2007. november 17., szombat

Pata túra 2007

Ezen a szombaton az Online túra volt a vetélytársa a Pata túrának. Az Online mellett az szólt, hogy közel van, nem visz el sok idõt, igaz, az útvonala lerágott csont. A Pata viszont elsõ rendezés és olyan útvonalon vezet amerre még nem jártam. Az elõtte való napokban leesett egy adag hó, ami a Mátrában állítólag meg is maradt. Ezt persze Pestrõl nehéz volt elhinni, mert ott csak esõ esett és csúnya szürke volt minden. Az elsõ havas túra idén... kecsegtetõ. Ezután már nem is volt kérdés, hogy hova megyek.

Ferót veszem fel elõször, majd pár percre rá piedcat is bepattan a verdába és már repülünk is Gyöngyöspata felé. 7-tõl van rajt, mi 6:45 körül parkolunk le az iskola épülete elõtt. Odakint eléggé hideg van, dideregve készülõdünk a csomagtartóban rámolva, majd irány a suli. A nevezés nagyon gyorsan zajlik, nincs tömeg. Végül 7:06-kor nekivágunk a "Nagy-táv"-nak. Az igazolófüzet elsõ ránézésre is jó, sallangtól mentes, de minden rajta van, ami kell. Leírás, térképvázlat, pecsételõhelyek rész-szint és rész-táv adatokkal. Hónak nem sok nyomát látjuk, de a nem is olyan messzi távolban magasodó Havas hegy látszólag tényleg havas.. valamennyire.. olyan deresnek tûnik inkább onnan lentrõl. Egy-két kanyar után már mászunk is fel meredeken az elsõ ponthoz, ami a Várhegyen van a falu szélén. Itt két fiatal lány pecsétel nekünk. Odafentrõl nagyon szép kilátás tárul elénk. Ahogy Pata elterül odalent a völgyben és távolabb hegyek magasodnak elveszi pár percre a figyelmünket. A falu másik oldalán lévõ kisebb laposkás hegy kiköpött mása a déli Bükkbõl jól ismert Nyomóhegynek, így azt rögtön el is kereszteljük. ;) A lányok útbaigazítanak, innentõl szalagokat kell követnünk egy darabon, és már megyünk is tovább.

Útközben többször megállunk egy-egy fénykép kedvéért. Szerencsénkre a fagyott talajon jól tudunk haladni. Hosszan megyünk eléggé feltúrt utakon is, itt meg is jegyzem, hogy ez visszafelé megolvadva nem lesz kellemes. Ahogy feljebb és feljebb érünk megjelennek az elsõ hófoltok. Juhé! Egy hócsata? Na ez még kevés ahhoz.. de nyomjuk tovább rendületlenül, és egyre csak nõ és nõ a hófoltok mérete és mennyisége, míg végül egybefüggõ hatalmas lepellé nem válik. Mi csak ámulunk és bámulunk, és nagyon élvezzük az utat felfelé. Jelzés nem nagyon van, pedig kéne lennie, de nem gond, mert a szalagok tövábbra is vezetnek. A hó már több mint 10 centi és vigyorogva gázolunk benne felfelé menet az 599 méter magas Havasra. Hát ez a hegy nem viccel, beváltotta a nevéhez kapcsolódó elvárásokat. :) A teteje felé már érezzük is, hogy dolgoznak a combizmok a porhóban. És alig gyõzünk bámészkodni a porcukorba öltözött fákban és tájban. Fotózunk is rendesen. A csúcson pecsétet kapunk.

Lefelé még mindíg a szalagokat követjük. Egy hirtelen jobb kanyarral ráfordulunk a Gyepes völgyre, ahol egészen hihetetlen módon olyan jelzett úton haladunk, ami nincs is. Azaz van, de jelzés zéró, az út meg hát.. mindenki menjen el és nézze meg. Egy élmény, komolyan. Ahogy lejjebb érünk a hó lassan eltûnik. A szalagok azonban rendületlenül terelgetnek minket. Egy ideig.. aztán mikor a Mész oldalhoz érünk már azokból is kezd kifogyni a szufla, és szinte pásztázzuk a hegyet a szalagokat meg az utat keresve. És ez egy jelzett turistaösvény. Durva. Végül aztán elérjük a sárga sávot és onnan már nincs probléma. A János vára alatti pont az erdõ közepén van. A pontõrök saját bevallása szerint õk is nehezen találtak oda. :) Várat nem látunk onnan, azonban megtudjuk, hogy nemsokára etetõ ponthoz érünk.

Teljesen úgy hangzott a dolog, hogy ez gyakorlatilag a következõ kanyart jelenti, de ahogy csak mentünk és mentünk leesett a tantusz, hogy az bizony majd csak a Hidegkúti turistaháznál lesz, ami még 5 kilcsi. Aprítjuk a métereket, és útközben újra megjelennek a hófoltok, majd a teljes hó lepel, majd azon vesszük észre magunkat, hogy közel 20 centis hóban gázolunk, és azon töprengünk, hogy miért is nem hoztunk kamáslit magunkkal. A cipóbe már régen betört a hó felülrõl, és tocsogtunk a vizes zoknikban. Na jó, piedcat bakancsban volt, neki egy kicsit késõbb ázott be a baki, de az is megadta magát. A turistaháznál már csak pislogunk, alig hisszük el, hogy itt bizony kemény tél van. Valahogy álomszerûnek tûnik az egész így Pestrõl érkezve. A házban aztán tényleg kapunk szuper ellátást, de olyat, hogy alig bírom otthagyni a pontot. Többféle meleg tea, kenyér hegyek, diós és mákos beigli hadseregek várják a pusztulást.

A pontot jó meleg is volt, így indulás után didergünk kicsit. Most érezzük, hogy azért hideg van ám. Kell pár száz méter, mire visszamelegszünk. A Tót hegyese felé haladva sem csökken a hótakaró, gyönyörû fehérbe öltözött fenyves mellett haladunk el. A pont elõtt kicsit elkavarunk és ráteszünk kicsit a távra, de aztán visszafordulunk és megtaláljuk a tovább menõ utat. A pontra magára igen komoly emelkedõ visz fel, fent viszont a pontõr olyan helyen állt, ahonnan nincs kilátás. Feró tudta, hogy kicsit arrébb van egy tisztás az oldalában, ahonnan van, de a szûz hóban most nem másztunk el arra, hanem elindultunk visszafele a háromszögön.

Egy darabon ugyanazon az úton kellett menni, ahol feljöttünk, utána viszont Fajzatpuszta felé vettük az irányt. Egy nagyon hosszú szakasz következett, ami viszont nem telt el olyan lassan, mert kocogtunk lefelé szinte végig. Nagyon nagy élmény volt a hatalmas porhóban futni lefelé, úgy éreztük, és kicsit újra gyerekekké váltunk. A sok lefelé közben még azért a Kávát megmásszuk, ahonnan újra iszonyat szép kilátás volt. Aztán le le és le, míg végül elérjük Fajzatpusztát. Itt megint kínálgatnak minket minden félével, de mi most megelégszünk egy-egy pecséttel is. Itt váltott sárrá a hólepel elõször. Igazi sárrá, ez már nem volt megfagyva, viszont még nem is ragadt, szóval azért tudtunk haladni. Mikor visszaértünk a Havas lábához, majd másodszor is elkezdtük mászni, a sár visszaváltott hóra. Menet közben a Kántoraljai pontõrrel találkozunk, aki szembe jön velünk az úton. Mozgó pecsételõpont. :) Felmászunk a Havas oldalába, majd még egy kicsit feljebb, de a tetõre már nem, mert elindulunk lefelé Pata irányába. Na itt kezdõdött az igazi nagy sár. És ez ragadt mint a fene. Már kínunkban röhögtünk, akkorára nõtt a cipõnk a ráragadt agyagtól. Lassan és nehezen haladtunk elõre a reggelrõl már ismerõs úton. Újra szalagokat követtünk, amik a Danka-patakhoz tereltek minket. Ez már a falu széle volt, de innen már egy nagy kerülõ várt ránk a falu másik végébe.

Útközben a pincesort kerestük végig, de nem nagyon találtuk, aztán mikor végigértünk a körjelzésen és már a fõúton haladtunk az iskola felé már lemondunk az utolsó pontról. Hát itt aztán egy deka pince sincs. :) Végül egy túratárs segített nekünk, aki valamennyire ismerõs volt a környéken (bár Õ is rossz irányban jött utánunk), és együtt megtaláltuk a lejjebb lévõ pincéket, így ide is szép nagy kerülõvel értünk az ellenkezõ irányból. Késõbb beláttam, hogy figyelmetlenek voltunk, mert a leírásban szerepel, hogy merre kellett volna mennünk, de késõn olvastuk el. A pincéknél borokkal kínálnak. Mivel vezetek nem iszok, csak megkóstolom egy-két korttyal.

Innen aztán már hamar megtaláljuk az iskolát, ahol még felfújható befutó kapu is fogad minket.
A célban újra eszem-iszom, csoki hegyek, lekváros és zsíros deszkák, tea, sportitalok várnak ránk. Három féle kitûzõbõl választhatunk, az oklevél is tetszik. Mindannyian nagyon elégedettek vagyunk a túrával. A rendezés példás, a szalagozás bár nem volt tökéletes, de azért nagyon sokat segített, az ellátás szuper, az útvonal gyönyörû és egyedi. A táv kicsit többnek tûnik talán, de ez biztos, hogy a terep nem volt könnyû, jóval több idõt és energiát vitt el a túra, mint amivel elõzetesen számoltunk. Ez nem egy könnyû harmincas, maradjunk annyiban. Igazi kis kuriózum túra. És ami a havat illeti.. Ha ezek után mégsem lesz tél, úgy mint tavaly történt, akkor is elmondhatom, hogy de bizony volt tél. Igazi, hamisítatlan. A Mátrában, 2007 november 17-én.

http://picasaweb.google.com/qvic78/PataTRa2007

2007. november 3., szombat

Piros 85(g) 2007

A Piros túrák felett hosszú éveken keresztül mindig csak átsiklott a tekintetem. Nem fogott meg igazán benne az útvonal, meg a Budapest környéki turistautak. 2005-ben piedcat barátom viszont nagyon készült a P85-re, és engem is belerángatott a dologba. Elhatároztuk, hogy együtt indulunk rajta. Aztán es sajnálatos baleset miatt én nem voltam üzemképes a túra napján, így piedcat egyedül vágott neki, és sikeresen teljesített. 2006-ban aztán Ritchy elhívott az 50/A-ra futni egyet. Bár a futás nem ment valami fényesen egyikőnknek sem akkor, és az időjárás sem kényeztetett minket, azért az meglepett, hogy alapvetően milyen kellemes kis túra ez. Akkor elhatároztam, hogy jövőre mindenképp jövök a hosszútávra. Sajnos a jobb térdemet megint sikerült leharcolnom három héttel korábban, és még mindig nem százas. Koránt sem az, de van olyan állapotban, hogy elinduljak a túrán vele, és tudjak tartani egy 6-os átlagot. Ezzel persze kockáztatom, hogy utána nagyobb gondjaim lesznek, de ezt most bevállaltam. A túra előtti tervezés oroszlánrészét megintcsak piedcat vállalta magára. Készített remek időtervet is. A fáma arról szólt, hogy korán indulunk és próbálunk a pontokra nyitás környékén megérkezni és a végén egy 15 órás teljesítéssel zárunk. A sors fintora, hogy végül piedcat nem tudott idén eljönni a túrára. Akkor hát eljött az idő, hogy kiegyenlítsem a mérleget.

Szombat reggel egy kis autós kavargás után fél 6 körül parkolunk le Feróval a Rómaifürdő hév megállónál. Ő és Laki az 50/A-t vállalták be mára, egy jó kis kilépős tempóban. A szervezők még az előkészületi munkákkal vannak elfoglalva, de hamarosan beindul a nevezési procedúra. Mivel próbáltam minél inkább véghezvinni piedcat terveit, ezért most én is igénybe vettem a csomagszállítást, amit egyébként nem szokásom. Semmi olyat nem bízok soha szervezőkre, amitől mondjuk a teljesítésem függhet, azokat inkább cipelem (fejlámpából rögtön kettőt is), ezért csak egy doboz sört meg egy kis ennivalót csomagoltam egy szatyorba, amit aztán kis keveredés után sikerült oda elhelyeznem, ahonnan majd Nagykovácsiba szállítják. Laki 6-ra ér a starthelyre, így végül 6:07-kor vágunk neki a távoknak együtt. Ekkorra már kisebb tömeg gyűlik össze a résztvevőkből is.

Az új rajthelytől nem túl izgalmas az a plussz 1 km Csillaghegyig, de beszélgetve hamar lezavarjuk. Csillaghegyen végre rátérünk a lényegre, a piros jelzésre. ;) Most már csak ezt kell követnünk, más dolgunk nincs. A K100-ról ezt az utat már jól ismerem. A Hegymászó utca környékén egy futó robog el mellettünk, de az emelkedő aztán Őt is megfogja. Ahogy beérünk az erdőbe kilépek én is. Ha tartani akarom piedcat időtervét, akkor most le kell dolgoznom azt a 7 perces hátrányt, amit a későbbi indulással összeszedtem. Magárahagyom Lakit és Ferót, és adok a Róka-hegynek keményen. A József-hegyi tanyák mellett végigkocogok. Az enyhe emelkedőn a térdem kifejezi nemtetszését. Rögtön gyaloglásra váltok.. ez így veszélyes lesz. Az Ezüst-Kevélyt óvatos mászom, nem sietek túlzottan, a lejtőkön aztán gyorsítok. Az idő kellemes, nincs túl hideg, nem fúj a szél sem. A Nagy-Kevélyre Zsotyekékkel együtt érek fel. Olyan kilátás fogad, hogy szóhoz is alig jutunk. A felhők alattunk úsznak, egy-két magasabb hegy csúcsa ki-ki kandikál belőle a távolban. Gyönyörű szép. Tovább galoppozok a pontig, ahol aztán csinálok pár képet is a csodás kilátásról. Az első emberek egyike lehetek, mert a rendezők egy "apa, kezdődik" kétségbeesett felkiáltással fogadnak. :) 7:15 van, 5 perccel a hivatalos nyitás előtt kapom a pecsétet. Az előzetes terv szerint pont nyitásra ( vagy pontnyitásra? :)) ) kellett volna érkeznem, szóval a kis hátrányt sikerült bőségesen ledolgoznom. Ennek én nagyon örültem, a térdem kevésbé.

Alig indulok tovább pár méterrel lejjebb megint cibálom elő a fényképezőt, mert a Ziribár irányában még elképesztőbb látvány fogad. A hegyen felszínét követve folyt rajta a felhőréteg, úgy nézett ki mint valami megboldogult kémia órai kísérlet. Lefelé visszafogott tempóban ereszkedtem, és szép lassan beleérkeztem a felhőbe magam is. A nyeregbe érve kiértem belőle. Innen hosszú kényelmes lejtős út következett Csobánkáig. A tempót is nagyon kényelmesre lehetett most venni, időm bőséggel volt, ha nem sietek, még akkor is pont nyitás előtt érek a Tölgyikrekhez ezt tudtam. Itt fogalmazódott meg bennem a már fentebb említett szójáték, miszerint nem pontnyitásra szeretnék megérkezni a ponthoz, hanem pont nyitásra (ami mondjuk azt jelenti, mikor kiér a pontőr a posztra). Az lenne az ideális. Útközben egy elágazásnál kutyák tűnnek fel az úton, aminek nem örültem nagyon, de pár pillanat múlva előkerültek a gazdik is. Leérve a Csobánka melletti hegyekről Topiék érnek be és húznak el mellettem. Arra gondolok, hogy mennyit kellesz várniuk a pontnál, ha ilyen tempóban nyomják végig. :) A műúton gyalogolva haladok kifelé a településről. Közben még egy futó beér. Együtt érjük utól Bubut, aki egy hatalmas hátizsákot cipel. Topiék megállnak beszélgetni vele. Rögtön gyanús volt, hogy ekkora zsákkal Bubu nem végigmenni készül a túrán, hanem mondjuk pontőrködni. Hamar ki is derül, hogy Ő a pontőr a Tölgyikreknél, beállunk hát mi is a sorba. Itt most nem fogunk sietni sehova. :) Bubu zsákja láthatóan jó nehéz, ezért felajánlom neki, hogy ha van benne külön cipelhető valami, akkor adja ide belőle. A második próba után sikerül rávennem, hogy osszuk szét a cuccokat a zsákból. A többiek is bevállalják a cipekedést, így mindenkinek jut valami cipelnivaló, leendő pontőrünket sikeresen tehermentesítjük. Jó érzéssel tölt el a "közmunka", így mi is részt vettünk a túra szervezésében. Ez az öt kilóméter így komótosan, cipekedősen, de jókat beszélgetősen telik el. Kitárgyalunk pár túrát, felidézünk pár mulatságos pillanatot 'jókedvű' pontőrökről. :) Természetesen jelen túra sem ússza meg történetek nélkül, különösen a budaörsi cél változékonysága ad okot némi derült eszmefuttatásra. A Salabasina kútnál Bubu megáll és megnézi közelebbről is a forrást. Mi tovább cammogunk, már kicsit türelmetlenül a pont felé. Azt találgattuk, hogy vajon melyik szatyorba rejtette Bubu a pecsétet... khm.. Időben voltunk még persze, ami a nyitást illeti, sőt meglepően pontosan számította ki az érkezést Gábor, mert végül 3 perccel a hivatalos nyitás előtt érkezünk meg. Végre lerakjuk a nehezékeket, nyithat a pont. A cipekedésért járó dupla adaggal nem élek, de a cukorka igazán jól esik most. A pecsét mégjobban. ;) Közben viszont Laki és Feró tűnnek fel az úton. Vigyorogva konstatálják, hogy jól beértek. :)) Na de most már pecsét mindenkinek, aztán induljunk.

Együtt indulunk ismét tovább jó tempóban. Sikárost hamar elérjük, ami után jön az elterelt kék jelzés, majd fordulunk is rá Dömösre. Egy darabig még emelkedik az út. A nagy beszégetés közben a piros háromszög mellett úgy megyünk el, hogy észre sem vesszük. Nem mintha arra kéne menni, csak az is szóba került pont. Utána aztán megnyílik a Szőke forrás völgy és elkezdünk ereszkedni. Kocogásra váltunk. Egy kis csoport a műutat választja a jelzés helyett. Mi maradunk a köves és hullámosabb ösvényen. Gyorsítok lefelé remélve, hogy a Dömösi pont hamarabb nyitva lesz valamivel. Távolodok a többiektől. A térdem már érzi a terhelést újra, fáj a tempó köves úton, de makacsul rajta maradok végig. Elérem végül a műutat, nemsokkal később viszont újra lezúgok róla, most már egyenest a patakvölgybe. A táj pazarr, megállok fotózni. A sziklákon átugrálok a patakon és iparkodok tovább. Elrobogok a forrás, majd a kápolna mellett és kis kanyargás után visszaérek a műútra. Útközben elég sok turista jön velem szembe, a Rám szakadék irányába. A hely népszerű, mint mindíg. Bekocogok a faluba, és a megszokott kanyarban már én is röhögök, mikor újra meglátom Topiékat. Szólnak, hogy akár le is dőlhetünk egy félórára... annyi van még nyitásig.. a pont sehol. Nagyon szép idő van, a nap hétágra süt. Leveszem a felsőmet és leülök a padkára. Furi, hogy egy évvel ezelőtt itt majd meg fagytam olyan hideg volt. Szépen érkeznek a többiek is sorban. Tanakodás indul, hogy a templom felé el kéne azért néznünk hátha most ott a pont. Elindulunk, és tényleg ott találjuk a már teljesen működőképes személyzetet. Larzen 10:25-kor nyomja a pecsétet. A terülj-terülj asztalkám nagyon jókor jön, éhes is, szomjas is voltam már. Neki is álltam a kenyereknek, meg a piának. Tök jó, hogy még szép választék is volt, nagyon jól esett a frissítés. Negyed óra alatt sikerül feltankolni.

Elköszönök a ponttól és jókedvűen indulok tovább. A jelzés kicsit megy a főút mellett, majd felkanyarodik balra. A temetőnél nem várt akadály állja el utunkat, a turistautat elkerítették, így kerülni kell a ravatalozó felé. Ezt egy kis táblára ki is írták. Hátra arc. A kis kitérő után újra a jelzésen nyomulok felfelé. Jó tempóban haladok és a térdem is csendben van, aminek nagyon örülök. Az út hosszú és eseménytelen a Szakó-nyeregig, ahova fél 12 fele érek. Pecsét.

Onnan aztán jó kis szuszogós mászás, majd hosszú enyhébb emelkedők jönnek. Ahogy közeledek Dobogókőhöz, úgy nő meg a szembe jövő vasárnapi (na jó, szombati) turisták száma. A köszönés teszten több mint a fele elhullik... A Rezső kilátó dugulásig megtelve, majd onnantól már a jelzett ösvény is végig. Kocogok a pontig egy kicsit. Pont dél van, mikor a bélyegzőt rányomják a lapomra. Még egy két ember éppen nevez a huszas távra. Ez klassz, piedcat tervei tovább élnek és virulnak, sőt van 10 perc tartalékom is.

Olyan viharosan indulok tovább a pontról, hogy elfelejtek vizet inni a kék kútból, persze itt még nem tűnik fel a dolog. Helyette viszont előkotrom az egyik banánt a zsákból és azt majszolom lefelé kocogás közben. A Matyi büfében nem panaszkodhatnak a forgalomra, rengetegen pihennek a padoknál. Elég forgalmas a jelzett út is, kerülgetem az embereket lefelé. A Fagyoskatonáig elhagyok pár rövidtávos túratársat is. Innen meredek lejtőn zúgok lefelé Pilisszentkereszt irányába, ez megint nem esik jól a térdemnek. Itt kezdem el érezni, hogy szomjas vagyok. Iszok a camelbak-ből, de reménykedem benne, hogy találok majd egy csapot is. A faluban a lejtő egy utcában folytatódik, amin leérek az elágazáshoz. Itt kiszúrok egy csapot, amit meg is rohamozok. Nincs elzárva. Jól esik a tiszta hideg víz, megtankolom magam. A kifelé vezető hosszú egyenes úton szerelést igazítok, rendezkedek kicsit. A nagy bal kanyar után egy útjelző tábla figyelmeztet, hogy ketten együtt futni veszélyes. Még szerencse, hogy egyedül vagyok és nem is futok. :)) Végre elérem a földutat és letérek a betonról. Emelkedő kezdődik és az út hosszan halad egy szép nagy mező szélén mielőtt egy kanyarral bevág az erdőbe Pilisszántó felé. Egy kis lejtő, egy kis beton és máris elérem az egyik eltévedés veszélyes helyet a falu fölött. Egy rövidtávos páros itt meg is kérdezi tőlem, hogy biztosan jó úton vagyunk -e még. Megnyugtatom, hogy igen, miközben rámutatok egy éppen előbukkanó jelzésre. Kis ösvényen haladok lefelé, ami elég köves, viszont pazarr kilátás van a hegyoldalból a környező tájra. Az ösvény végén, ahol tovább lehet ereszkedni Szántóra éppen piknikezik egy kisebb társaság. Az előttem haladók szépen befordulnak a benőtt ösvényre, ahogy kell. Most nem kell senkit útbaigazítani. Gondolom én... aztán mikor utólérem őket, akkor rákérdeznek, hogy az az út megy -e Pilisvörösvárra. Hmm.. válaszommal kicsit lecsaptam a magas labdát.. oda sok felé haladva eljuthat az ember, de ha a túrán vannak, akkor jó úton haladnak. Továbbhaladva az egyik elágazásnál egy nagyon rossz helyre festett piros jelzés elvisz a málnásba. Utánam is jönnek, de aztán észreveszem, hogy az ösvény nem jelzett és visszafordulunk. Meg is lett utána a helyes leforduló. Hosszú enyhe emelkedő után érem el a Csanyapontot a Csévi nyeregben. Kapom az infót tőle, hogy negyedik vagyok a hosszúsok között. Na jó, igazából harmadik, mert az első futó pecsétek híján csak a távot teljesíti, nem a túrát. ;)

Kellemes lejtős hosszú egyenes erdei út jön, ahol kocogok tovább. Amint kiérek az újabb hatalmas mező szélére beugranak a tavalyi emlékek, így tudom, hogy merre tovább. Ezen a szakaszon megint sok embert utólérek. A rét végére is emlékszek szerencsére, ezért most a jó úton fordulok jobbra. :) Jön egy két rövid de szikár emelkedő, ahol kiköpöm a tüdőmet, de innen már hamar elérem azt a gyönyörű részt, ami a huszas táv leválása után következik. A fenyvessel tarkított kopár hegyekről ámulok-bámulok kicsit. Felhívom piedcat-t, hogy elmondjam neki hogy halad a piros project. Jól halad. Kis kanyargózás után leérek a Kopár csárda parkolójába, majd kicsit arrébb a pontra. 14:25 van, időm mint a tenger. Topiék éppen indulnak tovább. Leves még nincsen, de már szállítják errefele Pilisvörösvárról. Pecsételés után lehúzok pár pohár üdítőt és leülök az asztalhoz pár megfáradt túratárs mellé. Sorra érkeznek az emberek a pontra és egy negyed óra múlva befut a levest szállító autó is. Húú, épp időben, már sokan várjuk a jó meleg leveskét. :) Épp kezdtem dideregni, mikor végre belekanalazhatok a szuperre sikerült gulyásba. Nyammnyamm, ez isteni. 14:55-kor intek búcsút a pontnak, ez jó kis pihi volt, de most már indulás tovább.

Bár még hivatalosan nem nyitott ki a következő, nagyon közel lévő pont sem, de biztos voltam benne, hogy már ott is fognak tudni fogadni. Átvergődök a nagy forgalmú tizes úton, majd bevetem magam az erdőbe. Most érzem, hogy hideg van. A kezem fázik, így előkapom a vékony kesztyűmet, ami aztán szépen visszamelegíti azt. Csak úgy szép komótosan, jóllakottan sétálgatok felfelé a Kakukk-hegyre. Odafent már várt a pontőr.

Nem időzök, most inkább be kell újra melegedni. Pilisszentiván házai tűnnek fel a távolban. Egyenesen bevezet az út a faluba. Egy hosszú utcán haladok, a házakban kutyák ugatnak, a helyiek furcsán néznek rám, valahogy nem illek bele a szombat délutáni képbe. Az utca fogy és egy jobbkanyar után már kifelé haladok. Itt a Vadászrét környékén még sosem jártam. Kisebb turistaparadicsomot építettek ide, tetszett a hely. A falu szélén hatalmas focipálya, ahol éppen meccset játszanak, mellette büfék és egy hatalmas parkoló. A Jági tanösvény indul két irányba, az út mentén pihenőhelyek és információs táblák vannak kialakítva. Ahogy elhagyom a tanösvényt, a turistaút prózaibbá válik. Hosszú jellegtelen erdei úton haladok. Menet közben beér két futó, Szilvi és János. Elhúznak mellettem, a Hosszú árok elején lévő ponthoz akkor érek, mikor ők épp indulnak. Na innen már ismerős terep jön, nem kell annyira figyelni sem gondoltam ott akkor.

Jánoséktól kicsit lemaradva indulok utánuk. Egy tisztáson munkások fát pakolnak és szóváltásba keverednek egy arra járó turista párossal. Kicsit ordítoznak egymással a fatolvajlás témájában, aztán megindulnak egymás felé. Hmm.. Én inkább tovább haladtam a helyszínről. Az események közben egy elágazásnál Jánosékat követem mindenféle aggodalom (és bevallom körültekintés) nélkül. Ahogy haladunk a völgyben azt vesszük észre, hogy a jelek megszűntek. Ők ketten elől megállnak és Szilvi visszakiállt, hogy szerintem jó úton vagyunk -e. Válaszolok, hogy igen. Semmi kétségem nem volt, a Hosszú árokban haladunk, itt nem lehet eltévedni. Tovább indulnak Ők is, de jel még mindíg nincs. Elbizonytalanodok. Lehet, hogy mégis el lehet tévedni? A technikát hívom segítségül, betájolom magunkat, és láss csodát tényleg rossz helyen vagyunk.. ez a völgy nem az a völgy. Elindulunk a helyes út felé, a probléma csak annyi, hogy egy hegyen kell átkelnünk közben, ami nem volt benne a tervekben. Sebaj, ennyi időveszteség belefér. Végre feltűnik az út, és az úton Anna siet felfelé. Odakiáltunk neki, örülünk, hogy végre újra sínen vagyunk. Együtt veselkedünk neki az egyre meredekebb útnak. Kis küzdelem után felérünk a nagyszénási emlékfalhoz, ahol újabb ellenőrző pont vár ránk. 16:25-t mutat az órám.

A Nagyszénás megmászását nem ússzuk meg, ismét kemény emelkedő jött, de már legalább látjuk a végét. Odafent óriási meglepetésre szélcsend fogad minket a Nagyszénáson. Ilyet itt én még eddig nem tapasztaltam, Szilvi is nagyon csodálkozik a dolgon. A hegy másik oldalán felbukkan Nagykovácsi látképe, már csak le kell csorognunk. Már elkezdett szürkülni erősen, de a pontig még leérünk világosba simán. Iparkodunk lefelé, Szilvi diktálja a tempót elől. János és Anna kicsit lemaradnak. Már az utcákat rójuk, mikor olyanokat érünk utól, akik egyébként mögöttünk voltak.. no igen, ez a kis kavarásunk eredménye. Háromnegyed ötkor berongyolunk a plébániára, ahol afféle turista oázis fogad minket, kenyerekkel, üdítőkkel. Pecsételünk, és nekiállunk falatozni. Beérnek szépen sorra a többiek is. Már a második pohár üdítőt húzom le, mikor eszembe jut az ide szállíttatott csomagom. Meg is találom rögtön. Pár dolog benne maradt, amit eredetileg a start előtt akartam megenni, szóval egy részét csak bepakoltam a camelbak-be, a sört viszont lehúztam rögtön. Előkaparom a fejlámpát is, és otthagyom a remek kis pontot.

Odakint már sötét van, de itt még nem kell lámpa, van közvilágítás. A kesztyűt viszont másodszor itt veszem elő ismét. Elindulok a piros jelzés felé, majd azon át a hídon és megkezdem a mászást felfelé. Előttem ketten mennek látotávolságon belül. Jánosék is hamar utólérnek és elhúznak immáron hármasban. Én most úgy feltankoltam, hogy jobban esik a raérős tempó. Egyedül haladok immáron az erdőben. A többiek lámpafénye kezd távolodni. Az út folyamatosan emelkedik, de jól ismerem minden szegletét ennek a szakasznak, úgyhogy tudom mire számítsak. Mire felérek a piros háromszög elágazásához már nem látom a többiek fényét. A kesztyűt itt visszarakom a zsebembe. Helyreállt a rend a hasamban is, úgyhogy kocogásra váltok. Az ismeretlen párost hamar beérem, elzúgok mellettük. A Vörös pocsolya előtti nagy emelkedőt is lendületesen mászom és a tejéről újabb lámpásokat pillantok meg a távolban. Vadkerítés, piros kereszt balra el, és máris lefelé zúzok a piroson. Itt megjön a kedvem a futáshoz, és nappali tempóra váltok a sötétben.. :) Nem okoz gondot a terep, hamar befogom a hármas bolyt is. Most én hagyom ott őket. Mikor kiérek az erdőből egy tisztásra, a távolban feltűnnek Budapest fényei. Visszaértem hát. Arra gondolok, hogy most már csak annyi a feladat, hogy átjussak a város másik végébe. Lámpám fénye kutyákra esik rá az egyik elágazásnál, megtorpanok. Három kutya iszogat egy nagy pocsolyából az úton, az egyik felém szalad. Remek. A kutyák ugatnak, de meghallok egy hangot is, aki azt mondja, h nem bántanak. A gazdinál nem volt lámpa, így én nem is láttam, csak mikor még közelebb értem. Óvatosan haladok el mellettük, és újra kocogásra váltok. Elérem a Petneházy lovasklubot és a Fekete fejt. A hegy mászása erről az oldalról nem gond, a másikról lenne nehezebb. Odafent Joey üldögél egy sátorban. Négyen jártak itt előttem eddig.

Lefelé köves meredek út vezet, ahol nagyon figyelni kellett végig. Kiérek a műútra, amin még nappal is kellemetlen haladni az autók és a kanyar miatt, de most így a sötétben fokozottan. Mivel nem akartam a belső íven haladni, ahol még kevésbé látnak meg az autósok, ezért maradtam a jobb oldalt, ahol viszont hátulról jöttek a kocsik. Levettem a fejlámpámat, és kézből hátrafele is világítottam, mikor jött valami. Szerencsére nem hosszú ez a szakasz és hamar visszatér a jelzés az erdőbe. A Hárs hegy vár meghódításra. Lavírozok a sziklák és kövek tömkelege között felfelé, útközben megint kutyaugatást hallok a közelben. Próbálok egy bot után nézni az út szélén, de nem járok sikerrel, sehol egy használható darab. Felérek a körútra, ahol lassú kocogásra váltok és beérek Szépjuhásznéra. Még itt is folyamatosan keresgélek, de az erdő szinte steril mellettem. A budakeszi úton elég nagy a forgalom, kicsit várnom is kell amíg átérek. Követem a jelzést, ami szép lassan elkezdi mászni a Jánoshegyet. Mögöttem lámpák fényei tűnnek fel a távolban. Most lassabban haladok, és végre találok egy szép darab husángot is. Szilvi, Gyuri és János érnek utól felfelé menet. Beszélgetni kezdünk, mialatt az emelkedő egyre intenzívebb és elkezdődik a szerpentin kanyargása is. Hirtelen a semmiből feltűnnek a kilátó fényei. Mesés látvány a kivilágított Erzsébet kilátó. A ponton egy autó vár minket, ahol megkapjuk a 13. pecsétünket is. Váltunk pár szót a pontőrökkel, aztán indulunk is tovább.

Gyurival kezdünk el beszélgetni arról, hogy melyik túráról vagyunk olyan ismerősök egymásnak, aztán végül Ő jön rá a megoldásra, a Less Nándor 100-on mentünk együtt éjjel. A Piros útvonalát Ő már nagyon jól ismeri, most csinálja nyolcadszor a túrát, szóval rá hagyatkozunk ami a navigálást illeti. Nagyon jól haladunk, együtt kocog a vonósnégyes, közben Gyuri már előre vázolja az elkövetkező útszakaszokat. Útközben elhajítom a méretes botot a kezemből, ha együtt megyünk, akkor biztosan nem lesz rá szükség. Az élre állok, és diktálom a tempót. Jól megy mindenkinek a futás, vágjuk az utat a lámpákkal a sötétben magunk előtt. Keresztezzük a gyermekvasút sinjeit, majd még jó hosszan nagyon kényelmes széles földúton szedjük a lábainkat. Olyan gyorsan megy az idő így beszélgetve, hogy hirtelen feltűnik egy templom, majd valaki azt mondja, itt vagyunk. De hol is? Ez már Makkosmária? -kérdem én. Igen. -jön a válasz. Alig hittem el a dolgot. Nagyon jól állunk, 19:10 van. A ponton újra Larzen fogad minket a mondeóban. Kapunk egy meglepetés táblacsokit, amit alig bírok betuszkolni a zsákba. Kicsit beszélgetünk vele, most nem sietünk továbbindulni. Aztán mikor összeszedjük magunkat, elköszönünk, és ugyanolyan ütemes tempóban indulunk tovább, mint ahogy érkeztünk.

Jön egy-két trükkös elágazás, amit megjegyezni nem tudtam, mert még mindíg Gyuri irányított minket, úgyhogy csak átsuhantunk mindenhol. Az egyik lejtő aljában olyan szerencsétlenül lépek, hogy a másik térdem is megfájdul kicsit. Nem számít most már, nem kell sokat kibírniuk. A Végvári sziklána szép darab, jól meg is nézem magamnak. Azon töprengek, hogy jártam -e már erre. A többiek segítenek, hogy erre még a Meteor túra vezet, de arra sem emlékszem, hogy azon voltam -e már. Később rájövök, hogy nem, csak terveztem valamikor. Szóval ismeretlen tájak suhannak el mellettem. János lemaradozik tőlünk, látszik rajta, hogy elfáradt. Bevárjuk többször, ahol elágazáshoz érünk. A Piktortégla üregek után átmegyünk egy műúton, ahol csak visszakiálltunk neki, hogy majd egyenesen jöjjön át, és haladunk tovább tempósan. Elérünk egy bányaszerűséget, ami balra esik az ösvénytől, és hatalmas sziklák merednek a hegyoldalban. Csodás látvány még így sötétben is. Kicsit elmélázunk, mikor hirtelen egy fénypont tűnik fel a sziklák szélén odafent. János, te mi a fenét keresel ott? -kiálltunk oda neki. Ő kétségbeesetten keresi a levezető utat, kérdi is, hogy mi hogy mentünk itt le... Hát mi sehogy, a műút után Ő másfele jöhetett. Hajmeresztő látvány nyújt innen lentről. Szólunk neki, hogy meg ne próbáljon ott lejönni, menjen vissza a műútig, és ott keresse az egyenesen továbbinduló jelzett ösvényt. Vissza már nem mászunk, úgyhogy mi továbbindulunk, innen már egyértelmű az út. Hamar ki is érünk egy utcába, ahol már van világítás. Lekapcsoljuk a fejlámpákat, és robogunk tovább az utcákat falva. Szilvinek nagyon megy a futás, most Ő diktálja a tempót elől. Átkelünk a főúton, ahol Ő majdnem elfelejt balrakanyarodni. Együtt érjük el a Károly király utat, és pár méter után Szilvi nyit be a Városi klub ajtaján. Megérkeztünk. 20:08 van, szuper. Jobban ment mint amire számítottam, és egy órával jobb, mint amit piedcat betervezett mára. Topiék is itt vannak még. A díjazás része a gratulázió, kézfogás, és egy PIROS 85 grammos mogyorós táblacsoki, ami nagyon nagy ötlet volt. Jelvényt kapunk, ami nagyon szép. Az Erzsébet kilátó van rajta, és pont úgy fénylik, mint ahogy a Jánoshegyen előbukkant a sötétben. :)

Pihegünk kicsit, majd besétálunk hátra, ahol virslit és finom forró teát kapunk. Nagyon jól esik leülni és falatozni. Miután megvoltam mindennel elköszöntem és indultam is hazafelé. A buszmegálló nagyon közel van a céltól, és a busz is hamar megérkezik.. már úton is vagyok hazafelé. Ez egy nagyon jó kis nap volt.

A túra maximálisan beváltotta az elképzeléseimet és elvárásaimat. Nagy köszönet jár a szervezőségnek ezért. Külön örültem, hogy egy icipicit én is segíthettem a szervezésben az ellátás pontra cipelésével. A Piros túrák véglegesen átkerültek a 'nem vonz' kategóriából a 'tetszik, szeretnék jönni még máskor is'-ba. Köszönöm a társaságot azoknak, akikkel együtt mentem bármilyen szakaszon is. Jövőre veletek végig a piroson! ;)