Szigeti Harmincas 15km

Érdekes túra volt ez. Párommal kellemesen meglepődve vettük észre a túrakiírást az interneten, és
rögtön be is terveztük a rövid távot (16km) vasárnapra, gondolván, hogy az majd jó kis levezetése
lesz a szombati Őszi 30-asnak. Akkor még nem tudtuk, h a szombati túra milyen megpróbáltatásokat
állít elénk. De ez egy másik történet.. Szombat este kicsit megtépázva, de még mindíg szilárd
elhatározottsággal készültünk a túrára. Előre lehetett sejteni, hogy nem a szokványos ttúra lesz,
mert ez ugye Budapest belsejében fog zajlani, utcákon, hidakon. Azért mi bakanccsal, esőgatyával,
esőkabáttal szerelünk, számítva az előző napi elázás folytatására, aminek az időjósok esélyt is
adtak.

A starthoz valamivel 9 előtt érünk. A rendezőség három nevezési asztalkával fogad az uszoda bejáratánál.
Először csodálkoztam a dolgon, de aztán rájöttem, hogy nem csak túrát szerveznek, lesz valamilyen
futóverseny is a helyszínen. Át is irányítanak kedvesen az első bepróbálkozásnál egy másik asztalhoz,
ahol a teljesítménytúrára lehet nevezni. Meg is tesszük. Kicsit még tetvészkedünk, pár perccel később
indulunk mint a lapon szerepel. Az útvonalleírás gyakorlatilag egy rövid felsorolás amiben az érintendő
sziget/utca/híd nevek szerepelnek sorban. A soványka papírból még ennyi derül ki, hogy pontőrökkel
nem nagyon fogunk találkozni, inkább kis magánakciókat kell majd végrehajtani az adott ellenőrző helyeken,
ami két kategóriába sorolható:
1. valamilyen tereptárgyat kell megtalálni, és feljegyezni bizonyos tulajdonságát a lapra
2. valamilyen tereptárgyra erősített tasakot kell megtalálni, és abból kivenni az előre belehelyezett
szórólapokból 1-t

Az első pont máris a Margitszigeten volt, egy templom melletti szobor névadóját kellett leolvasni
és feljegyezni, arra vettük tehát az irányt. Alighogy elindultunk, lecsapott ránk egy operatőr kamerával
a nagy magyar királyi televíziótól, és vad filmezésbe kezdett. Mint megtudtuk tőle, alig indultak a
túrán, és ki vannak éhezve pár felvételre a ttúrázókról is. Nem csodálkoztunk nagyon, h kevesen indultak,
mivel a túra nagyon későn lett meghirdetve a neten, az éves túrafüzetből pedig teljesen kimaradt. Úgy
tűnt teljesen, hogy egy hirtelen jött ötlet szülhette meg a rendezőségnél 1-2 héttel az esemény előtt,
h milyen jó lenne a futóverseny mellé ttúrát is szervezni. Ami rendben is lenne, csak úgy látszik nem
sikerült eléggé promótálniuk. Elköszönünk a kamerás emberkétől, és tovább sietünk a pont fele. Hamar
el is érjük és begyűjtjük a nevet. Egy túratárs ér utól minket, és kicsit tovább menve nagyon nézelődik.
Útbaigazítjuk, hogy azt a templomot keresi, amelyik pont most hagyott el 20 méterre. :) A következő pont
egy szoborcsoport Budán a Fő tér felé. Irány az Árpádhíd.

A hídon nagy a forgalom, visszasírjuk az előző napi jó bakonyi levegőt,
de legalább most a szél eső nélkül fúj csak. A célutcához hátulról, a hév megálló
felől közelítünk, kis kerülővel. A magányos túratárs utól is ér közben minket. Felírjuk a rejtvény
megfejtését. Továbbindulva kimegyünk teljesen a hév mellé, és ott haladunk előre. Később kiderül ez nem
volt a legjobb ötlet, elfogy az út, visszakanyarodunk az egyel beljebb haladó utcára. Romos raktárépületek
mellett haladunk el. A következő állomás az Óbudai szigeten lesz, irány a K híd.

A Filatorigát megállónál átkeltünk a sineken és megcéloztuk
a sziget bejáratát. Ahogy átértünk a hídon balra le kellett fordulni
egy keskeny földútra, amelyik a parttal párhuzamosan haladt a sziget északi vége felé ahol majd a pont
lesz. Megkönnyebbülés volt a lábunknak a földút a beton után. Végre fák vesznek körül, bár a hely még
így is hagy némi kívánnivalót maga után, fura alakokkal találkozunk. Útközben egy biciklis túratárs halad
el mellettünk. A sziget végén a pont úgy van megjelölve a szövegben, hogy "az ottlévő fák egyikén lévő
irattartó"-ból kell kivenni a szórólapot. Elég sok fa volt arra. :) A fene vigye el végülis erdőben voltunk.
Meresztgetjük a szemünket mindenfele. Én már előtte is arra gondoltam, h biztos kiteszik valahova teljesen
a sziget szélére a pontot, ezért szinte biztos voltam benne, hogy nem az úton lesz amit keresünk. Közben
a biciklis kollega jön visszafele, és érdeklődik, hogy megtaláltuk -e. Nem. Mi sem. Három fele indulunk ;)
A srác visszafele egy dózerúton a part irányába, én egy kis ösvényen a dzsumbujba a part irányába, párom
fent az úton maradva keresgél tovább. Végül a bicajos srác megtalálja a pontot, hoz is nekünk szórólapot
belőle.

Megtaláljuk egymást, megköszönjük, jó utat kívánunk, majd indulunk visszafele. Most ugyanis vissza
kell menni ugyanazon a hídon, majd az újpesti vasúti összekötő híd fele kell venni az irányt a Népszigetre.
Ez egy elég hosszú szakasz volt, ami izgalmak nélkül, a betont koptatva és Buda újabb már-már oszlásnak
indult lerobbant (avagy ahova egyébként sose jönnénk) részeit megismerve telt. Végre nagy nehezen elérjük
a vasúti hidat. Kételkedve és gyanakodva közeledünk. Eddig még csak vonattal mentünk át efféle hidakon.
Egy ideig nem is láttam, hol lehetne gyalog ezen átjutni. A töltés egyre csak magasodott mellettünk, a
tetején csak egy sínpár futott, út nem, ez lentről is látszott. Egyszer csak balra egy feljáró szerűség
tűnik fel, de le van zárva. Szerűseg inkább, mert ezt már nehéz feljárónak nevezni. Nem másztunk át
a kerítésen, de nagyon nézegettem, hogy hol lehet még felmenni, merthát valahogy fel kell jutni. Kicsit
később vezetett felfele egy ösvény a már magasabban húzódó "feljáróra", a tetején a kerítés meg volt
törve, be lehetett slisszolni. Felmásztam megnézni. A fenti út nem illett a városképbe. Nem nem.
Egyáltalán nem illett semmilyen bennem levő "út"-ról alkotott képbe sem. Kicsit dzsungel, kicsit
urbanikus, nagyon szemetes, nagyon lezárt. Páromnak mindenesetre segítettem feljutni, és elindultunk
a fura úton felfele. A faltól a korlátig fákkal és gizgazokkal volt benőve az egész, egy kis ösvény
vezetett felfele, ami viszont le volt betonozva, ez így együtt elég érdekes képet adott. :)) Már
bánom, hogy nem fotóztam le. Feljutottunk, de fent megint le volt zárva az út kerítéssel, ami már
átment volna a hídon a vasút mellett. A másik oldalt viszont láttuk, h nincs lezárva. Na szép. Akkor
át kéne jutni vhogy. Persze le kellett mászni, és megkerülni az egész kócerájt, majd újra fel. Találtunk
lefele egy másik lejárót, ami már jobb állapotban volt, de a végén ez is le volt zárva, úgyhogy megint
átkommandóztunk. Át a híd alatt, mikor pont megérkezett egy vonat a fejünk fölé, iszonyat robajjal. Azon
izgultam, hogy senki ne legyen épp a wc-n. A töltés másik oldalán viszont nem találtunk feljárót, csak
egy nagyon meredek ösvényt felfele, amin felszenvedtük magunkat és megint csak (már-már rutinosan)
átvergődtünk a kerítésen, ami itt ráadásul magasan is volt. Fent az úton épp jött pár biciklis egyén,
néztek is nagyon minket. ;) A következő pont fele haladtunk a hídon, ami a Népszigeti oldalon a híd
lábánál várt minket egy "étterem" formájában, amiről megint csak fel kellett jegyeznünk egy adatot.

Útközben a hídon utólért minket a biciklis kollega, aki a 30-ast nyomta minden bizonnyal. Lekavarogtunk,
majd elindultunk keresztül a szigeten a déli vége felé, ahol a gyalogos híd várt minket újabb ponttal.
Itt már hosszúnak tűnt nagyon az út át a szigeten, a betont már érezte a talpunk a bakancsban. Útközben
azon tűnődtünk, hogy mehet itt a bolt az itt lévő vendéglátó helyeknek. Ez is elég lepukkant hely
benyomását keltette. Mikor elértük a hidat cseperegni kezdett az eső, de hamar el is állt. Újabb pont
várt minket szórólapokkal a túlsó oldalon.

Itt már tudtuk, h időben vagyunk, lassítottunk mert Timinek nagyon fájt a lába.
A gondok még az előző napról gyökereztek, de most igazán kellemetlen. Battyogtunk
tovább kesze kuszán utcákon, míg végül el nem jutottunk az Árpád híd másik végéhez. Újra vissza a
Margitszigetre, majd végig a Hajós Alfréd sétányon. Itt várt az utolsó pont, szórólapokkal. Vettünk
belőle, majd haladtunk tovább az úton az el-el suhanó futók mellett, akik épp aznapi edzésüket
bonyolították.

Kicsit odébb mégtöbb futót láttunk meg, csak ők már versenyeztek. Egy fordítónál rendező állt
ügyelve a futók helyes kanyarodására, és jöttek a versenyzők szép számmal. Kellemetlen volt nagyon,
hogy nekünk is ezen az úton kellett haladni, így óhatatlanul zavartuk a rendezvényt. Ez szerintem nagy
figyelmetlenség a rendezők részéről, főleg, ha tudjuk, hogy mindkét rendezvényt ők szervezték. :) :((
Nem kellett volna a végét egy útvonalra rakni a futóversennyel. Talán jövőre a másik oldalra rakják a
túra befutóját. Végül beértünk szintidőn belül, kaptunk szép kitűzőt meg egy átlagos oklevelet, meg
még a biztonság kedvéért pár plussz szórólapot (már tele volt a hátizsák velük) :)

Meglepődve láttam, hogy borzasztó kevesen indultak a távokon. 5 ember a röviden, 8 a "hosszún" és ketten
bicajjal. Az 15 akárhonnan is nézzük. Keseregtek is emiatt. Mondtam, h talán jövőre, ha rendesen
meghírdeti többen eljönnek, az tuti. És végülis nem volt egy rossz próbálkozás.
Felhívták a figyelmünket, hogy van ellátás is, ugyanaz mint a futóknak, onnan kérhetünk. A futók frissítése
viszont még verseny közben működött, fiatal lányok adogatták a futóknak a poharakat. Nem nagyon akartam
ott zavargászni őket, de aztán úgy döntöttünk megnézzük mi a választék. Energiaitalok, kekszek, kis
gyümölcs. Szóltam az egyik lánynak, hogy a túrán vettünk részt, elvennénk innen valamit, nehogy kinézzenek
minket onnan, mintha csak odavetődtünk volna egy kis ingyen piáért.. majd elvettünk 1-1 poharat, leültünk
a Duna partra, pihiztünk egyet, mielőtt hazaindultunk. Mit is mondjak még?? Városnézős, tájékozódós..
..érdekes túra volt ez.. :))

Őszi 30-as Teljesítménytúra a Burok-völgyön keresztül

Őszi 30-as Teljesítménytúra a Burok-völgyön keresztül

2005.09.17.

A Burok-völgy egy olyan hely, amit régóta szerettem volna már megnézni, de valahogy úgy hozta a sors, hogy
eddig sosem jött össze. Hajdanán sokat jártam a Bakonyt magántúrák és néhány teljesítménytúra keretében, de
az utóbbi 4-5 évben egyáltalán nem voltam arra. A völgyhöz legközelebb 1999-ben jártam a Tési fennsík 50-en,
mikor közvetlen a felső bejárata mellett haladtunk el Ervin barátommal. Hallani persze sokat hallottam már
róla, és tudtam, hogy nagyon egyedi, szép hely, de nem egyszerű végigjárni.
Most itt volt hát a nagy lehetőség, ez a túra erről a völgyről szól. Másodszor rendezik meg, és most idén
ki is néztünk magunknak.

Várpalotára háromnegyed nyolc körül érkezünk, a startot hamar megtaláljuk, jó helyen van. A művelődési ház
impozáns látványt nyújt. A bejárat előtt egy idősebb úr betessékel minket amint észrevette a szerelésünket,
látva, hogy biztos a ttúrára jövünk. Odabent főleg a rendezőség képviselteti magát, de 1-2 túrázó is lézeng.
A rendezők nagyon kedvesek, figyelmesek. Nevezünk, megkapjuk az ellenőrző lapot, ami inkább kis füzetecske.
A leírás nagyon jó benne, másfél oldalon taglalja az útvonalat. Résztáv adatok is vannak, meg egy remek
fénymásolt térkép, ami használható minőségű és még az útvonal is ki van húzva rajta zöld filccel. Ami
hiányzik belőle (minimális jelentősségű dolgok, teljesen jó volt így is) az egy szintmetszet, meg az össz
táv infó, mert így csak összeadogatva lehetett kiszámolni, hol is járunk. Bónusznak meg még volt benne egy
két oldalas leírás a Burok-völgyről.

Kereken 8 órakor indulunk. A művházból kilépve a kint álló rendező mutatja is, hogy melyik utcában kell
elindulni, mert itt az elején még jelzés nélkül kell megtenni pár száz métert. Elindulunk az enyhén emelkedő
úton felfelé. Kicsit fázunk, hűvös van. A szél erősen fúj, az égen messzebb csúnya sötét felhők tornyosulnak.
Az előző napi jó idő aznapra már szerte foszlott, a túra nevéhez illően meghozta az őszt. Sajnos az is
nagyon valószínű volt, hogy nem ússzuk meg szárazon, előbb vagy utóbb esni fog. Emiatt szedtük is a
lábainkat, hogy minél többet mehessünk szárazon. Elérjük a piros jelzést, most már azt kell követni. Egy
pár, akik rögtön utánunk indultak megelőz minket, de nem szakadnak el, előttünk haladnak. Egy elágazásnál
kicsit keresgéljük a jelet, végül meg is leljük, nincs gond. Ahogy kiérünk a városból az út letér a betonról
egy széles földútra. Itt már ritkák a jelzések, megpróbálunk figyelni. Közben a távolban a felhők egyre
nagyobbak és sötétebbek. Aggasztóan csüng a levegőben a vihar. Úgy tippelem, hogy még egy óránk talán
azért még van. Elérjük a Tés fele vezető aszfalt utat, és átkelünk rajta, ahogy a leírás is írja.

Itt kezdődtek a gondok. Az odáig vezető szép nagy út hirtelen köddé vált. Folytatás az nincs. A párral együtt
keresgéljük hol mehet tovább az út. Nagyon halovány alig kitaposott ösvénykék vannak, de abból viszont
több fele is van választék. A szöveges leírás sem segít igazán, a fenyves erdősáv mentén haladjunk tovább
szövegből csak az hiányzik, hogy melyik oldalon, mert balra is, jobbra is erdősávot látunk (elég távol
egymástól), köztük pedig egy nagy mező. Végül a balra induló kis ösvényen indulunk, jelzést sehol nem
találtunk. Párszáz méter után már gyanús, hogy rosszfele jövünk, mert még mindíg semmi jel a fákon. Úgy
döntünk, hogy megnézzük a másik oldalon mi van. Átcaplatunk a gizgazos mezőn. A párom óvatosan lépdel a
huplis terepen, félti a bokáját. Kicsit lemaradunk, a pár már kiért egy dózerútra és a jelzést keresik.
Jelzés továbbra sincs, de az út jó fele megy. Én azért visszaszaladok, mondván megnézem visszafele nincs
-e jel. Ők is elindulnak visszafele. Kisebb elágazáshoz érünk, én egy töltésfélére mászok fel és elindulok
egy kis kijárt ösvényen, a többiek tovább a földúton visszafele. Végül meglelik a jelzést, de nagyon furán
nem az úton megy, hanem keresztbe. Gyakorlatilag kiugrik a bozótból, átmegy a frankó dózer úton és vissza
a dzsindzsásba. Nem nagyon látjuk, hogy hol kéne itt nekünk menni, mert út az nem nagyon van, de a jelzés
egyértelműen befele vezet a sűrűbe a villanyvezetékek mentén. Nekivágunk mind a négyen. Minimál ösvény van,
ez annyira új jelzés lehet, hogy még velünk járatják ki a hozzá tartozó utat. Szúros bokrokba akadunk bele
egyfolytában. Nehézkesen haladunk, de a jelzésen. Egymást kérdezgetjük értetlenül, miféle út ez? A kavarással
meg a nehéz előrehaladással kicsit aggasztóvá válik a 7 órás szintidő. Meg kellesz húznunk, ha be akarunk
érni, mert azt tudjuk, hogy a völgy sem lesz egyszerű téma. A dzsungelharc egy gyönyörű mezőn ér véget,
ahonnan fantasztikus kilátás adódik a távolabbi sziklás hegyekre. Nagyon szép, kicsit elidőzök a fényképező
géppel. Timi közben követi a párt, loholok utána, futva beérem. Újra erdőszélen haladunk. Az 1. EP az inotai
víztározónál van, már nincs messze. Egy elágazásnál egy bizonytalan kis csoportot veszünk észre az erdősáv
másik oldalán. Tanakodnak, valószínűleg nem találják a jelzést, ami még továbbra is apró ösvényen halad,
de már járható minőségben. Ahogy észrevesznek minket, utánunk indulnak. Innen már hamar a ponthoz érünk.
Igaz majdnem elmegyünk mellette, mert a pontőrök a viharos szél elől bemenekültek a két erdősáv közé a másik
oldalra, onnan kiabáltak nekünk mikor megláttak. A pont mellett hatalmas báránycsorda legelészik. Egy pásztor
vigyáz rájuk aki érdeklődve nézi végig a pontnál zajló eseményeket. Pecsét helyett egy öntapadós matricát
kapunk a lapunkra. A pontőrök útbaigazítanak a következő szakaszt illetően, ahol le kell térnünk a piros
jelzésről, és szalagozást kell követnünk. Arra is figyelmeztetnek, hogy nehogy felmásszunk majd arra a
távolabb látszó hegyre, hanem előtte balra kanyarodjunk le a völgybe. Indulunk tovább.

Kis tanya mellett haladunk el, egy leláncolt kutya heves ugatásba kezd mintegy versenyre kélve az egyre
hevesebben fújó széllel. A tanya mögött nagyon szép kopasz tetejű dombok látszanak. Követjük a szalagokat
és végül elérjük ismét a visszacsatlakozó piros jelzést. Most mi haladunk elől, a pár mögöttünk. Egy
elágazásban nem találjuk a jelzést egyik ágon sem, két fele indulunk. Hárman rossz fele, nem találunk
továbbra sem semmit. Bizonytalanul visszamegyünk az elágazásig, ahol a másik úton is elindulunk. Arra
találunk végül jelzést. Ez jó, viszont cserébe elkezd esni az eső. Ez már annyira nem. Alig megyünk 10
métert újabb nagy elágazásba érünk. Közben beér minket a hátunk mögött jövő hármasfogat, akik idősebb
férfiakból állnak. Tanakodunk immáron heten, hogy melyik lehet a jó út. A szép vastag földút balra
lekanyarodik egy völgybe, két kisebb viszont felfele megy meredeken a hegynek. Visszaemlékezve a pontőrök
szavaira egyértelműen a lefele menő útra tippelünk, viszont a jelzés kicsit feljebb a villanyoszlopon
megzavar minket. Nem egyértelmű merre is mutat. Úgy döntünk először megnézzük azért mi van fent. Ekkor
leszakad az ég. Az eddig szemetelő eső hirtelen megered, mint amit dézsából öntenek. Gyorsan kirángatjuk
az esőkabátokat a táskából. Mindenki beöltözik, az egyik túratárs esernyőt nyit esőkabát helyett. Feljebb
érve úgy tűnik, mégiscsak felfele kell menni, mert végül ott is van jel. Alig látunk valamit, az eső szakad,
az út hirtelen csúszni kezd a sártól, az erős szél pedig nem csak a vizet nyomja a pofánkba, hanem az
esőkabát sisakját is oldalról. Kellemetlen így meredek emelkedőt mászni, közben arra gondolok, hogy így
már kezd esélytelen lenni a szintidőn belüli beérés. Ilyen körülmények között nem tudunk jól haladni.
Ahogy lejtőhöz érünk segítek a páromnak a csúszós terepen, együtt egyensúlyozunk. A párocska végül feladja.
Megállnak tanakodni, kérdem mi a baj? Azt felelik, hogy visszafordulnak, ilyen körülmények között nincs
semmi értelme továbbmenni, a java még csak most jön. Valóban, még sehol sem voltunk. A srác egyébként
rövidgatya pólóban (meg most már persze egy esőkabátban) nyomta, még nezni is rossz volt. Timivel összenéztünk,
minden rendben, összeszorított foggal indultunk tovább. A cipőink már beáztak, úszott a lábunk. Hegytetőről
ereszkedtünk lefele, borzasztó kellemetlen volt a szembeszél, ami ontotta ránk a vizet. Az hármasfogat után
haladtunk, lassan de biztosan ereszkedve. Jobbra tőlünk lent egy hatalmas völgy volt, mögötte egy nagyobb hegy.
Valószínűleg arra értették a pontőrök, hogy nem szabad megmászni. A nagy esőben örülünk ha látjuk az ösvényt,
jelzést nem tudunk figyelni, valahol el is vesztjük. Leérünk egy dózer útra.. Valahol találkozunk 3 emberrel,
akik szintén feladták, és elindultak visszafele. Elérünk egy elágazáshoz, aminek egyik ágán sincs jelzés,
balra indulunk kicsit távolodva a völgytől. Pár perc után gyanűs lesz a dolog, megállunk tanakodni.
Az én ellenőrző füzetkém már csak egy ázott massza volt, mert valamiről a térképet is muszáj
volt nézni. Kellett volna hozni egy műanyag mappát.. de hát ki gondolt erre.. Rájövünk, hogy nekünk úgy
Isten igazából már lent kéne menni abban a völgyben, amitől mi éppen távolodunk. Visszaindulunk az úton,
és az elágazásnál a másik úton megyünk tovább. A völgy nagyon meredek, nem lehet csak úgy lesétálni.
Párhuzamosan haladunk a völggyel. Ez eddig jó. A hármak megállnak tanakodni, mi elől megyünk tovább az
úton, ami végül lejteni kezd, és a völgy fele kanyarodik. Ez jó! Végül szépen levezet minket a völgybe,
ahol meg is találjuk az elveszett jelzést. Végre! Az eső még mindíg szakad. A cipőinkben már áll a víz
és tiszta sár minden. A dózerúton egy helyen olyan nagy pocsolyával találkozunk, hogy alig tudunk
átevickélni, csak úgy ment, hogy egy lábbal beleálltam a trutyiba, ugy segítettem párom a csúszós útszélen.
Nemsokára kiérünk egy tisztásra, és egy bólyát pillantunk meg. Hurrá! Itt a pont. 8,4 kmnél járunk. A
pontőrök egy kis kőépületből szaladtak elő, ahova az eső elől húzódtak. Kérték hogy álljunk be egy fa
alá, és ott adtak egy újabb ragacsot a lapra. Az én lapomra már nem ragadt, csuron víz volt. Úgy adtam át
nekik a lapokat, hogy itt van egy füzet, meg egy saláta. A térképen a zöld filc teljesen szétfolyt. Kicsit
beszélgettünk, majd indultunk tovább, ismét szalagozott szakasz következett. Közben látjuk, hogy beérnek
a többiek is.

Az út majdnem megint becsap minket, de az utolsó pillanatban észrevesszük, hogy a szalagok nem az úton
folytatódnak, hanem balra letérnek egy csapásra. Azaz inkább fel, mert emelkedik. Felérve egy másik
nagy dózerúton folytatjuk az utunkat a Burok-völgy felé. Vissza-vissza nézek, hogy a többiek jönnek -e,
de sokág nem látom őket, arra gondolunk, hogy továbbmentek a lenti úton. Végül meglátjuk őket, nem
kavartak el. Arról beszélgetünk, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna egy közelebbi túrára menni.. könnyebb
tereppel, eltévedések nélkül.. De a fő attrakcióért jöttünk, ami még hátra volt. Az eső végre kezd alábbhagyni,
és mire elérjük a völgy bejáratát már csak csepereg. Lassan lekerülnek a kapucnik, majd kicsit odébb az
esőkabátot is bedobjuk a tatyóba. Pont jókor. Még az hiányzott volna, hogy itt végig essen. Sár az persze volt,
néhol akkora, hogy majdnem otthagytuk a cipőinket. Az a kimondott ragadós süppedős agyag, néhol 10 centis
krátereket hagytunk. Hosszű menetelés kezdődött, több helyen kerülni kellett, mert nem lehetett továbbhaladni
az egykori kijárt úton a keresztbe dőlt fák és dzsumbuj miatt. Én nagyon élveztem, igazi vadregényes környezet.
Ahogy beljebb haladtunk egyre többet kellett akadályokat mászni. A völgy oldalában szép sziklafalakat
csodálhattunk meg. Szép látványban nem volt hiány, de elég lassan haladtunk a sok mászás és kerülgetés miatt.
Pedig ahol lehetett haladni, ott iparkodtunk. Feltűnt mögöttünk, és lassan beért a hármasfogat. Beérünk
még pár embert, akik éppen pihennek a kidőlt fákon ülve, majd ők is utánunk indulnak. Így megyünk tovább,
és végül megpillantjuk a pontot. Újabb ragacsokat kapunk az ellenőrző lapra, amit már meg se próbálok
felragasztani a lapomra, csak a zacskó belsejébe teszem. Kicsit beszélgetünk a pontőrökkel az eddigi
útról, de nem sokat időzünk.

Haladni kell, ha be akarunk érni. Még mindíg sok van a völgyből, és azt még nem is sejtjük, hogy az
akadályok itt még fokozódnak. Útközben szóba elegyedek az egyik idősebb túratárssal, akiről
kiderül, hogy Ő a Kinizsi Encián egyik őstagja, és a K100 egyik alapítója. Vagyis a hazai
teljesítménytúrázás egyik létrehozója. Jól elbeszélgetünk az Encián rendezvényeiről, majd végül mi Timivel
lemaradunk kicsit. Az út már folyamatosan emelkedik, kifele haladunk a völgyből. Lassan javul a terep,
óriási fák mellett haladunk. Itt viszont iszonyú sok csalán álldogállt az út mentén, amiből néha-néha
kaptunk egy-egy szép adagot. Aztán azok is elmaradnak, tágasodik az út és végül felérünk Királyszállásra,
a műútra. Derékig sárosan ugyan, de még időben vagyunk, ez jó. Innen már nem lesz nehéz lecsorogni
Várpalotára. Ahogy haladunk az úton, felötlenek bennem az egykori Tési emlékek.. Elérjük az elágazást,
ahol egy autó parkol, mellette egy férfi álldogál. Először azt hisszük, hogy előrébb hozták a pontot ide,
de kiderül, hogy nem Ő a pont, csak útbaigazít minket. Megmutatja, hogy nincs messze a pont, már látni
onnan a sátrat ahova menni kell. Iparkodunk is arrafelé. A pont remek pihenőül szolgál. Sörsátor alatt
állnak a pontőrök, itt van ellátás. Finom zöldalmát meg csokit kapunk, vizet is lehet venni. Itt kicsit
összejön pár ember amíg ott vagyunk, de aztán mi tovább is indulunk immáron lefele a Csörget-völgybe.

Út közben néhány technikás szakasszal is találkozunk, le-fel hullámvasutazunk kisebb puklikon, de alapvetően
lefele ereszkedünk. Ez a völgy is nagyon tetszik és itt jól lehet haladni is leszámítva egy két csúszós
meredek részt. A hármasfogat ismét beér minket, elengedjük őket. Egy elágazásban kicsit keresgéljük
a jelzést, de nincs sehol. A meredekebben lejtőn indulunk el, ami egy hid alatt vezet el. Ez a jó út, de ez
csak száz méterrel később derül ki. Onnan viszont jó a jelzés végig. A környék egyre nyíltabb lesz, újra
körülvesznek a kopasz tetejű szép sziklás dombok, és hosszú menetelés után meglátjuk Várpalota házait a
távolban. Jól haladunk, nem is kell rohanni az idő miatt. A városba beérve ismerős lakótelepen megyünk
keresztül. Várjunk csak! Ez nem lehet az.. nem, nem. Maradjunk annyiban, hogy nagyon hasonló utcákon
haladunk, mint ahol indultunk.. még hosszan követjük a kék kereszt jelzést, most mi érjük be a masik kis
csapatot a cél előtt nem sokkal. Kis keresgélés után feltűnik a művház újra. Jó kis túra volt ez a
megpróbáltatások ellenére is, ebben megegyezünk még az utolsó métereken. Nagyon jó beérkezni a célba.
Mint mindíg. Az időnk 6:40 lett. A rendezők itt is profin teszik a dolgukat, kapunk mindent, kaja is van.
Uborkás zsírosdeszkák, ásványvíz meg kapunk egy-egy kis dobozos üdítőt is. Kicsit félrevonulunk enni egy
asztalhoz. Érdekes volt, hogy éppen valamiféle előadás készülődhetett, mert folyamatosan érkeztek az emberek.
Szépen csinosan, ahogy kell, néztek is minket (varacskos disznókat) rendesen ;)

Összekaptuk magunkat, elköszöntünk, és indultunk is haza, mielőtt megint rákezd esni, mert még mindíg jól
el volt borulva odafent. Nagyon jó volt ismét a Bakonyban, végül már egyikőnk sem bánta, hogy mégis ezt a
túrát választottuk aznap. Köszönjük a rendezést!

Képek a túráról:
http://kep.tar.hu/qvic/50175979#2