2009. január 31., szombat

Téli Mátra XL

Az utóbbi években mindig ez az első igazi mérföldkő terepfutásaim során.

Mivel a Hanák Kolos turista egyesületnél bevett szokás, hogy idő szerint rangsorolják a teljesítőket ezért presztízs túra is ez, csakúgy, mint a Mátrabérc. Nem verseny, de nem áll messze tőle. Mondjuk úgy, hogy aki akar, az versenyezhet... a mezőnnyel, vagy akár saját magával is. Emiatt sokan el is jönnek, tehát a jó mezőny adott. Nekem ez egy igazi felmérő, olyan mint egy dolgozat. Kertelés nélkül megmondja, hol tartok a téli felkészülésben, illetve milyen az általános erőnlétem.

Számomra van még egy specialitása, mégpedig, hogy ez az egyetlen túrám, ahol eddig minden évben javítottam a teljesítési időmön. Az világos, hogy ez nem mehet a végtelenségig, de úgy éreztem most még menni fog. A tavalyi (vagyis eddigi legjobb) 5:14 volt. Annak örültem volna a legjobban, ha nehéz terepviszonyok között, egy igazán küzdelmes Téli Mátrán sikerülne egy kicsit javítanom. Ez ugyanis ugyanolyan értékes lenne, mint könnyű körülmények között nagyot javítani, viszont úgy még következő évben is maradna esélyem a folytatásra.

Ezért is örültem annyira, ahogy alakult végül a mai futás. Meglepő módon elég szép hómennyiség volt fent a hegyen, Galya környékén 10 centis, a Kékesen kb 20cm. Az alacsonyabb részeken pedig sár fogadott. Ez így eléggé megnehezítette a futást. Csúszkáltunk vissza, csúszkáltunk oldalra, dolgoztak a bokák és a vádlik keményen. Szilvivel és Rushboy-jal indultam egy kicsit lekésve a 7 órás tömegrajtot, de hamar behoztuk a lemaradást. Ritchy-nek és Ferónak nem sikerül nagyon messzire menekülniük, piedcat-hez már egész sokat kellett hajtanunk. Vele egész hosszan együtt is futottunk Szilvivel, miközben Rushboy egyre csak távolodott. Mit evett reggelire ez a srác? :)

Mátraszentimrére már ketten érkezünk, meg pár futó előttünk. Innen gyönyörű havas tájon haladunk tovább. A fákat vastagon lepi be a hó, fehérbe öltözött minden. A távolban sötét felhők adják a remek kontrasztot a képhez. Nagy meglepetésemre Galyatető után, a Nyírjes bércnél utólérjük Rush-t. Megzakkant a nagy tempótól, frissítést meg nem nagyon hozott magával. Le is marad hamar. A Csór-hegynél -balázs-t érjük utól. Ez Szilvit felturbózza, engem meg sokkol, szóval Szilvi el, én meg megkezdem hosszú-hosszú holtpontomat. Már a Pisztrángos felé is nehezebben megy a futás, mint máskor, igaz a hó itt is rendesen nehezít. A Kékes mászás aztán végleg beteszi a kaput, mire felérek nekem majdnem kapút.

Szerencsére lefelé hamar (bár nem könnyen) visszarázódok, és nagyon jó tempóban teszem meg a maradék távot. A vége 5:08 lett, ami mondhatni tökéletes. Küzdelmes volt, de sikerült. Jobbat nem is kívánhattam volna. ;)

Asszem ez jeles lett. :)

2009. január 25., vasárnap

Cserhát 500



A Cserhátot kevésbé ismerem, így elég izgalmasnak hangzott ez a tájékozódási teljesítménytúra. Itt öt darab 500 méter fölé magasodó hegycsúcsot és egy forrást kell felkeresni tetszõleges útvonalon és sorrendben. Feró ötlete volt elõször, hogy menjünk el erre is, így egész héten az elõrejelzéseket bújtuk, mert nem sok jóval kecsegtettek. Esõt és bizonytalanságot ígértek, már majdnem el is rettentettek az egésztõl. Kinek van kedve egész éjjel szakadó esõben gázolni a sárban? Azért készültem rá szorgosan, megterveztem a bejárandó útvonalat is elõre. Végül a bizonytalanság jött be, pénteken már látszott, hogy csak az ország déli része kap az áldásból másnap. A sors fintora, hogy közben Feró lebetegedett, így nem tudott jönni.

Szombat délután négyen indultunk el a túrára. Gyöngyi örömmel vállalta az újabb éjszakai kihívást, sõt még Zolit is beszervezte. Peti is nagyon várta már a mókát, szeretett volna egy nagyot dagonyázni. Talán még azt is sajnálta, hogy végül hét ágra sütött a nap odakint, mikor beszállt az autóba. Már-már tavaszias volt az idõ. A rajt az Alsótold melletti Bableves csárdában volt. Mikor megérkeztünk, már jópár autó állt a csárda körüli földutakon, mi is beparkoltunk a tocsogós sárba. Na valami ilyesmire számítottam... A vendéglõ roppant barátságos, ideális rajt helyiség. Rögtön azon morfondírozok, hogy mennyire fognak minket szeretni, mikor nyakig sárosan betoppanunk majd a célba érkezve. :) Sokan választották a korai indulást, a nevezésnél kivárjuk a kis sorunkat. A 28-as rajtszámot kapom meg, pár perccel a hivatalos rajt nyitás után. 16:40-kor vágunk neki a túrának.

Odakint még világos van, a lámpák még a tatyókban figyelnek. Furi világosban indulni egy éjszakai túrán, viszont hasznos a korai indulás mindenképp. Ez egy olyan tájékozódási túra, ahol azért nincs akkora szabadságunk variálni az útvonalon, mert a rajt/cél gyakorlatilag ráilleszkedik a bejárandó "körre". Az elsõ hegy rögtön ott van az orrunk elõtt, de utána vagy a Tepke felé indulunk, vagy a Dobogó-tetõre, a többi már nagyjából adott. Én a Tepkét választottam. Elsõre ez tûnt egyszerûbbnek, legalábbis lélektanilag, mert így a csúcsok nagyobb részét hamarabb be lehet gyûjteni.

A Bézma könnyû préda volt. Mi rögvest bevetettük magunkat az erdõbe, míg az elõttünk haladó nagyobb csoportok továbbmentek a mûúton. Széles út vezetett minket feljebb és feljebb, itt még átvágnunk sem kellett. Elértük a keresztben haladó jelzett utat, ahol több túratárssal is találkoztunk. Voltak akik felfelé, de már olyanokkal is találkoztunk, akik már lefelé tartottak. No, hát mi lefelé biztos nem jövünk erre vissza, a jelzés szép nagy kunkort csinál a hegyen. Útközben kezd sötétedni. A ponton megkapjuk az elsõ matricánkat az igazolófüzetre, majd elõvesszük a lámpákat végre. Az égen feltûntek a csillagok, szép, nyugis estének ígérkezik a mai.

Irányban indulunk lefelé egy nagyobb irtáson, ami azért meglehetõsen gazos, sûrû az aljnövényzet. Szerencsére hamar beérünk az erdõbe, ahol már könnyedén haladunk tovább. Még remek utakat is találunk, amik levezetnek minket vissza a mûútra. Innen a kék jelzést követjük. Lefordulva az aszfaltról nagyon saras rész fogad minket. Az erdõ szélén haladó szekérút és a szántás egy nagy közös masszává mosódik. Az úton néhol több centiméter víz áll, nem is nagyon lehet kikerülni. Gyorsan kiderül, hogy kinek mennyire vízálló a lábbelije... Reméltem, hogy amint befordulunk az erdõbe jobb lesz a helyzet, de tévedtem. A kis ösvényen, ami felfelé indult, patakban folyt a víz le a hegyrõl.

Kínunkban röhögtünk, ahogy csúszkáltunk és cuppogtunk az úton. Aztán menekülõre vettük a figurát, és a jelzésrõl letérve egy szárazabb ösvényen másztunk tovább. Ez egész rendben volt, még egy kanyart is levágtunk vele. Amikor visszaértünk a jelzésre a vicces vízibalett újra kezdõdött. Így szórakoztattuk el magunkat egészen addig, amíg fel nem értünk a gerincre. A távolban Pásztó fényei tündökölnek a fák mögött. Innen már klassz az út a kilátóig, nincs sár. A ponton ketten fogadnak minket, éppen tüzet próbálnak gyújtani. Nem egyszerû történet a nedves erdõben. Ajánlják, hogy másszunk fel a kilátóba, mert szép az esti kilátás. Kapunk is az ötleten, miért is ne? Idõnk, mint a tenger. Remek móka az éjszakai kilátó látogatás. Felfelé menet az extrém meredek lépcsõkrõl egy kutya jut eszembe egy másik túráról, amit alig bírtak lehozni fentrõl annyira félt lefele menet. Nem csoda, a felsõ lépcsõsor igen trükkösre sikeredett. Húú, nagyon megérte feljönni. A környezõ települések fénye, a Mátra és a Cserhát sziluettje és a millió és millió ragyogó csillag az égen, igazán szívmelengetõ látvány.


S bár a szívünk melegedett, de a többi testrészünk fázni kezdett, mert odafent fújt azért a szél. Lemásztunk a pontõrökhöz, kicsit még beszélgettünk velük, aztán indultunk a 3. csúcs felé.

A Köves bércig végig jelzett úton lehet innen menni. Ez a szakasz ráadásul már ismert is számomra. Azért így is kell figyelni, ha másért nem amiatt, hogy vannak elég köves és gazos szakaszok az úton. A Nagy-Kõ-tetõn már az erdõt vizslatom, hogy mennyire lehet itt levágni majd visszafelé Garábra. Kicsivel odébb megtaláljuk a betervezett utat is a távvezetékek mentén. Ez egy széles nyiladékban haladó út, tökéletes lesz. Most persze még tovább megyünk, és hamar el is érjük az elsõ csúcsra vezetõ háromszög jelzést. Ez a Varjú-bérc. Tudom, hogy ez még nem az a hegy, amit keresünk, ezért is furcsálom, mikor egy világító lámpafényt vélünk felfedezni a tetején. Ki van ott fent és miért? Lehet, hogy mégis ezen van a pontunk? Még a térképet is elõvesszük, hogy leellenõrizzük, hogy jól emlékszem -e a pont helyét illetõen. A térkép igazolt, ekkor esett le a tantusz, hogy nem is lámpafényt látunk odafent, csak egy erõs fényû csillag viccelt meg minket alaposan. Szedtük is a lábunkat tovább. Jött a második csúcs is, ezt is mellõztük, bár a csillagunk ennek a tetejérõl is lekacsintott ránk. Már lefelé indultunk el a hegyrõl, mikor megláttuk a 3. csúcson világító fényeket. Az lesz amit mi keresünk. Megtaláltuk az oda vezetõ utat is, azon értük el a Köves-bércet. Itt újabb levonót kapunk a füzetekre, miközben a tűzrakás füstje beterít minket.

Irány vissza a kék sávig. Peti már menne is vissza Garáb irányába, mikor szólok neki, hogy van még egy kis dolgunk a másik irányban. Irány a Nyerges-tetõ.

Egy darabon még a jelzésen, majd egy jelzetlen, de széles úton haladunk. Ez utóbbi már erõs emelkedésbe kezdett. Felérünk a Kerek-bükk oldalába. Itt az út egy része le van fagyva, egyszer-kétszer meg is csúszunk rajta. A pont a hegy legkeletibb végén van, elég sokat baktatunk odáig. Már várom mikor találkozunk szembe a visszafelé igyekvõkkel, mert innen ez az út visz majd vissza is minket. És jönnek is a túratársak egy-egy kisebb csapatban. A ponton sátrazó õröktõl kapunk egy csokit, beszélgetünk kicsit az útvonalról is. Mikor elmondjuk, hogy milyen úton (úton?) akarunk Dobogó-tetõre menni, vigyorogva csak sok szerencsét kívánnak. Hmm... lehet, hogy ismerik a terepet? :)) Innen az a következõ pont nekünk, ami "kicsit odébb" van. Így mondtuk mindíg Zolinak, mert a qrva messze van nem hangzott annyira lelkesítõen. Hát szó mi szó, az ötödik hegycsúcsig innen kb annyit kell menni, mint amennyit a rajttól eddig jöttünk ( és közben négy csúcsot már begyûjtöttünk ).

Hátra arc, irány Garáb. Zolinak azért is tûnt nagyon rossz ízûnek a távolság, mert fájni kezdett a térde. Már nehézkesebben tudott csak jönni, ami nem volt túl jó kilátás így még a túra elsõ felében. Újra elhaladtunk a Köves-bérc alatt, ahol most elég nagy volt az élet, sokan jöttek szembe és indultak fel a ponthoz. Mi persze ezt már kihagytuk, visszamentünk a vezetékekig, aztán azon az úton indultunk el lefelé. Eddig is eléggé botladoztunk az ágas bogas útakon, de ez itt lefelé túltett az eddigieken. Itt elképesztõen rosszindulatúan próbáltak minket minden második lépésnél elgáncsolni a tüskés indák.. Petivel egymás botladozásain röhögtünk végig. Gyöngyi és Zoli eléggé lemaradtak, az út aljában egy elágazásnál bevártuk õket. Kiderült, hogy Zoli térde teljesen megadta magát, nem tudja folytatni a túrát. Így aztán mindketten úgy döntöttek, hogy visszasétálnak a csárdáig a mûúton. Sajnáltuk a dolgot. Petivel kihasználva a közvilágítást egy lámpa alatt akksikat cserélünk a lámpáinkban és megújult fényerõvel vágunk neki a maradék útnak. Vagyis leginkább világítás nélkül, mert a faluban nem kellett, utána meg kicsit lopakodó üzemmódban mentünk tovább az aszfalton. Forgalom nem volt. A tiszta égbolton most már annyi csillagot lehetett látni, hogy már alig bírtuk kivenni a megszokott csillagképeket. Szép volt. Viszont itt éreztük, hogy kicsit hidegebb van a nyílt terepen. Korábban az erdõben nem fáztunk, de itt kezdett elfagyni az ujjunk vége. Az út is jegesedett, Peti legnagyobb örömére megint bemutattam néhány új figurát, de azért megúsztuk esés nélkül. Találkozunk pár túratárssal, akik fordított irányban nyomják, kb a felénél lehetünk. Felsõtoldon még nagy az élet. A sarki kocsmában majdnem mi is betérünk, de annyian vannak, hogy inkább nem idõzünk. Most jön az igazán izgalmas szakasz. Egy nagy átvágást terveztem be innen Dobogó-tetõig. A jelzésrõl hamar le is térünk, jelzetlen úton haladunk, majd egy szántás szélén, majd megint egy úton, majd az erdõben, néhány úton keresztbe és ismét csak erdõben. Hû azannya, de milyen erdõben. Ilyen istentelen zegzugos szúrós, tüskés tövises erdõt én még nem láttam ami ott volt. Néhol képtelenek voltunk tartani az irányt, egyszerûen nem bírtunk keresztül menni a sûrû dzsindzsán. A tüskék átszúrták mindenünket, hiába volt a dupla nadrág is. Nagyon komoly dzsungelharc alakult ki, de én nagyon élveztem. Aztán át kellett kelnünk egy hatalmas völgyön. Azt már annyira nem. Maga a völgy még nem volt gond, az alján patak folyt, de át lehetett ugrani, viszont a másik oldal nagyon meredek és saras volt. Ráadásul nagyon durván benõtt tüskés fiatal dzsumbuj fogadott a tetejében, amin képtelenek voltunk átvergõdni. Így a patak mentén másztunk kicsit a hegyoldalban felfelé, amíg elértünk egy nagyon szûk derékszögû völgyet. Azon már tudtunk haladni, bár az is elég küzdelmes volt. Én például olyan sikeresen bevertem egy fába a térdemet, hogy utána már fel sem kellett néznem, mindenhol csillagokat láttam. Meg utána még 2-3 napig, amikor terheltem... Annak ellenére, hogy alig haladtunk, egyáltalán nem bántam meg, hogy erre jöttünk, mert most legalább képet kaptam arról, hogy milyen amikor a Cserhát sem viccel. Ezután már könnyebb volt a terep, volt még egy-két kisebb bujkálós rész, aztán utat is találtunk, ami szépen felvitt minket a jelzésig. Onnan meg már hip-hopp ott is teremtünk Dobogó-tetõn a geodéziai torony lábánál. Újabb levonót szerzünk be.

Irányban indulunk tovább a Dobos kút felé. Az út nagy része megegyezik oda-vissza. Az egyik elágazásnál rossz irányba indulunk, de hamar észrevesszük és korrigálunk. Kb 20 perc alatt meg is érkezünk. Ez egy klassz pont volt, forró tea és forralt bor várt ránk, ami nagyon jól esett.

Megcsodáltuk a kút vizében fürdõzõ kis tarajos gõtéket is.

Jó tíz percet pihizünk a ponton, majd a már bejárt úton indulunk visszafelé.

Vissza kell másznunk a szinteket majdnem a Dobogó-tetõig. Útközben egyre nagyobb köd száll a tájra, egy idõ után már csak 10 métert látunk elõre a tejfelben. Peti kihasználja az alkalmat, teszteli lámpájának a fókuszáló képességét. Nagyon meggyõzõ a teljesítménye, a ledes szórt fény most nem sokat ér. A sárga jelzést elérve elindulunk lefelé. Az út sok helyen csúszós, lefagyott. A sávot a sárga kereszt váltja, majd kicsit késõbb egy jelzetlen útra térünk át, ami egyenesen bevisz minket Alsótoldra. Minél lejjebb érünk, annál több a jeges útszakasz. Újabb furcsa táncmozdulatokat próbálunk széles vigyorok közepette. ;) A betervezett út egyébként nagyon bejön, hamar el is érjük a falut. No meg már éhesek is voltunk, hajtott minket a gulyás délibábja. Innen már csak... hû, azaz _még_ két kilóméter mûúton. Egy útszéli tábla jelzi a távolságot, ami nem is humbukk. Itt már tükörjég fedi az utat, ha lefelé mennénk az úton végig lehetne csúszni az egészet. Így csak vissza-vissza csúszunk fél lépéseket. Már közel járunk, mikor egy autó áll meg mellettünk az út szélén. Elõször azt hisszük, hogy kérdezni akarnak valamit, aztán látjuk, hogy más a szitu. A másik oldalt már robban is ki az ajtó és egy róka szalad ki rajta némi köhégcseléssel együtt... nagy buli lehetett... Felcsuszizunk a jobbkanyarig, és már látjuk is a csárdát. Szuper. Megjöttünk. És alig vagyunk sarasak.

A célban ott vártak ránk Gyöngyiék. Õk már itt vannak pár órája. A teljesítésért nagyon szép kitûzõt kapunk, ez egy igazi ereklye lesz. És persze oklevél, kézfogás, gratulációk és a jól megérdemelt babgulyás csárda módra. Hmmm... az valami isteni finom volt. Még pont jókor érkeztünk, a túrázók nagyobb része még utánunk ért be, így aztán adtuk is át a helyeket és búcsút vettünk ettõl a barátságos helytõl.

A Cserhát 500 nagyon pozitív élményeket hagyott bennem, nagyon örülök, hogy eljöttem, és bízom benne, hogy lesz még alkalmam ezekhez a varázslatos és sejtelmesen sûrû erdõkhöz még a jövõben is. Igaz, hogy sok az útvonalban a turistaút, és kevés a megmászandó csúcs, de azért az izgalmas átvágásokkal bõven lehet útközben szinesíteni ezt a túrát. Nagyon köszönjük a rendezõk munkáját, bár mint utólag megtudtuk nem jöttek túl sokan a túrára ( sokakat elijeszthetett a beharangozott esõ is ), de mi nagyon jól éreztük magunkat.

Képek itt:
http://picasaweb.google.com/qvic78/Cserhat500#

2009. január 11., vasárnap

Wass Albert emléktúra a Börzsönyben 43.4km / 1210m

Ezen a hétvégén minden másként alakult, mint az elõre elterveztem. A szombati futás elmaradt, helyette polcokat szereltem otthon. Vasárnapra viszont kellett valami hosszabb távú futóedzés. Elõször a budai hegységre gondoltam, de aztán eszembe jutott a Wass Albert emléktúra a Börzsönyben. Ez már szombat este volt, így nem sok reményt láttam rá, hogy valaki is csatlakozna a légbõl kapott ötlethez, de azért piedcat-nek és Ferónak is szóltam. Feró kapott az alkalmon, futhatnánk egy laza közöset. Frankó.

Reggel 5:30-kor csörög a vekker, a telómon egy sms vár, Feró mégsem tud jönni. :( Egyedül indulok útnak Verõce irányába. A plébániát könnyen megtalálom. A rajthelyiség nem nagy, de legálább fûtött. Odakint ordít a hideg. A kis helyen gyorsan kiszúrom az ismerõs arcokat. Egy nagyobb futó kontingens készül indulni 7:55-kor. Szilvi és Ebola is kérdi, hogy milyen tempót tervezek. Most nem sietek sehova, ráérõs kocogós kényelmes tempót terveztem 6-7 órás teljesítés közti idõvel. Mindenki szeme felcsillan, az jó! Menjünk együtt. Szuper, örülök meg én is, jó kis társaság gyûlt össze, biztos jó kis futás lesz. Balázs még a BHTCS-s élményeket meséli indulás elõtt, közben én is nevezek.

A rajtunkat kicsit lekésem, mert hirtelen halaszthatatlan dolgom akad, de a többiek megvárnak, így pár perc hátránnyal vágunk neki a bõ maratoni távnak az öt fõs csapattal. A tempó lötyögõs, beszélgetõs, együtt keresgetjük a papírlapokkal megjelölt utcákat, amin kivergõdünk Verõcérõl. Az út kezd meredekké válni, sétálunk felfelé, az elsõ pontot a Borbély hegy tetéjén találjuk. Van valami édesség is, de passzolok, hoztam eleget otthonról.

Az erdõ teljes fehérségbe öltözve, a hó mindenki kedvét feldobja kicsit. Lefelé már kocogunk a több centis porhóban, szépen lazán. Jól esik a puha talaj. A betonra kiérve Szilvi elõre áll, és nyújtja a lépteket. Gyorsulunk, Ebola lemarad, helyette Bálint csatlakozik hozzánk. Magyarkúton mi lenne más a téma, mint a Maxi, rá is fordulunk az útvonalára. Irány Hûvösvölgy! Öööö.. akarom mondani Nógrád. Elõttünk páran most is tovább mennek a kéken egyenesen, ott ahol balra felfelé kell indulni a Nagy-kõ-hegyre. A Maxin ez kispistázás lenne, itt most pontkihagyás, mivel a tetõn vár a következõ EP. Felfelé kocogunk szép lassan, de egyenletesen. Peti lemaradozik, Balázs küzd felfelé. A hideg miatt két nadrágot húztam, de itt felfelé már kezd melegem lenni. A ponthoz érkezve már azon gondolkodok, hogy le kéne venni a felsõ réteget, azt könnyen magamra tudom kötni. Így is történik, a pecsét beszerzése után megállok egy nagyszervízre.

Közben Balázs is beér és panaszkodik, hogy könnyed tempóról volt szó, közben meg majdnem berosál úgy megyünk ( és persze nem ezekkel a szavakkal mondta ). Pedig még moderált volt a tempó. Amíg a nadrággal meg a cipõk újrahúzásával bíbelõdök mindenki köddé válik, így aztán turbó bekapcs és kecsap ( catch up ). Hamar be is érem a többieket, és visszaállok a lassított tempóra. Érzem, hogy kicsit késõn váltam meg a szélálló rétegtõl, most fázik lefelé a lábam, mert már beleizzadtam a balettruhába. Mindegy, majd megszokom, vissza már nem húzom a másikat. A Nógrád elõtti emelkedõ kicsit vissza is melegít. Itt Peti végképp hátra marad, négyen maradunk. A falu szélén egy autóban találjuk a 3. pontot. Az õrök mûzlivel kínálnak, de megint passzolok.

Nógrádon nagyon hideg van. Szilvi a mûzli csomagolásával küzd. Mikor ajánlom neki, hogy harapja szét holmi pancser módon csomagolással elvágott orrokról kezd beszélni... :) Nézd már a kis mûvelt... :D Na szép, ezt jól megkaptam. Egy darabig még maradunk a Maxi útvonalán, közben Balázst bevárom párszor, de újra és újra leszakad. Neki ez most nem a könnyû futás kategória ezt bevallja, görcsöl a lába a hidegtõl. Miután letérünk a kékrõl és már a zöld sávon toljuk, sikerül továbbmennünk egy nagy jobbkanyarnál, de észre sem vesszük. Csak akkor lesz gyanus a dolog, mikor kiérünk a piros jelzésre. Na szépen vagyunk, jól elkóricáltunk. Bemérjük magunkat, aztán Királyrét felé indulunk a piroson. Egy gyalogos csoport visszaelõz minket, mikor visszaérünk a jó útra, hát igen, egy kicsit rádobtunk. Sebaj, nyomás a ponthoz, ami a Fatornyos fogadóban vár minket. Lefelé Szilvi és Bálint lemaradnak. Én gyorsan be, pecsét, a teát passzolom, van még a camelbak-ben saját.

Kifele menet látom, hogy Szilviék túlmentek, most igyekeznek visszafele. Közben Balázs is elõkerül, Õ nem kavart utánunk, a rendes úton talált ide. Várok kicsit. Igaz, hogy a szélrózsa minden irányából, de itt újra összeáll a négyes, együtt vágunk neki a maradék 22,5 kilinek. A zöld sáv eseménytelenül hullámzik Kisinócig, csak Balázs marad hátra ismét, most már végleg. Háromra csökken a létszám. A turistaháznál JB és Lúdtalp érkeznek meg a nyakunkra és keresik kétségbeesetten a pontot. Szilvivel egyszerre fordulunk vissza válaszolni, hogy majd csak Kóspallagon lesz pont, csak Õ közben meg is állt, én meg nem... Szerencsére könnyen megússzuk a karambolt. Hosszú mûutas szakasz jött a faluig /újabb Maxis szakasz :) /, itt rá is gyorsítottunk kicsit, a srácok a pontnál érnek utól minket ismét. Innen egyszerre indulunk tovább, Bálint még marad felolvasztani a befagyott szipkáját. Még csak most ismerkedik a camlebak fortélyaival.

Jelzést váltunk a kanyarban, most az általam kevésbé ismert kék kereszten indulunk el felfelé. Nem számítok ilyen hosszú és intenzív emelkedõre. A Fekete-hegy csúnyán meglep. Lúdtalpék ellépnek felfelé, mi meg lassítunk, nem olyan sietõs. A hegy alig akar elfogyni. Megkönnyebbülés volt átbukni rajta. Lefelé csodaszép volt a havas ösvény, két õz is átszaladt elõttünk. Innen aztán még hosszabb volt az út Szokolyáig, de pörgettük, ahogy tudtuk. Ez itt már nem a hét órás tempó volt. ;) Az egyik elágazásnál rossz felé indulunk el még a falu elõtt, de hamar észreveszem és korrigálunk. A falu utcáin is hosszan futunk még elég jó tempóban, mire elérjük a következõ EP-t a Bisztróban. Itt tömeg fogad minket, ez már a rövidtávosok pontja is. A vendéglátó helyiség tömve van, gyorsan igyekszünk is kifelé a melegbõl.

Sétálva indulunk tovább, közben az itinert olvasom, mert nemsokára ismét jelzés nélküli útra kell rátérni. Meg is találjuk az utat, a rövidtávosok elõttünk kisebb nagyobb csoportokban haladnak a Csattogó felé. Szilvi nézegeti az idõnket, 4:18 eddig és már csak 8km volt hátra. Az komoly. Tudtam, hogy megyünk annyira nyugis tempót, mint szerettem volna, de ezt akkor sem gondoltam volna. Szilvi itt vérszemet kaphatott, mert brutálisan gyorsulni kezdett. Kapkodtuk utána a lábainkat, de nem bírtuk befogni. Ez egy négy kilóméteres szakasz volt jelzetlen úton, ahol papírlapokra nyomtatott szöveg és nyilak mutatták a helyes utat. Már vagy két kilóméterrel korábban ki volt rakva az elsõ, én meg már vártam, hol a pont. Hosszú alattomosan emelkedõ utakon haladtunk, aztán a harmadik csúcson meglett az EP is. Szilvi megvárt minket. Innen már csak 2,5 kilcsi volt hátra, szint már alig.

Az utsó szakasz igazi vesszõfutásra sikeredett, Szilvi még a nitrót is bekapcsolta a végére. Bálint nagy nehezen utólérte már lent Verõcén, én egy perccel lemaradva érkeztem vissza a plébánia kertjébe. 5:05 lett az idõm. Durva. A terv rendesen fuccsba ment, de azért nagyon jó kis futás volt ez így is. A hosszú edzés megvolt, csak kicsit másképpen. Köszönet a társaknak az együttfutásért!

A célben a kaja még nem volt készen, így az oklevél és a kitûzõ átvétele után ittam egy forró teát, aztán még azzal a kezemben elindultam vissza az autóhoz. Nagyon hideg volt még most is... brrrr... Na irány haza!

2009. január 4., vasárnap

BHTCS 2009


Nagyon szeretem a tájékozódási túrákat, a BHTCS is nagy kedvenc lett már az elsõ teljesítés után. Idén ismét elsõbálozókat kalauzolhattam, így egy kicsit újra átélhettem az elsõ alkalom izgalmait velük. Több médián már elõre beharangozták, hogy ezen a napon várható a tél leghidegebb éjszakája. Készültünk is meleg cuccokkal, felkerültek a plussz rétegek alulra és felülre is, a vékony selyem kesztyû helyett pedig polár kesztyût vettem magamhoz.

Nagykovácsiba jó korán odaérünk Feróval, a rajthelyiség nyitására még pár percet várnunk is kell. Közben megérkezik Gyöngyi is, együtt lépünk be a plébániára. Fél hatkor még nincsenek sokan a kis helyiségben. Ezt ki is használjuk, hamar nevezünk és összekészülõdünk. Elolvassuk a kiírást, amibõl kiderül, hogy az idei meglepetés pont egy névtelen csúcs, amit a füzetben Perem-hegynek keresztelnek el. A Kutya hegyhez közel fekszik. Amíg kivárjuk az indítási idõnket (18:00), addigra elég sokan érkeznek már, tömve van a terem.

Ahogy kilépünk a fûtött épületbõl, nagyot változik a klíma. Mivel jól felöltöztünk, most még nem tûnik vészesen hidegnek, de azért csípõs a levegõ. Jó kedvûen indulunk el Nagykovácsi utcáin a Nagy-szénás felé. Az út egyre meredekebb lesz, de legalább kezdünk bemelegedni. Lehet lazítani a ruházaton is. A terepre nem lehet panasz, ahogy betérünk az erdõbe, máris ropog a hó a lábunk alatt. Így hangulatos az esti séta.

A tetõn egy spori kavarog, meg is kérdi, hogy merre lehet a pont. Mutatom neki a másik hegycsúcsot, hogy ott kell keresni. Mi is áthullámzunk. Itt már jóval zimankósabb az idõ. A pecsét mellé még egy karamell cukor is dukál. Az alatt a kis idõ alatt is, amit itt töltünk álldogálva kezdünk átfagyni a hideg széltõl. A pontõröket nem is irigyeljük.

Itt nyílt a terep, nem egy leányálom itt ácsingózni, húzúnk is lefelé.

Lentebb bemenekülünk a fák közé, ott már kellemesebb a hõérzet. Irány a meglepetés csúcs, a Perem-hegy. Az új hegy eléggé bejön, ennek is klassz nyílt füves teteje van. Az odajutás viszont elég kalandosra sikerül.. Na jó, úgy is mondhatjuk, hogy kicsit elbénáztuk. Érdekes módon nem csak mi (vagyis én), több csoport is azon az úton kötött ki, amirõl már csak egy völgyön keresztül lehetett felmászni a hegycsúcsra. Törtük elõl az utat, a többiek követtek. Ahogy felértünk a lapos tetõre már nem volt nehéz dolgunk, a pont messzirõl látszott. Újabb pipa. A másik csoport fotóztatja magukat velünk, cserébe õk is készítenek egy fotót rólunk.


Indulás tovább a messzi Meszesre. Nem sokat megyünk a fenti ösvényen, irányba állunk és meredeken lefele indulunk a hegy oldalán. Belefutunk egy gazosabb erdõrészbe, de hamar átverekedünk rajta. Lejjebb azonban újabb akadály áll az utunkba. Egy kerítés. Ja persze, erre emlékezhettem volna, hiszen a másik oldaláról ezt már ismertem régebbrõl. Nosza, másszunk át. Gyöngyinek és Ferónak hirtelen támad némi kételye, hogy ez menni fog -e. Gyorsan bemutatom milyen egyszerû is a dolog és õk is nagyon ügyesen veszik az akadályt. Csak a kezem fagy le a mutatványtól, amit kesztyû nélül mutatok be. Mászunk még felfelé egy kis szintet, és már el is értük a sárga jelzést. Pont ott lyukadunk ki, ahol kell, és szinte csak keresztezzük a jelzett utat, máris robogunk lefelé a jelzetlen földúton a Meszes felé. A pontig sok emberrel találkozunk, akik szembe jönnek velünk az úton. Az egyik csapat lámpa nélkül tolja, ezen meglepõdünk és gyorsan mi is kipróbáljuk a dolgot. Egész jó! A hó elég fényt ver vissza a földrõl, hogy még lámpa nélkül is lehessen közlekedni. Gyönyörû tiszta éjszaka vár ránk, a hold sarló alakban ragyog, a csillagok meg mint távoli lámpák fényei tündökölnek odafent. Hullócsillagot is emlegettek a rádióban, de azt nem láttunk. Begyûjtük a pecsétet és a csúcscsokit. Haver szelet. Ez komoly. :)

Visszafelé indulunk mi is, de nem sokáig. Az Ilona lak jön, amihez a Cseresznyés-völgyön keresztül vezet az út. Újabb izgalmas szakasz áll elõttünk. Az ereszkedéshez keresünk egy fákkal tûzdelt völgyet, a gerincen nem próbálkozunk. Még így sem árt az óvatosság, nagyon köves, csúszós a hegyoldal. A lejutással még nem érnek véget a megpróbáltatások, a másik oldalon való feljutás sem egyszerû. Hosszú meredek emelkedõn érjük el a kis házikót. Odabent jó meleg van, ihatunk forró teát is, ami nagyon jól esik.

Az egyik pontõrtõl, aki régebben mindig a Nagy-szénáson õrködött, érdekes infókat tudunk meg a két pontról. Megköszönjük az ellátást és elbúcsúzunk a kis pihi után.

Most persze megint fázunk, mint a kivert macska. Kemény hideg van. Most egy hosszú út áll elõttünk a következõ pontig, ami a Nagy Kopasz lesz. Az idõ mégis nagyon jól telik, mert jókat beszélgetünk és viccelõdünk elég abszurd dolgokról út közben. No meg megcsodáljuk Gyöngyi kényszerzubbony-táska-szendvics melegítõ technikáját. :)

A zöld jelzésen áthaladva hirtelen egy csoportot látunk magunk elõtt feltûnni, találgatjuk, merrõl jöhettek. Mindenesetre ugyanarra mennek, mint mi, úgyhogy haladunk utánuk. A tempó kiváló, mindenki jól bírja a felfeléket is. Amikor nyílt területre érünk szinte megdermed a levegõ, annyival hidegebb van mint bent az erdõben. Szaporázzuk is a lépteket. Ahogy elkezdjük mászni a Nagy-Kopaszt már javul a helyzet, az út meredeken vezet felfelé. A csoport elõttünk odafent a jelzésen kerülve indul tovább, mi egyenesen felmászunk a kilátóig. Hárman õrzik a helyet. Mikor odaér a másik csapat is, nekiállnak találgatni a pontõrsrácok neveit. Az igazolófüzeten minden helyhez fel van tûntetve az ott levõk keresztneve. Gyöngyi is tippel, de végül a másik csapat viszi el a pálmát. Itt is ropog a tûz, de nem maradunk melegedni, irány a Fekete-hegyek.

Itt a nekem már bevált úton megyünk, ami nem teljesen irányban halad, valamennyit kerül. Ezt a többiek is észre veszik. Viccelõdnek is vele, hogy biztos direkt megyünk körbe-körbe a hosszabb úton, mert ilyen heppim támadt. ;) Egy másik útról futók érkeznek mellettünk, akik között Orsit véljük felfedezni Feróval a lámpák fényében. Orsi nagyon megörül nekünk, mert már kiloholta a lelkét a többiek után futva. Úgy dönt, hogy leszakad róluk és velünk tart. Gyorsan egyeztetjük még azért a csúcsokat, de úgy tûnik egyezik az eddig bejárt útvonalunk. Csak késõbb derül ki, hogy Orsi véletlenül összekeveri a Nagy-szénást a Nagy-kopasszal és hogy õk a Nagy-szénáson valójában még nem voltak. Nagy köd vár a hegy tetején minket, nehezen vágják az utat a lámpák a sötétben.

A pontnál nagy a forgalom, jönnek-mennek a túratársak.

A tûz mellett kényelmesen elhelyezkedett pontõrségtõl sütit és lelki támogatást is kapunk egy-egy papírcetlire nyomtatott idézet formájában. Ötletes. Pecsét, hátra arc.


Lefelé menet azt vesszük észre, hogy nem akar csökkeni a köd. Lejjebb szállt, és továbbra is körülvesz minket. Fagyos utakon haladunk a Julianna major felé. Orsi különösen fázik, mert rajta futócucc volt, amiben a mi gyalogos tempónk kissé dermesztõen hat rá. Ezt próbálja ellensúlyozni egy kis futva sétálással, ami közeli rokonságban állhat a helybenfutással, mert igen hasonló. :) Azért mi sem poroszkálunk, kilépünk kicsit, nehogy kihüljön. A majornál most nem hallunk egyáltalán kutyaugatást. Vagy nincsenek most itt a kutyusok, vagy csak beléjük fagyott a vau... Adyliget utcáit elérve még jobban érezzük, hogy milyen nagy zima lett. A lámpám fényereje is hamar lecsökkent a hideg miatt, ezért itt én megállok az egyik sarkon akksit cserélni. Nem egyszerû feladat elfagyott ujjakkal. A Nagykovácsi úton átkelve elindulunk az utcákon felfelé a Hosszú-Erdõ hegy irányába. Felfelé Gyöngyi kezd kicsit bóbiskolni, néha rákérdezünk, hogy fent van -e még. ;) A mûút után ösvényeken jutunk fel a hegy tetején található bányához, aminek az északi odalán megtaláljuk a pontot is. Itt szusszanunk egyet, mert olyan forró teát kapunk, hogy csak lassan tudjuk letolni. Közben átmelegszünk kicsit a tûz mellett.

Mikor tovább indulunk, én is felhívom a figyelmet a következõ nagy odafigyelést igénylõ igen technikás szakaszra. Szépen lassan ereszkedünk a sziklás gerincen lefelé. Egyes részeken csúszik is az út, de azokat is sikerül mindenkinek abszolválnia. Lent azért megkönnyebbülök, hogy ilyen szépen le tudtunk jönni ezen a szakaszon. Újabb megpróbáltatásnak, most egy hegy tornyosul elénk. A Remete hegyet be is harangozom elõre, hogy ez bizony egy szuszogós hegy lesz. Szuszogunk is derekasan, mire felérünk a tetejére, igaz nem totyogunk egyáltalán. A lányok is derekasan helyt állnak felfelé. Gyöngyi még fel is élénkül a mászás után. Felébredt végre. :)) A mumus Kálvária dombot, most nagyon szépen csont nélül fogjuk. Ezt persze csak én értékelem igazán, mert volt szerencsém már megtapasztalni korábban, milyen jókat lehet itt kavarogni a sûrû erdõben. ;) Számolgatjuk a pecséteket, már csak 1+1 van hátra.

Innen már gyerekjáték a vége, gondolhatnánk. A szintek és a táv nagy részén is jócskán túl vagyunk már. Álmomban sem gondoltam volna, hogy mégis ezen a szakaszon ér majd minket a túra legnehezebb szakasza. A Kovácsi erdõföldek mentén haladó ösvényen olyan hideg volt, mint addig még sehol. Ez a szakasz ráadásul nagyon hosszú, brutálisan átfagytunk, mire újra beértünk az erdõbe. Itt mínusz 15 és mínusz 20 között lehetett a hõmérséklet. Orsit nem irigyeltük a vékony futónaciban. Itt már mi is kocogtunk itt-ott, annyira fáztunk. A fák között aztán már sokat javult a helyzet. Innen már gyorsan elértük Nagykovácsi utcáit. Orsi annyira átfagyott, hogy úgy döntött nem is jön tovább velünk, hanem leszalad a célba melegedni, neki sajnos itt véget ért a túra. Újra hárman maradtunk. Egy nyiladékon indultunk lefelé, ami jó meredek lett a végére, néhol már seggen csúsztunk. Mókás volt. Kiértünk a Solymár felõl jövõ zöld sávra, amin nem kellett sokat mennünk és már meg is láttuk a Felsberg fényeit. Odafent vörös villogó fény jelezte a pontot, amit a ritkás erdõn át már messzirõl ki lehetett szúrni. Gyorsan fel is érünk. A pecsét mellé itt egy mûzlit kapunk. Itt megtanultam, milyen éles tud lenni egy fagyott mûzliszelet mûanyag csomagolása... sikerült elvágnom vele az orromat egy rosszul sikerült mozdulattal lefelé menet.

Innen már csak a becsületpontot kellett felkeresnünk az Alsó-Zsíros-hegyen. Ez egy gyönyörû szép hegy, még így sötétben is. Nagyon jó érzés így utolsó pontként becserkészni. A többiek már nagyon kíváncsiak voltak, hogy mi lesz a meglepetés, illetve Gyöngyinek az extra meglepetése. Itt aztán minden kiderült. Szerencsére nem volt köd, így mesés panorámában gyönyörködhettünk, Gyöngyi is hamar rájött, hogy mi is a testre szabott meglepetése. Madártávlatból láthatta otthonának pislákoló fényeit. Feró a másik beígért meglepinek esett neki, ami szintén szép volt.

Készítünk még pár fotót a varázslatos helyen, aztán viszont szedjük a lábunkat visszafelé, mert jéggé fagytunk közben.

Irány a cél. Visszamászunk a turistaház romjaihoz, aztán már zúgunk is lefelé Nagykovácsi utcáin egészen a templomig. Fél kettõ van, mikor benyitunk az ajtón. Hát ez várakozáson felüli idõ lett. Megkapjuk a díjazást, mellé enni innivalót. Orsi is megkerül, egy asztalnál eszeget. Jólesõen pihentünk még egyet, mielõtt hazaindultunk volna.


Igen jól éreztük magunkat a túrán, köszönjük a rendezést és az emberfeletti kitartást a pontõröktõl ebben a farkasordító hidegben. Ez nem csak a tél leghidegebb éjszakája volt, de egyben a legragyogóbb is. Remélem sokszor eljöhetünk még erre a kiváló túrára, ami minden évben hatalmas élmény újra és újra.

További képek itt

2009. január 3., szombat

BÚÉK 20

A mai nap elsõ megmérettetésén már túl vagyok. A BÚÉK 20 nevû teljesítménytúra a túrázók és túrafutók évindító szent eseménye. Akivel csak beszéltem róla a múlt év végén, mindenki jönni akart, és mindenki szeretett volna egy jó idõt is menni rajta.

Feró és piedcat társaságában érkeztem meg Hûvösvölgybe nem sokkal 8 után. Nemhogy hûvös, de inkább fagyos volt most ez a hely. Igaz, nem voltam túlöltözve, futásra készültem. Otthon még -8 -t mutatott a hõmérõ.

A nevezés gyorsan megy, a rendezõk idén is kitesznek magukért. Nagy a sürgés forgás, az MVTE gépezete olajozottan mûködik. Nagyon jó ezt látni. Feró indul el elsõnek. Én még várok, piedcat meg még a csomagját helyezi letétbe. Közben összetalálkozok Szilvivel és gyorsan elhatározzuk, hogy akkor induljunk is együtt. Ekkor már borítékolva volt, hogy ebbõl már sehogy nem lesz sétagalopp. 8:27-kor indulunk. Tartottam az elsõ hirtelen ott termõ emelkedõktõl, ott mindig észnél kell lenni mennyire ugrik neki az ember, nehogy aztán visszaüssön késõbb. Ennek ellenére nekiugrottam, mert éreztem, hogy minden rendben van. Szilvi lemaradt, óvatosabban indít. A Határ nyereg feletti parkolóig kemény emelkedõket kell legyûrni, onnan már könnyen megy az elsõ pontig, ami a Hármashatár-hegyen most kicsit lejjebb (közelebb) van, mint megszokhattuk.

Innen a Fenyõgyöngyéig legurulni nekem midig nagy élmény, most sincs ez másképp. Sokan nem jönnek be a turistaútra, pedig az itt vezetõ ösvény nagyon hangulatos. Nagy szerencsénk van az idõjárással és a terepviszonyokkal is, az út nincs jegesre fagyva és így futva már kellemes az idõ is. A nap is ragyogóan süt. Lentrõl aztán megkezdõdik az újabb mászás, itt is jól megy a kocogás. Az Árpád kilátónál jut eszembe, hogy meg sem néztem, hogy változott -e az útvonal illetve a pontok elhelyezése. Ezért itt gyorsan elõszedem az itinert, hogy errõl meggyõzõdjek. Aztán megnyugodva futok tovább lefelé. A nagy balos visszafordító kanyarnál nagyon figyelek, hogy ne essek hanyatt, itt szokott csúszni rendesen, de most nincs gond. Át a Görgényi úton, aztán már nincs messze az Apáthy szikla, ahol újabb pecsétet szerzek be. A ponton a pontõrök lapjáról kiszúrom, hogy Feró egy perccel elõtte járt itt elõttem, lassan beérem.

A Battai lépcsõnél meg is látom magam elõtt futni. A hátrányt a Zsemlye utcáig sikerül ledolgozni. Tolja Õ is derekasan. A zöld sáv elterelése totálisan értelmetlennek tûnik számomra még mindig, mégis követjük az új festéseket, és megcsináljuk az extra hurkot. A Szerb Antal utcán már én futok elõl, Feró átvette az üldözõi szerepkört. Az új jelzés most cserébe megkímél minket a Ferenc halomtól, kerülve érem el a Budakeszi utat. Az átkelésnél figyelni kell, nagy a forgalom. Újabb hangulatos ösvény vezet fel a szalagozott útig. A ponthoz jó tempóban és erõben érek, innen már nincs sok hátra. Pecsét Joey-tól.

Ahogy elkanyarodik a kereszt még visszanézek a ponthoz és Ferót látom éppen indulni. Egész szépen tapad még a tempóra. A Hárs-hegy kemény felfelé, fújtatok jókat mire felérek a kilátóhoz. Újabb igazolás a pontõröktõl.

Száguldás lefelé. Yippee! A kövek csúsznak, és sokan vannak, és viszont koncentrálok, így sikerül egyben maradni. Már a vasúti átjárónál járok a sárgán, mikor meglátok magam elõtt egy négyes futóbolyt. Üldözés közben engem is befog egy sporttárs, együtt elõzzük a dupla duót. A végére még egy kicsit felpörög a tempó, együtt érünk az utolsó ponthoz is a Nagyréten.

Innen aztán mindent bele, zúzás vissza a kisvasút állomásra, a srác bosszankodik, hogy nem lesz meg a 2 óra, de kiderül, hogy én indultam késõbb pár perccel, így én még pont elcsípem. A vége 2:00. Feró, piedcat és Szilvi is jönnek utánam nem sokkal, mindenkinek sikerült klassz idõt menni. Be is kajálunk még, jól esik a virsli és a tea.

Klassz kis évkezdés volt, köszönjük a rendezõknek! Most kis pihi, aztán nemsokára indulok Nagykovácsiba, hogy bevessem magam a Budai hegyek fagyos sötétjébe... ;)

2009. január 2., péntek

Séta az Árpád kilátóhoz


Ma délután kimentünk egy kicsit a szabadba, hogy kiszellőztessük a fejünket. Az Árpád kilátó környékén barangoltunk egyet. Ma nem volt olyan hideg, mint az elmúlt napokban, de azért még így is a mínuszok uralkodtak.
Készítettem pár fotót is, amiket itt lehet megtekinteni: Képek

2009. január 1., csütörtök

Új év, új kihívások

A legtöbb ember még fel sem ébredt a buli utáni alvásból, de én már túl voltam 2009 elsõ futásán. Újév reggelén mindig nagy élmény futni. A város még alszik, az utcák néptelenek. Reggel nem szokásom futni a hétvégéket kivéve, de január elsején mindig jól esik. Felfrissít, feltölt, így biztos, hogy jól indul az év. ;)
Odakint mínusz 8 fok volt, kicsit a szél is fújt és szállingózott a hó. Az utakon hófodrokat sodor a szél, keréknyomok még alig vannak...
Alulra csak a téli futónacim vettem fel, de felülre négy réteget pakoltam magamra. Kesztyûbõl sem a vékony selyemkesztyût vittem ezúttal. Ez most egy kis szerkó teszt is volt egyben a BHTCS-re. Ide pont jó volt, de a hegyekbe azt hiszem alulra is húzok még egy réteget.