Amikor itthon már a túra után beírtam az idei teljesítést a túrastatisztikás táblázatomba, azon kezdtem el töprengeni, hogy ezt most 8. Kinizsi 100-nak, vagy 2. Terep 100-nak könyveljem -e el. Gyalogosként depó nélkül ötször, futóként depó nélkül egyszer, Terep Százas formájában pedig kétszer mentem végig, úgyhogy tudom mi a különbség. Mindegyik nagyszerû élmény volt, persze teljesen más és más feeling. Az elsõ 1999-ben éppen Tatára vezetett, ami azthiszem a leg emlékezetesebb teljesítés marad még sokáig. Egyrészt az elsõt átélni a leg izgalmasabb, másrészt sohasem fogok mégegyszer egy teljesítés alatt kétszer Koldusszállásra érkezni.. remélhetõleg. Végül megnéztem a tavalyi T100 bejegyzést, azt is Kinizsinek könyveltem el, hát most már maradjunk ennél.
Az idei felkészülés teljesen sikeresnek mondható. Piedcat barátommal szépen végigalapoztuk a telet, és jól mentek a nagyobb mérföldkõnek számító felkészítõ túrák is. Tavaly viszont nagyon magasra raktam a lécet magamhoz képest a Százason. Nemcsak egy jó idõt sikerült futni, hanem egy rendkívül magabiztos, könnyed és elvezetes futást sikerült véghezvinni. Tudtam, hogy nem lesz egyszerû dolgom, ha ismételni akarok. Márpedig akartam. Inkább a jó és magabiztos futás részét akartam hozni, az idõ mindegy volt. Ezt megerõsítendõleg még egy fejlámpát is beletuszkoltam a camelbak-be.
Ákos és piedcat idén úgy döntöttek, idén Õk is kipróbálják a Terep100-t. Együtt indultunk Csillaghegyre szombat reggel. Útközben Ritchy csatlakozik még hozzánk. Az idõ csodásnak ígérkezett, kellemes langyos reggel volt, felhõ semmi, de délutánra felhõsödést jósoltak. Ideális. Korán érkezünk, de a futók nagy része már a helyszínen van. Üdvözlöm az ismerõsöket, majd teszünk egy gyors kitérõt a nevezés helyszínén található mosdókhoz, ahol jó szolgálatot tesznek a vicces kis "hobbit wc"-k. :) Leadjuk a csomagokat, nullázzuk a dugókákat és hirtelen arra leszek figyelmes, hogy 5 perc múlva rajt. Basszus, még melegíteni is akartam volna. Gyorsan átnézem a szerelésem, igazítok, aztán Balázs kürtjére, mint egy megbolygatott méhkas, már indul is a mezõny a Rókahegy felé.
Nagyon az elején vagyok és remekül megy is a futás felfelé. Az elején egy bolyban futnak az éllovasok, a meredek hegyi ösvényen felfelé már nyúlik a mezõny. Az Ezüst-Kevély aljáig padlógáz, felfelé már visszaveszek. Kezdem érezni, hogy meleg lesz, már most soknak érzem a hosszú futónadrágot. Többen elrongyolnak mellettem, nagyon keményen halad a mezõny felfelé. Már a Nagy-Kevélyt másszuk, mikor eszembe jut, hogy elfelejtettem bekenni a hátamat a hámosító kenõccsel. Kicsit félre álltam hát, és megejtettem a procedúrát. Inkább most még, mintsem már mikor kidörzsölte a hátamat a camelbak. Az elsõ dugókás ellenõrzõ helyre jó idõvel érek.
Húzok egyet a szíjakon, aztán zúzás lefelé. Az óvatosabbakat gyorsan elhagyom, végül egy masszív kis 3 fõs vonat tagjaként érek le a szintben haladó útra. Sikerül beszerválni egy nagyon éles kavicsot a cipõmbe. Egy darabig tûröm, igazgatom, de érzem, hogy sehol sem fér el észrevétlen, így inkább ismét felreállok és kihalászom. A Csobánkai mûút közelében már többen várakoznak, néhányan lelkesen tapsolnak az épp érkezõknek. Köszönjük. A Hosszú hegy nagyon jól megy, végig maradok a jelzésen, de sajnos nem mindenki tesz így. Fent a pecsételõ hely most még sor nélkül álldogál két külön asztallal. Készültek a tömegre.
A Szántói nyeregnél jókor jön a frissítés, dobálok be mindenfélét, gyümölcs, csoki, keksz, kóla.. majd jöhet a Pilis. Az út szépen emelkedni kezd, és rögtön eszembejut az a jó kis edzõkörünk is, amit egyszer futottunk erre piedcat-tel. Hú, nagyon jó kis kör volt az, jó combos. Igyekeztem olyan jól futni felfelé most is, mint akkor. A szerpentinen Csanya tûnik fel, dugókás pontõrként, majd feljebb a lányok. Egész szépen megy a futás, pár sporttárssal kerülgetjük egymást. Felérve a hosszú egyenes úton összefutok egy sráccal, akivel hasonló tempót diktálunk, így megy a beszélgetés is. Peti is volt már egyszer a Terep Százon és hasonló idõt ment mint tavaly én. Úgy nézett ki, hogy szépen tudunk együtt haladni. A Pilis nyeregbe lefele menet nyomtam mint a süket, de Petit sem kellett félteni. Begyûjtöttem a pecsétet, és rögtön indultam is tovább. Itt kicsit elõre húzódtam, de hamar utólért rögtönzött utitársam, és ismét beszélgetve nyomtuk tovább. A Kétágú hegyrõl lekanyarodó zöld jelzésen elbizonytalanodok, mert egy tovább haladó kis ösvényen is jelzést vélek felfedezni. Peti zúz tovább lefelé. Kicsit visszamegyek mégegyszer ránézni az elágazásra, aztán én is nyomulok utána. A lentebb lévõ ponton újra összefutunk és együtt indulunk körbe a zöldön. Kesztölcre nyomjuk keményen befelé, a frissítõ pont elõtt egy szervezõ fotózza az érkezõket. Rólunk is készül egy kép. A pontnál újabb nagy folyadék és energiapótlás. Marasztaló a hely, többen érkeznek utánunk is.
Egy banánt majszolva indulok tovább Peti után, aki hamar iramba áll ismét. Nem csak Õ, a körülöttünk lévõ futók is tolják rendesen. Itt kezdem érezni, hogy nagyon erõsen kezdtem, és nem fogom így bírni végig. Erõltetem tovább, a terep jó, kis mászás után szánkázunk lefelé Dorog irányába. Az ösvény szûkül, kis vonat alakul ki, zötykölõdünk. Ahogy elérjük az elsõ házakat, a nagy balkanyarnál lövések hada dördül, már-már teljesen hagyományos módon. Itt mindíg lövöldöznek, mikor erre jön a mezõny. Nem sikerül megritkítani minket. Lassítok, pihiznem kell kicsit, hagyom hagy menjenek a többiek. Tábla és szalag is jelzi a helyes utat a töltés mellett, majd fel arra. Peti jóval elõrébb jár már mikor átkelek a tizes úton. Az Oxigen-Wellness frissítõjéig lassan jutok el, nem esik jól itt a betonon felfelé futás. A pont elég közel van az elõzõhöz, ahol degeszre tömtem magam, így itt a frissítés nagyobb részét a fejemre öntöm. Meleg van.
A Nagy Gete mászása nagyrészt séta számomra. Megfog a hegy, most jön ki a túl gyors kezdés igazán. Sokan otthagynak útközben. A tetõ elõtt kapom a pecsétet egy mozgó ponton. :) Lefelé nagy hévvel indulok, a meredek lejtõk nekem jól mennek. Vissza is veszek pár pozíciót menet közben. A Pilisbõl szép lassan áttrappolok a Gerecsébe. A Tokod felé kanyarodó kék sávot magára hagyva a kereszten kezdek mászni felfelé csiga tempóban. A napon itt már túl meleg van ahhoz, hogy jól érezzem magam a hosszú nadrágban. Csak poroszkálok a bitang meredek emelkedõn. Ahol megenyhül, még ott sem kezdek futni, megvárom még lejt egy kicsit. Nemsokára ráfordulok Hegyeskõre. A hosszú egyenes úton Petit látom meg a távolban, és szép lassan be is fogom. Eléggé lelassult. Mikor beérem újra együtt kezdünk futni a pont felé. A meredeken persze már csak sétálunk. Hiverék õrzik a pozíciót, dugunk egyet, aztán indulás tovább. Kis hullámzás a dombokon, majd zúzás lefelé a pincék irányába. Rushboy, aki idõközben szépen bedarált nyomja elõl a tempót, mi meg tapadunk. Leérünk a betonra, azon nyomjuk tovább. Menet közben Peti megjegyzi, hogy hát ilyen sem volt még, hogy fel kell adnia a Kinizsit. Kérdem mi a baj, azt válaszolja, hogy a térde beadta a kulcsot. Sajnálom a dolgot, tényleg szépen haladtunk hasonló tempóval. Elérjük az elsõ kutat, ahol búcsút intünk egymásnak, neki idáig tartott az idei T100. Rush kicsit megzavarodva rohángál elõttem fel s alá, keresve a pontot. Odébb lesz még az, feljebb szokott lenni a frissítés. Tovább megyünk és tényleg meg is van. Nagy szerencsémre, mert eléggé készen vagyok. Rushboy alig egy percet tölt a frissítõnél, már viharzik is el. Nekem 5 perc kell, amíg összekapom magam. Dobom be a pohár vizeket egymás után a vízautómatából. Betolok egy nagyobb kenyeret is, amibe jól beletörik egy ideiglenesen berakott koronám. Már csak ez hiányzott. Táskazsebbe vágom... Nehezen szakadok el a helytõl, a Kõsziklához nincs sok kedvem.
Lassan de biztosan haladok felfelé, nem olyan vészes a dolog. Jót tett a kis pihenõ lent. Átbukok a hegyen és robogok lefelé. Nehezen indul be a tempó. Mogyorósbányát mégis meglepõen jó idõvel, még 6 órán belül 1-2 perccel érem el. Erre nem számítottam, ilyen megborulással. A csapra most nagy szükségem van, meg is rohamozom. Többen vannak még ott, egymásnak nyomjuk a hideg vizet. Elpancsolunk egy darabig, én még a camelbak-t is feltöltöm, majd bekocogok a pontra. 6:02. Ez remek. 51,5 kilcsinél vagyunk.
A ponton nem idõzök, pecsételek, aztán indulok is kifelé, és kocogok vissza a csap felé. Ahogy elkezd emelkedni az út, takarékra rakom magam és telefonálok egyet a páromnak. A séta kitart teljesen addig, ahol most új útvonalon megy tovább a túra a kék sávon maradva. Egy sporttárs elõttem nagyon bizonytalan a letéréssel kapcsolatban, megnyugtatom, hogy jól tudja az utat. Lejtõs rész jön, ahol szépen haladunk, majd erõs emelkedésbe csap át a Bajóti Öregkõ felé, ahol lemaradok kicsit. A ponton Future-nél dugókázás. Megkérdezi, hogy ismerem -e tovább a terepet. Nos inkább csak Péliföldszentkereszttõl, rég jártam már erre. :) Nehezen megy a futás továbbra is, darabos a gépezet. Az út maga elég kellemes. Kiérünk egy nagy rétre, ahol a kerítés mentén hullámzunk tovább, majd vissza az erdõbe és egy kis ösvényen ereszkedünk a következõ ponthoz. Útközben egy kis kiránduló csoport egyik hölgytagja majdnem halálra rémül mikor észleli, hogy valami jön mögötte. Bocsánat, hogy halk voltam. A ponton újabb pecsétet gyújthetek be a lányoknál. Egy lépcsõs szinttel lejjebb újabb terülj-terülj asztalkám fogad, ahol nem hagyom kárba veszni a sok finomságot.
Továbbindulva megint elõttem vannak a kirándulók, most már elõre csoszogok egy kicsit direkt, nehogy szívrohamot kapjanak itt a természet lágy ölén. ;) A templomnál valamilyen rendezvény van, rengeteg emberrel. Igyekszem minél kevésbé megzavarni õket, tova illanok. A hosszan emelkedõ aszfalton nem sietek, az utána következõ egyre meredekebb földúton meg még annyira sem. Átbukok a hegyen, de lefele sem úgy megy a futás, ahogy szeretném. Nagyokat csodálkozok útközben a hatalmas erdõirtásokra, amik felütötték itt a fejüket... a fél hegyet letarolták. Elfutok a Büdös-lyuk mellett, és leérkezek a keresztezõ mûútra. Egy motoros figura pihenget az út mellett, Õ láthatóan nem szurkolni jött. Nem úgy, mint kicsivel arrébb a pihenõnél többen. Lelkes bíztatásokat kapok, amik jól esnek ezen a számomra kissé nehézkesre sikerült szakaszon. A pihenõ után a kék jobbra bevág az erdõbe, és végtelenül monoton emelkedésbe kezd. Közel 4 kilóméteren keresztül kell felfelé küzdeni. Hát mondanom sem kell, nem szakadok szét. :) Persze, ha menne jobban nyomnám, de nem megy... legalábbis úgy nem, hogy még tartalékoljak is mellette. A Pusztamarót elõtti lejtõn lehet egyet szusszanni, aztán már porzok is be a pontra. SK ismét nagy hévvel fogad, megjegyzi, hogy nagyon megkímélten nézek ki. Megköszönöm, és azért azt én is érzem, hogy amióta visszavettem a tempóból, azért nem pörgök százon és szépen gyûlik újra a tartalék. A frissítõ pont ismét zseniális, de igyekszem nem sokáig ottragadni.
Megkezdem a mászást Bányahegy felé. A dózerút egy idõ után nagyon hangulatos sziklás erdei ösvénybe csap át, ami viszont piszkosul emelkedni kezd. Itt sem megyek valami gyorsan, beérnek páran azok közül, akikkel együtt frissítettünk a pontnál. Egy kisebb 4-5 fõs vonat zakatol felfelé egészen Bányahegyig. A ponton csak néhányan lézengenek, hol van az az igazi Kinizsis hangulat, mikor már sötétedik és megfáradt emberek hevernek szanaszét a fûben... Most csak nyomatok egy pecsétet, mosakodok egyet a vízzel teli hordónál és búcsút intek a helynek.
Egy futótárs, akivel már Mogyorósbányától kerülgetjük egymást elõttem indul egy társsal az oldalán. Megpróbálok kicsit rákapcsolni, hogy befogjam õket. Ez a szakasz elég könnyû, sok lejtõ jön egymás után, reménykedem benne, hogy itt majd helyrezökkenek. Szépen haladok, majdnem sikerül újra egy jó tempót felvenni, mikor elkezd szúrni az oldalam. Lassítok kicsit és figyelek a légzésre, hogy minél hamarabb elmúljon. Elérem a susnyával nagyon benõtt ösvényt, amely egy kerítés mellett kacskaringózik végig. Oda kell figyelni, hogy el ne gáncsoljanak, vagy pofán ne csapjanak az ágak. Abban is csak reménykedek, hogy nem szedek össze sok kullancsot a bozótosban. Elérem az elsõ mászókát, ahol egy falétrán kell átkelni a kerítésen. Kissé nagypapásan mászok át rajta. A tetejérõl viszont meglátom az elõttem haladó futópárost. No, csak sikerült befogni õket. A túloldalt lévõ másik létrát is megmászom, a másik oldalt egy helyes kis tábla fogad, ami a helyes irányt mutatja tovább a jelzésen. A becsületes játék az egyetlen út, haladunk is rajta tovább. Utólérem a párost, és velük együtt még pár sporttársat. Elõre állok és diktálom az iramot. Itt érzem elõször, hogy teljesen helyrerázódtam. Tolom is rendesen. Egy szûkebb ösvényre ismét tábla terel tovább, ami levezet a mûútra. A pontig hosszú egyenes mûút vezet folyamatosan emelkedve, amit úgy zavarok le, mintha egy utcai verseny elsõ kilómétereit nyomnám. A lelkesítõ feliratok is segítettek a kemény tempót megtartani. A többiek leszakadnak. Larzent és Ákibácsit vélem felfedezni a pontnál. Itt még van étvágyam, dobálom be a frissítõket. Az egyik hölgy pontõr panaszkodik, hogy az olivabogyót nem nagyon tápolja a nép. Erre felbuzdulva én bevállalom, jól is esnek a kis sós bogyócskák.
A pontról töretlen lendülettel indulok tovább. Érzem, hogy most elkaptam a fonalat, nem szabad veszni hagyni. Az elején az emelkedõk is jól mennek, aztán viszont szintben haladok hosszan. Nagyon örülök, hogy ilyen jól megy, tudom, hogy most már nincs sok a végéig. Milyen jól tettük piedcat-tel, hogy tartottunk egy elõzetes bejárást a végérõl. Most nem úgy robogok Koldusszállás felé, hogy az utána lévõ útvonalváltozás miatt kell aggódnom, hanem úgy, hogy már alig várom a sárgát. Be is érek hamar a pontra, ahol Csanya kis csapata fogad. Annyira egyben érzem magam, hogy nem is nagyon kívánok semmit az újabb frissítõ asztalkáról egy pohár italt kivéve. Csanya mondja az idõt, 10:18. Innen még durván két óra... jegyzem meg. Legalábbis, ha a bejárást veszem alapul. Persze azt kicsit merész alapul venni. Akkor 1:45 volt az idõnk a végéig, de fittek voltunk, és nyomtuk is rendesen.
Nagy hévvel csaptam a lovak közé. Még odafele menet láttam valakit tovább indulni a pontról, Õt hamar be is darálom. Az út emelkedik, de jól esik a futás. A bejárás emlékei óriási lelki plusszt adnak. Nem is azt figyelem, ami körülöttem van, gondolatban mindíg pár száz méterrel elõrébb járok. Nagyon jól rögzültek a dolgok. Már várom, hogy az emelkedõ még jobban bedurvuljon. Itt már nem megy olyan jól a futás, de küzdök izomból felfelé. Újabb versenytársakat fogok be. Kicsit lassítok, mert érzem, hogy azért az eddig megtett 85km mégiscsak benne van a lábamban és fáradnak az izmaim. Hát igen, várható volt, hogy nem lehet ugyanúgy megfutni ezt a nagyon hosszú végig emelkedõ szakaszt, mint egy bejáráson. A hosszú dózer úton aztán elérem a trükkös letérõt, amit jól megjegyeztünk magunknak. Innen kis lejtõ vezet a keresztbe rakott kerítésekig, amin áthámozva magam ismét emelkedésbe kezdek. A távolban újabb emberek tûnnek fel. Ez remek. Sikerül visszavennem az elvesztett pozíciókat a végére. Azért nem adják könnyen, a hosszan emelkedõ úton keményen kell kapaszkodni, hogy közelebb kerüljek. A tetõn sikerül beérni õket is, mikor balra meglátom a távolban Tatát és az öreg tavat már elõl diktálom az iramot. Kicsit lassabban jön el a Baji vadászház emelkedõje, mint várom, de megjön. Ezt már nagyon vártam. Gyakorlatilag az utolsó emelkedõ, amit még le kell gyûrni. A ponton szép számmal vannak a rendezõk, dugóka és pecsét is vár rám. Egy résztvevõ is pihenget a pontõrök mellett. Én nem idõzök, most már nem lenne jó megállni, úgysem kívánok már semmit. Egy kis folyadékot nyomatok be itt is, aztán már futok is tovább.
Lejtõ. Sok sok lejtõ. Balról kolostorrom, cseles sokágú elágazás, aztán megint csak lejtõ. Furi, hogy lefelé is érzem már az izmok fáradását. Mikor elérem azt a vadregényes, sziklás ösvényt, ami a Baji telkekhez vezet le, már lefelé is bele kell sétálnom, hogy kicsit pihenhessen a lábam. Furcsa érzés, ilyen még nem volt. A telkek között futó beton úton óvatosan ereszkedek tovább kocogva. Az alján egy nagyon fújok, aztán irány Baj. A faluba nyílegyenes sík út vezet be, amit nagyon nehéz már rendesen megfutni. Nem is megy. Váltogatom a futást sétával. A templomnál páran szurkolnak, ez ismét jól esik. A tér másik végében lévõ csapot célzom meg, muszáj frissítenem egyet, meleg van. Egy gyerekcsapat játszik épp arra, az egyik épp a csapot nyomja. Megkérem, hogy nyomjon nekem is, így kényelmesen meg tudok mosakodni. Megköszönöm, és futok tovább a falu fõ utcáján Tata irányába. Itt vagyok már Bajon, és nincsen semmi bajom.. cseng vissza a kis rímecske a bejárásról. Ami azért kicsit sántít, mert a jobb lábfejemet már eléggé kikezdte a cipõm széle és már régóta rendesen másképpen jó neki minden lépésnél :), a futó izmaim meg kezdenek kimerülni. De van még egy kis tartalék, amit elkezdek tudatosan felõrölni. Tempóváltás és teljes gõzzel zihálok kifelé Bajról. Mellõzöm a település vége táblát, és már látom Tatát. Meglepõen jól megy még a gyorsabb tempó. Elérem a Tata táblát, keresztezem a vasutat, második utcán balra. A finishbe minden maradék energiámat sikerül beleadni, és ez remek érzés. Az hogy ennyire ki tudom még futni a végét mindenért kárpótol. Elérem az egyes fõutat, átsuhanok, és már a célkapu felé rongyolok. Legalábbis azt hiszem, de kiderül, hogy az még nem a cél, át kell kelni az udvaron. Na az a pár méter tûnik már hosszúnak... :) De kitart a lendület a végéig. Mindenhonnan taps fogad, iszonyat jó érzés így célba érni. Balázs asztalánál várnak az utolsó dugókák. Idõ stop, 12:26 a vége. Remek. Az oklevél mellett Balázs odanyom egy sört, egy kedves hölgy pedig egy fotót is, amin Petivel futunk még a Kesztölc elõtti mûúton. Profi. Pecsételek bent is a Kinizsis ponton, ott is megkapom az oklevelet és a jelvényt a teljesítésért, valamint egy kajajegyet.
A célban gratutálok az ismerõsöknek. Leülök melléjük, és együtt tapsolunk az utánunk érkezõkek tovább, hogy nekik is olyan jó érzés legyen beérni, mint nekem volt. Ezt mindenki megérdemli, ez így van rendjén. Közben meg csak ülünk és vigyorgunk ki a fejünkbõl. Mindenki boldog hogy itt lehet. Elugrok betolni a virsliket az étterembe, aztán visszamegyek fogadni az érkezõket.
Nemsokára megérkezik a feleségem, vagyis akkor még menyasszonyom (csak közben már túl vagyunk egy még fontosabb szombaton), aki elénk jött autóval a célba. Együtt várjuk meg a többieket, ami még eltart egy ideig. Közben besötétedik, és már lámpákkal érkeznek be a résztvevõk. Beért Ritchy is, majd piedcat és Ákos együtt. Gratulációk, pakolás, evés... Mikor aztán elindulunk még arra gondolok, hogy még több mint ezer ember küzd a hegyekben, küldök feléjük egy nagy hajrát lélekben. Nyomjátok!
Köszönöm elsõsorban páromnak a megértést a felkészülés alatt, piedcat-nek a közös futásokat és persze mindkét rendezõ brigádnak a hagyományosan pompás szervezést!
Jövõre találkozunk Csillaghegyen! ;)
