A túra előtt kíváncsi voltam a pontnyitásokra, ezért előkerestem egy régebbi B50-es nevlapomat. Én lepődtem meg a legjobban, mikor kiderült, hogy utoljára 1999-ben voltam Bükk 50-n. :) Hihetetlen. Az akkor már a harmadik volt. Igaz, azóta voltam többször a 25-n és megcsináltam a jubileumi 75-t is, de a klasszikus ötvenesből az volt az utolsó. Gyorsabb teljesítés volt a cél, azért érdekelt annyira, mikor érdemes indulni, hogy ne toljak ki nagyon magammal. De ahogy elnéztem a régi papirost szinte mindegy mikor indul az ember, hamar nyitnak a pontok. Ezt még tetézte pár érdekes mondat a kopott lapocskán:
„A versenyen minden résztvevő a saját felelősségére indul. A versenyiroda 21:00 óráig tart nyitva. Az addig be nem érkezett versenyzőket nem áll módunkban megkeresni.”
Meg kell mondjam a túra nem sokat változott az évek alatt, és valószínűleg nem is sokat fog a jövőben sem. A rajthoz piedcat barátommal érkeztünk 7 óra körül, rögtön utánunk érkeztek OT Tomék is. Kis pakolás, szedelőzködés, aztán a többiek már indulnak is. Én még kicsit teszek-veszek, lemaradok, nem sietem el a nevezést sem. A rajtnál is minden a régi, kedves idősebb szervezők nagyon lelkesen végzik a dolgukat. A térképvázlaton még mindig megtalálom a titokzatos versenyre utaló megjegyzést, bár már egy rövidített formában csak:
„A versenyen minden induló a saját felelősségére vesz részt.”
Ez egyébként a túra több pontján visszaköszönt, hogy ők ezt tényleg versenynek vélik. Ezen az apró változáson kívül szinte semmit nem változott az útvonalvezető és a térkép. No persze az útvonalat leszámítva, mert az jó szokás szerint mindig más. Az idei is nagyon jól sikerült, hát neki is láttam a végigjárásához.
Futva indultam az aszfalton, amelyik hosszan vezetett enyhén emelkedve Ómassáig. Útközben utolértem először Vándorköszörűst, majd Tomékat is, de a beszélgetéséket rövidre fogtuk. Jól esett a futás, bár kicsit még fáztam itt az elején. Ómassáról két jelzett út vezet fel Bánkútra, mindkettőt jól ismerem, rengeteget jártunk erre régen. Régen igen, no de mikor is voltam itt utoljára? Szomorú, de nem tudtam. Most a Száraz völgyön kellett felmászni a síházig. Az út kövesebb és meredekebb lett, de jól ment a futás végig. Jó érzés volt újra látni a jellegzetes helyeket, mélyeket szippantottam a friss levegőbe és éreztem, hogy a szívem nem csak a szintek leküzdése miatt dobog jobban, hanem azért is mert annyira szeretem a Bükköt, ahol felnőttem. Felérve a síháznál a pontőrök kicsit csodálkoznak a rajtszámomon, meg hogy hova tűntek 70-től 96-ig az emberek. Megnyugtattam őket, hogy jönnek, mindenkivel találkoztam. :) A ház előtti padoknál kisebb csoportok pihennek, eszegetnek. Én elköszönök és futok is tovább felfelé.
A parkolótól jobbra indul a sárga jelzés, amin Csurgó felé „csorgadozok”, majd onnan kis mászás a Faktor rét felé. Erről a tájékról óhatatlanul a 900-as csúcsok jutnak az eszembe, és epekedve nézegetek a csúcsok felé. Sajna az idén is kimaradt. Egy-két kisebb csoportot itt is elhagyok, szépen haladok immáron a kék kereszten. Az olaszkapui emelkedő kicsit megfog, de utána ismét én fogok meg pár embert a hatalmas sziklás rét elején. Istállóskő fele is dobok egy pillantást, aztán már zúgok is le a Kopasz rétre. Nagyon szép ez a rész is. Kicsivel arrébb a Kerek rétnél egy fiatal páros van előttem, egy elágazásnál. Rossz fele indulnak, két lépést én is utánuk, aztán észreveszem a távolban a jelet a másik úton. Szólok nekik is. Visszamászunk a jelzésre. Itt látok meg két futót, akik közelednek. A startnál láttam őket, tudtam, hogy be fognak érni előbb-utóbb, mert úgy nagyjából tisztában voltak a köztünk lévő sebességkülönbséggel. :) De még nem itt, mert újra rákapcsoltam, és tartottam előttük a lépést a pontig. Itt kisebb tömeg volt, de nem sokat ácsorogtam. Ők sem. Indultunk hát tovább.
Szép köves gerincút következett, ahogy egyik pillanatról a másikra eltűnt mögöttem a két futó. Jól haladtam a bokatörő terepen, először azt hittem, hogy ők másfele vették az irányt, de mint később kiderült ez nem így volt. A kék jelzés itt elég hosszan nagyon technikás terepet nyújtott, nagyon kellett figyelni minden lépésre. A barlangszálláshoz érve most kivételesen nem néztem be, mi újság lehet a barlanglakókkal és a naplóval. Kicsivel utána egy túratárs a kéktúra bélyegzőt keresgéli a sziklák túloldalán. Útbaigazítom, majd sietek tovább lefelé. A szép kilátással megáldott kis ösvény mindig is nagyon tetszett, most is alig győztem gyönyörködni a tájban. Bár meg kell hagyni, most nem volt tiszta kilátás egyáltalán. Ez után látom meg újra a futó bajtársakat magam mögött. Az emelkedőn, ami az Őserdő felé indul, már együtt kapaszkodunk. Majd le is maradtam, mert kezdtem éhes lenni, előkapartam egy kis tápszert a zsákomból. És innentől a mászásokat már kényelmesebbre vettem. Az Őserdőt szépen megkerülve a jelzésen haladtam tovább, és hamar el is értem Tarkő alját, ahonnan lassabb mászás következett. Felérve még így is láttam, amint a két másik futó indul éppen. A köves lefelék miatt itt sem ártott odafigyelni a lábam alá. Hipp-hopp leértem a Keskeny rétre, ahol 2 srác előttem alternatív úton indult el Háromkő felé. Én a háromszöget választottam. Odafent szusszantam egy kicsit a pontnál, beszélgettem kicsit a pontőrökkel és csodáltam kicsit itt is a kilátást. Áldás ez az útvonal azoknak, akik nem nagyon ismerik még a déli Bükköt.
Indulás után kicsit hamar tértem be egy ösvényen a sűrűbe, így egy kis harc után tudtam magam kiverekedni a jelzésre. A zöld háromszög egy jó kis hullámvasút. Felültem rá, és vidáman robogtam a Bányahegyi műút fele. Két újabb futó nyomult utánam, valószínűleg Háromkőn pihentek, és onnan tapadtak rám. Kicsit otthagytam őket a műútig, de még láttam, ahogy ők a másik irányba Nagymező felé fordulnak. Ők a 25-t nyomják derekasan. Csorogtam tovább a zöldön a kerítés mentén, majd a négyzeten lefelé. Kis műút, kis dózer út és már lenn is vagyok Hután. A pont hamarabb jött, mint vártam, mert előzetesen átnéztem az útvonalat, és tudtam, hogy melyik elágazásban kellene lennie… nem ott volt. Jóval hamarabb, csodálkoztam is.
A ponton többféle üdítőből választhattunk, ez már kellett. Kicsit meg is álltam eszegetni, iszogatni, közben pedig az örködőkkel beszélgettem. Direkt rá is kérdeztem, hogy biztos jó helyen vannak -e, de ők szentül meg voltak győződve róla, hogy igen, és hogy az _egyenesen_ továbbmenő út (még a térképen is mutogatták) az az, ami a térképen jobbra kanyarodik. :) Kaptam még egy jótanácsot is, hogy végig egyenesen menjek most már ezen az úton, amíg ki nem érek a faluból. Hmm.. Lehet, hogy én emlékszek rosszul? Azt is megtudtam, hogy én vagyok itt a 10. érkező. Sok 50-essel már nem fogok találkozni… Elköszönünk.
Végig azon morfondírozok, hogy vajon megváltozhatott –e Répáshuta azóta, mióta legutóbb erre jártam… kétlem. Így aztán a söröző után balra vettem az irányt az eligazítással ellenben. A szomorú az, hogy a sárga jelzés itt nem csak balra, hanem tényleg egyenesen is ment, és aki nem ismeri e helyet és csak a pontőrökre hallgat, az lehet, h tovább is megy. Itt még azért elővettem még egyszer a térképet meg a vázlatot, hogy biztosan jól emlékszem –e, aztán már toltam is felfelé a házak között. Ahogy felértem bevágtam az erdőbe a nagy dózerúton, de minek? Keresgéltem a jelzést, aztán rájöttem úgy 100 méter után, hogy egyel arrébb kellett volna bemennem. Remek. Spuri vissza… megvan a jelzés, indulás tovább. A sárga jelzés néhol hagyott némi kívánnivalót maga után, több helyen keresgéltem a jelzést Szarvaskútig. El is kavartam vagy kétszer kicsit. Nem volt vészes, de arra pont elég volt, hogy a morálom lehúzza. Kisebb mélypontom volt, futni sem volt kedvem. És jó kis hosszú szakasz volt ez. :) Az egyik helyen, ahol a jelzés megint kiment a műútra egy bicajost láttam eltekerni… no, hát megérkeztek az első bringások is. Nagy öröm volt végre Hollósra beérni. Az elágazásnál álldogált a személyzet. Gyors firkantás, aztán már másztam is a Nagy dél hegyre.
Mászás közben megint tápoltam, hogy legyen mire fogni miért nem sietek, de azért haladtam is. Találkozni viszont senkivel nem találkoztam ezen a szakaszon. A tetőről egy kis zúzás lefelé, és már ott is voltam a fennsíkon haladó aszfaltúton a kéken. Ez jó hosszan ki is tartott egészen Jávorkútig. Útközben a csodás mezőkben lehetett gyönyörködni a sok-sok töbörrel és szép fenyvesekkel. Még Jávorkút előtt becsatlakoztak újra a 25-ösök is. A pont felé kocogva már messziről integettek a pontőrök. Ez jó volt, mert kismillióan voltak a pihenőknél.
Váltunk pár szót, iszok vizet a kristálytiszta forrásból és már nyomom is tovább a betonon. Itt visszajött a futókedv, így kényelmesebb volt a dolog. Újra és újra túrázókat hagyok el, mindenki rövidtávos. Meglepően hamar érek Sebesvízhez. Itt egy kisebb csoport tétován téblábol térképpel a kezükben és tanácstalansággal az arcukon. Mutatom nekik, hogy hol kell bevágni a jelzésre, és már gurulok is lefelé. Jól ismerve a Sebesvíz völgyét, azért nagyon óvatosan sietek. :) Egyre több az átmásznivaló, és a bokatörő szikla. Az egyik helyen valami bogarak szállnak rám, én reflexből leseprem magamról minden különösebb odafigyelés nélkül. Másnap tudtam meg, hogy ez bizony egy jó kis darázs raj volt, ami többeknek alapos fejfájást ill. egyéb fájdalmakat okozott. Én _most_ szerencsére megúsztam. Folyamatosan itt is előzgetek, a végére kicsit visszasűrűsödött a mezőny. Lentebb hatalmas kidőlt fák között kell átjutni, egy bringás srác vív kicsit kilátástalan harcot. Elszáguldok mellette is.
Vége a völgynek, újra beton, nyomás a cél már nincs messze. Át a patakon, cél, gratuláció, hatalmas kitűző (bár az avasi kilátó nekem oly becses látvány, nem tudom igazából mit keres a kitűzőn :D), zsíroskenyér és tea hegyek. Nagyon jól esik a finom meleg tea. Kellemesen elfáradva indulok hazafele. Remek nap volt.
Vannak hiányosságok a túrán persze, nem lehet mondani egyáltalán, hogy tökéletes a szervezés, de nekem így is nagyon tetszett. Örülök, hogy ott voltam.
