3:40-kor csörög a vekker, egy hosszú napnak nézek elébe. Összekapom magam, majd elindulok összeszedni a népet. Andi csörög, hogy késik, mert lekéste az elsõ hévet, így késõbb indulok én is. Petit veszem fel elõször, aztán Andira még várunk kicsit, majd végül Ferót és már repesztünk is a pályán. Rajtam kívül mindenki húzza a lóbõrt, legszívesebben én is szunyókáltam volna még.
7 körül megérkezünk Kazincbarcikára a sporttelephez, ahol a rajttól pár méterre parkolunk. Az idõjósok rendkívüli hideget ígértek erre a hétvégére, -10, -15 fokkal és erõs széllel. Az autóból kiszállva ebbõl még mit sem éreztünk. Egész kellemes volt a levegõ, csípõs hideg, de koránt sem annyira, mint amire számítottunk. És szinte állt a levegõ.
Összeszedjük dolgainkat, és bemegyünk a fûtött épületbe. Vannak már szép számmal túratársak. Nekiállok reggelizni. A nevezés gyorsan megy, bár az elején beletelik egy percbe amíg megértjük az asztalok elhelyezésének logikáját. Találkozok Szilvivel és Danival, akik negyedkor neki is vágnak a távnak. Feró és Peti is elindul 5 perccel utánuk. Én nem készülök el ilyen hamar, húsz perc hátránnyal indulok Daniéktól. Ezzel szinte le is mondok arról, hogy utólérjem õket. Saját tempót akarok nyomni végig úgy, ahogy jól esik. Más tervem nem volt.
Nehezen indul a futás a betonon, hideg minden izmom. Szép lassan elõzgetem az embereket a Tardonai úton, majd arról letérve megkezdem az emelkedést. Küzdelmes így az elején, még bele kell rázódni. Kezd melegem lenni, útközben kisüt a nap is. Hihetetlen. Túlöltöztem.. ez volt az elsõ gondolatom. A TV-ben meg szélviharokról meg kemény fagyokról papoltak. Az egyik kanyarban meglátom magam elõtt Petiéket, ami erõt ad. Kell is mert hirtelen meredekebbé válik az emelkedõ, de jól haladok. Utólérem õket, jó utat kívánunk egymásnak, aztán tovább lihegek. Hosszú ez az kaptató. :) Újabb meredekebb részek támadnak, lihegésem már fújtatásba csap át. Vadmalaccal és Tibettel találkozok, õk szerintem már azt hiszik talán az utólsókat hörgöm.. A kevésbé meredek részeken jól esik a könnyedebb futás. Végül felérek a Bükk-tetõ nyeregbe, ahol már a megszokott helyen lóg a zsírkrétás pont az egyik fán. Húzok egy strigulát a papíromra. Egy. Az órámra pillantok, hmm, ez eddig nem is rossz. 25 perc kellett a 3,5 kilire.
Többen érkeztek velem együtt éppen a pontra, de rajtam kívül mindenki tovább ment egyenesen a szalagozott úton. Én is a szalagozott úton mentem tovább, csak egy másikon. A hosszú táv itt balra kanyarodott, és egy darabig tovább emelkedett. No nem sokat, hamar átcsapott lejtõbe. Ez az, lehet nyomni. Nem kevésbé hosszú szakasz következett a gerincen továbbra is a sárga jelzésen hullámvasutazva. Többször azt hittem, hogy már vége kellene lennie, de még mindig nem jött a kék kereszt, amit annyira vártam. Kicsit frusztrált is, nagyon reméltem, hogy nem mentem túl. Viszont arra emlékeztem, hogy ezt a részt mindig így élem meg.. újra és újra hosszabbnak tûnik. Feltûnnek újra a szalagok, majd a kereszt is végre, indulhat az igazi zúzás lefelé a hegyrõl. Van egy trükkös letérõ, ami most szépen ki van szalagozva. Lejjebb viszont annyira a futásra, meg a terepre koncentrálok, hogy nem veszek észre egy letérõt és tovább megyek az úton egyenesen. Szerencsére kétszáz méter után észlelem a bakit, és visszamászok az útra. Ez a kis kitérõ belefért. Közben észre sem veszem, hogy teljesen beborult az ég, csak akkor mikor leérek Bánhorvátiba, és elkezd szállingózni a hó. Hohó, micsoda látvány! Viszont kezd hideg is lenni. Az utcákon kanyargok a falu központja felé. Egy öreg nénike jön szembe a járdán velem, és már messzirõl látom, hogy valahogy mindenáron meg akar szólítani. Végül mikor odaérek ezt kérdezi: - Így nincs hideg ugye? - Hát nem igazán - felelem, de ahogy kimondom már meg is bánom, mert érzem, hogy nagyon is hideg van.. Ha nem futnék, igencsak odafagynék az elsõ lámpaoszlophoz. Kiérek a fõútra, ahol 100 méterrel elõttem futók jönnek velem szembe, majd lekanyarodnak egy mellékutcába. Ezen meglepõdök, mert a pont a templomnál szokott lenni. Hirtelen arra gondolok, hogy mi van ha átrakták máshová. Akkor majd futhatok vissza jó sokat. Elõszedem az itinert és belemélyedek, aztán egyrészrõl megnyugodok, mert a templomnál lévõ italboltot írja pontnak, másrészrõl viszont így még kevésbé értem a futókat. Pont kapóra jön pár helybéli az út szélén, akiktõl láttam, hogy kérdeztek valamit a futók, mielõtt bekanyarodtak, így én is megkérdeztem õket, hogy merre mentek. Azt mondták, hogy valami kastélyt kerestek. Hmm.. lehet, hogy nem is a túrán vannak.. :) Na sebaj, lenyomtam a maradék távot a betonon és betoppantam az italboltba. Itt automatikusan a pulthoz mentem pecsétért, úgy szólítottak vissza az egyik asztaltól a rendezõk. Begyûjtöm az igazolást és indulok tovább.
Amint az impozáns templomot kerülöm meg éppen lélekben már a következõ hosszú emelkedõ szakaszra készülök. Az út átkanyarog a Som patakon, majd azzal párhuzamosan halad felfelé itt még alig észlelhetõ meredekséggel. A Rózsás oldal után kezd jobban emelkedni. Egy két túratársat elhagyok mire a kis fenyvesbe beérek, ami az egyik kedvenc helyem ezen a szakaszon. Úgy kanyarog az út a fák között, mint egy sikánokkal teli versenypálya. Hamarosan meglátom a Damasa szakadék hatalmas szikláit, valamint Zsotyeket és csapatát. Nem idõzök egy percet sem, teperek felfelé a sziklák mentén haladó meredek ösvényen. A tetején fújok egy nagyon és már száguldok is tova. A Köbölicz-tetõ elõtt még ismerõsökkel találkozok rögtön a visszafordító hajtûkanyar elõtt. Jó utat kívánok Ibolyának és Briginek is. A pontnál a megszokott kódkeresõs játék, csak most átkerült a tábla az út jobb oldalára. Megvan a kód, felírom, nyomás tovább.
Elérem a kék jelzést, amin beindul a száguldás lefelé. Káprázatos a kilátás innen Uppony illetve a Bükk felé, meg is torpanok az egyik kanyarban gyönyörködni egyet. Ahogy tovább futok az jut eszembe, hogy ez az út milyen iszonyúan sáros tud lenni, ha akar. Most meg mekkora mázli, hogy ilyen hideg van, és keményre van fagyva. Az elsõ Barcikámon, ami még az akkor leghosszabb 45-ös táv volt itt szabályosan el lehetett süllyedni. Mondjuk most sem egyszerû a haladás, mert az út elég barázdásra van fagyva, csak csetleni botlani lehet leginkább rajta lefelé. Lejjebb érve le is jövök róla, és az út mellett futok tovább lefelé. A falu rohamosan közeledik, míg végül elérem a pincéket. A fõutcán kék közkutak vonják fel magukra a figyelmem, de el is hessegetem a gondolatot gyorsan.. ugyan már, van vagy mínusz tíz, biztos el vannak zárva, ha meg nem már rég elfagytak. Aztán mikor az elsõhöz közelebb érek mintha víztócsát vélnék látni körülötte. Hmm, na akkor próba. És igen, ez folyik. Ezen eléggé lepadlóztam, de pár pillanat múlva már vedeltem a jéghideg vizet. A kis híd elõtt két túratárs enged elõre, amin meghallják, hogy mögöttük csörtetek. Kössz srácok. A következõ szakasz mindíg vegyes érzelmeket vált ki belõlem. Az Upponyi szoros fantasztikusan szép, az égbe magasodó szikláival, a hosszan elnyúló Lázbérci víztározó szintén szemet gyönyörködtet, de az a hosszú betonút, amin Dédestapolcsányig el kell jutni... na az nem a kedvencem. Nem vagyok jó síkfutó egyáltalán, így ezzel a hosszú autóúttal mindíg meggyûlik a bajom. Most viszont meglepõen könnyedén haladok, útközben eszegetek is, de nem sétálok bele sehol. Ez nagyon jó érzés. A tó nagyon szépen be van fagyva, egy két hatalmas rianást látni rajta itt-ott. Lassan de biztosan elérek a másik végébe, ahol egy nagy megolvadt foltban vadkacsák úszkálnak a tavon. A faluba beérve egy nagyobb csapat halad elõttem jó tempóban, de nem futva. Egy ismerõs arc tûnik fel közöttük.. Dani, hát te meg? Megtudom, hogy az elõzõ hétvége még benne maradt a lábában és most túl sok volt neki Szilvi tempója, így lemaradt. Na szép, gondoltam, akkor tényleg tolja a lány már megint. :) Rákanyarodok a templomra, majd berontok a ponthoz. Már épp ideje, mert éhes vagyok. Húha, itt aztán van kaja. Nem akarok sokat idõzni, így gyorsan betolok egy zsíros deszkát és utána küldök vagy két pohár teát, aztán viszonlátásra.
Fél 11 van. Friss pecséttel a lapomon tekerek vissza a fõútra, ami Mályinka irányába megy. Alig voltam a fûtött ponton, de így is fáztam mikor elindultam, úgyhogy igyekeztem visszamelegedni. Az úton egy idõs nénivel vívok ádáz küzdelmet, Õ kerékpárral nyomja elõttem és meg próbálok felzárkózni. A verseny egy kapualjban ér véget, ahol letámasztja a járgányt az út szélén és beslattyog. Így már nem nagy kunszt beérni, mégis diadalittasan haladok el a drótszamár mellett. Lehet egyénként még Mályikáig sem értem volna utól. :) Hû, de hosszú ez a falu.. amikor aztán elérek az elágazásig, ahol piedcat barátom álmai egyszer már szerte foszlottak megkönnyebbülök, itt a falu vége tábla is. Viszont azzal a lendülettel kezd el emelkedni az út a végeláthatatlan messzeségbe. Na ez be is tesz, leginkább sétálgatok felfelé, néha próbálok csak futást imitálni. A vége felé azért megjön a kedvem és nyomom felfelé amíg át nem billenek. A lejtõ jól esik, de nem tart sokáig, Mályinka utcái is az égbe vezetnek, azonban ebben a faluban rövidebb szakaszt kell abszolválni. A tûzoltószertárnál letérek a betonról az ösvényre, ami még mindig igencsak emelkedik. A kis tanyát, ahol most is kutyák ugatnak balról kerülöm. Feljebb az erdõben birkák bóklásznak minden fele, páran próbálják õket összeterelni éppen. Lassan elérem a Csondró völgy alját, ahol máris megkezdõdnek a patakátkelések. Az egyiknél nem figyelek eléggé, és olyan talajról próbálok elrugaszkodni, amelybe belesüllyedek. A hideg víz áttör a cipõn és a lábam idegsejtjei máris élvezhetik a különlegesen frissítõ élményt. Nem ejt kétségbe a dolog, tudom, hogy hamar visszamelegszik a lábam és utána már nem fog zavarni. A mesésen szép völgy sokadszorra is lenyûgöz, ide mindig érdemes visszatérni. A barlangszállás környékén hangokat hallok fentrõl, egy nagyobb csapat lehet odafent. Az Ámor forrásnak leolvasom a kódját, de nem állok meg inni, elég lesz majd a Mária forrásnál. Közben egy túratárs tûnik fel a távolban elõttem. Hajtok utána, de csak nem akar közeledni. Õ is fut, ahol tud. Komótosan érek fel a Mária forráshoz, ahol aztán tényleg megkóstolom a kristálytiszta vizet. A neheze megvan, innen már csak egy kis mászás és fent vagyok a Látóköveknél, ahol kirándulók hadával találkozok szembe. Itt már nagyon hideg van, és a földön is megmaradt egy kevéske hó. Igazi zima. Az ösvényen végül felérek a gerincre, majd ki a mûútra. Innen már látni a Szentléleki turistapark bejáratát. Az úton épp szembe fut velem egy farkas horda.. egy bükki meg két tiszteletbeli farkaslány. :) Az egyik Urs, a másik meg hát nézzenek oda.. Szilvi. Úgy látszik mégsem reménytelen a hajsza. Befutok a kapun, ahol egy férfi igazít útba, hogy a "kocsmába" kell mennem.. megköszönöm, bár tisztában voltam a dologgal. ;) Benyitok a kedves kis faházikóba, ahol jó meleg fogad sok kajával piával. Eléggé elkészültem felfelé, így szinte azonnal lezuhanok az elsõ padra és elkezdek tápolni. Ez most nagyon kellett. Kifújom magam, aztán sietek a többiek után.
Az indulás kemény. Borzalmas hideg van így a meleg helyiség után. Vacogok mint macska a hóban, a futás sem megy rendesen egyelõre. Két srác után iramodok, akik elõttem indultak el a pontról. Az út jobban emelkedni kezd, de annyira nem, hogy visszamelegítsen. A srácok lemaradnak. Végre elérem a sárga jelzést, amin letérek a mûútról. Még egy izmos emelkedõ jön a piros háromszögön felfelé. Épp csak elindulok rajta, mikor Farkasék szembe jönnek lefelé. Lassan, de biztosan felérek Örvénykõre, ahol a Jókai emlékmûrõl kell leolvasni az elkészítésének dátumát. Megjegyzem, majd leírom a következõ pontnál. Egy gyors pillantás a szép kilátásra, ami itt fogad. Nem semmi. Látszik a Tátra is, olyan szépen kitisztította a nagy szél a levegõt.
Szedem a lábam visszafelé. A sárgán most jobbra fordulok, majd elérem a kéket, ahol megkezdõdik a nagy ereszkedés. Már megint elbambulok futás közben és valami párhuzamos útra terelõdök, de nem sokkal lejjebb észreveszem a hibát és megtalálom a jelzést. Jól haladok lefelé, de Buzgókõ alatt Kalotai Levi úgy ér utól mintha sétálnék. Tolja neki rendesen, szépen el is tûnik elõlem. Farkasgödör után válik egyre nehezebbé a terep. A Harica patak völgye nem egyszerû feladat. Az úton keresztbe dõlt fák hadán kell átvergõdni, az út köves is és a patakon is át kell jutni. Nem is oldom meg tökéletesen a dolgot, egyszer a térdem verem oda, egyszer a bokámat. Szidkozódok rendesen, ez a völgy leamortizál. A végén még kavarok megint egyet, de sikerül kijutni a kék keresztre, ahol találkozok Szilviékkel. Tardonára együtt érkezünk meg, de a nyílt részeken már nem egyszerû futni, iszonyat erõs szél fúj, ami borzasztó hideg is. Küzdelmesen érünk el a ponthoz, az Ági presszóban. Itt önkiszolgáló pecsételés van, mivel én szabadítom ki a pecsétet a nejlonból, nyomkodok bõszen mindenkinek. Elköszönök és indulok is tovább.
Kint olyan hideg van, hogy már a plussz réteg sem segít, amit az elején még azt hittem feleslegesen fogok hozni magamon. Hát ennyit arról, hogy megúsztuk a idõjárásjelentésben beharangozott ítéletidõt. Nem úsztuk meg, itt van teljes erejével. A jeges orkán erejû szél pont szembe fúj, ahogy haladok kifelé a faluból a mûúton. Úgy mar bele az arcomba, hogy már szinte fáj. Olyan erõsen fúj, hogy ha rádõlnék lehet megtartana, mert haladni alig tudok elõre. A horda most kicsit lemarad, én elkezdek futni, már amennyire bírok a viharral szembe. Érzem, hogy ez itt most nagyon kemény lesz. A következõ pontig gyakorlatilag nyílt terep végig, ki vagyunk szolgáltatva a tomboló jeges szélnek. Összeszedem magam fejben, és elhatározom, hogy próbálok ezen minél hamarabb túl lenni. Ez nem volt egyszerû. Szörnyen fáztam és sokkal könnyebb lett volna visszafordulni és hátszéllel gyorsan visszavonulni a jó meleg presszóba.. :) De nem lehetett, menni kellett elõre. Visszanéztem, és láttam, hogy jön a kis csapat is mögöttem szépen. Urs vágta elõl az utat a haragos elemek között. Nagyon lassan haladtam, és nagyon küzdelmesen. Elértem az elsõ buszmegállót, de tudtam, hogy még sok van a pontig. Már alig vártam, hogy bejussunk újra az erdõbe. Mindegy hol, mindegy merre, csak innen el. Szép lassan felzárkóztak a többiek és végül együtt értük el az út melletti bóját, ahol újabb kódot kellett felírnunk magunknak. Ahogy beértünk a fák közé, csökkent a szél ereje, és megkönnyebbülhettünk. Ez nem volt semmi.
A most elõttünk álló kaptató a Nyír völgyön át fel a gerincre már gyerekjátéknak hatott ezek után, habár önmagában elég intenzív emelkedésrõl van szó. Felfelé pótoltam az elveszett energiákat és tápoltam minden félét. Itt már csatlakoztak a rövidebb távok is, így ismét be kell vetni egy-két kikerülõ manõvert. Felérünk a piros jelzésre, amin most már csak be kell csorogni Barcikára. No persze tudom, hogy ez nem ilyen egyszerû, mert ez a szakasz annyira hosszú és monoton, hogy jócskán meg tudja nehezíteni a végét.. nem árt kicsit elõre rákészülni lélekben. Mivel már korábban rájöttem, hogy az Ebecki-tetõ valami távoli rokonságban lehet a Múzslával (ez már az lesz... vagy mégsem?), ezért most egész könnyedén ment a dolog. Na meg persze ott voltak a többiek is. Régebben volt már, mikor egyedül a sötétben nagy hóban botorkálva nagyon befordulósra sikerült ez a rész.. Az utolsó dombokról nagyon szép kilátás nyílik Tokaj felé, a környezõ falvakra. Az utolsó pontot egy kis viskónál találjuk, ahol pecsételünk gyorsan és már száguldunk is lefelé a hegyrõl. Milyen jó, hogy most nincs lefagyva az út. Könnyedén lecsorgunk. Már csak hidat kell megtalálni a Tardona patakon, és már látom a sporttelepet. Az önmûködõ bejárati ajtó illedelmesen beenged, és már ott is termek a célban. Nem is néztem útközben az órát, hogy hogy állok, csak a végén láttam, hogy 7:55 lett a vége, aminek nagyon örültem. A célban aztán kaptam gratulációt, kitûzõt, emléklapot, kaját, piát meg kényelmes fotelt a hátsóm alá, amiben aztán jól megvártam a többieket, miközben rápihentem az újabb hosszú vezetésre hazáig. :)
A túra, a rendezõknek hála, hozta a formáját. Ha nincs ez a hatalmas szél és ordító hideg, akkor nagyon könnyû lett volna az idei, úgyhogy azt hiszem az is teljesen rendben volt így. Újdonság volt most idén, hogy díjazták a leggyorsabb teljesítõket, nem is akármilyen frankó kis hátizsákokkal.
Nagyon örültem, hogy újra ott voltam és megcsinálhattam, köszönöm a rendezést! Igaz, hogy elég messze van sok helyrõl ez a túra, de megéri az idõt és a pénzt, mert visszaadja azt élményben bõségesen.
