Kinizsi 2005

1. Előkészületek

Nagy várakozások előzték meg nálam az idei Kinizsit. Ez persze mindíg így van, de most azért vártam
mégis kicsit jobban, mert tavaly (ismét) ki kellett hagynom egy Százast. Akkor nagyon bosszantott,
hogy egy térdsérülés miatt nem tudtam indulni és még egy évet vagyok kénytelen várakozni, hogy
ott toporoghassak újra a rajtban a többiekkel.. Lélekben persze ott voltam akkor is, gondoltam a
szombati nagy menetre, de hát az mégsem ugyanaz..
Végül csak eljött az idei is, és újra rajthoz állhattam. Sajnos az a hetem nagyon zsúfolt és mozgalmas
volt, sok melóval és egy pénteki egész napos kiruccanással, így igazán nem tudtam rákészülni fejben
előtte. Pénteken kivételesen nem melóban "pihentem", hanem lent a Balcsin, így a tikkasztó hőségből már
előre kaptam egy nagy adagot. Vigyáztam azért le ne égjek, de a nap így is teljesen kiszívott. Késő este
értem vissza Pestre, ezért a cuccaim nagy részét már előre kikészítettem csütörtökön, mert tudtam, hogy
nem sok időm lesz már pakolászni. Kis alvás, aztán kora reggel csörgött a vekker.
Jóleső érzés volt felkelni, még ha kicsit nehezen is ment. Tudtam, hogy itt a nagy kaland ismét, egy
percet sem szabad tétovázni, irány Csillaghegy.

2. Az indulás

Idén ismét elsőbálozókkal indultam, sőt kapásból három embert sikerült beszervezni. Igaz sokat nem
kellett szervezkedni, nem én buzdítottam őket, jöttek saját akaratból ;) A 6:20-as HÉV-t néztük ki
magunknak, az még pár perccel a start nyitása előtt beér. Iszonyatos tömeg fogadott minket (már a
hév is dugig volt) Csillaghegyen. A sor megdöbbentő hosszan kígyózott a szokásostól eltérő rajthelynél.
Ez kicsit rosszul érintett, tudtam, hogy mindíg nagy a sor, de most korábban jöttem mint szoktam,
mégis többen várakoztak a rajtra, mint máskor. Rengeteg induló lesz, ez egyértelmű volt. Többeket
már az elején kirostáztak azzal, hogy szúrópróba szerűen ellenőrizték az orvosi alkalmassági igazolást.
Akinél nem volt, nem nevezhetett. Nálunk volt is, meg nem is kérték, így neveztünk és készülődtünk.
A rendezőség azért meg kell hagyni derekasan állta a tömeget, és nagyon profin vezette le a procedúrát.
De ezt már megszokhattuk, köszönjük. Ákos és Gergő rögtön neki is vágott a távnak és elindultak az
első pecsétért a hév túlsó oldalához. Mi piedcat-tel és párjával (aki 40-t derekasan bevállalt
ezen a forró szombaton) még vártunk kicsit. Főleg nekem kellet még pár perc, bedobtam egy kis kaját,
megigazítottam a futóműveket és a szerelést, aztán 7:10-kor útra keltünk. Az, hogy a nevezés és a
tényleges indítás más helyen van, óriási fegyvertény ekkora induló létszámnál, ez is egy remek
megoldás a szervezők részéről. A papíromat alig volt időm elővenni, olyan gyorsan nyomták volna rá
már a pecsétet. :) Irány a Róka hegy.

3. Az 1. EP biza messze van

Szilvitől a Hegymászó utcánál elbúcsúztunk, és immáron ketten folytattuk az utunkat, megindulva
az előörs után. Jó tempóban haladtunk felfelé, lassan de biztosan előzgetve a lassabb túratársakat.
Személy szerint mindíg örülök, ha egy túra rögtön emelkedővel kezd, bemelegítésnek nagyon jó. Ahogy
felértünk a nyilt dózerútra elénk tárult a vonuló tömeg. Hosszú sorokban meneteltünk, itt még mindenki
jókedvűen, beszélgetve, magabiztosan haladt. Ahogy megindultunk felfele az Ezüst Kevélyre, a nagy
beszélgető kedv láthatóan alábbhagyott a körülöttem lévő emberek között. Elkezdtem én is kicsit
befelé figyelni, felvettem a saját tempómat és piedcat-t kicsit hátrahagyva másztam felfele. Már
ekkor lehetett érezni, hogy nem mindennapi melegben lesz részünk a nap folyamán, hiszen még csak
reggel volt, de már folyt a víz rólunk felfelé az állott levegőben. "A hétvégére országos meleg
rekord várható" csengett vissza fülemben a korábban minden médián hallható hír. Máris kezd hátránnyá
válni a derekamra kötött fekete pulcsi, amit estére cipelek és nem fér az övtáskámba. Fent bevártam a
túratársam, majd együtt indultunk lefele. A rövid lejtő kellemes volt, majd ismét emelkedtünk
immáron a Nagy Kevélyre. Felérve pompás kilátás, és sok pihenő ember fogad. Mi sem rohanunk el,
kicsit megállunk, régi ismerőssel találkozok, beszélgetünk. Attilától megtudom, hogy ez lenne
neki a 10. sikeres, ha megcsinálja. Szép sorozat, sok sikert, én még csak a felénél tartok.
Lefele én megint kicsit meglógok és a Kevély nyereg után beérem Gergőéket. Ákos nem akar kocogni
még lefele sem, de végül sikerül őt is rávenni egy kis gyorsulásra. Jó tempóban, beszélgetve
érünk el a Csobánka melleti útig. Közben piedcat is beér minket, együtt megyünk tovább. Útközben
újabb ismerőssel futok össze, hosszabb beszélgetés, közben lemaradok a többiektől. A műútnál egy
egész depós hadsereg várja a könnyített teljesítést választó hozzátartozókat. Itt rákapcsolok és
beérem a többieket. Kicsit szétszóródottan ugyan, de megvan mindenki. Hosszabb, számomra kedves
szakasz jön fel a Hosszú hegyre (felfelé találkozok Kalapos sporttárssal.. kellemes meglepetés,
rég láttuk egymást), majd le a Szántói nyeregbe, ahonnan aztán majd kapaszkodhatunk fel a
Pilisre. A Pilis, no igen. A Százas legmagasabb pontja. Tekintélyes, kemény és gyönyörű.
Már jó messziről látható, ahogy kimagaslik és impozáns látványt nyújt a túra több pontjáról.
Közelről is nagyon szép, csak azt már kevésbé veszi észre az ember.. miközben csípőre tett kézzel
a földet bámulva lihegve araszol felfele ;) Idén érdekes megoldással próbálta valaki megingatni
a notórius rövidítőket, papírlapra vetett szöveg hirdette több helyen is, hogy a szerpentinen
zsírkrétás pont lehetséges. Ez egy jó húzás volt, láthatóan kevesebb vállalkozó szellemű akadt a
mezőnyben. Gergővel elöl kicsit elszakadtunk, a többiek visszavettek a tempóból. Útközben több
helyen megcsodáltuk a csodaszép panorámát. A látvány ápolta a kis lelkünket. :) Gergőnek itt még
nagyon jól ment, próbálta tartani a lépést, ahogy tudta. Nagyon nem izgultam senkiért, tudtam, hogy
ezt a hegyet úgyis mindenki a saját tempójában fogja megmászni, ha nagyon szétszakadunk, akkor majd
legkésőbb a nyeregnél bevárjuk egymást. Ez így is lett. Mire az utolsó fordulót is bevettem felfelé,
már csak én maradtam elől a csapatból, és lendületesen nyomtam tovább egészen a Pilis nyeregben lévő
ellenőrzőpontig. Itt talán először megtörténik a csoda.. egy apró felhő (ki tudja honnan került ide?)
bekúszik a nap elé. Igaz csak par apró percre, de érezhetően enyhül a hőség. Merthogy ekkorra már
nincs jobb szó az uralkodó hőmérsékletre. Ezt kérem úgy hívják, hőség, de tudom jól, lesz még majd
rosszabb is. A hátamon lévő camelbackből folyamatosan aprókat szipkázva pótoltam a folyadék
veszteséget, de a tartalék már vészesen fogyott addigra. Már az előtt, hogy ereszkedni kezdtem a
nyeregbe, eldöntöttem, hogy itt muszáj vennem utánpótlást, mert Kesztölcig még van kb 6 kilóméter és
a meleg egyre fokozódott. Időm volt bőven, több is mint akartam volna, tudtam, hogy a többiekre
szignifikáns időt várni kellesz. Én nem vagyok az álldogálás híve, de a csapat miatt most ez nem
számított. Az idő sem számított. Itt csak 1 dolog számított, és az az volt, hogy kicsit pihenten
együtt majd továbbinduljunk. A mezőny nagy része itt mindíg megpihen, nincs is mit csodálkozni ezen,
a hely erre ideális. A rögtönzött büfében mindenféle jó kapható volt, ráadásul elképesztően reális
árakon. Én is vettem egy életmentő palackot egy "másfél literes szénsavas" formájában. Felet rögtön
lenyomtam, felet betöltöttem palackba, és egy felet meghagytam piedcat-nek, hogy érkezéskor máris
tankolhasson. Erre negyed órát kellett várnom közben, de befutott mindenki. Újabb kb 15-20 perc
pihenő a többieknek, nehezen telt az idő számomra, de végül elindultunk.

4. Faluról falura

Mindenki tudta, hogy most egy könnyebb szakasz jön egészen Dorogig. Kesztölcre koncentráltunk. 6km
az nem sok. Ott lesz kocsma, ami valóságos kánaán a jelenlegi körülmények között. Jól haladunk,
együtt megyünk. A kétágú hegyről lefele jövet mindíg érdemes hátranézni. Az egyik legszebb
kép tárul elénk, amit a túrán láthatunk. A poros úton sietünk lefele egészen a műútig, majd azon
tovább be Kesztölcre. A beton már itt sem esik jól. Viszont az igen, hogy innen már hamar becsorgunk
a faluba. Megcélozzuk a kocsmát. Fél liter kóla lecsusszan, majd megtámadom a csapot is, és teletöltöm
a camelback-et. Itt is sokat időzünk, mindenki próbálja rendbe szedni magát. Gergőnek problémája
van a bakancsával, nyomja a talpát egy kis egyenetlenség a betétben. Sziszegve tapogatja a lábát és
rosszallóan csóválja a fejét. Ez sok jót nem jelent, én már biztos voltam benne, hogy nem fog végig
jönni. Azt javasoltam, hogy mindenképp próbálja visszafogni a tempót kicsit és kímélni a lábát. Ő
ott is maradt még pihenni, így innen már csak hárman indultunk tovább. A faluból kifele menet ismét
egyre jobban éreztük a hőség tikkasztó hatását, amit itt még a beton is tetézett. Átkelve a 117-es
úton a földút már sokkal kellemesebb volt. Lefelé haladva jó kedvűen beszélgettünk. Hamar elértük
Dorog határát, ahol le kellett térni a megszokott kék jelzésről, és a vasúti töltés mentén haladtunk
tovább. A nyílt terepet és a tűző napot piedcat rosszul viselte, láthatóan leamortizálta és lassabban
haladt, de itt még belátható távolságon belül voltunk egymástól. Utána viszont, mikor kiértünk a
műútra, már szétszakadtunk ismét. Ákossal jó tempóban elértük a Gete alját, ahol azonban már neki
is meg kellett állni egy kicsit az árnyékban pihenni. Megbeszéltük, hogy fent majd találkozunk, én
rákapcsoltam a saját tempómra felfele. Útközben több túratárs mellett elhaladok. Egy fiatal sráccal
együtt küzdünk egy meredekebb részen, mikor a következő megjegyzést teszi:
- Milyen szép időnk van.
Lattam rajta, hogy poénnak szánta, ezért félvállról válaszoltam neki:
- Jól meggondoltad ezt a kijelentést? Végülis jó idő van, csak kérdés mihez? :)
..hát nem a hegymászáshoz.. :) de ezt már nem tettem hozzá. Jó utat kívánunk egymásnak és Őt is
elhagyom. A csúcs pont jókor jön, nagyjából ahogy számítottam rá.

5. A Gete

Fent a szokásos látvány, rengeteg elgyötört arcú sporttárs pihenget. A pontőröktől egyedi Kinizsis
csokit kapunk. Azonnal bontani kezdtem, mert ebben az irdatlan melegben nem sokáig maradna szilárd
halmazállapotban a táskában. Jól esik a keserű csoki, pecsét után keresek egy kis árnyékot. Nem sok
van, a nap nagyon magasan áll, a néhány árnyékos zugot pedig már megszállták a túratársak. Végül
mégis találok egy kis zugot egy srác mellett. Kényszerpihi ismét, míg a többiek megérkeznek. Itt
még kevesebb lelkesedéssel várakozok, az árnyékban is pokoli hűség volt és szúnyogok hada csípkedett.
Jöttek az izzadságra szép számmal. Közben rengetegen érkeznek, piedcat-ék még sehol. Negyed óra múlva
Ákos felér. Behúzódik Ő is az árnyékba, de nem akar sokat pihenni. Mondom neki, hogy induljon nyugodtan,
én bevárom piedcat-t, aztán majd megpróbáljuk utólérni. El is indul, irígykedve nézem, ahogy eltűnik
a hegy túloldalán. 10 percre rá megjön piedcat. Nagyon rosszul fest, szinte lerogy az árnyékba. Percekig
szinte semmit sem csinál, sokat kivett belőle a meleg. Próbálja rendbe rakni magát, de elég sokáig
húzódik a dolog. Elmondtam neki, hogy Ákos már elől van és be kéne érnünk majd (ahogy telik az idő
ez kezd egyre reménytelenebbnek tűnni már). Ő még pihenne, többször mondja, hogy ne várjam és induljak
utána. Én is erősködöm, hogy megvárom, bár már több mint 40 percet álltam itt, de mindenképp vele akartam
menni, hogy húzzam kicsit. Tudtam, hogy lefele tudunk hozni egy kis időt majd. Végül nagy nehezen
összeszedi magát, indulhatunk. Ahogy kilépünk a napra, érezzük, hogy ez nagyon kemény lesz. Gyorsan
igyekszünk elérni a fákat a másik oldalt, ahol megkezdjük az ereszkedést. Egy kis tisztásnál még megállunk,
egy képet csinálunk a lenyűgöző kilátásról hegyeskő felé. A meredek úton próbálok koncentrálni a
terepre, itt nagyot lehez zakózni, ha nem figyel az ember eléggé. Közben búcsút intünk a Nagy Getének.

6. A halálkatlan

Ahogy leérünk, hirtelen véget is ér a menedéket nyújtó árnyék, amit eddig a fák nyújtottak. Innen indul
a menetelés a grillsütőben.. A levegő egyhelyben áll, semmi légmozgás. Lefele próbáljuk magunkat menetszéllel
hűteni, kocogunk a poros úton. Több csoport mellett elhaladunk, mire leérünk a keresztező útra, ahol ismét
elválunk a kék jelzéstől és balra fordulunk, majd megkezdjük a kaptató megmászását. Ahogy kapaszkodni
kezdünk piedcat lemarad. Látom, hogy megint megzuhan. Nagyon ki van a melegtől. Én is lassítok, ahogy találok
egy kis árnyékot megállok, és várok. A csoportok újra beérnek, ők is lassan, erőlködve haladnak. Itt kicsit
mindenki meghal. Továbbindulok utánuk. Az erdő szélén haladunk tovább felfelé. A tető lassan jön el, a nap
éget, a hőség már nagyon nehezen viselhető el. A távolban meglátom a fasort, ahol ráfordulunk majd a
Hegyeskő fele vezető útra. Útközben egy idősebb férfi egy pólót mutat fel és kérdi, hogy nem -e az enyém.
Valaki elhagyta az úton. Nem az enyém, válaszolom, de ahogy nézem ez az Ákosé lehet, mondom neki, hogy
valószínűleg tudom kié, de Ő jóval előrébb van már. Azt feleli, hogy elviszi Mogyorósbányáig, ott majd
leadja a talált tárgyak közé. Ez jó ötlet felelem, de látom, hogy már alig van ereje a pólót is cipelni
a kezében.. Ahogy elérjük a fákat, hagyom elmenni, én beállok az árnyékba és várok piedcat-re. Hamar
feltűnik a távolban a csúcsra felérve. Már szinte csak vánszorog a napon. Lassan beér, együtt indulunk
tovább. Nem nagyon beszélünk. Ráfordulunk a Hegyeskőre, és a hosszú egyenes dózeren haladunk. Útközben
eszembe jut, hogy kéne csinálni egy képet a Hegyeskőről, mert ez is nagyon szép. Elkérem a gépet piedcat-től,
tudtam, hogy neki most nincs ereje erre, had menjen. Kicsit lemaradok, fotózok, majd futva beérem és
előre állok kicsit nagyobb iramot diktálni, mert már nekem is kezd felfőni az agyam, jó lenne hamar túl
lenni ezen a szakaszon. Beérem a pólót cipelő túratársat, aki lihegve megkérdi, hogy nem vinném -e el én
a társamnak a pólót. Dehogynem, elviszem. Elvettem tőle, és felkötöttem az övtáska szíjára. Itt az út
mellett nagyobb társaság pihent egy kis árnyékban, tőlük is megkérdem azért a biztonság kedvéért, hogy
nem -e az ővék mégis a póló. Nem a válasz. Közben Ákost többször próbálom hívni, hogy megbizonyosodjak
róla, tényleg az övé, de nem sikerül. Hátul piedcat lemarad, valószínűleg megállt pihizni. Én nem bírom
már tovább, megindulok kocogva. Csak legyek minél hamarabb lent a pincéknél. Ott lesz víz. Ha nem is
iható, mosakodni jó lesz. Ahogy erre gondoltam egyre jobban vittek a lábaim. Átmásztam a hegyen, és
megindultam lefelé. Itt teszek még 1 próbálkozást és végre sikerül Ákost elérni. Kiderül, hogy tényleg
az övé a póló, kiesett a zsákjából a pót.. Megbeszéljük, hogy megvár a kútnál. Futok lefelé. Páran
egy helyen keresik a helyes utat, amit nehéz észrevenni egy apró benőtt ösvény személyében. Nem szólok
semmit, csak berobogok a jó úton, úgyis észreveszik. A műútra hamar leérek. Az út mentén egy autóból
vizet osztogatnak. Irtó rendes tőlük, én is kapok egy fél litert, nem győzök hálálkodni. Ez aztán a
sportszellem. Tovább robogok, és végre odaérek a kúthoz. Keresem Ákost a szememmel, de nem látom sehol.
Egy pillanat múlva már tekintetem a vödörre szegeződik. Szinte fejest ugrok bele. Amimet csak tudom
bevizezem a sáros vízből. Lehűtött fejjel már meglátom Ákost is kicsit arrébb. Odatelepülök mellé.
Mellettünk nékikék itt is vizet osztanak. Nem kellett kétszer mondani, itt is töltök. Elmegyek még1x
mosakodni, aztán szólok Ákosnak, hogy indulhatunk, majd Mogyorósbányán bevárjuk piedcat-t. El is
indulunk. A második kútnál újabb vizezés. Hihetetlen jól esik. Elkezdjük mászni a Kősziklát. Ákosnak
mesélem, hogy nálam ez az a hegy, ahova általában nem bírok felmászni megállás nélkül. Most sem, bár
gyorsabban haladok mint Ő, egy árnyékos részen kicsit megpihenek, bevárom. Az emelkedő hosszú, és
nehezen jön el a tető. Ő lenyomja megállás nélkül, de egyszerre érünk fel. Lefele nincs ereje futni,
de kedve se lenne hozzá. Viszont így is jól haladunk. Elmondom neki, hogy innen már mindjárt ott
vagyunk, és útközben lesz egy kút is, ahol majd csak mosakodunk, vizet venni elég lesz visszafele is
pecsételés után. Ahogy meglátjuk Mogyorósbánya házait széles vigyor terül el az arcunkon. Megrohamozzuk
a csapot, és bedöcögünk a ponthoz. Fél öt van.

7. A fordulópont (Mogyorósbánya)
A vendéglőben gyorsan pecsételünk, veszünk pár dolgot a pultnál és leülünk bent az egyik asztalhoz.
Nagyon jó ott ülni. Nyújtok, eszek, iszok, jól esik a pihenés. Érzem, hogy lassan jön vissza az erő.
Tudom azt is, hogy innen már sokkal sokkal könnyebb lesz. A napnak már nincs olyan nagy ereje, és
ez rengeteget számít. Azért azon kicsit megrökönyödtem bejövet, hogy odakint voltak, akik a napon
pihentek. Ezután a pokoli szakasz után nagyon vágytam a hűvöst. Bentről felhívjuk piedcat-t. Már
lefele jön a Kőszikláktól, ez nagyon jó hír. Elmondom neki az utat, nehogy kihagyja a pontot majd
és továbbmenjen felfele a csap után. Ákossal csodálkozunk kicsit, hogy ilyen jól jön piedcat. Valahogy
erőre kaphatott útközben, és ennek nagyon örültem. Tudtam én, hogy kemény gyerek, csak ahogy
Hegyeskőnél kinézett, nem gondoltam volna, hogy fel tud pörögni még MBánya előtt. Pár perc múlva be is
ér. Mutatom merre menjen a ponthoz, majd megérkezik az asztalhoz Ő is. Feltankolunk, és lazítunk.
Vizet is töltünk, majd jelzem, hogy lassan indulnunk kell. Összeszedjük magunkat, és indulunk. Most
kicsit lassabban indul be a lábunk, nem sietünk. Az út szélén rengeteg ember heverészik, depósok is
szép számmal jelen vannak. A csaphoz már nem megyünk oda még1x, elindulunk felfele.

8. Bányahegyig

Könnyedén, és kicsit kényelmesen haladtunk MBánya után. Ez a szakasz egy kis lazítás volt, mikor
nyíltabb részhez értünk örömmel vettük tudomásul, hogy a nap már kezdi feladni a küzdelmet.. :)
Péliföldszentkeresztig gyorsan eltelik az idő. Ott megcsodáljuk a változást az elmúlt évekhez
képest és közben rátérünk a műútra. Ezen hosszabb szakasz, enyhe emelkedővel, majd letérünk
egy földűtra balra át a mezőn. Itt kisebb csoportokat érünk utol, majd ahol elkezd jobban emelkedni
az út, a többiek kezdenek kicsit lemaradni. A tetőről lefele kocogok a lejtőn. Egy kanyarban bevárom
a társakat, elől Ákos jön, vele megnézzük a Büdös-lyuk barlang bejáratát. A Vaskapu előtti két domb
megmászása szépen komótosan történik. A nagy kanyar pedig a Vaskapunál idén is lehetőséget nyújt
a hátunk mögött jövők megtekintésére. Érdekes hely ez is a túra útvonalán. Pusztamarótra érve még
piknikezőkkel találkozunk, és vannak itt megpihenő túrázók is szép számmal. Mi egy információs
táblánál állunk meg és bevárjuk egymást. Ákos még előszed valami kaját mikor indulunk, piedcat-tel
megkezdjük a hosszú emelkedést Bányahegy fele. Ezt a részt a Kis Gerecse és a Gerecse oldalában
nagyon szeretem. Az a sziklás ösvény nagyon jellegzetes, a hegyoldalban többhelyen elterülő
medvehagyma erdővel.. Beállunk a saját tempónkra. Ahogy felérünk és már kicsit lejteni kezd az
út, balra le kell térni egy sokkal kisebb ösvényre, amin majd újra emelkedni kezdünk. Itt felhívom
a srácokat, hogy figyeljenek majd oda a letérésre. Innen már nagyon hamar felérek a ponthoz. Hamarabb
is mint gondoltam, fél 9 körül kapom a pecsétet, a többiek pedig 10 perc múlva érkeznek még világosban.
Ez nagyon jó, időben vagyunk. Nagyon jól esik a jó citromos tea, repetát is kérek. Veszek egy szendvicset
és mind a hárman befizetünk egy gulyásra is. Két féle volt, mi a babgulyást választottuk és nem bántuk
meg. Nagyon kellett most a kalóriadús kaja. Közben már szürkült, kezdték felkapcsolni a lámpákat.
A hangulat nagyon jó az asztal körül, ismeretlen túratársakkal beszélgetünk. Rémhírek terjengenek,
hogy MBányáról már csak kb 4-5 százan indultak tovább. Ez nagy meleg ide vagy oda, elég hihetetlennek
hangzik (mint később kiderült nem is volt valós az állítás), mindenesetre az tény, hogy ide eddig csak
150-en csekkoltak be. A gulyás bár szép adag volt teljesen eltűnik a tányérból. Egy srác bosszankodik,
hogy nem tud telefonálni, mert nincs térerő. Elmondom neki, hogy van itt egy hely, ahova beállva én
minden évben tudtam eddig telefonálni, és ez 10 perccel ezelőtt idén is sikerült. Ennek megörül, és
megy ki is próbálja. Később mondta, hogy neki ott sem sikerült. Mondtam neki, hogy próbálja meg az
enyémmel, hívnia sikerült, de beszélnie már nem.. centik számítanak tudom, de Ő már nem próbálkozott,
sietve továbbindult. Visszatérve a többiekhez Ákos is kíváncsi lett a "telefonáló helyre", Ő is kipróbálta,
neki gond nélkül ment. Besötétedett, még vizet töltöttünk, aztán induláshoz készültünk. Az övtáskám
jelentős részét egy nagy zselés akkumulátor töltötte ki, amit nappal kis nyűg cipelni, de a sötétben
jó szolgálatot tesz. Előszedtem a hozzá tartozó fejlámpát és beüzemeltem... volna, de meg se mukkant.
Igazítgattam a vezetékeket, nézegettem a forrasztásokat, minden jónak tűnt, de mégse történt semmi.
Izzó csere, de arra sem indult be. Az izzó jó, máshol van a bibi, de ezt műszer nélkül nehéz hirtelen
megtalálni. Nem is ment. Bosszankodok (soha nem hagyott még cserben), közben előszedem a pótlámpámat,
ami egy kripton izzós biciklis lámpa ceruza aksikkal. Ezek is fel vannak töltve, azonban tudtam, hogy
ezek csak kb 3-4 órát fogják bírni, ami kevés lesz. Ehhez már nincs pót-aksi szett, hisz ez már így is
a pót lámpám ;). Tehát spórolni kellesz ahol csak tudok. Így indulunk, de én még meg vagyok győződve
róla, hogy útközben életre keltem a rendes lámpámat is. Itt még nem tudom, hogy ez már nem fog sikerülni,
és a nagy aksi ezt a Kinizsit használat nélkül, a táskában pihenve teszi meg. Mint valami potyautas,
aki nem tesz semmit a nehéz út átvészelése érdekében, csak egy kis sarokba kuporodva szépen átalussza
az egészet.

9. Sötétben együtt

Lassan indulunk megint, kicsit elmerevedtek a futóművek a pihenés alatt. Kicsit megpróbálom húzni
a többieket, elől haladok a sötétben botorkálva. Ahol csak tehetem lámpa nélkül megyek, néha
felvillantom egy röpke pillanatra, hogy nagyjából merre is megy az út, aztán a sötetben teszem meg
a szememmel előre bejárt útrészt. Kockázatos és mókás vállalkozás, én nagyon élvezem. Ha valakiket
beértünk, akkor mindíg kicsit mögöttük maradtam, kihasználni az Ő fényüket a pálya előre benézéséhez.
Néha teljesen bevártam a többieket, hogy tőlük kapjak egy kis "ingyen alamizsnát", de többnyire egy
kicsit előrébb haladtam, hogy tudjam nézegetni az elágazásokat, és ezzel piedcat-éknek ne kelljen
foglalkozniuk. Nekik már épp elég volt az is, hogy még egy 30-as hátra volt a távból, nem akartak
már nagyokat tájékozódni, térképet böngészni és jelzést keresgélni. Legkevésbé eltévedni szerettek volna,
de ez a veszély nem állt fent. Ebben én bíztam a legjobban talán. Nem is volt semmi gond. Koldusszállás
előtt egykori élményeimet mesélem a helyről, mikor jól megijesztettek minket az oda vezető úton. Most
nem kapunk kitüntetett fogadtatást. Ahogy közeledünk, érzem, hogy valami nem stimmel. Szokatlan nagy
a csend. Jó, ciripelnek a tücskök, apró neszeket hallani, de valami hiányzik. Nem szólnak a békák!
Hát mi van itt kérem? De ahogy elhaladunk a tó mellett, rázendítenek. Megnyugszik a lelkem. :) Pár
perc múlva beérünk a ponthoz. A rendezők kedvesek és újra teát kapunk. Nem olyan finom, mint a
Bányahegyi, de ugyanolyan jól esik. Itt már nem sokat állunk, szinte rögtön bevetjük magunkat a
sűrűbe. Most jönnek az izgalmas részek. Egy régebbi trükkös elágazásnál már jól látható jelzések
köszönnek vissza. Ez derék. Azon gondolkodom, hogy ha végig ilyen jól feljavították a jelzéseket, akkor
elveszti a varázsát az utolsó szakasz. Nem, az nem lehet. Kell egy kis izgalom a végére. A Bodza völgy
felé haladva erősödik az utópálya zaja. Nagyon rég óta halljuk már, de ilyen közel még nem volt. Már
szinte szembe jönnek az autók velünk. Hé, hát ez tényleg szembe jön. Valami terepjáró féleség kecmereg
felfele a földúton. Mikor odaér hozzánk félreállunk, Ő lelassít és szép lassan illedelmesen elmegyünk
egymás mellett. Biztos kísérőautó. Más nem nagyon lehet éjnek évadján. A mezőnél jól eső érzés, hogy
jól ismerem már az utat. Az aljnövényzet csuron víz, a nadrág szára és a cipő is vizes lesz, de át
nem ázik. Megjegyezzük, hogy napközben mit nem adtunk volna egy ilyen hűvös, nedves mezőért! Most
azonban nem hempergőzünk meg, csak átcaplatunk rajta, majd felmászunk a műútra. Depós autók fogadnak
és több helyről bíztatást kapunk. Meg kell hagyni, ez nagyon jól esik, megköszönjük. Felmászunk a
Tornyópusztai műútra, és megkezdjük a hosszú unalmas menetelést. Itt nem kell sokat használnom a
lámpát. Útközben felveszem a pulóvert. Kis csapatom kicsit lemaradva kullog. Mikor bevártam őket
már látni véltem rajtuk az átváltozás jeleit. Kicsit sántikálva, réveteg arccal poroszkálnak. Nem
kétséges, hamarosan zombikká válnak. Egy sokadrangú zombifilmbe már most beállhatnának statisztának.
De azért jöttek (mert hát a zombik ilyenek.. csak jönnek.. csak jönnek..), és elértük a leágazást.
Somlyó fele az utolsó emelkedőt kényelmesen tettük meg, lefele lekocogtam. A pontnál pecsét, majd
néztem a beérkező többi statisztát.. Remek válogatást lehetne rendezni. 90km megvolt, de ahogy az
időt számolgattam már nem voltunk nagyon eleresztve. Vártam piedcat-éket, aztán pár perc múlva
beérkeztek. Átváltozva. Már teljesen bezombultak ;). Pecsét után azzal rukkoltak elő, hogy már nem
tudják tovább tartani az ötös átlagot, amivel még elérhetnénk az első vonatot, ezért menjek csak
innen a saját tempómban, ők meg majd beporoszkálnak. Próbáltam rábírni őket, hogy menjünk együtt,
mert meglesz még az nekik is. Innen már nem olyan nehéz a terep, viszont elsőbálozóknak fokozottan
eltévedésveszélyes. Azt mondták, majd valahogy elnavigálnak, ha más nem akkor valakikhez csapódva.
Nekem mindenképp el kellett érnem azt a fél ötös vonatot, mert dolgom volt reggel, és így alhattam
volna kb 3 órát. Annyi meg tudom, hogy kellesz. Osztottam, szoroztam, mégegyszer rákérdeztem, hogy
biztosan minden oké lesz -e. Persze tudtam, hogy okés lesz, bíztam azért bennük. Így elbúcsúztunk,
és nekieredtem az útnak.

10. Sötétben egyedül

Futottam, és nagyon jól esett. Lámpám himbálódzó fényében figyeltem a jeleket nagyon. Itt már nem
volt spórolás. Egy elágazásnál kis csapat keresgélte a kéket, de rossz úton. Nem volt náluk valami
nagy fényerő, így nem látták meg messzebb a jelet a másik úton. Én igen, és visszakiáltottam őket.
Nagyon kellemes volt az út, újra rázendített kedvenc békakórusom, ahogy bejöttek a tavak Kisegyházánál.
Aztán elértem az ominózus tisztáshoz, ahol jól el lehet kavarni. Egy nagyobb csapat éppen ezt
gyakorolta, lementek a bal oldali úton. Én sem emlékeztem ott pontosan, hogy melyik is a jó út, de
arról meg voltam győződve, hogy nem az. Váltottunk pár szót erről kiabálva, és kiderült, hogy Ők sem
biztosak egyáltalán. Én a felső utat nézegettem, mikor jött egy másik csapat, akik magabiztosan a
középső halovány utacskát választották. Hát persze, ekkor már leesett a tantusz. Elindultam utánuk.
Nagyon jó tempót mentek, ez nekem megfelelt. Egy kis dzsungel harc, majd kiérünk arra a szekérútra,
ami már az aluljáróhoz visz. A műúton az egyikük lemarad, én továbbra is sereghajtóként spórolok a
lámpámmal, ami szemlátomást már kezdi az utolsókat rúgni. Most már nem maradhatok le. Az utolsó hegy
van már csak hátra, de fényem már alig. Az is kész csoda, hogy eddig bírta. Ahogy megkezdjük a mászást
egy darabig még jól tapadok, de mikor bejön az a rengeteg keresztbe dőlt fa, amit felülről, alulról
kell átmászni nem tudom velük tartani a lépést, mert már szinte semmit nem látok. Megállok, a fenyek
elől eltűnnek. Mókás helyzet. Nem szóltam nekik, mert nem akartam feltartani őket, had menjenek.
Egy ötven méterre még láttam a mögöttem jövő fényeit. Jó nagy fénye volt, csábító volt, hogy bevárjam.
A vak sötétben azonban a táskámban kezdtem kutakodni. Eszembe jutott, hogy volt egy pót-pót lámpám is.
Igaz már vagy ezer évesek az elemek benne, és csak egy apró toll formájú lámpa, de elvileg müxik.
Előkaparom. Az egyik elem a biztonság kedvéért ki volt szedve belőle, ezt is kitapogatom és behelyezem.
Becsavar, bekapcs. Világít. Szuper. Nincs nagy fénye, de ezzel már látom az utat. A hátam mögött lévő
ember közben nem kerül elő, arra gondolok, hogy talán eltévedt, vagy megállt valahol. Most már nem
nagyon izgat, elindultam és lassan haladva keresgéltem az utat. Elég zegzugos rész ez, hirtelem
fordulókkal, ahol alig látni merre is megy tovább az út. Az izgalom így megvolt a végére. Szépen
lecsorgok a másik oldalt, és kiérek a műútra. Ez már Szárliget. Ez a lámpa is kezd halványodni.
Ennyi volt még benne. Pont elég. :) Innen már nem is nagyon kell. Végigmegyek a sinek mellett, és be
az aluljárón. Itt még felkapcsolom egyszer, aztán besietek az iskolába.

11. A cél

3:37 Célbaérés, örömködés, pecsét, jelvény, kézfogás. Oklevelet nyomtatnak nekem, profi megoldás.
Megkapom a kajajegyet is, és hátra megyek az ebédlőbe. Ismerős arcok, elgyötört arcok, virsli,
kenyér mustár, teával. Leülök egy túratárshoz, később még ketten odajönnek. Gratulálunk, eszünk,
beszélgetünk. Lazítunk. Jól esik minden. Kellemesen telnek a percek, de közben eszembe jut, hogy
még jegyet is kell vennem az állomáson, szedelőzködés, elköszönés, jövőre ugyanitt virsli mindenkivel.

12. Epilógus

Visszamászok az állomásra, útközben érkezők, van aki egész frissen, van aki statisztaként. Gratulációk.
A pénztárnál nincs nagy sor, hamar megvan a jegy, irány a felüljáró. Még a váróban negyed körül hív
piedcat, hogy ők is beértek közben. Ezt örömmel hallom, és nyugtázom, hogy meglepően jól jöttek a végén.
De ezt a vonatot már nem akarják elérni.. :) A felüljáró lépcsői könnyen mennek, de fent nem tudom melyik
is az én vágányom. Az egyiknél már páran vannak, akkor biztos az lesz. Miközben fent nézelődök,
megérkezik mögém egy sporttárs, és mikor látja, hogy elindulok lefele, kikerekedett szemmel visszahőköl.
Ja, te már végeztél? -kérdi Merre kell menni? Mondom neki, hogy ott lent a sinek mellett, majd át az
aluljárón, aztán szemben már ott a cél. Szegény kicsit bosszankodva sarkon fordult és megindult lefele.
Én is. Lent leülök a lépcső aljába virslievő barátaimhoz és együtt várjuk a vonatot. Vonat jön, irány
haza. Végül pont meglett a 3 óra alvás. :))
Vasárnap délután kivizsgáltam a lámpámat. Kiderült, hogy a foglalattal volt a bibi, és a helyszínen is
javítható lett volna, ha tudom mi a baja. Ezt a Százast így elsumákolta a kicsikém, de megígértem neki,
hogy jövőre nem ússza meg! ;)