LeFaGySz 55 - 2007
és a globális felmelegedés
Egy legendás történet folytatása mindíg izgalmas és várakozással teli. A Börzsönyi túrát is úgy vártam, mint tavaly a Pilisit, ami ugye a történet "első" (újra-első) láncszeme volt. A Börzsönytől jobban tartottam úgy alapból, mint a Pilistől, viszont a körülmények teljesen átírták a forgatókönyvet.
Sajnos a mostani tél szinte teljesen elmaradt, így aztán már előre lehetett tudni, hogy ez a LeFaGySz már nem lesz olyan küzdelmes, mint a tavalyi. Nagy segítség volt a túrára való készülésben, hogy a túra honlapjára még a megmérettetés előtt felkerült az itiner és a térkép pontosan olyan formában, ahogy azt később kézhez is kaptuk. Ezt szorgosan tanulmányoztam, és gyűjtögettem a fórumon közzétett hasznos infókat az útvonalról. Ez később nagyon nagy plusszt jelentett a terepen. Készítettem előre egy időtervet is, ami elég húzósnak tűnt már úgy első ránézésre is, 8:30-ról szólt a fáma, ami 6,3-as átlagot jelent.
Szombat hajnalban korán indultunk Vándorköszörűssel, és pont 6-ra oda is értünk Királyrétre. Így a mezőny elejét az autóból nézhettük végig, amint szembe jönnek velünk az úton. Sok ismerős arcot fedeztünk fel közülük. A Fatornyos fogadó parkolója már-már megtelt autókkal, én még le tudtam bent parkolni, de egyre többen álltak már meg kint az út mellett. Jöttünk szép számmal. :) Andi nem lacafacázott, indult is hamar. Én még készülődtem. A rajthely nagyon kellemes volt bent a meleg épületben, a nevezés flottul ment. Megvártam amíg elérkezett az előre tervezett indulási időm, 6:40, majd nekiindultam.
Fagypont körül volt a hőmérséklet, de úgy döntöttem, hogy sapkát nem viszek magammal, csak kesztyűt... Úgyis csak beizzadnék. Nem tudom honnan jött ez a hülye ötletem, mert mindíg magammal viszem ilyen időben, aztán legfeljebb elrakom valahova. Kikocogtam a fogadó területéről és Királyrét központja felé vettem az irányt. Már itt megbántam, hogy a kocsiban maradt a sapim, mert elég hideg szél kezdett el fújni. Brr.. mi lesz fent a hegyen? No mindegy, most már nem megyek vissza érte. Az első pontig, Kisinócig jól lehetett haladni, sár nem volt, kemény földúton robogtam és a tervezett idő előtt 8 perccel értem a ponthoz. No hát ez jól indul.
A pontőrrel váltok pár szót, megjegyzi, hogy majd most lehet nyomni felfelé jól. Ja, jó hosszan. Itt, ahol a Maxin oly kellemes lefelé robogni a sok mászás után, most ellenkező irányba hosszan emelkedve kellett eljutni a Kammerhof-ig. Egy gyors pillantást vetettem az előzetes tervemre, és nem hittem a szememnek. 6-os átlagot terveztem be erre a szakaszra. Nyugtáztam, hogy nem vagyok normális, és nekiveselkedtem. Itt kicsit irígykedve pillantgattam a túrabottal haladó sporttársakra, éreztem, hogy itt bizony jó szolgálatot tenne a bot. Lassan, de biztosan előzgettem az embereket és végül csak 2 perccel tartott tovább az út, mint a tervben, de még így is maradt az előnyből. Szuper! Egy vegyes páros fogadott a pontnál. Gyors pecsét és már gurultam is lefelé.
Útközben azon tűnődtem, hogy a Kammerhof nevet ezelőtt nem is ismertem, pedig hányszor jártam már erre.. És önkéntelenül is az flash-elt be lefele futás közben, ahogy a pontőrök bemutatkoznak a pontnál: David Kammerhoff és Pamela Anderhoff... hát jó kedvem volt na. :) Itt meg is nyomtam az iramot rendesen, ez a szakasz nagyon jól esett. Emlékeztem a jelzésekre, úgyhogy magabiztosan haladtam. Mikor elértem a sárga négyzetet láttam, hogy az előttem lévők jobbra mennek tovább az elágazásban, pedig tisztán emlékeztem, hogy balra kell menni. Oda is kiáltottam nekik, és lefordultam a másik irányba. A középen lévő szalagokat meg teljesen figyelmen kívül hagytam. :) Már másztam felfelé a jelzésen, mikor lentről a faház mellől szólt a pontőr, hogy jó lenne, ha előtte meglátogatnám. Hmmm. Valóban, most hogy így mondja, ez a pont most kicsit kiesett az emlékezetemből. Fagyoskút. Lemásztam hát hozzájuk egy pecsétért. Szóltam azért nekik, hogy voltak akik viszont a másik irányban mentek el rossz irányba.. Na akkor most már tényleg irány a Hegyes-hegy-orom.
Újra a sárga négyzeten nyomtam felfelé, amiről aztán a körre, majd a háromszögre kellett áttérni. Útközben valaki velem szembe jött. Kiderült, hogy nem tévedt el, hanem Ő az egyik pontőr odalent, csak szomszédolt egyet a hegytetőn. Az út szépen emelkedett, mikor egy cseles letérőhöz értem. A nagy dózerútról alig észrevehetően ágazott le a jelzés egy kis ösvényre, ami még meredekebben indult neki a hegynek. Mikor felértem a ponthoz egy páros a hegy túloldaláról érkezett ellentétes irányból.. nekik nem sikerült megtalálni a letérőt, kicsit kerültek. Pecsét, aztán nyargalás lefelé.
A következő pont lent volt a hegy aljában, ez volt a legrövidebb szakasz a túrán 2 pont között. Gyorsan le is értem. Itt kisebb tömeg fogadott. Két nagyobb csapat is éppen akkor indult tovább a pontról.
Irány vissza Fagyoskúthoz. Ezen a szakaszon volt sok emelkedő, ahol nem futottam, közben ismerősökkel is találkoztam. Egy patakátkelésnél rosszul számítottam ki a lépést, és a túloldalról még biztos talajnak látszó, valójában viszont törmelékkel borított vizes trutymóba léptem telibe. Kedvenc gore-tex-es cipőm vádlón, mérgesen nézett fel rám, mintha azt mondaná, hogy "ez te miattad volt, én kívülről be nem áztam volna". Hát igen, sikerült elég mélyre süppedni ahhoz, hogy felülről follyon be a víz. Remek. Szerencsére elég gyorsan történt a dolog ahhoz, hogy ne sok víz jusson be, így hamar túl is tettem magam a dolgon. A csoportokat megelőzve értem vissza a ponthoz. Kicsit átrendeződött azóta a terep, és a háznál már tea főzésbe kezdtek, én csak egy gyors pecsétet kértem. Itt újabb ismerősöket üdvözöltem, és kis szusszanás után indultam tovább.
A kék keresztet elérve intenzív emelkedésbe kezdtem. Fent egy spori pihengetett és pótolta az elvesztett energiákat. Innen aztán a patak völgyig lejtett. Ez volt az első hely, amit a térképvázlaton potenciális eltévedési pontnak jelöltek. Nagyon klassz, hogy ezek a helyek ilyen jól fel lettek tűntetve a térképen, így gyerekjáték volt nem eltévedni. Átkeltem a patakon és már másztam is fel a másik oldalt. Ezután a kék sáv vitt tovább Bányapusztáig, majd onnan a szalagokat követve másztunk fel a piros jelzésig. Salgóvár mászásánál már visszavettem a tempóból. Odafent sátorban fogadtak a pontőrök.
Lefelé elég meredek az út, figyelni kell. A piros keresztet elérve szinte vissza kell fordulni irányban. Ez egy kellemes szakasz a háromszögig. Ott viszont elég nagy káosz fogad. A turistaútra a fél erdő rá van döntve. Úgy kell fel-fel kapdosni a lában, mintha parázson járnék. A kunyhóromnál ketten várnak a pontnál. Épp akkor ér oda egy páros még. A pontőröknél se pecsét se toll, nem tudnak igazolni. Szerencsére nálam volt toll, így azzal írtak fel egy kódolt üzenetet mindenki lapjára. :)
Ezután egy nagyon érdekes szakasz jött. Az út a hegyoldalban haladt jó hosszan szintben. Keskeny volt és lejtett is, ha le lett volna fagyva, akkor nagyon meggyűlt volna a bajunk vele. Oldalt tekintélyes szakadék kísért végig. V alakokat leírva kúszott át az út egyik hegyről a másikra, az átkeléseknél oda kellett figyelni, ott általában meredek lejtő és emelkedő következett. Egy két helyen keresztbe dőlt fákon is át kellett evickélni. A táj lenyűgöző volt. Már-már azon töprengtem, hogy hol lesz az a sok emelkedő, ami erre a részre ki volt írva, mikor az út tényleg emelkedni kezdett. De úgy rendesen. A háromszög utolsó kilóméterei nagyon lassan peregtek, itt ért az első holtpontom. Az út meg egyre csak meredekebb lett. Magosfára szép lassan bandukolva értem fel, de még mindíg bent voltam a tervezett időn belül. A pontőrök akkor értek fel a pontra kicsit megkésve. Az előttem lévőknek nem jutott ebből a pecsétből. Itt egy kicsit mégis kaphattunk azért a téli hangulatból. A fák zúzmarásak voltak, a hideg északi szél pedig élesen vágott az arcunkba. A darát leverte a fákról, olyan volt, mintha esne a hó. Talán kicsit esett is. Akkor még nem sejtettem, de innen kezdve egészen Csóványosig egyetlen túratárssal sem találkoztam (utána is már csak 45-ösökkel).
Kicsit fáradtan indultam el a pontról. Tudtam, hogy most hosszú lejtő következik Királyházáig, ami azért biztatott. Az út viszont pár száz méter után horrorrá változott. Valami iszonyat sártengerbe úszott az a dózerút, amin menni kellett. Előszor meg sem kíséreltem az úton menni, az út menti gizgazban ugráltam mint gazella a szavannán, nemsokkal később viszont úgy döntöttem inkább a sár, mert már ott is nehezen lehetett haladni. Jó ragadós trutymák volt. :) Nem nagyon haladtam, futni nem igazán lehetett rajta, tudtam, hogy így a tervezett idő irreális lesz a pontig. És még nem volt vége a meglepetéseknek. A térkép újabb eltévedési lehetőséggel hívta fel a figyelmet egy apró leágazó ösvényre be egy jó nagy dzsumbujba. Itt szalagok segítették a tájékozódást, egyébként biztos nem találtam volna meg az utat. Átverekedtem magam a dzsungelen, és elértem a következő pontot. Itt már hátrányom volt időben, igaz még csak 2 perc. Újabb pecsét került a lapomra, és némi jótanáccsal is elláttak a pontőrök a következő szakaszra.
Továbbra is kissé benőtt ösvényeken kellett követni a szalagokat, majd egy idő után visszajöttek a jelzések is szépen. Egy lejtős résznél valami nagyon szúrós ugrott be a cipőmbe, hirtelen mintha rajzszögbe léptem volna. Megálltam kitisztogatni a futóművet. Éreztem, hogy itt most folyamatosan lemaradok az időmtől, de nem nagyon izgattam magam miatta. Kényelmesen értem le Királyházára. Itt az elágazásnál, ahol a pontőrök egy kocsiban vártak továbbmentem rossz irányban, úgy tereltek vissza, hogy ők a pontőrök. Az autót láttam, de semmi papír nem jelezte, hogy oda kéne menni hozzájuk. Visszamentem a pecsétért, itt már jó tíz perccel voltam megcsúszva.
A kék négyzeten indultam tovább, ami hamar emelkedésbe kezdett. Nem siettem, a betervezett átlag megint súlyos volt, tudtam, hogy nem lesz meg, de most jól esett kicsit visszavenni. Frissítettem is közben. Az út szinte folyamatosan emelkedett. A táj itt is lenyűgöző volt, ahogy a magasabb hegyek körülvettek. Elmerengtem a gondolataimban, volt rá lehetőség, teljesen egyedül voltam közel s távol. Ahogy haladtam felfelé egyre hidegebb lett. Elértem a pontot, ahol a pontőr békésen egy vaskos könyvet olvasgatott. Ehhez a mutatványhoz persze alaposan be kellett öltöznie. :) Itt végre eszembe jutott rákérdezni, hogy hányan vannak előttem, így tudtam meg, hogy én vagyok a negyedik, aki itt járt. Meglepő módon csak negyed óra hátrányom van a tervhez képest.
Elbúcsúzok, és nekivágok Csóványosnak. Ez az utolsó nagyobb emelkedő, egész könnyen megy, de valószínűleg csak azért mert már nem nyomom annyira itt sem. Ismét összeszedek pár percet a csúcsig. Fent már szörnyen hideg van, erősen fúj a jeges szél, ismét zúzmarás minden. Nem időzök sokat, indulok tovább.
Útközben sokat gondolok a jó kis sapkámra, most tényleg hideg van. A kezem kesztyűben is szétfagy. Alig várom már, hogy lejjebb ereszkedjünk, de az út csak nem akar lefelé menni. A szél meg csak fúj teljes gőzzel. Jó hosszan megyünk még a gerincen, mielőtt végre lejteni kezd a piros X. Ez a szakasz kicsit lehangol, megint lassulok. Lefelé sem megy a futás, hosszan sétálgatok, érdekes, hogy lefelé menet ér el a 2. holtpontom. Útközben egy 45-ös túratárssal kezdünk beszélgetni, az billent ki a mederből, pár pillanat múlva már együtt futunk lefelé. Egy darabon bírja a tempót, de aztán elköszönünk, mert bakancsban nem kényelmes neki a futás. Érthető. Nekem viszont visszajön a kedvem, innen már minden oké, visszajön a tempó. Az utolsó pontnál egy fiatal lány jár-kel fel s alá. Fázik eléggé. Nekem itt melegem van már. Mesélek neki a Csóványoson tomboló szélről, bár tudom ez neki nem vígasz. :) Pecsét és futás tovább.
Innen már tényleg nem sok van hátra, a maradék táv 10 percbe belefért, 15:50-kor nyitottam ki újra a fogadó ajtaját. Az idővel meg voltam még így is elégedve, tudtam, h a terv kissé erős volt. A célban nagyon finom és jó sűrű levest ehettem, ami igazán jól esett.
A szervezés profi volt az egész túrán, ezúton is szeretném megköszönni. Hogy hogy jön ide a globális felmelegedés? Hát az volt az érzésem, hogy ahogy az idő, úgy a rendezők szíve is nagyon megenyhült idén. A szívás teljesen elmaradt, emiatt nekem a LeFaGySz feeling is sajnos. A terep nem volt különösebben nehéz, nem volt hó, nem volt jég, nem voltak begyűjtendő titkos pontok sem. Nem volt az arcunkba hulló szmötyi egész nap, volt viszont útközben tea és csoki. Nem mondom azt, hogy ez így nem jó, dehogynem, nagyon is jó volt... csak nem az, amit jelent nekem ez a túra. Igérem, ha tehetem majd jövőre is próbálom megszívni. :)
