. A legnagyobb izgalmat természetesen a katakombák szolgáltatják, fõleg, ha nem viszünk lámpát magunkkal.

Visszatérve a szálláshelyre örömmel vettük tudomásul, hogy már mások is jöttek rajtunk kívül. Gyorsan elfoglaltuk helyünket az emeleten, hogy azzal se legyen már gond. A tornateremben hamar feltaláltuk magunkat, nekiálltunk focizni egy teniszlabdával. Nem sokáig tartott a móka, mert tudtunkra adták, hogy csak tornacipõben lehet használni a tornatermet. Röhej. Akkor mindenkinek aki lent aludt aznap tulajdonképpen tornacipõben (vagy nyuszipapucsban?) kellett volna járkálnia. Sebaj, nem firtattuk a dolgot. Ahogy eljött az este, úgy érkeztek az emberek. Érdekes volt megfigyelni, hogy elõször a felsõ szint telt meg, aztán mindenki a tornaterem széléhez igyekezett, majd mikor már ott sem volt hely, akkor kezdtek beljebb is letelepedni. Persze kis indiántáborok most is alakultak, hogy kivételt képezzenek. Úgy 9-ig mindenki megjött, aki akart. Lámpaoltás 10-kor lett volna, de volt az fél tizenegy is már. Mire a beszélgetések is csitulni kezdtek, az óra már éjfélt ütött. Nem hiszem, hogy addig bárki is elaludt. Azután igen. Ezt tisztán lehetett hallani, mert ekkor kezdõdtek meg a horkolások, szuszogások. Ezután ezért nem lehetett aludni. Voltunk vagy 300-an a tornateremben, el lehet képzelni. A kemény csempe is hozzájárult ahhoz, hogy még hajnalban is az elalvással próbáltam megbírkózni. Végül úgy fél négy körül sikerült elaludni. Lámpagyújtás egy órára rá volt. Ennyit aludtam. Több a semminél (bár majdnem annyit ért).

Reggeli nyüzsgés. Sorban állás a WC-nél. A lányok szerencsésebbek, kevesebben vannak. A hajnalizás után indulás a buszhoz. Elõzõ nap befizettünk mindenre (nevezés, csomagszállítás, busz, szállás), így ezzel nem volt gond. A rajtnál már szép nagy tömeg gyûlt össze a lelkes túrázókból. Akiknek még nevezni kellett, azok szép hosszú (és kevésbé rendezett) sorokban álltak. Mi a start elé vonultunk. Mindenki próbálta elfelejteni a kissé fárasztó éjszakai virrasztás rossz emlékeit. Már az elõttünk álló 56km-re koncentráltunk. 6 órakor elindult a menet. A futók elzúgtak, a többség pedig igyekezett nem eltaposni a másikat. Nem kellett sok idõ, és egy kicsit széthúzódott a mezõny. Az elsõ ellenõrzõpontig megmásztunk néhány hegyet, de az igazi meredek pont az ellenõrzõ pontnál volt. Az Oroszlánvár mindenkit megizzasztott kicsit. Itt már bátran le lehetett öltözni pólóra, jó idõ volt. Egy kis szusszanás után tovább az útvonalon. Kékestetõig meg se álltunk. Idáig a túra szintemelkedésének a felét, 1500 métert már megtettünk. A táv pedig 20 km volt. Itt jól esett a forró tea és a leves. Mindenki töltött vizet is magának. Egy kis pihenõ után folytattuk az utat. Immár új arcokat elhagyva kapcsolódtunk a Hanák Kolos túrához. Rögtön az ep. után van egy brutálisan meredek szakasz, ahol visszanézve mindig mosollyal nyugtázom a lefelé botorkáló tömeg látványát. Újabb meredek hegy tetején volt az ep. a Csór hegyen, majd 2 település következett, Galyatetô és Mátraszentlászló. Ezután nagyon szép gerincen haladva elértünk Ágasvár aljába. Ezt megmászni újból erõfeszítésbe került. Fent volt az ep. Innen lefelé megint nehéz szakasz következett, a köves meredek lejtõ miatt. Lent ismét vehettünk vizet a turistaháznál. A köv. ellenõrzõ pontnál megint itókát kaptunk, majd tovább a Nyikom nyeregig. Innen kellett megmászni a Múzslát, ami sokaknak a legnehezebb próbatétel volt. Nem meredeksége miatt, hanem mert újra meg újra felérve a csúcsra újra és újra rájövünk, hogy még mindig nem vagyunk fent. Fent egy kis pihi után már örömmel konstatálja az ember, hogy már nincs sok hátra, és szint meg szinte semmi. Igaz volt, akinek ez a lefele menet nem tetszett.

A célba 15:55-kor értem, ahol már hagyomány szerint sok-sok ember várta az új beérkezõket, bíztatva az ismerõsöket az utolsó méterekre... A plecsni kiosztása után újabb pia hegyek. Panaszra semmi okunk nem volt. A szervezés kiváló volt, az útvonal szép, de nehéz. Ez egy olyan túra, amit kötelezõvé tettem magamnak mostantól. Érdemes elmenni rá.