LeFaGySz 55 2006 (Pilis)
"Na ki a fasza gyerek? Most Ő? Ő? Vagy én?"
Tavaly nagyon-nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy újra megrendezik a LeFaGySz túrát. Természetesen azonnal elhatároztam, hogy 2006-ban újra ott a helyem, hogy megint jól megszivassanak.
Eljött a február, 1 héttel a túra előtt Barcika 65 kemény tempóban végigfutva. A túra után sikerült megfáznom és egész héten beteg voltam. Csütörtökre végre már nem voltam lázas, de éreztem, hogy jóval gyengébb a szervezetem még, mintha egészséges lennék. Semmi gond, a LeFaGySz túrát úgyis gyalogbéka tempóban képzeltem el már korábban is. Meg volt beszélve ismerőseimmel, hogy együtt megyünk végig a túrán, csakúgy mint korábban. Biztos voltam benne, hogy így nem is lesz gond a teljesítéssel, szépen végigsétálunk rajta.. No hát könnyű sétáról szó sem volt, de ezt kicsit bővebben.. :)
Szombat hajnalban havazásra ébredtem, kis szemekbe esett, de nem szallingózott, inkább a szelet meglovagolva száguldott lefelé a sok-sok vizes hópehely. A starthelyre érve én nem a nagyparkolóban hagytam a verdát, hanem kicsit tovább, lejjebb az utcán. Átvettem a szerelést, bakancs, kamásli, kabát fel, táska a hátamra, benne forró tea termoszban és még sok-sok inni és ennivaló. Két fejlámpát is vittem magammal pót elemekkel, mivel az akksik már régen voltak feltöltve, nem tudhattam meddig bírják majd a hideg időben.
Az indulást 7 körül terveztük, mindenki időben meg is érkezett Dobogókőre, így pontban 7-kor el is tudtunk indulni. Andi és barátnője Anna még reménykedtek benne, hogy tudunk együtt menni, de mivel én még kicsit vártam Tamásékra, Ők már 5 perccel hamarabb neveztek és elindultak, és mivel futottak én biztos voltam benne, hogy már nem is látjuk Őket a túrán. Mi elég nagy bolyban, 6-an indultunk lefelé a piros jelzésen. Feri és egy másik túratárs, akit nem ismertem korábbról a 45-ös távon indultak, a két Tamás és Ibolya a hosszún. Tom húzta elől a népet először, de hamar odanyargaltam én is előre, és nekiálltam kicsit kocogni lefelé. Meg-megállva, hogy a többiek is jönnek -e és jöttek is szépen, mindenki felvette a tempót. Már majdnem leértünk a Fagyoskatonához, mikor Feriék szóltak, hogy Ők inkább lemaradnának. A célban láttuk őket viszont. Szóval négyen nyomtuk tovább lefelé. A srácokat nem féltettem, jól ismerjük egymást, tudtam, hogy jó tempót tudunk együtt menni, Ibolyát viszont nem ismertem egyáltalán, de úgy tűnt Őt is nagyon kemény fából faragták. Csúszós jeges néhol tükörjegesre fagyott úton száguldottunk lefelé előzgetve az előttünk haladókat. Beérve Pilisszentkeresztre lassítunk és jókat beszélgetve haladunk a hosszú betonos szakaszon. A letérőnél hiányolom azt az ugatós kis dögöt aki itt szokott lepzselni. A terep kezd nehezedni, átvergődünk egy patakon a csúszós köveket átugrálva és el is érjük a Szurdok bejáratát. Az első igazi próbatétel a túrán. A gyönyörű völgyben nehéz az előrejutás, az ösvény kicsi és ferde és nagyon csúszik, tiszte jég minden. Fákba, sziklákba néhol a földbe kapaszkodunk hogy ne zúgjunk bele a lent zubogó fagyos patakba, ami részben szintén jégréteg fedett. Egy két helyen gatyaféken lehet csak leereszkedni, nem nagyon van kapaszkodó sem. A hidak is le voltak fagyva, de azokon így is könnyű volt a haladás, szóval ha sikerült elérni egyet, akkor gyorsan átfutottunk rajta és jöhetett a következő balettozós, csúszós mászós szakasz a következő hídig. Mókás volt, de nem volt játék, oda kellett figyelni nagyon. Elértem az első pontot a Szurdokban. A többiek kicsit lemaradtak, de tudtam, hogy majd beérnek, kényelmesebb tempóban indultam tovább.
A kék kereszt kemény emelkedőjét szeretem nagyon, itt elkapott a hév és adtam is neki rendesen. Sorra hagytam el a túratársakat, köztük több ismerős arcot is. Az egyik igazán húzós kaptatón meglepetésemre elől Andit és Annát vélem felfedezni. Nagyon megfogta őket a harc felfelé, hamar be is érem őket. Beállva a tempójukra pihentem kicsit útközben, benyomtam pár puszedlit. Pár perc múlva feltűntek Tomék is mögöttünk. Jól van, nyomják Ők is mint a gép és Ibolya is velük van rendületlenül. Az Öreg vágás hegyre felfelé már együtt haladunk ismét. Itt hihetetlen nagy havon próbálunk nem beszakadni a majd méteres lyukakba. Nagy szerencse, hogy keményre van fagyva a hó. A pontnál nem nagyon pihentünk, rögtön indultunk is tovább, azért gyorsan benyomtat még egy pár puszedlit magamba, pótolni kellett az energiaveszteséget. Tom megindult lefelé, a többiek utána. Olyan tempót nyomtak lefelé, hogy az már több volt, mint kocogás, és nem esett valami jól a bakancsban, de mindenki tartotta a lépést. Itt szerencsére nem csúszott annyira, lehetett haladni. Igaz még így is sikerült egy helyen majdnem fejreállnom, de megúsztam az esést. Az alja felé kicsit visszavettek, Andiék az élre álltak és nyomták tovább. Leértünk a Király völgybe, ahol újabb patakátkelés várt ránk, majd kemény emelkedő fel egészen a Varga lószig. Felérve már barátságosabb volt az út, itt a lányok megint meg is lógtak. Hosszú hullámvasót a Prédikálószékig, ahol újabb pecsét várt ránk.
Tudta mindenki, hogy a Prédikálószék lefele nem lesz egyszerű téma, de valójában rosszabb volt, mint amire számítottam. Hát ez itt tényleg mocskosul le van fagyva! A Vadállókövektől jöttek az igazi nehézségek, tükörjégen nehéz lefele haladni a sziklákon. Csúsztunk, másztunk, kapaszkodtunk minden földből, jégból picit is kiállóba. Egy lehetetlen helyen lehetetlen pozícióban egy srác fotót készít rólam, meg a kicsit fentebb szenvedő Ibolyáról. Mondtam is neki, hogy azt a képet majd rakja a sírkövemre.. :) Ibolya kétségbeesetten kiált le az egyik durvább résznél, hogy itt hogy mentem le??? Mondom, hogy már én sem tudom. :)) Tamásék meglepően jól haladtak lefelé, el is húztak előre. Andiékat egy keskeny oldalazós jeges úton érem utól, toporognak lefelé. Én is toporgok utánuk. Több helyen a hegyoldalba mászok fel, hogy kerüljem a lefagyott utat. Aztán az út kiszélesedik, de meredekebb lesz, és ugyanolyan jeges. Itt fától fáig csúszkálunk lefelé. Még egy száz métert szenvedünk lefelé, aztán már könnyebb a haladás, kevésbé sziklás és jeges az út. Keressük a havas részeket, kocogunk ismét. Ibolya elzúg mellettünk. :) Nahát. Próbálunk lépést tartani lefelé, nem könnyű. Végül befogjuk a többieket. Megvan mindenki, remek, már majdnem lent vagyunk, az utolsó méterek már könnyen mennek lefelé. Tovább a zöldön. Egy kis romos épületnél kisebb tömeget találunk magunk előtt.. nézzük mi lehet itt, csak nem ide rakták a Rám szakadékos pontot?? Kiderül, hogy ez egy titkos "nyalókás" pont, ahol egy kis zacskóból ki kellett vennünk egy öntapadós matricát, és ráragasztani az ellenőrző füzetünkre. Már nem emlékszem, hogy ez a "11. ellenőrzőpont" vagy a "14. ellenőrzőpont" feliratú volt -e, de valahogy sehogy nem stimmelt.. :D Mindenki felragasztott egyet, aztán indultunk tovább a jelzésen. Itt is nagyon jeges volt az út, a mellettünk húzódó hatalmas árokba nem lett volna jó becsusszanni. Nem sokkal a műút elérése előtt még volt egy húzós patakátkelés, Anna itt majdnem beszakadt a vízbe. A három veszélyes szakaszból kettőn már túl voltunk, de most jött a Rám szakadék. A bejárattól az első patakátkelésig nem volt gond, onnan komplikálódott a terep. A jégen nehéz volt megmaradni a keskenyebb részeken. Megtaláltuk a pontot, ahol pecsétet kaptunk.
Feljebb érve az volt a szerencse, hogy az egész patak be volt fagyva alattunk, így viszonylag könnyű volt a haladás ott, ahol máskor a sziklákon kell ugrálni és a patakot kerülgetni. A jég megbírt, kényelmesen haladhattunk rajta az újonnan kiépített fém korlátokba kapaszkodva. A meredekebb falmászások meg a lefagyott fémlétrán való feljutás már nem volt ilyen egyszerű, de itt is óriási segítség volt a fémkorlát. Azon húztuk vontuk magunkat. Volt ahol két kézzel húztam magam felfelé a korláton, de a lábammal nem bírtam fogást találni a jégen így az csak ide-oda csúszkált alattam. A terep mág akkor is tiszta jég volt, mikor már kiértünk a szakadékból. A falépcsőn is nehezen másztunk fel, de végül elértük is kis pihenőt a faházzal meg az asztalokkal. Az úton később újabb nyalóka, újabb furcsa EP számmal.. A Júlia forrásnál beérjük BHG sporttársat. Vizet töltünk a forrásból. Több folyadék fogyott út közben, mint amire számítana az ember így télen. Indulás tovább, Gábor és Tom elől. A Szakó nyeregig mászunk, aztán lefelé megint kocogás. A zöld keresztet szerencsére többen is jól ismerik, nagyon könnyű itt elkavarni, ritkák a jelzések, zegzugosak az utak. Szakee itt ér valahol utól kocogva, Ibolya csatlakozik hozzá. A pirosat elérve megtaláljuk az Égett-hárs pontot is.
Lefelé még együtt kocorászok Andiékkal, Tomék kicsit lemaradva mögöttünk. Aztán mikor a kolostor romjait elérjük Ők a műúton futnak tovább Pilisszentlélek felé. Én megnézek egy kis leágazó ösvényt, ami nagyon-nagyon gazos. Pár szerencsétlen lelket becsábítok magam után, de hamar kiderül, hogy ez nem a jelzés.. kis dzsungelharc után leérünk egy kis utcába, ahol aztán balra fordulva nemsokára ismét elérjük a jelzést. Sebaj, nem sok időt vesztettünk vele, nyomás tovább. A srácok elfutnak a műúton. Egyedül maradok, se előtte se mögöttem senki látótávolságon belül. Andiék már árkon bokron túl elől, Tamásék meg még hátrébb. Nekiállok kényelmesen kajálni. :) Ez a hosszú betonos szakasz erre pont ideális, itt bakancsban úgy sem tudnék kocogni. A bakancs egyébként itt már teljesen át volt ázva, nem egy vízálló típus és a vizes zokni elkezdte puhítani a talpamat. A műút után a sárga kereszten aztán irgalmatlan emelkedő következett. Itt lassan vonszoltam magam felfelé. És egyre csak keményebb lett. És elértem a Háromszázgarádicsot. Ez nem tudom mit jelent, de ezek után mindíg egy rémálomkép fog eszembejutni iszonyat meredek ferde ösvénnyel egy hegyoldalban, ami ráadásul sziklás, köves és tiszta jég. Nem elég, hogy majd kiköptem a tüdőm, még csúszkáltam is össze vissza a meredek hegyoldalban. Több fát is át kellett mászni. Ez a szakasz nagyon kemény volt, engem itt ért a holtpont is. Nagy nehezen felértem egy szintben haladó dózerútra, amin megláttam arrébb Annáékat. Úgy látom Őket is nagyon megviselte ez a gyilkos szakasz. Együtt mászunk tovább, egy fordulónál látom, hogy Tomék is megjöttek, a Sasfészekhez már megint együtt ér oda a csapat. Kivéve Ibolyát, aki Szakee-val kicsit később fut be amíg ott vagyunk.. pedig nekik már elől kéne lenniük. Kavartak kicsit. A pont frissítőként is szolgál, teát kapunk inni, és egy nagyobbat szusszanunk. Jól esik a kis pihenés, helyre lehet kicsit rázódni.
Nehézkes a pontot ott hagyni, de aztán megint rákapcsolunk és nyargalunk tovább a Kétágú hegy felé. Itt lefelé találjuk a 4., de eddigi legravaszabb nyalókát. :) Ez ugyanis az egyik vaskosabb fa azon oldalára volt rakva, melyet csak akkor lehetett meglátni, ha az embernek hátul a van szeme, vagy hátrafele nézve halad előre. Tomra ez egyik sem igaz, de véletlenül hátranézve észrevette. Visszakiáltjuk Andiékat is. No szépen vagyunk, mostantól minden fát előről hátulról meg kell néznünk... Hárman voltunk, az minden harmadik fa/fő. :)) Nagyokat mókáztunk ezzel kapcsolatban (meg azon elmélkedtünk mit eszelhetnek még ki a rendezők, hogy véletlenül se találjuk meg az összes nyalókát) egészen a Kétágú hegyi pont előtt lévő újabb papírig. "a következő szakaszon a pontig titkos ellenőrző pont valószínűsége kicsi". Itt már kínunkban vihogtunk.. a pont 50 méterrel arrébb volt. A ponton lévő lányokat kérdezgettük, hogy nincs -e itt a közelben valamelyik bokorban elrejtve egy titkos pont..
Nagy csoportot pillantottunk meg odalent az úton, de ők nem a teljesítménytúrán voltak. Furcsa is lett volna, mert feldolgoztuk magunkat a huszonikszedik helyre, szóval nagyjából az lett volna előttünk az egész mezőny. ;) Erről persze szó nem volt. Lemásztunk a kék jelzésre, és belegabalyodtunka csoportba. Tudtuk, hogy a zöld kereszt cselesen ágazik le a kékről, mégis szépen túlszárnyaltunk a leágazáson és nem vettük észre a leágazó nyomokat. Mentünk, mentünk, majd már bent az erdőben kapcsoltunk, hogy jócskán túljöhettünk már, vissza kéne fordulni. Hátra arc. Visszamentünk sokat, de mivel nem tudtuk pontosan hol a leágazás inkább elindultunk felfele, hogy majd ha keresztezzük akkor meg lesz, minthogy megint elmenjünk mellette. Így meg is találtuk a jelzést, de kb negyed órát elvesztettünk ezzel a malőrrel. Felérve a zöld sávra már nem volt nehéz dolgunk a Pilis nyeregig. Tamás közben nagyon elkészült, rosszul viselte már a megpróbáltatásokat és erős motivációhiányban szenvedett. Már-már a feladáson is gondolkodott, de Tommal hamar lebeszéltük erről a döntéséről. :) A hó továbbra is makacsul esett (egész nap), a kabátom gallérjára már keményen odafagyott a hódara. Pilisnyeregben pecsét és indulás lefelé a sárgán Klastrompusztára.
BHG előttünk 200 méterrel fut! Hát ilyet! :) A Klastrompusztai ponton kapott pecséten (többek közt) ez állt: "A Pilis nem viccel!" Respect. Innen megint hosszú és durva emelkedő következett. Egy mögöttünk haladó kis csoportból kérdezte valaki, hogy ez már a Simon halála? Nem, ez még nem az. -válaszolta valaki.. Ez még csak a mienk. -folytatta.. Itt már lassabban haladtunk, Tamáson látszott, hogy rossz passzban van és nem hiányzik ez már neki. De valahogy csak végighúzzuk most már.. legalábbis reméltük. A Simon halála is eljött csendben, mi meg csendben vánszorogtunk felfelé és próbáltuk túlélni Simont. Itt megint mélyebb volt a hó, és megint volt egy kis akadályverseny is. Felérve kicsit megkönnyebbültünk, de utána a piros kereszt még hosszabbnak tűnt mint amire számítottunk. Valószínűleg csak azért, mert lassultunk. A Máriapadnál volt a nagy vízválasztó 45/55 elágazás.
Tamást szépen terelgettük tovább a Pilis felé. :) Itt volt egy fiatal pár, akik nem ismerték a helyet és nem voltak biztosak benne, hogy jó fele megyünk. Megnyugtattuk őket, hogy jó irányba tartunk, mire még egy kicsit rákapcsoltak és eltűntek a távolban. Nagyon jól bírják. A sárga kereszt végtelen útnak tűnt, csak mentünk és mentünk, mellettünk a Pilis meg olyan Mátyás királyosan ott is volt meg nem is. Tudtuk, hogy ott van, de semmi nem látszott belőle, az egész ködfelhőben úszott. Az zöldet elérve felhívom a párom, hogy megvagyunk, de kicsit tovább tart a buli, mint eredetileg gondoltam. Még sehol sem vagyunk pedig megyünk rendesen. Megkezdjük a Pilis mászását szépen lassan. Tamás kéri, hogy még egy picit vegyünk vissza. Tom lassít elől. Nekem valamilyen perverz módon jól esik ez az emelkedő szerpentin. Valószínűleg csak ezért, mert tudom, hogy nincs már sok szint hátra. Pusztítsuk az utolsó métereket! A pont jóval később jön, mint azt gondoltuk, a szerpentin egyik kanyarjában találjuk a László kúpja pontot, ahol újabb pecsét vár ránk. Itt érjük be ismét a párost, akik még itt is keményen állják a sarat (khm.. szóval a havat).
Fél hat fele járhatott, elkezdett sötétedni, az utolsó kanyarban Tamásnak pihenőre volt szüksége, itt elő is bányásztam a fejlámpáim egyikét. Hosszú menetelés következett a zöld sávon. Itt már lassabban mentünk, csetlettünk, botlottunk a keményre fagyott nyomokban a nagy hóban. Ez már nekem se esett túl jól, mert a bakancs kezdte feltörni a felázott talpamat. Gábor és Béla itt ismét utólér minket, és utat kérnek, mert őket nagyon szorítja már a szintidő. Hát minket a szintidő egyáltalán nem fenyegetett, így bátran lessíthattunk és kényelmeskedhettünk. Így szép lassan visszaértünk a Pilis nyeregbe és a sátorba húzódó pontőröktől ismét pecsétet kapunk.
Kicsit keresgetjük, hol indul tovább a zöld háromszög. A Fekete Kőre mászás közben többször meg kell állnunk, mert Tamás lábát görcsök gyötrik, szidja a túrát mint a bokrot. :)) Fent kinézünk a kilátóba is nyalóka után kutatva, de nem találtunk semmit, pedig minden fát alaposan körbenéztünk. :D Innen már nincs messze a Két-bükkfa nyereg. Természetesen maradunk a jelzésen, keresztezzük párszor a műutat. Az utolsó keresztésnél egy futóval találkozunk, aki az aszfalton nyomja. Érdeklődik, hogy volt -e nyalóka eddig, mondjuk, hogy nem találtunk. Aztán kérdi, hogy miért megyünk a jelzésen, mikor itt a jó kis aszfalt.. hehe, mert.. mi erre megyünk és pont. Tamás a végét már nagyon nehezen viseli, le is marad, Tom is leszakad, mondja, hogy bevárja. 20:10-kor érek a célba 13:10-es menetidővel.
Ez egy igazi kuriózum túra volt, egy igazán kemény, embert próbáló megmérettetés testileg és lelkileg is. Nagyon örülök, hogy teljesíthettem a legendás LeFaGySz első útvonalát. Köszönöm a rendezőknek a gondos szivatást, tényleg igazi szívás volt végig... de jól esett :)) Remélem lesz folytatás.
[A napi szíváshoz még hozzátartozott, hogy az autóról vastag hó és jég réteget kellett levakarnom a hideg éjszakában remegő kézzel, a hátsó ajtókat csak úgy tudtam kinyitni azoknak akiket levittem Pestre, hogy bentről kilöktem vállal. de egy lett kerek a nap]
