2008. január 20., vasárnap

Helyzetjelentés a Budai hegyekből

Írok egy kis terep-helyzetjelentést a Budai hegyekbõl. A saras és a jeges ösvények erõsen váltogatják egymást, sok helyen együtt próbálják elvenni a terepfutni vágyók kedvét a hegyektõl. A jobban benõtt, sötétebb helyeken jócskán van még jég.

És egy kicsit bõvebben a futásról, ha már összeírtam...

Erre a hétvégére ismét közös magánakciót terveztünk piedcat-tel. Az egy héttel korábbi ugye nem jött össze, mert iszonyatosan leamortizálódtam egy "kis" náthának köszönhetõen. Reméltem vasárnapra rendben leszek. Hétközben fel akartam csörögni Ritchy-t is, van -e kedve velünk tartani, de megelõzött. Õ jelezte, hogy menne valahova szinteket aprítani. Pénteken piedcat 2ségbe esve beszélt a mátra viszonyokról, amirõl a topicon olvasott. Szinte már lemondott az akcióról, és (hogy is írjam, hogy meg ne kövezzetek) a múlt hetihez hasonló áthidaló részleges megoldáson gondolkodott. :) Aztán gyorsan elmondtam neki, hogy már késõ, a bulit minél elõbb el kell kezdeni, mert közben bebolondítottam Ferót és Ritchy-t is. Nagyon nem kapálózott, kimondta az áment. :)) Feró végül reggel visszamondta a dolgot a korai kelés miatt. Hárman indultunk.

A Fekete fej mellett elhaladva már azt kémleltük, hogy mi az ábra. Semmi vész, itt minden elolvadt. A sárra persze készültünk. Én otthon elõzetesen kb fél órát meditáltam a szépen letisztított terepcipõim felett, hogy melyiket sározzam össze. Piszkos munkát kiosztani nem hálás feladat. Ha tudtak volna beszélni könnyebb lett volna, így viszont a diktatórikus fõnõk szerepét kellett bevállalnom, és rátettem a kezem idõsebbik Response bajtárs vállára.. izé, fûzõjére. Mr Wanaka egy mátrai megbízást kapott a jövõhétre. Impossible is nothing.

Kicsit aggódtam, mert nem gyógyultam még meg teljesen, és két hete gyakorlatilag semmilyen FB topicon értékelhetõ mozgást nem bírtam végezni. Szóltam is piedcat-nek, hogy azért ne most döntögessünk rekordokat, ha lehet. Leparkolunk a lovak mellett, Ritchy órát kalibrál én cuccolok, aztán nyomás. Jó kis langyos, tavaszias idõ volt, én meg durván túlöltöztem. Persze nem véletlenül, gondoltam inkább lihegek kicsit jobban, minthogy "ráfázzak". Hát lihegtem. Annál is inkább, mert piedcat versenylovakat eszik mostanában reggelire. Ritchy is fitt formában van, szépen bolyban aprítjuk a métereket. Bár teljesen borús az ég (de már végre nem esik, mint elõzõ nap), a kilátás nagyon jó, szép tiszta a levegõ, a szél kitisztította az éjjel. Kis jégfoltok vannak még csak eleinte, aztán ahol belefogunk a nagy emelkedésbe elcsattan egy apa kezdõdik, ahogy ráfutunk a korcsolyapályára. Bázzzz.. Igyekszünk nem orrabukni felfelé. Félre kell álnom depózni, szóltam a többieknek, hogy lesz pár orrfújós kiállásom. Ritchy is leáll szerelvényt igazít, piedcat meg távolodik. Elindulunk utána, megy mint a gép felfelé. A Kecskeháton egész jó az út, csak sár van, az se nagy. Ezen a szûk ösvényen ennek nagyon örülünk. A Vöröspocsolyás-hát már nem ilyen barátságos hozzánk. Elágazásoknál, átkeléseknél bevetjük minden balett tudásunkat, hogy ne legyen alkalmunk túl közelrõl ismerkedni a talajjal, egyébként meg az út mellett futunk elviselve a néha néha arcunkba csapódó ágakat. Egy lélekkel nem találkozunk az úton. Egyrész mondjuk korán van még, másrészt meg hát.. nem is értem. Szuszogunk felfelé, aztán mikor elérjük a piros háromszöget még a szusz is bennmarad. No ez ám a jégpálya kérem. Magunkon röhögve evickéltünk át a másik oldalra, hogy aztán még meredekebb mászásba kezdjünk a Nagy Kopasz felé. Az út felfelé nagyon jeges volt, keményen oda kellett figyelni. Nem kimondott futóterep na. ;) Itt nem volt kibúvó, azonban az út jobb széle nem volt tükörjég, haladgattunk felfelé ha nem is könnyen. Fentebb még mókásabb volt a helyzet. Kísértve a sorsot elsütöttem, hogy ha ezt megússzuk esés nélkül, az csoda lesz, mire egy olyan helyen, ahol folyós sár volt éppen az út nagy része, nem jég, olyat zakóztam, hogy öröm volt nézni. A többieknek persze, nem nekem. Na szépen vagyunk.. szép sárosan. Rögtön utána újra jégpálya a még mindíg emelkedõ úton. Itt már képtelenek voltunk az úton vagy mellette haladni, az erdõben kommandóztunk az úttal párhuzamosan, magaslábemeléssel, az aljnövényzettel hadakozva. Biztos voltam benne, hogy Ritchynek nem ez lesz a kedvenc futóútvonala. :)

Azért végül felértünk. A hegyrõl lefelé a másik oldalt meglepõ módon gyönyörû, teljesen jégmentes út fogadott minket. Itt végre futhatunk is jelszóval elég komoly tempóra váltottunk. Nem mintha eddig totyogtunk volna. Ritchyvel megint lemaradunk egy kis beszélgetés miatt piedcattõl, aztán meg megint üldözhettük végig. Egyenesen megdöbbentõ volt számomra, hogy eddigi legjobb részidõmtõl csak 3 perccel vagyunk lemaradva a S+ leágazásánál. Innen aztán vége a rövid de velõs lejtõnek, újra emelkedõk várnak ránk. Pedig most nekem nem hiányzik ez a tempó. Tartani tartjuk, de 1,5 kilóméteren át nem bírjuk utólérni az elõl csörtetõ õrültet. Ritchy hangulatát közben még azzal tetézem, hogy mesélek neki a lankás, de szép hosszú Telki-Nagykovácsi között futó útról, amit még végig kell nyomni majd felfelé. Demotivátor rangot kapok. Az út itt is remekül futható, amíg felfelé haladunk. Az Anna vadászház felé lefelé haladva már nem mindenhol. Nagykovácsi elõtt elkezd cseperegni az esõ. Klassz. Itt teljesen jeges volt teljes útszélességben, de le volt szórva apró kövekkel, ami életet mentett. A faluban feltankolunk vízzel, aztán elkezdjük a leg intenzívebb mászást. Végre egy kis séta is befigyel. A Séta utcához így illik érkezni. Talán nem is menne másképp. Ahogy kicsit csökken a meredekség, nekiállok betolni egy csokiszeletet, de látom, hogy közben piedcat keményen megindul felfelé. Ritchy meg utána. Bakker. Mi van ezekkel? Elképesztõ jól nyomják felfelé. Én most már betuszkolom az egészet valahogy, de közben kocogok én is felfelé. Így persze kicsit lemaradok, de gondolom sebaj, benyomom, aztán elkapom õket. Na persze. Szép gondolat, de ez most más. Itt és most ez nem megy. Nyomom ami a csövön kifér, de már így is gyorsabb vagyok, mint amit jelen körülmények között bírnék. Furi mi? Ilyen nincs is. De Õk csak nem közelednek.. sõt. Hát ez van, majd megvárnak a kocsinál, el nem veszek. Aztán végül nem maradtam le annyira, hogy ne veszítsem Õket szem elõl. Mikor felértünk immáron másodszor a P-P háromszög elágazáshoz találkoztunk egy nagy turistacsoporttal. Elképedve nézik, ahogy elrobogunk a jeges úton mellettük. Végre újra egy kis lejtõ. Itt próbálok olyan tempóra váltani, ami az én arzenálomban már nincs is, hogy utólérjem a srácokat. Látom, hogy a jég itt lassítja kicsit Õket, így közeledek. Ez jó. A Vörös pocsolya elõtti kettes számú brutál emelkedõnél már közel vannak, na gondolom majd itt ahogy felsétálunk beérem Õket. De ezek az elvetemültek itt is futottak. Hát vazze, ilyen nincsen. Maradék erõmet (volt még ilyen?) összeszedve tépek felfelé, és káromkodva beérem az elõörsöt. Állatok ezek.. így kibabrálni egy beteg emberrel. :)) Innen aztán együtt mentünk, de visszaütött a nagy rohamra feláldozott energiaveszteség, mert amíg piedcat és Ritchy látszólag könnyedén nyomta ezt a tempót beszélgetve, én fogcsikorgatva kapaszkodtam mögöttük végig. No meg persze rohadt melegem is volt... Végül 2:37 alatt, szép sárosan, esõben ázva értük el a pacikat, ami még normál terepen is egy szép idõ. Úgy látszik azért már kezd visszajönni az erõm. Jó volt, kemény volt, 23,5 kili volt. Most úgy érzem inkább helyre rakott, mint ártott így a nagy pangás után. Kíváncsian várom a Mátrai nehézségeket. ;)