1. Gondolatok, felvezetés
2005 decemberében hallottam először arról, hogy a 10 éves évfordulóra, 2006-ra egy extra hosszú, százas távot is terveznek a rendezők. A közölt adatokból már akkor is kitűnt, hogy nem akármilyen túra lesz ez. Az útvonalvezetése elképesztően jóra sikeredett. Rettenetesen örültem neki, mert kedvenc hegységemben nagy hiány van hosszútávú túrákból. Tudtam jól, hogy az űrt pótolni nem fogja, mert egyszeri rendezés a túra, de mégis (vagy emiatt még annál inkább) úgy voltam vele, hogy ez az a túra, amit nem szabad kihagyni. 10 hónap hosszú idő, de a túra folyamatosan visszetérő beszédtéma és merengés volt ez idő alatt. Az utolsó héten már nagy volt az izgalom. Látszott, hogy jó időnk lesz, esőtől nem kell tartani. Az erőnlétem nagyon jó, tudtam, hogy a teljesítés nem kétséges. Jó volt ezt érezni, tudva, hogy 4400 méter szint vár leküzdésre a százas alatt, amiben kedvenc mumusom a Szalajka völgy - Istállóskő is benne van.
2. A túra előtt
A túrára való odajutásra több lehetőségem is adódott, és folyamatosan változtak is az éppen aktuális verziók. 100km után nem vezettem volna, csak egy kis alvás után, ott aludni viszont nem nagyon akartam, így végül oda-vissza inkább betársultam. Odafele Ákos barátommal és hugával, Emesével indultunk. Jött volna még piedcat is párjával, de sajnos közben Szilvi lebetegedett, így hárman robogtunk hajnalban Cserépfalu felé. Útközben a hőmérsékletet néztuk több helyen, 5 foktól 10-ig változgatott. Brr.. 7 óra előtt pár perccel parkolunk le az iskolával szemben. Ákosék tápolni kezdtek, én ezt menet közben már bőségesen megtettem. Kinyitottam az ajtót, de azzal a lendülettel vissza is csaptam. Vazz, itt hideg van. Ők csak nevettek, pedig nem vicceltem.. :) Tény, hogy nem öltöztem túl, két technikai alsó volt rajtam, meg egy póló, így aztán gyorsan meg is céloztam az iskolát. A szembe jövők már indultak, páran próbálták kitalálni merre induljanak az utcára lépve. Egy nagyon tanácstalan embertől megkérdeztem melyik távot csinálja, és miután megtudtam, megmutattam neki, merre megy a 60-as. :) Bent amíg egy-két dolgot elintézek megérkeznek Ákosék is, nem sokat vacakolnak, neveznek, indulnak. A nevezés most is profin zajlik, az indítás külön asztalnál. Nem sokkal utánuk, negyen 8 előtt pár perccel már én is az első pecséttel léptem ki a suli kapuin. A kedves rajtoltató hölgy még elkezdené magyarázni, hogy merre induljak, mert véletlenül rosszul nyomtatták ki a térképmetszetet, és rajzolva van korrigálva, de megnyugtatom, hogy nem fogom a papírt nézegetni, tudom merre megy a túra. A visszautat Larzen kocsija jelentette, így aztán szerettem volna beérni őket. Akkor még pontosan nem tudtam mikor, de azt igen, hogy korán indultak, és van mit ledolgozni. A cél a közös éjfél - 1 óra közötti beérkezés volt.
3. Nyomjuk padlóig, avagy az első mászás
Kocogva indultam hát neki a túrának. Ákosékat hamar beérem, még a cigánydűlő előtt, ők az itteni kedvenc távomat, a 48-ast nyomják éppen. A dűlőn áthaladva egy két kutya üdvözöl ugatással, majd ráfordulok a Hór völgyre. Suba-lyuknál nem megy olyan jól a mászás és a lefele száguldás, mint tavaly, de rá se rántok. Begyűjtöm a második pecsétet és folytatom az utam lent a völgyben. Oszlág bejáródik a lábam is, élvezem a futást. A pontnál kínálnak mindenféle jóval, de nekem most csak egy pecsétre van szükségem. Sarkon fordulok és már Ódorvárat bűvölöm messziről. Aztán kicsit közelebbről, majd elkezdek kapaszkodni a szerpentinen felfelé. Itt egy bringás srác érdeklődik, hogy jó fele megy -e Ódorvárra. Mondtam, hogy igen és elfutottam mellette. Pár méterrel arrébb az jutott az eszembe, hogy tulajdonképpen hülyeséget mondtam neki, mert Ódorvár nem ebben az irányban van.. bár az út odavisz. :) A fordulót elérve már én is irányba álltam és jól esett, hogy kicsit kisimultak a szintek. Ez persze csak addig tartott, amíg a hegy triplázott erővel újra rá nem zendített, én meg felére lassultam. Hol volt már az a reggeli didergés.. ez bizony megizzasztott. A keresztbe dőlt fák miatt picit változott az út az évek során, de mondanom sem kell, könnyebb nem lett. Útközben Lutakot ismerem fel, éppen telefonál (vagy próbál), nem zavarom. Felvonszolom magam az utolsó küzdelmes szakaszon, majd ismét kocogósra váltok a pontig. Pont egy óra kellett a rajttól idáig. Többen pihennek a pontnál, ellátás itt is van, és rögtön kínálnak is mindennel. Egy csokit beteszek a táskába, és indulok tovább. Jó kis lejtő következik vissza a völgybe, ahol igyekszek nem kitörni a lábamat. A visszafordító kanyar után több túratárssal is találkozok, ahogy leértem a Hór völgybe, ott pedig kisebb tömeg fogadott. Előzgetve nyomom tovább a lankás emelkedőn. Valahol itt kezdett el szúrni a tüdőm. Kicsit zavart, de nem lassítottam. Az egyik kanyarban hatalmas cigifüstbe futok bele, az egyik túratárs nem bírta tovább.. ez rosszul érint, de gyorsan kiverekedem magam belőle. A tüdőm egyre jobban szúrt, mintha beszorult volna a levegő. Egyre küzdelmesebben vettem a levegőt, és kezdtem elkeseredni, hogy ez így nem fog menni. Lassítottam. Két futó be is ér, beszélgetve elkocognak mellettem.. én meg már alig kapok levegőt. :) A PONThoz pár méter után félholtan érkezek. Próbálok nagyon mélyeket lélegezni. Pecsét, és sétálva indulok el, nagyon lassan. Így sem kellemes. A futótársak már a távolba vesznek, mikor fokozatosan újra kocogni kezdek Tebe puszta előtt. Jobbra a kis tavacska úgy veri vissza a fényt, mintha egy nagy havas rét lenne. Fura látványt nyújt. Innen már hamar elérem kedvenc völgyemet, a Csúnya völgyet. Itt is kicsit nehézkesen megy még a futás, de megy és ez biztató. Menet közben Zsotyekkel találkozok. Megtudom tőle, hogy 6 körül indult Ő is, meg Vándorköszörűs és Larzen is. Tehát tényleg jó korán kilőttek. Azon viszont csodálkoztam, hogy Zsoltot már itt utólértem. A völgyből kiérve sűrűsödtek a szalagok és a Pénzpataki víznyelő felé vették az irányt. A furcsa az volt nekem, hogy ahol az ötvenesnek balra át kellett volna vágnia a rét szélén, ott is csak a mi útvonalunk volt kiszalagozva. És ugye ott szokott pont is lenni, ami most nincs. Ezek szerint módosult az útvonala a százas miatt. Lekocogok a barlanghoz, ahol újabb ponton pecsételnek nekem. Tovább felfelé a sárgáig. Ott aztán egy huszáros vágással megindulok végre Répáshuta felé. A falu tetejében csirkék között kell lavírozni, majd zúgás lefelé. Szomjaztam kicsit, ezért majdnem minden csapot megnyomkodtam. Csap rengeteg, szerencsém nem sok volt velük. Mind el van zárva. Tudtam, hogy a falu végében majd, ahol kilép a jelzés van egy csap, ami biztosan működik. Legalábbis nemrég a Bükk 50-en is ott vettem vizet. A vendéglőnél jobbra fordulva ismét emelkedésbe kezd az út. Itt most nem futok, megpróbálok még 1-2 csapot, de csak a legutolsóban (ahogy sejtettem) sikerült megfürdenem. Tulajdonképpen innen felsétálok egészen a falu felett futó műútra. Onnan meg becsorgok a Bányahegyi pontra. Hű ez igen, itt most még nagyobb terülj-terülj asztalkám fogad, mint máskor, pedig az sem semmi. Többféle rostos üdítőből választhatok, a körte nagyon jól esik. A pontőrök kedvessége is, tukmálnak minden jóval. Lenyomok egy lekváros kenyeret is és kis szusszanás után indulok tovább felfelé. Az út itt párszor keresztezi a műutat, pont velem együtt indul egy autó is fel, csak az ugye az úton. Az első kereszteződésnél elcsípem a jelzésen, pont előttem megy el. A másodiknál már lemaradok pár méterrel a találkozásról. A harmadik szakasz már hosszabb, ott már esélyem sincs. :) A négyzet jelzés a zöldbe torkollik, kis táblák jelzik, melyik táv merre megy. A százas mindkét irányba, csak Imó felé még kicsit később kell majd mennem.. Egy túratárs arra indul, gondolom ötvenes, később derül csak ki, hogy nem ötvenes, hanem kispistazó. Emelkedek tovább az úttal. Lassacskán felérek a fennsíkra.. aznap akkor először. :)
4. Irány a Szalajka völgy!
A zöld háromszög jelzésen kocorászok Háromkő felé, útközben kirándulókkal is találkozok. Közeledve Háromkőhöz az egyik kanyarban újra látom azt a túrázót, aki lentebb az ötvenes útvonalán indult. Porolgatja magát, most ugrott ki a bozótból. Hát így is lehet, de minek? Újra elkocogok mellette. Lassan felérek Háromkőre. Pazarr érzés a nagy réten végigsétálni miközben a kilátást bámulom. Lecsorgok a nyeregbe, és indulhat is a Tarkő mászás. A tetejéhez közel egy párocska biciklit tol felfelé a sziklák között lavírozva... mással itt nem találkozok. Felérek az újabb ponthoz, ami kint van teljesen a szikla szélén. Mondták, hogy láttak Háromkőn.. már messziről figyelik az érkezőket. :) Itt kapok először a furcsa édességből, aminek valami olyasmi a neve, hogy guava és szárított banénlevélbe van csomagolva. Meg is jegyeztem a pontőröknek, hogy úgy néz ki, mint a szalonna, csak az íze nem hasonlít kicsit se. Ez egy nagyon cukros, édes nyalánkság. Nekem ízlett, mint megtudtam tőlük pár embernek nagyon nem. Elindulok lefelé, és hamar el is érem a lenti elágazást, az Őserdő bejárata innen már közel van. Nem megyek át rajta, maradok a jelzésen és megmászom a kerülőutat. A másik oldalon ahogy leérek egy hölgy túrázó pihen, eszeget és mintha csodálkozna, hogy arról jövök, amerről. Maradva a kék jelzésen haladok tovább Cserepeskő felé. A szép kilátásnál most csak átsuhanok, nem állok meg nézelődni. Újabb emelkedők jönnek, a végén egy meredek résszel a sziklák között, és fel is értem a ponthoz a Peskő kapunál. Nem sokan voltak még itt, mint megtudom. Mondták, hogy innen visszafele kell indulni, aztán a szalagokat követni. Furcsálltam kicsit, én azt hittem valahol innen indul az az út, meg lent nem is láttam szalagokat. Visszamentem, és lám, tényleg ott voltak, elindultam követve őket. Kiértem egy keresztútra, de itt megszűntek a szalagok. Kicsit nézelődtem, aztán megindultam balra. Száz méter után elbizonytalanított, hogy még mindíg nem volt szalag, így visszafordultam és megnéztem a másik irányt is. Ott sem volt szalag. Hát akkor térkép elő, és arról már látszott, hogy az első sejtésem volt helyes, arra kell menni. Újra elindulok hát abban az irányban. Kiérek egy rétre, ahol barlangászok készülnek éppen lemászni valahová. Végül elérem a kék kereszt jelzést. Futásra ingerlő lejtők következnek. Ahogy elhagyom a Kopasz rétet egyre meredekebben lefelé. Érdekes látvány tárul a szemem elé a messzeségben. Nem látni több hegyet abban az irányban.. a Bükk végéhez közelítek, mintha egy szakadék felé futnák. Szép látvány volt, de csak addig vigyorogtam, amíg bele nem gondoltam, hogy vissza is kellesz mászni majd onnan lentről, nem is akárhogyan. Ez a gondolat pedig nem váratott sokat magára, úgyhogy csak nyomtam tovább lefelé rezignáltan. Egy két meredekebb rész után elértem egy szintben haladó nagyon széles dózerutat. Elindultam rajta. Ez nagyon hosszan vezetett, és kacskaringózott. Nem is figyeltem nagyon a jelzést, csak haladtam rajta, ez hiba volt. Nem tudom hol, de letért róla a jelzés én meg észre sem vettem. Nagyobb kiránduló csoportok jöttek velem szemben, ezért nem is gyanakodtam. Mikor már a Szalajka völgyből hallottam hangokat fellélegeztem, végre itt van. De az út csak nem fogyott. Haladt tovább a hegyoldalban. Jött a tó, amit jobbról került meg, majd végre bekanyarodott a völgybe. Nade várjunk csak! Az ott nem a Szalajka forrás? Dehogynem a fene vinné el, akkor tudatosult bennem, mint egy villámcsapásként, hogy nem is a jelzésen jöttem végig, és kicsit sem ott vagyok, ahol lennem kéne. Vágtába kezdtem immáron a völgyben visszafelé, a vízeséshez. Kirándulók százai sétálgattak a csodás helyen, furcsálló tekintettel mértek végig, mi bajom lehet, hogy fejvesztve szaladgálok ilyen szerelésben. Hosszú percekig tartott odaérni a ponthoz. Természetesen csodálkoztak a pontőrök is, hogy miért jövök az ellenkező irányból, elmondtam nekik a kis kitérőm történetét, majd indultam vissza arra, amerről jöttem. :) 15-20 percet veszthettem a nagy keringéssel. Nagyon bántott a dolog, de próbáltam elhessegetni, tudtam, hogy ennyi belefér, semmi baj nincs. Visszaértem a forráshoz, ahol immáron le is másztam vizet venni. Láttam, hogy több kétkedő ember is nézegeti a mitagadás furcsán kifolyó forrásvizet, látszott rajtuk, hogy szívük szerint vennének. Az én camelback-em már porzott, mindenképp kellett vennem itt vizet magamhoz, de egyébként is szeretem ezt a forrást. Leszaladtam példát mutatni, táska le, a camelback betét ki, és merítettem két szép adagot a "patakból", amivel az meg is telt. Betét vissza, na akkor megvolnánk. Ezt látva egy-két ember már szaladt is oda ahol én vettem belőle. :) Kortyoltam egyet, jól esett, most már indulhat a menet.
5. A második mászás
Hát igen, ez a klasszikus, nem tagadom, erről már mindíg a LeFaGySz fog eszembe jutni. Mármint az Istállóskő megmászásáról ebből az irányból. Nem estem neki nagy hévvel, tudtam, hogy nem sokáig tartana, így inkább komótosan lépdeltem meredeken felfelé. Az úton itt is turisták tömkelege mászkált fel s alá. Mentek megnézni az ősember barlangot. Ahogy elhagytam azt, eltűnt mindenki.. Egyedül vágtam neki a hosszú emelkedőnek. Valahol Vándorköszörűs hív telefonon, hogy hol járok, ők most indultak Istállósról tovább. Kb 25-30 perccel még mögöttük voltam. Egy srác tűnik fel egy idő után mögöttem, nagyon jól nyomja felfelé. Lassan utólér, és elhagy. Látom, hogy valamilyen bicajos egyesület logója van a pólóján. Tapadok rá, legalább van aki húz. Fentebb egy nagyobb iskolás csapattal találkozunk két részre szakadva. A lentiek még küzdenek a szintekkel, a fentiek nagy kupacban várják be a lemaradozókat. Egy fiatal tanár vagy kísérő eltorzult arccal fordul a másikhoz mikor meglátja, hogy nyomjuk felfelé: Úr Isten! (..ezek nem normálisak..) A végére a srác is fáradt már nagyon, én sem nyomtam jobban. Végre felérünk.. a pontőröktől megkérdeztem, hogy itt lehet -e összeesni, azt mondták, itt már bárhol. :) Helyette fújtam egyet és kocogtam tovább. A srác is indul nem sokkal utánam, mire leérek a kék keresztig, utól is ér. Dumálni kezdünk, megtudom, hogy miskolci és inkább bicajozik, mint fut, szóval ez kicsit idegen neki. Ahhoz képest jól nyomja... Egy idő után hagyom is hagy menjen, mert nagyobb tempóba kezdett, mint ami nekem kényelmes lenne. Én nem erőltettem, most pihiztem kicsit. Az Olaszkapui lejtő jól esik, aztán kis mászás, majd megint lefelé és már ott is vagyok a Hármaskútnál. Erre is több helyen kirándulókkal találkozok, egy bringás is jön szembe velem. A Csurgói erdészháznál kicsit összezavarnak a szalagok, és az alsó úton indulok el a felső helyett. Sebaj, a szánkópályán felvezető utat ismerem. Itt utólérek pár túratársat. Mászunk fel Bálványra. A kilátó aljában van a pont, újabb pecsét kerül a lapra. Megkérdezem tőlük, hogy Andiék mikor lehettek ott.. 15 perce volt a válasz. Azt is megkérdeztem, hogy Bánkúton lesz -e pont, mert úgy emlékeztem hogy nincs. A pontőrsrác azt mondja, hogy lesz. Furcsállom, ezért megnézem az itineren, pecsételőhely nincs neki. Mindegy, hamar kiderül, pár perc alatt odaértem. Pont nem volt, viszont frissítés igen. Akkor már értem.. Kedvesen beinvitáltak egy nagyon finom levesre és egy rétesre. A vendéglőben meglepetésemre Larzennel találkozok. Sajnos Ő még nem pihente ki eléggé a francia hegyeket.. ezt nem erőltette tovább. Andi kb 10 perce indult el. Megeszem a levest, rétesből almásat kérek, az is nagyon finom. Akkor már csak bő negyed órát kell ledolgozni. Bíztam benne, hogy Dédesig utólérem.
6. Vár a vár
A vendéglőből kilépve fázok kicsit. Bent nagyon meleg volt, kint meg annyira nincs.. bakker mi lesz itt este? Szedtem is a lábamat a kék sávon. A műúton átkelve indult egy szép nagy egyenletesen ereszkedő út lefelé a rom jelzés irányában. Ez nagyon kellemes volt, menet közben még csodás kilátásban is volt részem, innen már látni lehetett a Dédesi várat és a kisvárat is. Oda is szóltam nekik, hogy jövök, kitartás. A romjelzésre leérve azon tűnődtem, hogy mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha először kellene a várhoz menni, és utána a Mártus kőhöz.. de hát nem így volt, ez a túra nem is a könnyű útvonalakról szólt. Nyomtam is tovább lefelé a völgyben. Elég hamar le is értem, és már messzebbről megláttam a pontot. A pontőr srác is akkor látott meg, irányt is változtatott kis sétája közben. Kicsit beszélgettünk, tőle is megkérdeztem, hogy mikor jártak itt előttem. A különbség még mindíg kb 15 perc volt. Ezt meghallva nem is időztem tovább. Az út hamar emelkedőbe csapott át a várforrásnál, majd pedig még meredekebb lett. Meg is fogott kicsit, jó volt felérni. Odafent a kisvár szinte kéznyűjtásnyira volt, jó lett volna felmenni a gyönyörű 360 fokos panorámáért, de ez az aminek nem most jött el az ideje.. Ahogy mentem tovább a rom jelzésen hangokat hallottam. Biztos voltam benne, hogy Andiék azok, de mikor odaértem a tisztásra, ahonnan majd lefele kell indulni, már valahol félűton poroztak a lejtőn. Én meg elkezdtem mászni fel a várba. Itt találkoztam egy túratárssal, aki már szintén szembe jött velem, meg jópár kirándulóval, akiknek a gyerekei meg leginkább össze-vissza rohangáltak a keskeny ösvényen. :) Elhaladtam a barlang alatt, ahol egyszer régen az általam látott legnagyobb denevérrel találkoztam, és másztam tovább az egyre meredekebb úton felfelé. Odafent remek kilátás, és egy kis tisztáson pont fogadott. Aztán hátra arc, és poroztam lefelé. A nagy tisztáson ráfordultam a lejtőre végre én is. Jártam már erre, de elég rég lehetett, mert nem számítottam olyan nehézségekre, amiket itt átéltem. Ez a szakasz nagy odafigyelést és kis extra ügyességet követel meg magának ahhoz, hogy épségben leverekedje magát az ember. Iszonyú meredek és poros, köves, csúszós volt a lejtő, több helyen csak fáról fára ugráltam mint a mókus. A fák viszont elég messze voltak egymástól, szóval néhol még imádkozni is volt időm kettő között, hogy majd meg tudjak állni a végén. Ez a rész kemény lehet azoknak, akik már sötétben érnek ide. Az aljából kis emelkedő és máris a hegyoldalban haladtam Mályinka felé. Kicsit odébb, de a falutól még elég messze furcsa kurjangatásokra figyeltem fel, amik újra és újra ismétlődtek. Először nem tudtam mire véljem, aztán arra gondoltam, biztos vadászat lehet.. már szinte vártam, ahogy az ösvényen kocogtam lefelé, hogy mikor ugrik elém balról a bozótból egy nyulat üldöző vizsla. De volt valami fura ebben a kurjongatásban, valahogy mégsem olyan "vadászos" volt.. Később újabb hangok érkeztek, de az már ordibálás, szurkolás volt.. valami meccs lehetett a közelben.. ezt jó volt hallani, mert ez azt jelentette, hogy már közel járok. És tényleg, már házak tűntek fel a távolban az ágak között. A camelback megint porzott, mindenképp venni akartam vizet még itt Mályinkában, nem akartam megvárni vele a Csondrót. Beérve a faluba az útról le kellett térni egy kis ösvényre, ami kertek mellett vezetett lefelé. Itt egy kis tacskó szerű kutya volt idegesebb a kelleténél, úgy kellett elhessegetni magamtól. Az egyik keresztutcánál megláttam egy kék kutat. Remek, itt akkor kis fürdés, meg víztöltés. Meg is volt, ez már kellett. Felfrissülve indultam megkeresni a buszmegállós pontot. Ott volt, ahol a jelzés már kifele indult a faluból. A pontőrsráctól megint az időhátrányom felől érdeklődök. Már kezdek nem meglepődni, mikor megint negyed óra a válasz. Hát akkor hajrá, irány újra a fennsík.
7. A harmadik mászás
A tanyát kerülve indul felfelé a jelzés, amit már jól ismerek, de emlékszek még, mikor volt, hogy itt kavarogtam. Menet közben csörög a telóm. Andi volt az, érdeklődött hol járok.. megnyugtattam, hogy biztos 15perces távolságból követem már jó ideje. :) Az érdekes új infó az volt, hogy egy jó barátommal, Tamással ment együtt, akivel korábban még arról is beszéltünk, hogy majd együtt megyünk. Aztán lemondtam, mert Ő nem akart futni egyáltalán. Mégis ott nyomult előttem felfelé a völgyben. Hihetetlen nyomja a srác, no persze nem is kell Őt félteni... :) Szóval most ketten húzzák egymást. Már kezdem érteni miért nem bírom az istennek utólérni Őket. A völgy maga nekem még kicsit lassan jön el, úgy emlékeztem ez rövidebb szakasz.. de nem. Hiába, már így 60 kili után.. Közben megint csörögtek, hogy az Ámor forrásnál majdnem elkavartak egy jobbra tartó úton. Szeremcsére azt az utat is jól ismertem, azon a jelzetlen úton még egy régi forrásos túrán kellett menni anno... de nem most. Kihasználva a pontos helyzetük ismeretét, most magam mértem meg a köztünk lévő különbséget. 14 perc kellett, mire én is odaértem a forráshoz. Na hát csak csökken ez.. :) Odafent az Odvaskői barlangszállásnál nagy készülődés volt az éjszakára ahogy hallottam. Vágták a fát a kályhába. A forrásból eredetileg akartam inni, de a kicsit le van harcolva már szegény, és a forrásszáj felé úszó viziszörny visszariasztott annyira, hogy végül hagytam a fenébe. Nem sokkal ezután odaértem ahhoz a szakaszhoz, ami igazán szép és technikás a Csondó völgyben. Vizes nem lettem, gondosan ügyeltem a patakátkeléseknél. A meredek emelkedőkből már kezdett elég lenni, pedig volt még itt pár, vagyis igazán itt kezdett emelkedni úgy rendesen a völgy. Fáradt voltam, komótosan lépkedtem felfelé. Néha egy-egy nagyobb sóhaj szakadt ki belőlem, ami aztán már már nyögéssé fajult. Az idő fél hat fele járt, a nap már az utolsókat rúgta az égen. Nagyon nehezen értem fel a Kelemen erdészházhoz. Szinte kiszakadt belőlem egy "Na végre" ott úgy a nagy semmibe. Odamentem a Mária forráshoz és vedeltem egy sort. Ez viszont egy mesés forrás, de ezt is tudtam már jól. Tölteni nem kell, indulok az erdészházat megkerülő ösvény fele, ahol szalagok vezetnek fel a Látőkövek irányába. A ház udvarán nagyobb társaság tábortűzzel várja az éjszakát. Sanda pillantásokat vetnek felém. Újabb szörnyen meredek emelkedőn küzdök felfelé. Innen is vannak szép emlékeim nagy csúszkálásokról az extrém nagy hóban valamelyik télen. A látókövek lassan de biztosan közelednek. Eszembe jut a nagyszerű kilátás róluk, amit már sok ízben volt szerencsém megcsodálni, de most felmászni eszembe sem jut rá. Örültem, hogy felverekedtem magam a műútra, ahonnan lejtő indult Szentlélekre. A hotel és a kolostor rom körül sok kirándulóval találkoztam még, aztán pedig irány a szuszogó, ahol ismét szalagokat kellett követni. A lefele száguldást, a nehéz terep és a már kellemetlen nagy lejtési szög nehezítette sikeresen. Itt is kellett nagyon figyelni a lábamra a sok szikla és kidőlt fa, gyökér miatt. Nagyon nem esett jól már ez a lefele sem. Egy-egy kisebb odakoccanásnál már szidkozódtam rendesen. Megláttam az alsó jelzett utat, ahol egy kiránduló páros sétálgatott Ómassa felé. Egyszerre értünk le az elágazáshoz, ahol a pont is várt engem gyönyörű tábortűzzel. Valahogy sejtettem, hogy ezen a szakaszon nem hoztam Tamásékon, szóval már rezignáltan hallgattam, hogy a hátrányom ismét negyed óra volt. Innen Bánkútig végig mászás jött végig a Száraz völgyön, szóval valószínűleg addig ez nem is változik. Nem is változott. Itt már erősen szürkült mikor elindultam, de egy jó ideig még lámpa nélkül tudtam menni. Találkoztam itt is pár a hegyről lefelé igyekvő kirándulóval, biztos furcsállták, hogy én meg felfelé igyekszek éppen. Valahol menet közben előkapartam a fejlámpát, kb félűton lehettem, mikor be kellett kapcsolni. Szép lassan fogyott az út, sokkal lassabban, mint a Bükk50-n nemrég. :) Fáradt voltam, éhes voltam, elegem volt a nagy intenzitású emelkedőkből és lejtőkből egy időre, elcsigázva értem fel a sípályákhoz. Már messziről láttam, hogy a síháznál valami nyüzsgés van. Odabandukoltam az ellenőrző ponthoz, ami a ház előtt az egyik fa asztalnál volt, és lerogytam a padra. Ekkor kiáltott oda Andi, hogy végre megjöttem én is. Hehe. Hja, végre. Ők éppen indultak, üdvözöltük egymást. Mondtam nekik, hogy most már hamar beérem őket, menjenek csak. A vendéglőbe ismét beinvitáltak egy újabb rétesre. Bent érdekes látvány fogadott. A biciklis srác ott pihegett az egyik asztalnál. Hmm.. én azt hittem már árkon bokron túl jár, de mint később kiderült itt feladta. És rajta kívül is rengetegen voltak még bent túrázók. Túrázók, akik még most vannak itt először. Elborzasztott a gondolat, hogy mi lenne, ha még csak most indulnék neki ennek a gyilkos kis körnek. Brrr... No nem.. Az egyik idősebb úr épp a térképet böngészte, hogy hol vannak emelkedők ezen a szakaszon. Sorolta.. a várnál van, meg itt vissza Bánkútra.. meg még hol? Odaszóltam, hogy meg még a Csondró völgyet se felejtsék el. A Csondó völgy? Az emelkedik? :) Öööö.. igen. Bevágtam a rétest, iszonyú jól esett, és mondtam a kedves vendéglátóknak, hogy rohanok is tovább, mert iszonyat meleg van itt bent, aztán kint meg meg fogok fagyni. Fáztam is odakint, elköszöntem a pontőröktől is, aztán futottam tovább felfelé. Az erőm visszatért, az egyensűly helyreállt, a kedvem sokkal jobb lett. Közben rájöttem, hogy az volt a baj, hogy már kezdtem magamba fordulni, ami általában nálam nem probléma, de most jól esett, hogy tudtam, minjárt utólérem Tamásékat és együtt megyünk a célig. Nyomtam is, mint süket a csengőt, és alighogy elindult a zöld kereszt lefelé utól is értem a kis háromfős csapatot. Jól megbeszéltük, hogy is volt ez az üldözősdi, miközben lassan elértük Nagymezőt. Közben még volt egy kis affér az egyik fejlámpával, amelyik darabokra esett, de aztán felajánlottam a pót lámpámat és már mentünk is tovább. Megtudtam, hogy mégis csak kocorászott Tamás is (mondjuk ezt gondoltam is), és Vándorköszörűs is nagyon jól nyomta a felfeléket, szóval tényleg jól tudták húzni egymást. A műúton mentünk egy jó darabig, aztán egy földútra tért a jelzés és úgy végig a mezőn, ami egyre nagyobb ködbe burkolózott a sötétben. Újra a fennsíkon voltunk.
8. Az éjszakai járat
Mire a másik végébe értünk már az orrunkig sem láttünk. Hihetetlen volt, azt az utat sem találtuk amin éppen álltunk. A lámpa fénye semmit nem segített a tájékozódásban, csak a tejfelből álló falat világosította meg előttem. Annyit kivettünk, hogy előttünk úgy száz méterre valaki ugyancsak ténfereg az utat keresve. Kis csapatunk megállt kicsit káromkodni, majd kettészakadt, úgy kerestünk valami útnak látszót. Mindkét irányban volt valami, de eztán vissza kellett mennünk, azt volt a jó irány, amerre az előttünk haladó is járt. Megtaláltuk a kerítés mentén futó utat, amin aztán lassan kiértünk a nagy tejfelből. Felértünk a műútra, amin aztán csorogtunk lefelé. Rendesen elbeszéltük ezt a szakaszt, és észre sem vettük, hogy elmentünk a leágazás mellett. Egy idő után persze gyanússá vált, mert tudtam, hogy nem lehet ilyen hosszú ez a szakasz. Jó későn vettük észre, mikor már nem volt értelme visszamenni, így maradtunk addig ahol a zöld jelzésből leágazik a zöld négyzet. Ez egy kis hosszabbítás volt így persze. A négyzeten viszont már figyeltünk. Ez volt az a mókás szakasz, amit a túra folyamán ugye háromszor kellett abszolválni, amiből két alkalom felfelé vezet. Most még csak a másodiknál tartottunk. Nem siettünk már, az éjszaka már nem arról szólt. Kényelmesen közeledtünk a ponthoz. Menet közben túratársak jönnek velünk szemben a sötétben. Kérem tőlük, hogy van -e még kaja, mire azt mondják persze, rengeteg. Hú, ez jó hír, lesz nagy eszem-iszom megint. És volt is. A pontőrökből még mindíg áradt a kifogyhatatlan kedvesség és odafigyelés, pedig nem lehetett valami kellemes itt annyit ácsorogni.. A társaim felveszik ide depózott cuccaikat. Időközben Vándorköszörűs kölcsönkapott egy polárt Tamástól, amitől nem is akart itt megválni, pedig itt volt a sajátja. Az viszont így feleslegben volt, Tamás zsákjába akarta beletukmálni.. :) Nem volt elragadtatva az ötlettől, és jobb megoldást is találtunk. Én ugyanis majd szét fagytam a három vékony rétegemben.. döbbenet, nem gondoltam, hogy így fogok fázni. Így aztán nem kellett sokat győzködniük, már rajtam is volt a jó meleg polár... a pót fejlámpám is vissza került a helyére, a táskám mélyébe, mert lámpa utánpótlás is volt. Kis pihi után indultunk neki harmadszor a négyzetnek. Felfelé senkivel nem találkoztunk a zöld jelzésig. Utánunk jó hosszan nagy űr keletkezett, sehol senki. Jókat beszélgetve haladtunk a lámpánk fényénél lefele. Az első kör jelzésnél kicsit bizonytalankodtunk, azt hittük nem jó az irány, meg hosszabbnak is tűnt, mint kellett volna, de aztán kiderült, minden a legnagyobb rendben és elértük az Imó fele vezető kék kört. Hiába no, éjjel ismeretlennek tűnnek még az ismert utak is. A forráshoz érve örömmel tapasztaltuk, hogy a pontot feljebb hozták, mint ahol szokott lenni, így nem kellett le-fel mászkálni a sötétben. Itt is kínáltak mindenféle jóval, de én passzoltam mindenből, valahogy nem volt kedvem akkor semmi kajához már. Nem sokat álltunk, csorogtunk tovább lefele egy darabig, aztán pedig megkezdtük a Lök bérc mászását. Én álltam az élre, Tamás mögöttem, a többiek kicsit lemaradva. Na ez a mászás végre megint jól esett. Úgy látszik teljesen kipihentem magam a lefeléken ebben a kényelmes tempóban. Ezt jó volt érezni. A tetőn összeverődött a csapat, és elindultunk a hosszú-hosszú szakaszon Bujdosókő felé. Vándorköszörűs itt kezdett el álmosodni kicsit, ment az ásítozó verseny.. :) Hát nem volt egy izgalmas rész, az tény (még nappal is nagyon unalmas), de azért én próbáltam mindíg valakivel beszélgetve elverni az időt. Én lepődtem meg a legjobban, mikor hipp-hopp feltűnt a pontot előjelző rajzocska, majd a pont maga. Ez rövidebbnek tűnt most, mint egyébként futva.. A sátorból előkászálódó pontörőktől Andi megpróbált egy kis kávét kunyerálni, hátha.. de Ők még nála is sokkal-sokkal álmosabbak voltak, és Ők is szívesen bevállaltak volna egy kis pohárnyit.. no nem mintha lett volna bárkinél is. Elköszönünk és nem sokkal a pont után utólértünk két túratársat. Meglepődve konstatálom, hogy az egyik Remó. Örültem a találkozásnak, mert már ritkán látjuk egymást. A lámpájában nem sok szufla volt, úgyhogy most neki passzoltam át a tartalékomat, amit Ő már be is hozott a célig. A Bujdosókőnél odafigyelünk, le ne zúgjon senki a mélybe, nem lenne szerencsés. Most kicsit lemaradok az élen járó Tamástól, aki viszont leérve a hegyről túlmegy azon az elágazáson, ahol ki kellene mászni a műútra. Mi sem vesszük észre, megyünk tovább az ösvényen, de egy idő után már keresni kezdjük hol lehetne átvergődni. Ahányan vagyunk annyi fele indulunk a dzsungel szerű rövid szakaszon. Én szerencsére egy elég jól járható részen haladok, végül Tamás járt a legrosszabbul, alig tudott kikecmeregni a sűrűből. A műúton megvártuk egymást, és indultunk tovább kedvenc kutyám tanyája felé. Persze most nem volt sehol a dög. A hosszú műúton Remóval nyomtuk mozdonyként húzva a vonatot. A Völgyfőház felé vezető meredekebb részen csatlakozott Tamás is. Megálltunk bevárni a többieket, akik kicsit lemaradtak. A háztól megint együtt egy darabon, aztán kezdett szétszakadni a csapat. Remóék lemaradtak, Ódorvárhoz éjfél után 10 perccel már Tamással és Andival értünk hármasban. Itt nem voltak álmos pontőrök, csak vidám frissnek tűnők. Mi is vidámkodtunk kicsit velük. Jó ha tíz ember ment el előttünk a százason, de mondták, hogy mi voltunk az elsők, akik nem zombinak látszottunk. És tényleg jó állapotban voltunk. Kaptunk megint a finom guavából (itt már kicsit kérdezősködtem is erről a furcsaságról), meg egy nagyon érdekes de nagyon finom teából. Nagyon jól esett. Még abból a paprikáskrumpliból is megkínáltak, amit ott készítettek, de helyette inkább már indultunk az utolsó kilómétereket lenyomni. Sietni nem siettünk, már csak mentünk, ahogy jól esett, és szerencsére még jól esett. Andi mondjuk már nagyon várta a Kútvölgyi telkeket, meg is örült nagyon, mikor végre odaértünk. Jött egy kis beton a Bükzsérci úton. Itt is furi volt, hogy így sötétben nem nagyon láttuk mennyire vagyunk még a szántóföld végét jelző sövénysortól, és nehezebb volt kitalálni hol is kell bemennünk, de sikerült. Az út bent viszont vizes-füves volt, és a cipőnk szépen beázott ahogy kell. Kellemetlen, de már így a vége fele mindegy volt. Ahogy haladtunk a Nyomó hegy fele megláttunk két túrázót, akik a szántón átmászva a másik irányból közelítették a hegyet. Előttünk jártak, hamarabb is értek fel. A Nyomó hegy már nem tudta utunkat állni, hamar felértünk mi is a ponthoz. A fiatalok forralt bort főztek, és rögtön kínáltak is. Én természetesen kértem, irtó finom volt, nagyon jól esett. Tom érkezett utánam, Ő is kért, majd végül Andi, akinek szintén felcsillant a szeme hír hallatán. Szóval kicsit iszogattunk, és boldogan indultunk neki az utolsó picike kis szakasznak, és végül 2:05-kor toppantunk be az iskolába nagyon elégedetten. Az éjfél messze nem lett meg, bár lehetett volna, ha az éjszakát is futom, de így jobban esett az egész.
9. Endseq
A célban a szokásos meleg étel ugyanolyan jól esett, mint a rendezők őszinte gratulációja, meg mint úgy általában mindíg. A 6. teljesítésért kaptam egy érmet, azaz nem kaptam, mert nem voltam előnevezve és elfogyott, de postán utánam eresztik. Megcsodáltam azt is, hogy a bátyó mit kapott a tizedik teljesítésért. :) Hát nem semmi.. Ahogy végeztem a kajával megjöttek Remóék is, ismét visszakaptam csellengő második fejlámpámat.
Azt hiszem a 9 év alatt amióta teljesítménytúrázok ennél jobban tetsző túrán soha nem voltam, ezért nagy köszönet a rendezőknek ezért a csodáért és a sok munkáért és törődésért. Tényleg látszott, hogy szívük lelkük benne volt. Nekünk már csak végig kellett menni.. Le a kalappal.
Larzennek is megathanx, hogy megvárt minket és hazafuvarozott, ez volt a hab a tortán a végére. :)
Hát nem is tudom mit kéne még hozzáfűzni.. egy élmény volt, és jövőre újra el szeretnék jönni Cserépfalura túrázni!
2006. október 15., vasárnap
2006. szeptember 30., szombat
Bükk 50 2006
A túra előtt kíváncsi voltam a pontnyitásokra, ezért előkerestem egy régebbi B50-es nevlapomat. Én lepődtem meg a legjobban, mikor kiderült, hogy utoljára 1999-ben voltam Bükk 50-n. :) Hihetetlen. Az akkor már a harmadik volt. Igaz, azóta voltam többször a 25-n és megcsináltam a jubileumi 75-t is, de a klasszikus ötvenesből az volt az utolsó. Gyorsabb teljesítés volt a cél, azért érdekelt annyira, mikor érdemes indulni, hogy ne toljak ki nagyon magammal. De ahogy elnéztem a régi papirost szinte mindegy mikor indul az ember, hamar nyitnak a pontok. Ezt még tetézte pár érdekes mondat a kopott lapocskán:
„A versenyen minden résztvevő a saját felelősségére indul. A versenyiroda 21:00 óráig tart nyitva. Az addig be nem érkezett versenyzőket nem áll módunkban megkeresni.”
Meg kell mondjam a túra nem sokat változott az évek alatt, és valószínűleg nem is sokat fog a jövőben sem. A rajthoz piedcat barátommal érkeztünk 7 óra körül, rögtön utánunk érkeztek OT Tomék is. Kis pakolás, szedelőzködés, aztán a többiek már indulnak is. Én még kicsit teszek-veszek, lemaradok, nem sietem el a nevezést sem. A rajtnál is minden a régi, kedves idősebb szervezők nagyon lelkesen végzik a dolgukat. A térképvázlaton még mindig megtalálom a titokzatos versenyre utaló megjegyzést, bár már egy rövidített formában csak:
„A versenyen minden induló a saját felelősségére vesz részt.”
Ez egyébként a túra több pontján visszaköszönt, hogy ők ezt tényleg versenynek vélik. Ezen az apró változáson kívül szinte semmit nem változott az útvonalvezető és a térkép. No persze az útvonalat leszámítva, mert az jó szokás szerint mindig más. Az idei is nagyon jól sikerült, hát neki is láttam a végigjárásához.
Futva indultam az aszfalton, amelyik hosszan vezetett enyhén emelkedve Ómassáig. Útközben utolértem először Vándorköszörűst, majd Tomékat is, de a beszélgetéséket rövidre fogtuk. Jól esett a futás, bár kicsit még fáztam itt az elején. Ómassáról két jelzett út vezet fel Bánkútra, mindkettőt jól ismerem, rengeteget jártunk erre régen. Régen igen, no de mikor is voltam itt utoljára? Szomorú, de nem tudtam. Most a Száraz völgyön kellett felmászni a síházig. Az út kövesebb és meredekebb lett, de jól ment a futás végig. Jó érzés volt újra látni a jellegzetes helyeket, mélyeket szippantottam a friss levegőbe és éreztem, hogy a szívem nem csak a szintek leküzdése miatt dobog jobban, hanem azért is mert annyira szeretem a Bükköt, ahol felnőttem. Felérve a síháznál a pontőrök kicsit csodálkoznak a rajtszámomon, meg hogy hova tűntek 70-től 96-ig az emberek. Megnyugtattam őket, hogy jönnek, mindenkivel találkoztam. :) A ház előtti padoknál kisebb csoportok pihennek, eszegetnek. Én elköszönök és futok is tovább felfelé.
A parkolótól jobbra indul a sárga jelzés, amin Csurgó felé „csorgadozok”, majd onnan kis mászás a Faktor rét felé. Erről a tájékról óhatatlanul a 900-as csúcsok jutnak az eszembe, és epekedve nézegetek a csúcsok felé. Sajna az idén is kimaradt. Egy-két kisebb csoportot itt is elhagyok, szépen haladok immáron a kék kereszten. Az olaszkapui emelkedő kicsit megfog, de utána ismét én fogok meg pár embert a hatalmas sziklás rét elején. Istállóskő fele is dobok egy pillantást, aztán már zúgok is le a Kopasz rétre. Nagyon szép ez a rész is. Kicsivel arrébb a Kerek rétnél egy fiatal páros van előttem, egy elágazásnál. Rossz fele indulnak, két lépést én is utánuk, aztán észreveszem a távolban a jelet a másik úton. Szólok nekik is. Visszamászunk a jelzésre. Itt látok meg két futót, akik közelednek. A startnál láttam őket, tudtam, hogy be fognak érni előbb-utóbb, mert úgy nagyjából tisztában voltak a köztünk lévő sebességkülönbséggel. :) De még nem itt, mert újra rákapcsoltam, és tartottam előttük a lépést a pontig. Itt kisebb tömeg volt, de nem sokat ácsorogtam. Ők sem. Indultunk hát tovább.
Szép köves gerincút következett, ahogy egyik pillanatról a másikra eltűnt mögöttem a két futó. Jól haladtam a bokatörő terepen, először azt hittem, hogy ők másfele vették az irányt, de mint később kiderült ez nem így volt. A kék jelzés itt elég hosszan nagyon technikás terepet nyújtott, nagyon kellett figyelni minden lépésre. A barlangszálláshoz érve most kivételesen nem néztem be, mi újság lehet a barlanglakókkal és a naplóval. Kicsivel utána egy túratárs a kéktúra bélyegzőt keresgéli a sziklák túloldalán. Útbaigazítom, majd sietek tovább lefelé. A szép kilátással megáldott kis ösvény mindig is nagyon tetszett, most is alig győztem gyönyörködni a tájban. Bár meg kell hagyni, most nem volt tiszta kilátás egyáltalán. Ez után látom meg újra a futó bajtársakat magam mögött. Az emelkedőn, ami az Őserdő felé indul, már együtt kapaszkodunk. Majd le is maradtam, mert kezdtem éhes lenni, előkapartam egy kis tápszert a zsákomból. És innentől a mászásokat már kényelmesebbre vettem. Az Őserdőt szépen megkerülve a jelzésen haladtam tovább, és hamar el is értem Tarkő alját, ahonnan lassabb mászás következett. Felérve még így is láttam, amint a két másik futó indul éppen. A köves lefelék miatt itt sem ártott odafigyelni a lábam alá. Hipp-hopp leértem a Keskeny rétre, ahol 2 srác előttem alternatív úton indult el Háromkő felé. Én a háromszöget választottam. Odafent szusszantam egy kicsit a pontnál, beszélgettem kicsit a pontőrökkel és csodáltam kicsit itt is a kilátást. Áldás ez az útvonal azoknak, akik nem nagyon ismerik még a déli Bükköt.
Indulás után kicsit hamar tértem be egy ösvényen a sűrűbe, így egy kis harc után tudtam magam kiverekedni a jelzésre. A zöld háromszög egy jó kis hullámvasút. Felültem rá, és vidáman robogtam a Bányahegyi műút fele. Két újabb futó nyomult utánam, valószínűleg Háromkőn pihentek, és onnan tapadtak rám. Kicsit otthagytam őket a műútig, de még láttam, ahogy ők a másik irányba Nagymező felé fordulnak. Ők a 25-t nyomják derekasan. Csorogtam tovább a zöldön a kerítés mentén, majd a négyzeten lefelé. Kis műút, kis dózer út és már lenn is vagyok Hután. A pont hamarabb jött, mint vártam, mert előzetesen átnéztem az útvonalat, és tudtam, hogy melyik elágazásban kellene lennie… nem ott volt. Jóval hamarabb, csodálkoztam is.
A ponton többféle üdítőből választhattunk, ez már kellett. Kicsit meg is álltam eszegetni, iszogatni, közben pedig az örködőkkel beszélgettem. Direkt rá is kérdeztem, hogy biztos jó helyen vannak -e, de ők szentül meg voltak győződve róla, hogy igen, és hogy az _egyenesen_ továbbmenő út (még a térképen is mutogatták) az az, ami a térképen jobbra kanyarodik. :) Kaptam még egy jótanácsot is, hogy végig egyenesen menjek most már ezen az úton, amíg ki nem érek a faluból. Hmm.. Lehet, hogy én emlékszek rosszul? Azt is megtudtam, hogy én vagyok itt a 10. érkező. Sok 50-essel már nem fogok találkozni… Elköszönünk.
Végig azon morfondírozok, hogy vajon megváltozhatott –e Répáshuta azóta, mióta legutóbb erre jártam… kétlem. Így aztán a söröző után balra vettem az irányt az eligazítással ellenben. A szomorú az, hogy a sárga jelzés itt nem csak balra, hanem tényleg egyenesen is ment, és aki nem ismeri e helyet és csak a pontőrökre hallgat, az lehet, h tovább is megy. Itt még azért elővettem még egyszer a térképet meg a vázlatot, hogy biztosan jól emlékszem –e, aztán már toltam is felfelé a házak között. Ahogy felértem bevágtam az erdőbe a nagy dózerúton, de minek? Keresgéltem a jelzést, aztán rájöttem úgy 100 méter után, hogy egyel arrébb kellett volna bemennem. Remek. Spuri vissza… megvan a jelzés, indulás tovább. A sárga jelzés néhol hagyott némi kívánnivalót maga után, több helyen keresgéltem a jelzést Szarvaskútig. El is kavartam vagy kétszer kicsit. Nem volt vészes, de arra pont elég volt, hogy a morálom lehúzza. Kisebb mélypontom volt, futni sem volt kedvem. És jó kis hosszú szakasz volt ez. :) Az egyik helyen, ahol a jelzés megint kiment a műútra egy bicajost láttam eltekerni… no, hát megérkeztek az első bringások is. Nagy öröm volt végre Hollósra beérni. Az elágazásnál álldogált a személyzet. Gyors firkantás, aztán már másztam is a Nagy dél hegyre.
Mászás közben megint tápoltam, hogy legyen mire fogni miért nem sietek, de azért haladtam is. Találkozni viszont senkivel nem találkoztam ezen a szakaszon. A tetőről egy kis zúzás lefelé, és már ott is voltam a fennsíkon haladó aszfaltúton a kéken. Ez jó hosszan ki is tartott egészen Jávorkútig. Útközben a csodás mezőkben lehetett gyönyörködni a sok-sok töbörrel és szép fenyvesekkel. Még Jávorkút előtt becsatlakoztak újra a 25-ösök is. A pont felé kocogva már messziről integettek a pontőrök. Ez jó volt, mert kismillióan voltak a pihenőknél.
Váltunk pár szót, iszok vizet a kristálytiszta forrásból és már nyomom is tovább a betonon. Itt visszajött a futókedv, így kényelmesebb volt a dolog. Újra és újra túrázókat hagyok el, mindenki rövidtávos. Meglepően hamar érek Sebesvízhez. Itt egy kisebb csoport tétován téblábol térképpel a kezükben és tanácstalansággal az arcukon. Mutatom nekik, hogy hol kell bevágni a jelzésre, és már gurulok is lefelé. Jól ismerve a Sebesvíz völgyét, azért nagyon óvatosan sietek. :) Egyre több az átmásznivaló, és a bokatörő szikla. Az egyik helyen valami bogarak szállnak rám, én reflexből leseprem magamról minden különösebb odafigyelés nélkül. Másnap tudtam meg, hogy ez bizony egy jó kis darázs raj volt, ami többeknek alapos fejfájást ill. egyéb fájdalmakat okozott. Én _most_ szerencsére megúsztam. Folyamatosan itt is előzgetek, a végére kicsit visszasűrűsödött a mezőny. Lentebb hatalmas kidőlt fák között kell átjutni, egy bringás srác vív kicsit kilátástalan harcot. Elszáguldok mellette is.
Vége a völgynek, újra beton, nyomás a cél már nincs messze. Át a patakon, cél, gratuláció, hatalmas kitűző (bár az avasi kilátó nekem oly becses látvány, nem tudom igazából mit keres a kitűzőn :D), zsíroskenyér és tea hegyek. Nagyon jól esik a finom meleg tea. Kellemesen elfáradva indulok hazafele. Remek nap volt.
Vannak hiányosságok a túrán persze, nem lehet mondani egyáltalán, hogy tökéletes a szervezés, de nekem így is nagyon tetszett. Örülök, hogy ott voltam.
„A versenyen minden résztvevő a saját felelősségére indul. A versenyiroda 21:00 óráig tart nyitva. Az addig be nem érkezett versenyzőket nem áll módunkban megkeresni.”
Meg kell mondjam a túra nem sokat változott az évek alatt, és valószínűleg nem is sokat fog a jövőben sem. A rajthoz piedcat barátommal érkeztünk 7 óra körül, rögtön utánunk érkeztek OT Tomék is. Kis pakolás, szedelőzködés, aztán a többiek már indulnak is. Én még kicsit teszek-veszek, lemaradok, nem sietem el a nevezést sem. A rajtnál is minden a régi, kedves idősebb szervezők nagyon lelkesen végzik a dolgukat. A térképvázlaton még mindig megtalálom a titokzatos versenyre utaló megjegyzést, bár már egy rövidített formában csak:
„A versenyen minden induló a saját felelősségére vesz részt.”
Ez egyébként a túra több pontján visszaköszönt, hogy ők ezt tényleg versenynek vélik. Ezen az apró változáson kívül szinte semmit nem változott az útvonalvezető és a térkép. No persze az útvonalat leszámítva, mert az jó szokás szerint mindig más. Az idei is nagyon jól sikerült, hát neki is láttam a végigjárásához.
Futva indultam az aszfalton, amelyik hosszan vezetett enyhén emelkedve Ómassáig. Útközben utolértem először Vándorköszörűst, majd Tomékat is, de a beszélgetéséket rövidre fogtuk. Jól esett a futás, bár kicsit még fáztam itt az elején. Ómassáról két jelzett út vezet fel Bánkútra, mindkettőt jól ismerem, rengeteget jártunk erre régen. Régen igen, no de mikor is voltam itt utoljára? Szomorú, de nem tudtam. Most a Száraz völgyön kellett felmászni a síházig. Az út kövesebb és meredekebb lett, de jól ment a futás végig. Jó érzés volt újra látni a jellegzetes helyeket, mélyeket szippantottam a friss levegőbe és éreztem, hogy a szívem nem csak a szintek leküzdése miatt dobog jobban, hanem azért is mert annyira szeretem a Bükköt, ahol felnőttem. Felérve a síháznál a pontőrök kicsit csodálkoznak a rajtszámomon, meg hogy hova tűntek 70-től 96-ig az emberek. Megnyugtattam őket, hogy jönnek, mindenkivel találkoztam. :) A ház előtti padoknál kisebb csoportok pihennek, eszegetnek. Én elköszönök és futok is tovább felfelé.
A parkolótól jobbra indul a sárga jelzés, amin Csurgó felé „csorgadozok”, majd onnan kis mászás a Faktor rét felé. Erről a tájékról óhatatlanul a 900-as csúcsok jutnak az eszembe, és epekedve nézegetek a csúcsok felé. Sajna az idén is kimaradt. Egy-két kisebb csoportot itt is elhagyok, szépen haladok immáron a kék kereszten. Az olaszkapui emelkedő kicsit megfog, de utána ismét én fogok meg pár embert a hatalmas sziklás rét elején. Istállóskő fele is dobok egy pillantást, aztán már zúgok is le a Kopasz rétre. Nagyon szép ez a rész is. Kicsivel arrébb a Kerek rétnél egy fiatal páros van előttem, egy elágazásnál. Rossz fele indulnak, két lépést én is utánuk, aztán észreveszem a távolban a jelet a másik úton. Szólok nekik is. Visszamászunk a jelzésre. Itt látok meg két futót, akik közelednek. A startnál láttam őket, tudtam, hogy be fognak érni előbb-utóbb, mert úgy nagyjából tisztában voltak a köztünk lévő sebességkülönbséggel. :) De még nem itt, mert újra rákapcsoltam, és tartottam előttük a lépést a pontig. Itt kisebb tömeg volt, de nem sokat ácsorogtam. Ők sem. Indultunk hát tovább.
Szép köves gerincút következett, ahogy egyik pillanatról a másikra eltűnt mögöttem a két futó. Jól haladtam a bokatörő terepen, először azt hittem, hogy ők másfele vették az irányt, de mint később kiderült ez nem így volt. A kék jelzés itt elég hosszan nagyon technikás terepet nyújtott, nagyon kellett figyelni minden lépésre. A barlangszálláshoz érve most kivételesen nem néztem be, mi újság lehet a barlanglakókkal és a naplóval. Kicsivel utána egy túratárs a kéktúra bélyegzőt keresgéli a sziklák túloldalán. Útbaigazítom, majd sietek tovább lefelé. A szép kilátással megáldott kis ösvény mindig is nagyon tetszett, most is alig győztem gyönyörködni a tájban. Bár meg kell hagyni, most nem volt tiszta kilátás egyáltalán. Ez után látom meg újra a futó bajtársakat magam mögött. Az emelkedőn, ami az Őserdő felé indul, már együtt kapaszkodunk. Majd le is maradtam, mert kezdtem éhes lenni, előkapartam egy kis tápszert a zsákomból. És innentől a mászásokat már kényelmesebbre vettem. Az Őserdőt szépen megkerülve a jelzésen haladtam tovább, és hamar el is értem Tarkő alját, ahonnan lassabb mászás következett. Felérve még így is láttam, amint a két másik futó indul éppen. A köves lefelék miatt itt sem ártott odafigyelni a lábam alá. Hipp-hopp leértem a Keskeny rétre, ahol 2 srác előttem alternatív úton indult el Háromkő felé. Én a háromszöget választottam. Odafent szusszantam egy kicsit a pontnál, beszélgettem kicsit a pontőrökkel és csodáltam kicsit itt is a kilátást. Áldás ez az útvonal azoknak, akik nem nagyon ismerik még a déli Bükköt.
Indulás után kicsit hamar tértem be egy ösvényen a sűrűbe, így egy kis harc után tudtam magam kiverekedni a jelzésre. A zöld háromszög egy jó kis hullámvasút. Felültem rá, és vidáman robogtam a Bányahegyi műút fele. Két újabb futó nyomult utánam, valószínűleg Háromkőn pihentek, és onnan tapadtak rám. Kicsit otthagytam őket a műútig, de még láttam, ahogy ők a másik irányba Nagymező felé fordulnak. Ők a 25-t nyomják derekasan. Csorogtam tovább a zöldön a kerítés mentén, majd a négyzeten lefelé. Kis műút, kis dózer út és már lenn is vagyok Hután. A pont hamarabb jött, mint vártam, mert előzetesen átnéztem az útvonalat, és tudtam, hogy melyik elágazásban kellene lennie… nem ott volt. Jóval hamarabb, csodálkoztam is.
A ponton többféle üdítőből választhattunk, ez már kellett. Kicsit meg is álltam eszegetni, iszogatni, közben pedig az örködőkkel beszélgettem. Direkt rá is kérdeztem, hogy biztos jó helyen vannak -e, de ők szentül meg voltak győződve róla, hogy igen, és hogy az _egyenesen_ továbbmenő út (még a térképen is mutogatták) az az, ami a térképen jobbra kanyarodik. :) Kaptam még egy jótanácsot is, hogy végig egyenesen menjek most már ezen az úton, amíg ki nem érek a faluból. Hmm.. Lehet, hogy én emlékszek rosszul? Azt is megtudtam, hogy én vagyok itt a 10. érkező. Sok 50-essel már nem fogok találkozni… Elköszönünk.
Végig azon morfondírozok, hogy vajon megváltozhatott –e Répáshuta azóta, mióta legutóbb erre jártam… kétlem. Így aztán a söröző után balra vettem az irányt az eligazítással ellenben. A szomorú az, hogy a sárga jelzés itt nem csak balra, hanem tényleg egyenesen is ment, és aki nem ismeri e helyet és csak a pontőrökre hallgat, az lehet, h tovább is megy. Itt még azért elővettem még egyszer a térképet meg a vázlatot, hogy biztosan jól emlékszem –e, aztán már toltam is felfelé a házak között. Ahogy felértem bevágtam az erdőbe a nagy dózerúton, de minek? Keresgéltem a jelzést, aztán rájöttem úgy 100 méter után, hogy egyel arrébb kellett volna bemennem. Remek. Spuri vissza… megvan a jelzés, indulás tovább. A sárga jelzés néhol hagyott némi kívánnivalót maga után, több helyen keresgéltem a jelzést Szarvaskútig. El is kavartam vagy kétszer kicsit. Nem volt vészes, de arra pont elég volt, hogy a morálom lehúzza. Kisebb mélypontom volt, futni sem volt kedvem. És jó kis hosszú szakasz volt ez. :) Az egyik helyen, ahol a jelzés megint kiment a műútra egy bicajost láttam eltekerni… no, hát megérkeztek az első bringások is. Nagy öröm volt végre Hollósra beérni. Az elágazásnál álldogált a személyzet. Gyors firkantás, aztán már másztam is a Nagy dél hegyre.
Mászás közben megint tápoltam, hogy legyen mire fogni miért nem sietek, de azért haladtam is. Találkozni viszont senkivel nem találkoztam ezen a szakaszon. A tetőről egy kis zúzás lefelé, és már ott is voltam a fennsíkon haladó aszfaltúton a kéken. Ez jó hosszan ki is tartott egészen Jávorkútig. Útközben a csodás mezőkben lehetett gyönyörködni a sok-sok töbörrel és szép fenyvesekkel. Még Jávorkút előtt becsatlakoztak újra a 25-ösök is. A pont felé kocogva már messziről integettek a pontőrök. Ez jó volt, mert kismillióan voltak a pihenőknél.
Váltunk pár szót, iszok vizet a kristálytiszta forrásból és már nyomom is tovább a betonon. Itt visszajött a futókedv, így kényelmesebb volt a dolog. Újra és újra túrázókat hagyok el, mindenki rövidtávos. Meglepően hamar érek Sebesvízhez. Itt egy kisebb csoport tétován téblábol térképpel a kezükben és tanácstalansággal az arcukon. Mutatom nekik, hogy hol kell bevágni a jelzésre, és már gurulok is lefelé. Jól ismerve a Sebesvíz völgyét, azért nagyon óvatosan sietek. :) Egyre több az átmásznivaló, és a bokatörő szikla. Az egyik helyen valami bogarak szállnak rám, én reflexből leseprem magamról minden különösebb odafigyelés nélkül. Másnap tudtam meg, hogy ez bizony egy jó kis darázs raj volt, ami többeknek alapos fejfájást ill. egyéb fájdalmakat okozott. Én _most_ szerencsére megúsztam. Folyamatosan itt is előzgetek, a végére kicsit visszasűrűsödött a mezőny. Lentebb hatalmas kidőlt fák között kell átjutni, egy bringás srác vív kicsit kilátástalan harcot. Elszáguldok mellette is.
Vége a völgynek, újra beton, nyomás a cél már nincs messze. Át a patakon, cél, gratuláció, hatalmas kitűző (bár az avasi kilátó nekem oly becses látvány, nem tudom igazából mit keres a kitűzőn :D), zsíroskenyér és tea hegyek. Nagyon jól esik a finom meleg tea. Kellemesen elfáradva indulok hazafele. Remek nap volt.
Vannak hiányosságok a túrán persze, nem lehet mondani egyáltalán, hogy tökéletes a szervezés, de nekem így is nagyon tetszett. Örülök, hogy ott voltam.
2006. május 28., vasárnap
Kinizsi 100 2006
Tervezett idõ nem volt, nem hajtottam ki magam, nagyon jól esett. A vége 17:29 lett, természetesen depó nélkül, sok cuccal, saját erõbõl.
Jó sokáig tartottam a lépést a futók mezõnyének a végével, Mogyorósbányától Bányahegyig Tibettel tartottam, onnan pedig kényelmes séta a végéig. Klassz volt, nekem az eddigi legkönnyebb teljesítés, imádtam a saras részeket, a téli felkészülést juttatták eszembe. ;)
Ha lesz T100 jövõre, azt hiszem én is megfutom. Igaz az elég nagy könnyítés, de egyszer kipróbálom. :)
Pár szösszenet a 2006-os K100-ról:
1. Csillaghegy, startra várás, sorbanállás.. mögöttem két idõsebb túratárs beszélget:
- Mostánaban úgy elkezdett nyikorogni a bakancsom. /mutatja/
- Ne panaszkodj, nekem a térdem csinálja ugyanezt.
2. A Hosszúhegyi pont elõtt egy elõretolt pontõr. Mögöttem egy nagyobb csoport T100-as
résztvevõ. Egy hölgy kérdezi közülük a rendezõt:
- Itt dugó hely is van?
mire a rendezõ tréfásan:
- Hát, nincsenek ott olyan sokan.
3. A Pilis aljában Hiverék várják a futókat. Nekem is odaszól, hogy "mondj egy számot".
Mókás kedvemben átfutott az agyamon, h azt mondom neki, hogy "száz", aztán mielõtt
lejegyezné folytatnám James Bond-osan, hogy "Kinizsi száz", de aztán megkönyörültem
rajtuk a hülye poén elhagyásával, csak simán mondtam, hogy én a Kinizsit csinálom.
4. A Kétágú hegyrõl lefelé, már majdnem a falunál két halál aranyos kissrác, valami õrült
önfeledt vidámsággal várta a futókat. Az elõttem futóval futottak pár lépést, aztán
hirtelen visszakanyarodtak és várták a következõ embert. Ezt még kicsit messzebbrõl
szemléltem, én is kocogás közben lefelé. Mikor odaértem, megint kivirultak, már-már
indultak volna megint ordibálva futni, mikor a nagyobbik arca ráül a döbbenet (kereste
rajtam a szemével a rajtszámot) és odaszól a kicsinek:
- Ez csak egy turista. :)))
A K100 élbolyban jött mögöttem is valaki, arra is ránéznek:
- Meg a másik is. :))
Azt hittem padlót fogok a röhögéstõl.
Õk leálltak, várták a következõ rajtszámost, mi meg nyomtuk tovább a sörözõ felé. :D
5. Hegyeskõ, T100-as pontnál az egyik mögöttem levõ futó meglátja Tapírt:
- Hát Te meg mit keresel itt? Eddig mindíg olyan szép fiatal lányoknál kellett dugni.. :)
6. Este a Nagyegyházi tavak környékén.. egy hozzám csapódott túratárssal haladtunk a saras
úton, hallgattuk a két oldalt kuruttyoló békákat. Egyszer csak élesen középre, elénk
tolódik a hangforrás.
- Te ezek itt vannak elõttünk az úton.
- Hol? /gúvad a szemünk a lámpafénynél/
- Abban a pocsolyában.
..közben haladunk.. a következõ lépésnél, mintha karmester intett volna nekik, olyan egyszerre hallgatott
el az összes, hogy összenevettünk.
Jó sokáig tartottam a lépést a futók mezõnyének a végével, Mogyorósbányától Bányahegyig Tibettel tartottam, onnan pedig kényelmes séta a végéig. Klassz volt, nekem az eddigi legkönnyebb teljesítés, imádtam a saras részeket, a téli felkészülést juttatták eszembe. ;)
Ha lesz T100 jövõre, azt hiszem én is megfutom. Igaz az elég nagy könnyítés, de egyszer kipróbálom. :)
Pár szösszenet a 2006-os K100-ról:
1. Csillaghegy, startra várás, sorbanállás.. mögöttem két idõsebb túratárs beszélget:
- Mostánaban úgy elkezdett nyikorogni a bakancsom. /mutatja/
- Ne panaszkodj, nekem a térdem csinálja ugyanezt.
2. A Hosszúhegyi pont elõtt egy elõretolt pontõr. Mögöttem egy nagyobb csoport T100-as
résztvevõ. Egy hölgy kérdezi közülük a rendezõt:
- Itt dugó hely is van?
mire a rendezõ tréfásan:
- Hát, nincsenek ott olyan sokan.
3. A Pilis aljában Hiverék várják a futókat. Nekem is odaszól, hogy "mondj egy számot".
Mókás kedvemben átfutott az agyamon, h azt mondom neki, hogy "száz", aztán mielõtt
lejegyezné folytatnám James Bond-osan, hogy "Kinizsi száz", de aztán megkönyörültem
rajtuk a hülye poén elhagyásával, csak simán mondtam, hogy én a Kinizsit csinálom.
4. A Kétágú hegyrõl lefelé, már majdnem a falunál két halál aranyos kissrác, valami õrült
önfeledt vidámsággal várta a futókat. Az elõttem futóval futottak pár lépést, aztán
hirtelen visszakanyarodtak és várták a következõ embert. Ezt még kicsit messzebbrõl
szemléltem, én is kocogás közben lefelé. Mikor odaértem, megint kivirultak, már-már
indultak volna megint ordibálva futni, mikor a nagyobbik arca ráül a döbbenet (kereste
rajtam a szemével a rajtszámot) és odaszól a kicsinek:
- Ez csak egy turista. :)))
A K100 élbolyban jött mögöttem is valaki, arra is ránéznek:
- Meg a másik is. :))
Azt hittem padlót fogok a röhögéstõl.
Õk leálltak, várták a következõ rajtszámost, mi meg nyomtuk tovább a sörözõ felé. :D
5. Hegyeskõ, T100-as pontnál az egyik mögöttem levõ futó meglátja Tapírt:
- Hát Te meg mit keresel itt? Eddig mindíg olyan szép fiatal lányoknál kellett dugni.. :)
6. Este a Nagyegyházi tavak környékén.. egy hozzám csapódott túratárssal haladtunk a saras
úton, hallgattuk a két oldalt kuruttyoló békákat. Egyszer csak élesen középre, elénk
tolódik a hangforrás.
- Te ezek itt vannak elõttünk az úton.
- Hol? /gúvad a szemünk a lámpafénynél/
- Abban a pocsolyában.
..közben haladunk.. a következõ lépésnél, mintha karmester intett volna nekik, olyan egyszerre hallgatott
el az összes, hogy összenevettünk.
2006. február 25., szombat
LeFaGySz 55 2006 (Pilis)
LeFaGySz 55 2006 (Pilis)
"Na ki a fasza gyerek? Most Ő? Ő? Vagy én?"
Tavaly nagyon-nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy újra megrendezik a LeFaGySz túrát. Természetesen azonnal elhatároztam, hogy 2006-ban újra ott a helyem, hogy megint jól megszivassanak.
Eljött a február, 1 héttel a túra előtt Barcika 65 kemény tempóban végigfutva. A túra után sikerült megfáznom és egész héten beteg voltam. Csütörtökre végre már nem voltam lázas, de éreztem, hogy jóval gyengébb a szervezetem még, mintha egészséges lennék. Semmi gond, a LeFaGySz túrát úgyis gyalogbéka tempóban képzeltem el már korábban is. Meg volt beszélve ismerőseimmel, hogy együtt megyünk végig a túrán, csakúgy mint korábban. Biztos voltam benne, hogy így nem is lesz gond a teljesítéssel, szépen végigsétálunk rajta.. No hát könnyű sétáról szó sem volt, de ezt kicsit bővebben.. :)
Szombat hajnalban havazásra ébredtem, kis szemekbe esett, de nem szallingózott, inkább a szelet meglovagolva száguldott lefelé a sok-sok vizes hópehely. A starthelyre érve én nem a nagyparkolóban hagytam a verdát, hanem kicsit tovább, lejjebb az utcán. Átvettem a szerelést, bakancs, kamásli, kabát fel, táska a hátamra, benne forró tea termoszban és még sok-sok inni és ennivaló. Két fejlámpát is vittem magammal pót elemekkel, mivel az akksik már régen voltak feltöltve, nem tudhattam meddig bírják majd a hideg időben.
Az indulást 7 körül terveztük, mindenki időben meg is érkezett Dobogókőre, így pontban 7-kor el is tudtunk indulni. Andi és barátnője Anna még reménykedtek benne, hogy tudunk együtt menni, de mivel én még kicsit vártam Tamásékra, Ők már 5 perccel hamarabb neveztek és elindultak, és mivel futottak én biztos voltam benne, hogy már nem is látjuk Őket a túrán. Mi elég nagy bolyban, 6-an indultunk lefelé a piros jelzésen. Feri és egy másik túratárs, akit nem ismertem korábbról a 45-ös távon indultak, a két Tamás és Ibolya a hosszún. Tom húzta elől a népet először, de hamar odanyargaltam én is előre, és nekiálltam kicsit kocogni lefelé. Meg-megállva, hogy a többiek is jönnek -e és jöttek is szépen, mindenki felvette a tempót. Már majdnem leértünk a Fagyoskatonához, mikor Feriék szóltak, hogy Ők inkább lemaradnának. A célban láttuk őket viszont. Szóval négyen nyomtuk tovább lefelé. A srácokat nem féltettem, jól ismerjük egymást, tudtam, hogy jó tempót tudunk együtt menni, Ibolyát viszont nem ismertem egyáltalán, de úgy tűnt Őt is nagyon kemény fából faragták. Csúszós jeges néhol tükörjegesre fagyott úton száguldottunk lefelé előzgetve az előttünk haladókat. Beérve Pilisszentkeresztre lassítunk és jókat beszélgetve haladunk a hosszú betonos szakaszon. A letérőnél hiányolom azt az ugatós kis dögöt aki itt szokott lepzselni. A terep kezd nehezedni, átvergődünk egy patakon a csúszós köveket átugrálva és el is érjük a Szurdok bejáratát. Az első igazi próbatétel a túrán. A gyönyörű völgyben nehéz az előrejutás, az ösvény kicsi és ferde és nagyon csúszik, tiszte jég minden. Fákba, sziklákba néhol a földbe kapaszkodunk hogy ne zúgjunk bele a lent zubogó fagyos patakba, ami részben szintén jégréteg fedett. Egy két helyen gatyaféken lehet csak leereszkedni, nem nagyon van kapaszkodó sem. A hidak is le voltak fagyva, de azokon így is könnyű volt a haladás, szóval ha sikerült elérni egyet, akkor gyorsan átfutottunk rajta és jöhetett a következő balettozós, csúszós mászós szakasz a következő hídig. Mókás volt, de nem volt játék, oda kellett figyelni nagyon. Elértem az első pontot a Szurdokban. A többiek kicsit lemaradtak, de tudtam, hogy majd beérnek, kényelmesebb tempóban indultam tovább.
A kék kereszt kemény emelkedőjét szeretem nagyon, itt elkapott a hév és adtam is neki rendesen. Sorra hagytam el a túratársakat, köztük több ismerős arcot is. Az egyik igazán húzós kaptatón meglepetésemre elől Andit és Annát vélem felfedezni. Nagyon megfogta őket a harc felfelé, hamar be is érem őket. Beállva a tempójukra pihentem kicsit útközben, benyomtam pár puszedlit. Pár perc múlva feltűntek Tomék is mögöttünk. Jól van, nyomják Ők is mint a gép és Ibolya is velük van rendületlenül. Az Öreg vágás hegyre felfelé már együtt haladunk ismét. Itt hihetetlen nagy havon próbálunk nem beszakadni a majd méteres lyukakba. Nagy szerencse, hogy keményre van fagyva a hó. A pontnál nem nagyon pihentünk, rögtön indultunk is tovább, azért gyorsan benyomtat még egy pár puszedlit magamba, pótolni kellett az energiaveszteséget. Tom megindult lefelé, a többiek utána. Olyan tempót nyomtak lefelé, hogy az már több volt, mint kocogás, és nem esett valami jól a bakancsban, de mindenki tartotta a lépést. Itt szerencsére nem csúszott annyira, lehetett haladni. Igaz még így is sikerült egy helyen majdnem fejreállnom, de megúsztam az esést. Az alja felé kicsit visszavettek, Andiék az élre álltak és nyomták tovább. Leértünk a Király völgybe, ahol újabb patakátkelés várt ránk, majd kemény emelkedő fel egészen a Varga lószig. Felérve már barátságosabb volt az út, itt a lányok megint meg is lógtak. Hosszú hullámvasót a Prédikálószékig, ahol újabb pecsét várt ránk.
Tudta mindenki, hogy a Prédikálószék lefele nem lesz egyszerű téma, de valójában rosszabb volt, mint amire számítottam. Hát ez itt tényleg mocskosul le van fagyva! A Vadállókövektől jöttek az igazi nehézségek, tükörjégen nehéz lefele haladni a sziklákon. Csúsztunk, másztunk, kapaszkodtunk minden földből, jégból picit is kiállóba. Egy lehetetlen helyen lehetetlen pozícióban egy srác fotót készít rólam, meg a kicsit fentebb szenvedő Ibolyáról. Mondtam is neki, hogy azt a képet majd rakja a sírkövemre.. :) Ibolya kétségbeesetten kiált le az egyik durvább résznél, hogy itt hogy mentem le??? Mondom, hogy már én sem tudom. :)) Tamásék meglepően jól haladtak lefelé, el is húztak előre. Andiékat egy keskeny oldalazós jeges úton érem utól, toporognak lefelé. Én is toporgok utánuk. Több helyen a hegyoldalba mászok fel, hogy kerüljem a lefagyott utat. Aztán az út kiszélesedik, de meredekebb lesz, és ugyanolyan jeges. Itt fától fáig csúszkálunk lefelé. Még egy száz métert szenvedünk lefelé, aztán már könnyebb a haladás, kevésbé sziklás és jeges az út. Keressük a havas részeket, kocogunk ismét. Ibolya elzúg mellettünk. :) Nahát. Próbálunk lépést tartani lefelé, nem könnyű. Végül befogjuk a többieket. Megvan mindenki, remek, már majdnem lent vagyunk, az utolsó méterek már könnyen mennek lefelé. Tovább a zöldön. Egy kis romos épületnél kisebb tömeget találunk magunk előtt.. nézzük mi lehet itt, csak nem ide rakták a Rám szakadékos pontot?? Kiderül, hogy ez egy titkos "nyalókás" pont, ahol egy kis zacskóból ki kellett vennünk egy öntapadós matricát, és ráragasztani az ellenőrző füzetünkre. Már nem emlékszem, hogy ez a "11. ellenőrzőpont" vagy a "14. ellenőrzőpont" feliratú volt -e, de valahogy sehogy nem stimmelt.. :D Mindenki felragasztott egyet, aztán indultunk tovább a jelzésen. Itt is nagyon jeges volt az út, a mellettünk húzódó hatalmas árokba nem lett volna jó becsusszanni. Nem sokkal a műút elérése előtt még volt egy húzós patakátkelés, Anna itt majdnem beszakadt a vízbe. A három veszélyes szakaszból kettőn már túl voltunk, de most jött a Rám szakadék. A bejárattól az első patakátkelésig nem volt gond, onnan komplikálódott a terep. A jégen nehéz volt megmaradni a keskenyebb részeken. Megtaláltuk a pontot, ahol pecsétet kaptunk.
Feljebb érve az volt a szerencse, hogy az egész patak be volt fagyva alattunk, így viszonylag könnyű volt a haladás ott, ahol máskor a sziklákon kell ugrálni és a patakot kerülgetni. A jég megbírt, kényelmesen haladhattunk rajta az újonnan kiépített fém korlátokba kapaszkodva. A meredekebb falmászások meg a lefagyott fémlétrán való feljutás már nem volt ilyen egyszerű, de itt is óriási segítség volt a fémkorlát. Azon húztuk vontuk magunkat. Volt ahol két kézzel húztam magam felfelé a korláton, de a lábammal nem bírtam fogást találni a jégen így az csak ide-oda csúszkált alattam. A terep mág akkor is tiszta jég volt, mikor már kiértünk a szakadékból. A falépcsőn is nehezen másztunk fel, de végül elértük is kis pihenőt a faházzal meg az asztalokkal. Az úton később újabb nyalóka, újabb furcsa EP számmal.. A Júlia forrásnál beérjük BHG sporttársat. Vizet töltünk a forrásból. Több folyadék fogyott út közben, mint amire számítana az ember így télen. Indulás tovább, Gábor és Tom elől. A Szakó nyeregig mászunk, aztán lefelé megint kocogás. A zöld keresztet szerencsére többen is jól ismerik, nagyon könnyű itt elkavarni, ritkák a jelzések, zegzugosak az utak. Szakee itt ér valahol utól kocogva, Ibolya csatlakozik hozzá. A pirosat elérve megtaláljuk az Égett-hárs pontot is.
Lefelé még együtt kocorászok Andiékkal, Tomék kicsit lemaradva mögöttünk. Aztán mikor a kolostor romjait elérjük Ők a műúton futnak tovább Pilisszentlélek felé. Én megnézek egy kis leágazó ösvényt, ami nagyon-nagyon gazos. Pár szerencsétlen lelket becsábítok magam után, de hamar kiderül, hogy ez nem a jelzés.. kis dzsungelharc után leérünk egy kis utcába, ahol aztán balra fordulva nemsokára ismét elérjük a jelzést. Sebaj, nem sok időt vesztettünk vele, nyomás tovább. A srácok elfutnak a műúton. Egyedül maradok, se előtte se mögöttem senki látótávolságon belül. Andiék már árkon bokron túl elől, Tamásék meg még hátrébb. Nekiállok kényelmesen kajálni. :) Ez a hosszú betonos szakasz erre pont ideális, itt bakancsban úgy sem tudnék kocogni. A bakancs egyébként itt már teljesen át volt ázva, nem egy vízálló típus és a vizes zokni elkezdte puhítani a talpamat. A műút után a sárga kereszten aztán irgalmatlan emelkedő következett. Itt lassan vonszoltam magam felfelé. És egyre csak keményebb lett. És elértem a Háromszázgarádicsot. Ez nem tudom mit jelent, de ezek után mindíg egy rémálomkép fog eszembejutni iszonyat meredek ferde ösvénnyel egy hegyoldalban, ami ráadásul sziklás, köves és tiszta jég. Nem elég, hogy majd kiköptem a tüdőm, még csúszkáltam is össze vissza a meredek hegyoldalban. Több fát is át kellett mászni. Ez a szakasz nagyon kemény volt, engem itt ért a holtpont is. Nagy nehezen felértem egy szintben haladó dózerútra, amin megláttam arrébb Annáékat. Úgy látom Őket is nagyon megviselte ez a gyilkos szakasz. Együtt mászunk tovább, egy fordulónál látom, hogy Tomék is megjöttek, a Sasfészekhez már megint együtt ér oda a csapat. Kivéve Ibolyát, aki Szakee-val kicsit később fut be amíg ott vagyunk.. pedig nekik már elől kéne lenniük. Kavartak kicsit. A pont frissítőként is szolgál, teát kapunk inni, és egy nagyobbat szusszanunk. Jól esik a kis pihenés, helyre lehet kicsit rázódni.
Nehézkes a pontot ott hagyni, de aztán megint rákapcsolunk és nyargalunk tovább a Kétágú hegy felé. Itt lefelé találjuk a 4., de eddigi legravaszabb nyalókát. :) Ez ugyanis az egyik vaskosabb fa azon oldalára volt rakva, melyet csak akkor lehetett meglátni, ha az embernek hátul a van szeme, vagy hátrafele nézve halad előre. Tomra ez egyik sem igaz, de véletlenül hátranézve észrevette. Visszakiáltjuk Andiékat is. No szépen vagyunk, mostantól minden fát előről hátulról meg kell néznünk... Hárman voltunk, az minden harmadik fa/fő. :)) Nagyokat mókáztunk ezzel kapcsolatban (meg azon elmélkedtünk mit eszelhetnek még ki a rendezők, hogy véletlenül se találjuk meg az összes nyalókát) egészen a Kétágú hegyi pont előtt lévő újabb papírig. "a következő szakaszon a pontig titkos ellenőrző pont valószínűsége kicsi". Itt már kínunkban vihogtunk.. a pont 50 méterrel arrébb volt. A ponton lévő lányokat kérdezgettük, hogy nincs -e itt a közelben valamelyik bokorban elrejtve egy titkos pont..
Nagy csoportot pillantottunk meg odalent az úton, de ők nem a teljesítménytúrán voltak. Furcsa is lett volna, mert feldolgoztuk magunkat a huszonikszedik helyre, szóval nagyjából az lett volna előttünk az egész mezőny. ;) Erről persze szó nem volt. Lemásztunk a kék jelzésre, és belegabalyodtunka csoportba. Tudtuk, hogy a zöld kereszt cselesen ágazik le a kékről, mégis szépen túlszárnyaltunk a leágazáson és nem vettük észre a leágazó nyomokat. Mentünk, mentünk, majd már bent az erdőben kapcsoltunk, hogy jócskán túljöhettünk már, vissza kéne fordulni. Hátra arc. Visszamentünk sokat, de mivel nem tudtuk pontosan hol a leágazás inkább elindultunk felfele, hogy majd ha keresztezzük akkor meg lesz, minthogy megint elmenjünk mellette. Így meg is találtuk a jelzést, de kb negyed órát elvesztettünk ezzel a malőrrel. Felérve a zöld sávra már nem volt nehéz dolgunk a Pilis nyeregig. Tamás közben nagyon elkészült, rosszul viselte már a megpróbáltatásokat és erős motivációhiányban szenvedett. Már-már a feladáson is gondolkodott, de Tommal hamar lebeszéltük erről a döntéséről. :) A hó továbbra is makacsul esett (egész nap), a kabátom gallérjára már keményen odafagyott a hódara. Pilisnyeregben pecsét és indulás lefelé a sárgán Klastrompusztára.
BHG előttünk 200 méterrel fut! Hát ilyet! :) A Klastrompusztai ponton kapott pecséten (többek közt) ez állt: "A Pilis nem viccel!" Respect. Innen megint hosszú és durva emelkedő következett. Egy mögöttünk haladó kis csoportból kérdezte valaki, hogy ez már a Simon halála? Nem, ez még nem az. -válaszolta valaki.. Ez még csak a mienk. -folytatta.. Itt már lassabban haladtunk, Tamáson látszott, hogy rossz passzban van és nem hiányzik ez már neki. De valahogy csak végighúzzuk most már.. legalábbis reméltük. A Simon halála is eljött csendben, mi meg csendben vánszorogtunk felfelé és próbáltuk túlélni Simont. Itt megint mélyebb volt a hó, és megint volt egy kis akadályverseny is. Felérve kicsit megkönnyebbültünk, de utána a piros kereszt még hosszabbnak tűnt mint amire számítottunk. Valószínűleg csak azért, mert lassultunk. A Máriapadnál volt a nagy vízválasztó 45/55 elágazás.
Tamást szépen terelgettük tovább a Pilis felé. :) Itt volt egy fiatal pár, akik nem ismerték a helyet és nem voltak biztosak benne, hogy jó fele megyünk. Megnyugtattuk őket, hogy jó irányba tartunk, mire még egy kicsit rákapcsoltak és eltűntek a távolban. Nagyon jól bírják. A sárga kereszt végtelen útnak tűnt, csak mentünk és mentünk, mellettünk a Pilis meg olyan Mátyás királyosan ott is volt meg nem is. Tudtuk, hogy ott van, de semmi nem látszott belőle, az egész ködfelhőben úszott. Az zöldet elérve felhívom a párom, hogy megvagyunk, de kicsit tovább tart a buli, mint eredetileg gondoltam. Még sehol sem vagyunk pedig megyünk rendesen. Megkezdjük a Pilis mászását szépen lassan. Tamás kéri, hogy még egy picit vegyünk vissza. Tom lassít elől. Nekem valamilyen perverz módon jól esik ez az emelkedő szerpentin. Valószínűleg csak ezért, mert tudom, hogy nincs már sok szint hátra. Pusztítsuk az utolsó métereket! A pont jóval később jön, mint azt gondoltuk, a szerpentin egyik kanyarjában találjuk a László kúpja pontot, ahol újabb pecsét vár ránk. Itt érjük be ismét a párost, akik még itt is keményen állják a sarat (khm.. szóval a havat).
Fél hat fele járhatott, elkezdett sötétedni, az utolsó kanyarban Tamásnak pihenőre volt szüksége, itt elő is bányásztam a fejlámpáim egyikét. Hosszú menetelés következett a zöld sávon. Itt már lassabban mentünk, csetlettünk, botlottunk a keményre fagyott nyomokban a nagy hóban. Ez már nekem se esett túl jól, mert a bakancs kezdte feltörni a felázott talpamat. Gábor és Béla itt ismét utólér minket, és utat kérnek, mert őket nagyon szorítja már a szintidő. Hát minket a szintidő egyáltalán nem fenyegetett, így bátran lessíthattunk és kényelmeskedhettünk. Így szép lassan visszaértünk a Pilis nyeregbe és a sátorba húzódó pontőröktől ismét pecsétet kapunk.
Kicsit keresgetjük, hol indul tovább a zöld háromszög. A Fekete Kőre mászás közben többször meg kell állnunk, mert Tamás lábát görcsök gyötrik, szidja a túrát mint a bokrot. :)) Fent kinézünk a kilátóba is nyalóka után kutatva, de nem találtunk semmit, pedig minden fát alaposan körbenéztünk. :D Innen már nincs messze a Két-bükkfa nyereg. Természetesen maradunk a jelzésen, keresztezzük párszor a műutat. Az utolsó keresztésnél egy futóval találkozunk, aki az aszfalton nyomja. Érdeklődik, hogy volt -e nyalóka eddig, mondjuk, hogy nem találtunk. Aztán kérdi, hogy miért megyünk a jelzésen, mikor itt a jó kis aszfalt.. hehe, mert.. mi erre megyünk és pont. Tamás a végét már nagyon nehezen viseli, le is marad, Tom is leszakad, mondja, hogy bevárja. 20:10-kor érek a célba 13:10-es menetidővel.
Ez egy igazi kuriózum túra volt, egy igazán kemény, embert próbáló megmérettetés testileg és lelkileg is. Nagyon örülök, hogy teljesíthettem a legendás LeFaGySz első útvonalát. Köszönöm a rendezőknek a gondos szivatást, tényleg igazi szívás volt végig... de jól esett :)) Remélem lesz folytatás.
[A napi szíváshoz még hozzátartozott, hogy az autóról vastag hó és jég réteget kellett levakarnom a hideg éjszakában remegő kézzel, a hátsó ajtókat csak úgy tudtam kinyitni azoknak akiket levittem Pestre, hogy bentről kilöktem vállal. de egy lett kerek a nap]
"Na ki a fasza gyerek? Most Ő? Ő? Vagy én?"
Tavaly nagyon-nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy újra megrendezik a LeFaGySz túrát. Természetesen azonnal elhatároztam, hogy 2006-ban újra ott a helyem, hogy megint jól megszivassanak.
Eljött a február, 1 héttel a túra előtt Barcika 65 kemény tempóban végigfutva. A túra után sikerült megfáznom és egész héten beteg voltam. Csütörtökre végre már nem voltam lázas, de éreztem, hogy jóval gyengébb a szervezetem még, mintha egészséges lennék. Semmi gond, a LeFaGySz túrát úgyis gyalogbéka tempóban képzeltem el már korábban is. Meg volt beszélve ismerőseimmel, hogy együtt megyünk végig a túrán, csakúgy mint korábban. Biztos voltam benne, hogy így nem is lesz gond a teljesítéssel, szépen végigsétálunk rajta.. No hát könnyű sétáról szó sem volt, de ezt kicsit bővebben.. :)
Szombat hajnalban havazásra ébredtem, kis szemekbe esett, de nem szallingózott, inkább a szelet meglovagolva száguldott lefelé a sok-sok vizes hópehely. A starthelyre érve én nem a nagyparkolóban hagytam a verdát, hanem kicsit tovább, lejjebb az utcán. Átvettem a szerelést, bakancs, kamásli, kabát fel, táska a hátamra, benne forró tea termoszban és még sok-sok inni és ennivaló. Két fejlámpát is vittem magammal pót elemekkel, mivel az akksik már régen voltak feltöltve, nem tudhattam meddig bírják majd a hideg időben.
Az indulást 7 körül terveztük, mindenki időben meg is érkezett Dobogókőre, így pontban 7-kor el is tudtunk indulni. Andi és barátnője Anna még reménykedtek benne, hogy tudunk együtt menni, de mivel én még kicsit vártam Tamásékra, Ők már 5 perccel hamarabb neveztek és elindultak, és mivel futottak én biztos voltam benne, hogy már nem is látjuk Őket a túrán. Mi elég nagy bolyban, 6-an indultunk lefelé a piros jelzésen. Feri és egy másik túratárs, akit nem ismertem korábbról a 45-ös távon indultak, a két Tamás és Ibolya a hosszún. Tom húzta elől a népet először, de hamar odanyargaltam én is előre, és nekiálltam kicsit kocogni lefelé. Meg-megállva, hogy a többiek is jönnek -e és jöttek is szépen, mindenki felvette a tempót. Már majdnem leértünk a Fagyoskatonához, mikor Feriék szóltak, hogy Ők inkább lemaradnának. A célban láttuk őket viszont. Szóval négyen nyomtuk tovább lefelé. A srácokat nem féltettem, jól ismerjük egymást, tudtam, hogy jó tempót tudunk együtt menni, Ibolyát viszont nem ismertem egyáltalán, de úgy tűnt Őt is nagyon kemény fából faragták. Csúszós jeges néhol tükörjegesre fagyott úton száguldottunk lefelé előzgetve az előttünk haladókat. Beérve Pilisszentkeresztre lassítunk és jókat beszélgetve haladunk a hosszú betonos szakaszon. A letérőnél hiányolom azt az ugatós kis dögöt aki itt szokott lepzselni. A terep kezd nehezedni, átvergődünk egy patakon a csúszós köveket átugrálva és el is érjük a Szurdok bejáratát. Az első igazi próbatétel a túrán. A gyönyörű völgyben nehéz az előrejutás, az ösvény kicsi és ferde és nagyon csúszik, tiszte jég minden. Fákba, sziklákba néhol a földbe kapaszkodunk hogy ne zúgjunk bele a lent zubogó fagyos patakba, ami részben szintén jégréteg fedett. Egy két helyen gatyaféken lehet csak leereszkedni, nem nagyon van kapaszkodó sem. A hidak is le voltak fagyva, de azokon így is könnyű volt a haladás, szóval ha sikerült elérni egyet, akkor gyorsan átfutottunk rajta és jöhetett a következő balettozós, csúszós mászós szakasz a következő hídig. Mókás volt, de nem volt játék, oda kellett figyelni nagyon. Elértem az első pontot a Szurdokban. A többiek kicsit lemaradtak, de tudtam, hogy majd beérnek, kényelmesebb tempóban indultam tovább.
A kék kereszt kemény emelkedőjét szeretem nagyon, itt elkapott a hév és adtam is neki rendesen. Sorra hagytam el a túratársakat, köztük több ismerős arcot is. Az egyik igazán húzós kaptatón meglepetésemre elől Andit és Annát vélem felfedezni. Nagyon megfogta őket a harc felfelé, hamar be is érem őket. Beállva a tempójukra pihentem kicsit útközben, benyomtam pár puszedlit. Pár perc múlva feltűntek Tomék is mögöttünk. Jól van, nyomják Ők is mint a gép és Ibolya is velük van rendületlenül. Az Öreg vágás hegyre felfelé már együtt haladunk ismét. Itt hihetetlen nagy havon próbálunk nem beszakadni a majd méteres lyukakba. Nagy szerencse, hogy keményre van fagyva a hó. A pontnál nem nagyon pihentünk, rögtön indultunk is tovább, azért gyorsan benyomtat még egy pár puszedlit magamba, pótolni kellett az energiaveszteséget. Tom megindult lefelé, a többiek utána. Olyan tempót nyomtak lefelé, hogy az már több volt, mint kocogás, és nem esett valami jól a bakancsban, de mindenki tartotta a lépést. Itt szerencsére nem csúszott annyira, lehetett haladni. Igaz még így is sikerült egy helyen majdnem fejreállnom, de megúsztam az esést. Az alja felé kicsit visszavettek, Andiék az élre álltak és nyomták tovább. Leértünk a Király völgybe, ahol újabb patakátkelés várt ránk, majd kemény emelkedő fel egészen a Varga lószig. Felérve már barátságosabb volt az út, itt a lányok megint meg is lógtak. Hosszú hullámvasót a Prédikálószékig, ahol újabb pecsét várt ránk.
Tudta mindenki, hogy a Prédikálószék lefele nem lesz egyszerű téma, de valójában rosszabb volt, mint amire számítottam. Hát ez itt tényleg mocskosul le van fagyva! A Vadállókövektől jöttek az igazi nehézségek, tükörjégen nehéz lefele haladni a sziklákon. Csúsztunk, másztunk, kapaszkodtunk minden földből, jégból picit is kiállóba. Egy lehetetlen helyen lehetetlen pozícióban egy srác fotót készít rólam, meg a kicsit fentebb szenvedő Ibolyáról. Mondtam is neki, hogy azt a képet majd rakja a sírkövemre.. :) Ibolya kétségbeesetten kiált le az egyik durvább résznél, hogy itt hogy mentem le??? Mondom, hogy már én sem tudom. :)) Tamásék meglepően jól haladtak lefelé, el is húztak előre. Andiékat egy keskeny oldalazós jeges úton érem utól, toporognak lefelé. Én is toporgok utánuk. Több helyen a hegyoldalba mászok fel, hogy kerüljem a lefagyott utat. Aztán az út kiszélesedik, de meredekebb lesz, és ugyanolyan jeges. Itt fától fáig csúszkálunk lefelé. Még egy száz métert szenvedünk lefelé, aztán már könnyebb a haladás, kevésbé sziklás és jeges az út. Keressük a havas részeket, kocogunk ismét. Ibolya elzúg mellettünk. :) Nahát. Próbálunk lépést tartani lefelé, nem könnyű. Végül befogjuk a többieket. Megvan mindenki, remek, már majdnem lent vagyunk, az utolsó méterek már könnyen mennek lefelé. Tovább a zöldön. Egy kis romos épületnél kisebb tömeget találunk magunk előtt.. nézzük mi lehet itt, csak nem ide rakták a Rám szakadékos pontot?? Kiderül, hogy ez egy titkos "nyalókás" pont, ahol egy kis zacskóból ki kellett vennünk egy öntapadós matricát, és ráragasztani az ellenőrző füzetünkre. Már nem emlékszem, hogy ez a "11. ellenőrzőpont" vagy a "14. ellenőrzőpont" feliratú volt -e, de valahogy sehogy nem stimmelt.. :D Mindenki felragasztott egyet, aztán indultunk tovább a jelzésen. Itt is nagyon jeges volt az út, a mellettünk húzódó hatalmas árokba nem lett volna jó becsusszanni. Nem sokkal a műút elérése előtt még volt egy húzós patakátkelés, Anna itt majdnem beszakadt a vízbe. A három veszélyes szakaszból kettőn már túl voltunk, de most jött a Rám szakadék. A bejárattól az első patakátkelésig nem volt gond, onnan komplikálódott a terep. A jégen nehéz volt megmaradni a keskenyebb részeken. Megtaláltuk a pontot, ahol pecsétet kaptunk.
Feljebb érve az volt a szerencse, hogy az egész patak be volt fagyva alattunk, így viszonylag könnyű volt a haladás ott, ahol máskor a sziklákon kell ugrálni és a patakot kerülgetni. A jég megbírt, kényelmesen haladhattunk rajta az újonnan kiépített fém korlátokba kapaszkodva. A meredekebb falmászások meg a lefagyott fémlétrán való feljutás már nem volt ilyen egyszerű, de itt is óriási segítség volt a fémkorlát. Azon húztuk vontuk magunkat. Volt ahol két kézzel húztam magam felfelé a korláton, de a lábammal nem bírtam fogást találni a jégen így az csak ide-oda csúszkált alattam. A terep mág akkor is tiszta jég volt, mikor már kiértünk a szakadékból. A falépcsőn is nehezen másztunk fel, de végül elértük is kis pihenőt a faházzal meg az asztalokkal. Az úton később újabb nyalóka, újabb furcsa EP számmal.. A Júlia forrásnál beérjük BHG sporttársat. Vizet töltünk a forrásból. Több folyadék fogyott út közben, mint amire számítana az ember így télen. Indulás tovább, Gábor és Tom elől. A Szakó nyeregig mászunk, aztán lefelé megint kocogás. A zöld keresztet szerencsére többen is jól ismerik, nagyon könnyű itt elkavarni, ritkák a jelzések, zegzugosak az utak. Szakee itt ér valahol utól kocogva, Ibolya csatlakozik hozzá. A pirosat elérve megtaláljuk az Égett-hárs pontot is.
Lefelé még együtt kocorászok Andiékkal, Tomék kicsit lemaradva mögöttünk. Aztán mikor a kolostor romjait elérjük Ők a műúton futnak tovább Pilisszentlélek felé. Én megnézek egy kis leágazó ösvényt, ami nagyon-nagyon gazos. Pár szerencsétlen lelket becsábítok magam után, de hamar kiderül, hogy ez nem a jelzés.. kis dzsungelharc után leérünk egy kis utcába, ahol aztán balra fordulva nemsokára ismét elérjük a jelzést. Sebaj, nem sok időt vesztettünk vele, nyomás tovább. A srácok elfutnak a műúton. Egyedül maradok, se előtte se mögöttem senki látótávolságon belül. Andiék már árkon bokron túl elől, Tamásék meg még hátrébb. Nekiállok kényelmesen kajálni. :) Ez a hosszú betonos szakasz erre pont ideális, itt bakancsban úgy sem tudnék kocogni. A bakancs egyébként itt már teljesen át volt ázva, nem egy vízálló típus és a vizes zokni elkezdte puhítani a talpamat. A műút után a sárga kereszten aztán irgalmatlan emelkedő következett. Itt lassan vonszoltam magam felfelé. És egyre csak keményebb lett. És elértem a Háromszázgarádicsot. Ez nem tudom mit jelent, de ezek után mindíg egy rémálomkép fog eszembejutni iszonyat meredek ferde ösvénnyel egy hegyoldalban, ami ráadásul sziklás, köves és tiszta jég. Nem elég, hogy majd kiköptem a tüdőm, még csúszkáltam is össze vissza a meredek hegyoldalban. Több fát is át kellett mászni. Ez a szakasz nagyon kemény volt, engem itt ért a holtpont is. Nagy nehezen felértem egy szintben haladó dózerútra, amin megláttam arrébb Annáékat. Úgy látom Őket is nagyon megviselte ez a gyilkos szakasz. Együtt mászunk tovább, egy fordulónál látom, hogy Tomék is megjöttek, a Sasfészekhez már megint együtt ér oda a csapat. Kivéve Ibolyát, aki Szakee-val kicsit később fut be amíg ott vagyunk.. pedig nekik már elől kéne lenniük. Kavartak kicsit. A pont frissítőként is szolgál, teát kapunk inni, és egy nagyobbat szusszanunk. Jól esik a kis pihenés, helyre lehet kicsit rázódni.
Nehézkes a pontot ott hagyni, de aztán megint rákapcsolunk és nyargalunk tovább a Kétágú hegy felé. Itt lefelé találjuk a 4., de eddigi legravaszabb nyalókát. :) Ez ugyanis az egyik vaskosabb fa azon oldalára volt rakva, melyet csak akkor lehetett meglátni, ha az embernek hátul a van szeme, vagy hátrafele nézve halad előre. Tomra ez egyik sem igaz, de véletlenül hátranézve észrevette. Visszakiáltjuk Andiékat is. No szépen vagyunk, mostantól minden fát előről hátulról meg kell néznünk... Hárman voltunk, az minden harmadik fa/fő. :)) Nagyokat mókáztunk ezzel kapcsolatban (meg azon elmélkedtünk mit eszelhetnek még ki a rendezők, hogy véletlenül se találjuk meg az összes nyalókát) egészen a Kétágú hegyi pont előtt lévő újabb papírig. "a következő szakaszon a pontig titkos ellenőrző pont valószínűsége kicsi". Itt már kínunkban vihogtunk.. a pont 50 méterrel arrébb volt. A ponton lévő lányokat kérdezgettük, hogy nincs -e itt a közelben valamelyik bokorban elrejtve egy titkos pont..
Nagy csoportot pillantottunk meg odalent az úton, de ők nem a teljesítménytúrán voltak. Furcsa is lett volna, mert feldolgoztuk magunkat a huszonikszedik helyre, szóval nagyjából az lett volna előttünk az egész mezőny. ;) Erről persze szó nem volt. Lemásztunk a kék jelzésre, és belegabalyodtunka csoportba. Tudtuk, hogy a zöld kereszt cselesen ágazik le a kékről, mégis szépen túlszárnyaltunk a leágazáson és nem vettük észre a leágazó nyomokat. Mentünk, mentünk, majd már bent az erdőben kapcsoltunk, hogy jócskán túljöhettünk már, vissza kéne fordulni. Hátra arc. Visszamentünk sokat, de mivel nem tudtuk pontosan hol a leágazás inkább elindultunk felfele, hogy majd ha keresztezzük akkor meg lesz, minthogy megint elmenjünk mellette. Így meg is találtuk a jelzést, de kb negyed órát elvesztettünk ezzel a malőrrel. Felérve a zöld sávra már nem volt nehéz dolgunk a Pilis nyeregig. Tamás közben nagyon elkészült, rosszul viselte már a megpróbáltatásokat és erős motivációhiányban szenvedett. Már-már a feladáson is gondolkodott, de Tommal hamar lebeszéltük erről a döntéséről. :) A hó továbbra is makacsul esett (egész nap), a kabátom gallérjára már keményen odafagyott a hódara. Pilisnyeregben pecsét és indulás lefelé a sárgán Klastrompusztára.
BHG előttünk 200 méterrel fut! Hát ilyet! :) A Klastrompusztai ponton kapott pecséten (többek közt) ez állt: "A Pilis nem viccel!" Respect. Innen megint hosszú és durva emelkedő következett. Egy mögöttünk haladó kis csoportból kérdezte valaki, hogy ez már a Simon halála? Nem, ez még nem az. -válaszolta valaki.. Ez még csak a mienk. -folytatta.. Itt már lassabban haladtunk, Tamáson látszott, hogy rossz passzban van és nem hiányzik ez már neki. De valahogy csak végighúzzuk most már.. legalábbis reméltük. A Simon halála is eljött csendben, mi meg csendben vánszorogtunk felfelé és próbáltuk túlélni Simont. Itt megint mélyebb volt a hó, és megint volt egy kis akadályverseny is. Felérve kicsit megkönnyebbültünk, de utána a piros kereszt még hosszabbnak tűnt mint amire számítottunk. Valószínűleg csak azért, mert lassultunk. A Máriapadnál volt a nagy vízválasztó 45/55 elágazás.
Tamást szépen terelgettük tovább a Pilis felé. :) Itt volt egy fiatal pár, akik nem ismerték a helyet és nem voltak biztosak benne, hogy jó fele megyünk. Megnyugtattuk őket, hogy jó irányba tartunk, mire még egy kicsit rákapcsoltak és eltűntek a távolban. Nagyon jól bírják. A sárga kereszt végtelen útnak tűnt, csak mentünk és mentünk, mellettünk a Pilis meg olyan Mátyás királyosan ott is volt meg nem is. Tudtuk, hogy ott van, de semmi nem látszott belőle, az egész ködfelhőben úszott. Az zöldet elérve felhívom a párom, hogy megvagyunk, de kicsit tovább tart a buli, mint eredetileg gondoltam. Még sehol sem vagyunk pedig megyünk rendesen. Megkezdjük a Pilis mászását szépen lassan. Tamás kéri, hogy még egy picit vegyünk vissza. Tom lassít elől. Nekem valamilyen perverz módon jól esik ez az emelkedő szerpentin. Valószínűleg csak ezért, mert tudom, hogy nincs már sok szint hátra. Pusztítsuk az utolsó métereket! A pont jóval később jön, mint azt gondoltuk, a szerpentin egyik kanyarjában találjuk a László kúpja pontot, ahol újabb pecsét vár ránk. Itt érjük be ismét a párost, akik még itt is keményen állják a sarat (khm.. szóval a havat).
Fél hat fele járhatott, elkezdett sötétedni, az utolsó kanyarban Tamásnak pihenőre volt szüksége, itt elő is bányásztam a fejlámpáim egyikét. Hosszú menetelés következett a zöld sávon. Itt már lassabban mentünk, csetlettünk, botlottunk a keményre fagyott nyomokban a nagy hóban. Ez már nekem se esett túl jól, mert a bakancs kezdte feltörni a felázott talpamat. Gábor és Béla itt ismét utólér minket, és utat kérnek, mert őket nagyon szorítja már a szintidő. Hát minket a szintidő egyáltalán nem fenyegetett, így bátran lessíthattunk és kényelmeskedhettünk. Így szép lassan visszaértünk a Pilis nyeregbe és a sátorba húzódó pontőröktől ismét pecsétet kapunk.
Kicsit keresgetjük, hol indul tovább a zöld háromszög. A Fekete Kőre mászás közben többször meg kell állnunk, mert Tamás lábát görcsök gyötrik, szidja a túrát mint a bokrot. :)) Fent kinézünk a kilátóba is nyalóka után kutatva, de nem találtunk semmit, pedig minden fát alaposan körbenéztünk. :D Innen már nincs messze a Két-bükkfa nyereg. Természetesen maradunk a jelzésen, keresztezzük párszor a műutat. Az utolsó keresztésnél egy futóval találkozunk, aki az aszfalton nyomja. Érdeklődik, hogy volt -e nyalóka eddig, mondjuk, hogy nem találtunk. Aztán kérdi, hogy miért megyünk a jelzésen, mikor itt a jó kis aszfalt.. hehe, mert.. mi erre megyünk és pont. Tamás a végét már nagyon nehezen viseli, le is marad, Tom is leszakad, mondja, hogy bevárja. 20:10-kor érek a célba 13:10-es menetidővel.
Ez egy igazi kuriózum túra volt, egy igazán kemény, embert próbáló megmérettetés testileg és lelkileg is. Nagyon örülök, hogy teljesíthettem a legendás LeFaGySz első útvonalát. Köszönöm a rendezőknek a gondos szivatást, tényleg igazi szívás volt végig... de jól esett :)) Remélem lesz folytatás.
[A napi szíváshoz még hozzátartozott, hogy az autóról vastag hó és jég réteget kellett levakarnom a hideg éjszakában remegő kézzel, a hátsó ajtókat csak úgy tudtam kinyitni azoknak akiket levittem Pestre, hogy bentről kilöktem vállal. de egy lett kerek a nap]
2006. január 28., szombat
Téli Mátra 42 2006
"Bolond, ki földre rogyván
fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként
mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,
mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,
maradni úgyse mer,..."
(Radnóti Miklós: Erőltetett menet)
Hárman indultunk kora reggel Mátrafüredre piedcat-tel és Ritchy-vel. Úgy beszéltük meg az indulást, hogy piedcat hamarabb indul, mi meg majd üldözőbe vesszük. A start nagyon flottul ment, a nevlapnál (2 asztal) kisebb sor is volt, de gyorsan haladt, az indításnál pedig egyáltalán nem kellett várni (újabb 2 asztal).. pedig rengetegen voltak. 7:55-kor indultunk.
Az út jeges, csúszkálós volt sok helyen. Az első szakaszt nagyon szeretem, nyomtuk is ahogy kell, 40perc alatt ott voltunk Lajosházánál. A pont előtti patakátkelésnél egy kisebb csoportot előztem éppen jobbról, mikor az egyikőjük váratlanul kilépett odalra én meg hogy elkerüljem az ütközést szintén kiléptem jobbra.. a befagyott patak tükörjegére.. és dobtam egy szép hátast. Gyorsan összeszedtem magam, de valami baj volt a térdemmel. Rosszul eshettem, mert a pontig csak bicegni tudtam, úgy fájt a térdem. Na ez szép lesz gondoltam, innen tempó visszavesz. Vártam a szokásos nagy sort a pontnál, de most nem volt. Derék, itt is ketten nyomták az ipart. Ritchy később ért be a pontra, én meg indultam is tovább rögtön.
Ilyen térdfájással nem szabad nyomni nagyon, ezért csak nagyon lassan kocogtam tovább, tudtam, hogy Ritchy úgy is beér hamar, majd akkor szólok neki, hogy mi újság van.. Jött is hamar. Szerencsére múlni éreztem a fájást, és fokozatosan visszaálltam tempóra. Előzgettük tovább az embereket, de itt már nem volt olyan nagy tumultus, mint az első szakaszon. A camelback csövét előre felkészítettük a hidegre, csak a szívóka része nem volt betekerve semmivel, az viszont jól be is fagyott... Így nem tudtam folyamatosan frissíteni (sőt sehogysem, mert ezért nem álltam meg), pedig hozzá vagyok szokva.. így ez nagyon rosszul érintett. Gondoltam SztImréig kibírom, ott lesz tea.. arra nem gondoltam, hogy egyéb következmények is lehetnek mint a szomjúság. Pedig lettek.. később. Mátraszentimre előtti emelkedőknél nem bírtam Ritchy tempóját és lemaradtam kicsit. A pontra akkor érkeztem, mikor Ő továbbindult. Teaivás közben jutott eszembe, hogy a forró teával fel lehetne olvasztani a szívócső végét. Kicsit melengettem a 2. pohár végében, de az kevés volt, indulni kellett.
A nagy emelkedő leküzdése után kicsit görcsölt a jobb vádlim, de nem volt vészes kiugráltam hamar. A Galyatető előtti hullámzó részek mindíg is nagyon tetszettek, most is élvezettel haladtam rajtuk. A kilátó előtt balra gyönyörű kilátás fogadott, szívesen időztem volna még egy kicsit, majd a kilátó után megvolt a pont is.
Nyomás tovább a kéken lefelé. Útközben meglepetésemre Ritchy ér utól. :D Galyánál kicsit elkavart. Jó tempót diktáltunk lefelé, közben beszélgettünk. Én már eléggé el voltam éhezve, mert még nem ettem semmit, bezzeg Ő már mindent benyomott addigra.. :) Szóltam is, hogy én most nekilátok kicsit utánpótolni felfelé majd. Így is történt, Ő meg szépen megint elhúzott előre. A meredek emelkedő végén egy idősebb túratárssal együtt értem fel a műútra. Ő a műutat választotta, én mentem tovább egyenesen a jelzésen. Itt lehetett látni igazán mennyit jelent ez a terep a sima betonúthoz képest. Rögtön elhúzott mellettem a spori.. :) én meg küzdöttem magam felfelé, majd lefelé, és a második feljárónál, ahol már Ő is bejött a jelzésre már én mentem hátul. Felfelé nem is előztem meg, csak mikor már felértünk a Csór hegy oldalába. Lefelé menet kidőlt/kivágott fák akadályozták a haladást az ösvényre keresztbe dőlve. A műutas kereszteződésnél rögtön átmentem a túloldalra és nyomtam tovább felfelé. Na itt csapott be a crash. Mindkét vádlim egyszerre dobta be a törölközőt egy-egy durva görcs formájában. Éreztem, hogy a bal az nagyon komoly téma lesz. Lerogytam az út szélére és csendben szenvedtem ;) Rohadtul fájt, nem tudtam lábra állni sem egy darabig. Itt már tudtam, hogy a megszokott magnéziumpótlás lesz a ludas a dologban. 28km után így túlságosan beálltak az izmaim. Közben odaért a fent leelőzött túratárs is, és már messze járt mikor újra talpra bírtam tápászkodni. Közben persze már kénytelen voltam előcibálni a zsákból a piás tasakot, és a betöltő nyíláson keresztül ittam belőle. Ezt már jóval korábban meg kellett volna, hogy tegyem. Így viszont megszívtam rendesen, bicegve, sziszegve totyogtam el a Vörösmarty turistaházig. Féltem, hogy újra be fog görcsölni, így nagyon nehezen fogok tudni tovább menni, de nem gondoltam egy percig sem a feladásra. A pontnál hatalmas tömeg fogadott, de szerencsére a kondér körül nem voltak túl sokan. A forró levesből rögtön kettőt kértem, az egyikbe belógattam a szipkámat, a másikat iszogattam. A lábam iszonyatosan sajgott. A cső még most sem olvadt fel teljesen, és fájdalmas volt a továbbindulás.
Alig ment a futás, és nagyon óvatosnak kellett lennem, elrugaszkodni nem nagyon tudtam. Egyébként sem a kedvenc részem a piros kereszt, de most különösen negatív élmény volt végig szenvedni a Pisztrángos tóig. Azért küzdöttem nagyon, csak ez kifele itt nem látszott, lassan haladtam de nagy fájdalmakkal. Minden lépésben benne volt egy újabb jó kis görcs lehetősége. A pontnál muszáj voltam nagyobb pihenőt tartani, hogy valahogy fel bírjak majd mászni Kékesre. Megint előszedtem a tasakot, ittam sokat, ettem, nyújtottam.
Nekivágva a keresztnek, felfelé csak óvatosan mehettem, semmi meggondolatlan ugrálás. Így az előzés különösen nehezen ment a kitaposott út mellett a mélyebb hóban. Esélyem sem volt már a többieket utólérni ezt tudtam jól, de nem tudtam mit tenni ellene. Útközben éreztem, hogy valami áztatja a hátsó felemet, na már csak ez hiányzott. Nem tekertem vissza jól a tasak beöntőnyílását. Mi jöhet még? :) A futónaci fele teljesen átázott, marha hideg volt. Menet közben helyreraktam a dolgokat, megállni már nem volt szabad.. Felfelé menet hallottuk, hogy a csúcson hangosbeszélővel osztja valaki az észt. Emlékeztem is, amint reggel a kocsiban a Gyöngyösi rádióban azt mondják: ma ifjúsági síversenyt rendeznek Kékes tetőn.. de hol volt még az. A fájdalmas és kimerítő mászás még eltartott egy darabig. A kék sávra felérve már jobban ment, innen már nincs messze. A pontnál jól esett a tea nagyon, itt már meg sem próbáltam olvasztgatni, lehúztam és indultam lefelé.
Ezt a szakaszt nagyon szeretem a célig, itt lehet zúzni végig. Azaz lehetne, ha nem lennék félig rokkant. ;) Nehezen ment az eleje nagyon. Aztán belerázódtam, és mindent vagy semmit alapon nyomtam lefelé ahogy tudtam. Meglepődtem, hogy a csúszósabb részekre biztonsági köteleket raktak ki a terepre, ami segítségével már sokkal egyszerűbb volt a lejutás. Ez nagyon klassz dolog, köszönjük, bárki is csinálta. Később kisebb futótársaságba keveredtem lefelé, együtt nyomtuk az utolsó kiliket. A vége 5:44 lett, amivel teljesen meg is vagyok elégedve. Egy jó fél óra benne maradt még a kényszerű állások meg a visszavett tempó miatt, amit sajnálok azért, de ez volt az ára az odafigyelés hiányának. Ebből is tanultam. :)
Összességében azért nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy ott lehettem idén is ezen a szuper túrán! Meg egyébként is.. úgy voltam vele, hogy a Mátrában egy kicsit meg akarok halni.. hát sikerült, bár az igaz, hogy én nem egészen így gondoltam akkor.. :)
Köszönöm a remek szervezést, most tényleg életet (de legalábbis teljesítést) mentett. Jövőre is ott a helyem!
fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként
mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,
mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,
maradni úgyse mer,..."
(Radnóti Miklós: Erőltetett menet)
Hárman indultunk kora reggel Mátrafüredre piedcat-tel és Ritchy-vel. Úgy beszéltük meg az indulást, hogy piedcat hamarabb indul, mi meg majd üldözőbe vesszük. A start nagyon flottul ment, a nevlapnál (2 asztal) kisebb sor is volt, de gyorsan haladt, az indításnál pedig egyáltalán nem kellett várni (újabb 2 asztal).. pedig rengetegen voltak. 7:55-kor indultunk.
Az út jeges, csúszkálós volt sok helyen. Az első szakaszt nagyon szeretem, nyomtuk is ahogy kell, 40perc alatt ott voltunk Lajosházánál. A pont előtti patakátkelésnél egy kisebb csoportot előztem éppen jobbról, mikor az egyikőjük váratlanul kilépett odalra én meg hogy elkerüljem az ütközést szintén kiléptem jobbra.. a befagyott patak tükörjegére.. és dobtam egy szép hátast. Gyorsan összeszedtem magam, de valami baj volt a térdemmel. Rosszul eshettem, mert a pontig csak bicegni tudtam, úgy fájt a térdem. Na ez szép lesz gondoltam, innen tempó visszavesz. Vártam a szokásos nagy sort a pontnál, de most nem volt. Derék, itt is ketten nyomták az ipart. Ritchy később ért be a pontra, én meg indultam is tovább rögtön.
Ilyen térdfájással nem szabad nyomni nagyon, ezért csak nagyon lassan kocogtam tovább, tudtam, hogy Ritchy úgy is beér hamar, majd akkor szólok neki, hogy mi újság van.. Jött is hamar. Szerencsére múlni éreztem a fájást, és fokozatosan visszaálltam tempóra. Előzgettük tovább az embereket, de itt már nem volt olyan nagy tumultus, mint az első szakaszon. A camelback csövét előre felkészítettük a hidegre, csak a szívóka része nem volt betekerve semmivel, az viszont jól be is fagyott... Így nem tudtam folyamatosan frissíteni (sőt sehogysem, mert ezért nem álltam meg), pedig hozzá vagyok szokva.. így ez nagyon rosszul érintett. Gondoltam SztImréig kibírom, ott lesz tea.. arra nem gondoltam, hogy egyéb következmények is lehetnek mint a szomjúság. Pedig lettek.. később. Mátraszentimre előtti emelkedőknél nem bírtam Ritchy tempóját és lemaradtam kicsit. A pontra akkor érkeztem, mikor Ő továbbindult. Teaivás közben jutott eszembe, hogy a forró teával fel lehetne olvasztani a szívócső végét. Kicsit melengettem a 2. pohár végében, de az kevés volt, indulni kellett.
A nagy emelkedő leküzdése után kicsit görcsölt a jobb vádlim, de nem volt vészes kiugráltam hamar. A Galyatető előtti hullámzó részek mindíg is nagyon tetszettek, most is élvezettel haladtam rajtuk. A kilátó előtt balra gyönyörű kilátás fogadott, szívesen időztem volna még egy kicsit, majd a kilátó után megvolt a pont is.
Nyomás tovább a kéken lefelé. Útközben meglepetésemre Ritchy ér utól. :D Galyánál kicsit elkavart. Jó tempót diktáltunk lefelé, közben beszélgettünk. Én már eléggé el voltam éhezve, mert még nem ettem semmit, bezzeg Ő már mindent benyomott addigra.. :) Szóltam is, hogy én most nekilátok kicsit utánpótolni felfelé majd. Így is történt, Ő meg szépen megint elhúzott előre. A meredek emelkedő végén egy idősebb túratárssal együtt értem fel a műútra. Ő a műutat választotta, én mentem tovább egyenesen a jelzésen. Itt lehetett látni igazán mennyit jelent ez a terep a sima betonúthoz képest. Rögtön elhúzott mellettem a spori.. :) én meg küzdöttem magam felfelé, majd lefelé, és a második feljárónál, ahol már Ő is bejött a jelzésre már én mentem hátul. Felfelé nem is előztem meg, csak mikor már felértünk a Csór hegy oldalába. Lefelé menet kidőlt/kivágott fák akadályozták a haladást az ösvényre keresztbe dőlve. A műutas kereszteződésnél rögtön átmentem a túloldalra és nyomtam tovább felfelé. Na itt csapott be a crash. Mindkét vádlim egyszerre dobta be a törölközőt egy-egy durva görcs formájában. Éreztem, hogy a bal az nagyon komoly téma lesz. Lerogytam az út szélére és csendben szenvedtem ;) Rohadtul fájt, nem tudtam lábra állni sem egy darabig. Itt már tudtam, hogy a megszokott magnéziumpótlás lesz a ludas a dologban. 28km után így túlságosan beálltak az izmaim. Közben odaért a fent leelőzött túratárs is, és már messze járt mikor újra talpra bírtam tápászkodni. Közben persze már kénytelen voltam előcibálni a zsákból a piás tasakot, és a betöltő nyíláson keresztül ittam belőle. Ezt már jóval korábban meg kellett volna, hogy tegyem. Így viszont megszívtam rendesen, bicegve, sziszegve totyogtam el a Vörösmarty turistaházig. Féltem, hogy újra be fog görcsölni, így nagyon nehezen fogok tudni tovább menni, de nem gondoltam egy percig sem a feladásra. A pontnál hatalmas tömeg fogadott, de szerencsére a kondér körül nem voltak túl sokan. A forró levesből rögtön kettőt kértem, az egyikbe belógattam a szipkámat, a másikat iszogattam. A lábam iszonyatosan sajgott. A cső még most sem olvadt fel teljesen, és fájdalmas volt a továbbindulás.
Alig ment a futás, és nagyon óvatosnak kellett lennem, elrugaszkodni nem nagyon tudtam. Egyébként sem a kedvenc részem a piros kereszt, de most különösen negatív élmény volt végig szenvedni a Pisztrángos tóig. Azért küzdöttem nagyon, csak ez kifele itt nem látszott, lassan haladtam de nagy fájdalmakkal. Minden lépésben benne volt egy újabb jó kis görcs lehetősége. A pontnál muszáj voltam nagyobb pihenőt tartani, hogy valahogy fel bírjak majd mászni Kékesre. Megint előszedtem a tasakot, ittam sokat, ettem, nyújtottam.
Nekivágva a keresztnek, felfelé csak óvatosan mehettem, semmi meggondolatlan ugrálás. Így az előzés különösen nehezen ment a kitaposott út mellett a mélyebb hóban. Esélyem sem volt már a többieket utólérni ezt tudtam jól, de nem tudtam mit tenni ellene. Útközben éreztem, hogy valami áztatja a hátsó felemet, na már csak ez hiányzott. Nem tekertem vissza jól a tasak beöntőnyílását. Mi jöhet még? :) A futónaci fele teljesen átázott, marha hideg volt. Menet közben helyreraktam a dolgokat, megállni már nem volt szabad.. Felfelé menet hallottuk, hogy a csúcson hangosbeszélővel osztja valaki az észt. Emlékeztem is, amint reggel a kocsiban a Gyöngyösi rádióban azt mondják: ma ifjúsági síversenyt rendeznek Kékes tetőn.. de hol volt még az. A fájdalmas és kimerítő mászás még eltartott egy darabig. A kék sávra felérve már jobban ment, innen már nincs messze. A pontnál jól esett a tea nagyon, itt már meg sem próbáltam olvasztgatni, lehúztam és indultam lefelé.
Ezt a szakaszt nagyon szeretem a célig, itt lehet zúzni végig. Azaz lehetne, ha nem lennék félig rokkant. ;) Nehezen ment az eleje nagyon. Aztán belerázódtam, és mindent vagy semmit alapon nyomtam lefelé ahogy tudtam. Meglepődtem, hogy a csúszósabb részekre biztonsági köteleket raktak ki a terepre, ami segítségével már sokkal egyszerűbb volt a lejutás. Ez nagyon klassz dolog, köszönjük, bárki is csinálta. Később kisebb futótársaságba keveredtem lefelé, együtt nyomtuk az utolsó kiliket. A vége 5:44 lett, amivel teljesen meg is vagyok elégedve. Egy jó fél óra benne maradt még a kényszerű állások meg a visszavett tempó miatt, amit sajnálok azért, de ez volt az ára az odafigyelés hiányának. Ebből is tanultam. :)
Összességében azért nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy ott lehettem idén is ezen a szuper túrán! Meg egyébként is.. úgy voltam vele, hogy a Mátrában egy kicsit meg akarok halni.. hát sikerült, bár az igaz, hogy én nem egészen így gondoltam akkor.. :)
Köszönöm a remek szervezést, most tényleg életet (de legalábbis teljesítést) mentett. Jövőre is ott a helyem!
2006. január 21., szombat
Téli TT 2006
Remek útvonalválasztás, kiválló szalagozás, nehéz terep jellemezte a túrát.
Csapat vonaton: piedcat, Szilvi, Ritchy, Egomban csatlakozott volna: OT Andi
nyugati: hoeses fogad, Ritchy sorbanallas, szupervonat, hozapor, majd elall..
Andi elaludt, elindul visszafele majd. Ritchy már megint érdekeset akciózik,
bõrkabát, szatyor, táska...csomagszállítás meg nuku.. röhögés végig.. 2:0..
velem mi fog történni?.. hmmm én majd esek..
piedcat-ek indulnak hamar, mi még tetvészkedünk, indulás 8:40-kor. Kemény
tempó felfelé. Beérjük a többieket, piedcat fotóz. Egy elágazásban mindenki tovább
a mûúton, mi nyomulunk a nagyobb hóban a jelzésen. Valaki kintrõl megtapsol
minket.. - Ez igen! Szép!
Ahhoz képest, hogy csak kényelmesen akartam menni eléggé nyomjuk. A Dobogó hegyen
óriási hó, szenvedés az elõrejutással. El sem akarom hinni a térdig érõ havat.
Egy betonon késõbb jó kis zakózás.. 2:1 ..ez bejött.
Szakó nyeregben telefon Andinak, Õ már felért. Ritchy tovább nyomja, én belassítok.
10 perccel késõbb érek be. Almáspite, tea, puszedli. Gratulációk, beszélgetés, majd
indulás tovább. Fázás, majd izzadás. Fagyoskatona elõtt szánkózók tömege. Jól esik
a lefele futás. A sárgán hódûnék a tarvágásnál, nagyon állat. Lajosforrásnál jól
esik a forrásvíz, újabb puszedlizés. ;) A kék kereszt végig bokatörõ, nagyon kellett
figyelni. Végül nagyon jól esett az egész, jó kis levezetés volt.
Csapat vonaton: piedcat, Szilvi, Ritchy, Egomban csatlakozott volna: OT Andi
nyugati: hoeses fogad, Ritchy sorbanallas, szupervonat, hozapor, majd elall..
Andi elaludt, elindul visszafele majd. Ritchy már megint érdekeset akciózik,
bõrkabát, szatyor, táska...csomagszállítás meg nuku.. röhögés végig.. 2:0..
velem mi fog történni?.. hmmm én majd esek..
piedcat-ek indulnak hamar, mi még tetvészkedünk, indulás 8:40-kor. Kemény
tempó felfelé. Beérjük a többieket, piedcat fotóz. Egy elágazásban mindenki tovább
a mûúton, mi nyomulunk a nagyobb hóban a jelzésen. Valaki kintrõl megtapsol
minket.. - Ez igen! Szép!
Ahhoz képest, hogy csak kényelmesen akartam menni eléggé nyomjuk. A Dobogó hegyen
óriási hó, szenvedés az elõrejutással. El sem akarom hinni a térdig érõ havat.
Egy betonon késõbb jó kis zakózás.. 2:1 ..ez bejött.
Szakó nyeregben telefon Andinak, Õ már felért. Ritchy tovább nyomja, én belassítok.
10 perccel késõbb érek be. Almáspite, tea, puszedli. Gratulációk, beszélgetés, majd
indulás tovább. Fázás, majd izzadás. Fagyoskatona elõtt szánkózók tömege. Jól esik
a lefele futás. A sárgán hódûnék a tarvágásnál, nagyon állat. Lajosforrásnál jól
esik a forrásvíz, újabb puszedlizés. ;) A kék kereszt végig bokatörõ, nagyon kellett
figyelni. Végül nagyon jól esett az egész, jó kis levezetés volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)