Pata túra 2007

Ezen a szombaton az Online túra volt a vetélytársa a Pata túrának. Az Online mellett az szólt, hogy közel van, nem visz el sok idõt, igaz, az útvonala lerágott csont. A Pata viszont elsõ rendezés és olyan útvonalon vezet amerre még nem jártam. Az elõtte való napokban leesett egy adag hó, ami a Mátrában állítólag meg is maradt. Ezt persze Pestrõl nehéz volt elhinni, mert ott csak esõ esett és csúnya szürke volt minden. Az elsõ havas túra idén... kecsegtetõ. Ezután már nem is volt kérdés, hogy hova megyek.

Ferót veszem fel elõször, majd pár percre rá piedcat is bepattan a verdába és már repülünk is Gyöngyöspata felé. 7-tõl van rajt, mi 6:45 körül parkolunk le az iskola épülete elõtt. Odakint eléggé hideg van, dideregve készülõdünk a csomagtartóban rámolva, majd irány a suli. A nevezés nagyon gyorsan zajlik, nincs tömeg. Végül 7:06-kor nekivágunk a "Nagy-táv"-nak. Az igazolófüzet elsõ ránézésre is jó, sallangtól mentes, de minden rajta van, ami kell. Leírás, térképvázlat, pecsételõhelyek rész-szint és rész-táv adatokkal. Hónak nem sok nyomát látjuk, de a nem is olyan messzi távolban magasodó Havas hegy látszólag tényleg havas.. valamennyire.. olyan deresnek tûnik inkább onnan lentrõl. Egy-két kanyar után már mászunk is fel meredeken az elsõ ponthoz, ami a Várhegyen van a falu szélén. Itt két fiatal lány pecsétel nekünk. Odafentrõl nagyon szép kilátás tárul elénk. Ahogy Pata elterül odalent a völgyben és távolabb hegyek magasodnak elveszi pár percre a figyelmünket. A falu másik oldalán lévõ kisebb laposkás hegy kiköpött mása a déli Bükkbõl jól ismert Nyomóhegynek, így azt rögtön el is kereszteljük. ;) A lányok útbaigazítanak, innentõl szalagokat kell követnünk egy darabon, és már megyünk is tovább.

Útközben többször megállunk egy-egy fénykép kedvéért. Szerencsénkre a fagyott talajon jól tudunk haladni. Hosszan megyünk eléggé feltúrt utakon is, itt meg is jegyzem, hogy ez visszafelé megolvadva nem lesz kellemes. Ahogy feljebb és feljebb érünk megjelennek az elsõ hófoltok. Juhé! Egy hócsata? Na ez még kevés ahhoz.. de nyomjuk tovább rendületlenül, és egyre csak nõ és nõ a hófoltok mérete és mennyisége, míg végül egybefüggõ hatalmas lepellé nem válik. Mi csak ámulunk és bámulunk, és nagyon élvezzük az utat felfelé. Jelzés nem nagyon van, pedig kéne lennie, de nem gond, mert a szalagok tövábbra is vezetnek. A hó már több mint 10 centi és vigyorogva gázolunk benne felfelé menet az 599 méter magas Havasra. Hát ez a hegy nem viccel, beváltotta a nevéhez kapcsolódó elvárásokat. :) A teteje felé már érezzük is, hogy dolgoznak a combizmok a porhóban. És alig gyõzünk bámészkodni a porcukorba öltözött fákban és tájban. Fotózunk is rendesen. A csúcson pecsétet kapunk.

Lefelé még mindíg a szalagokat követjük. Egy hirtelen jobb kanyarral ráfordulunk a Gyepes völgyre, ahol egészen hihetetlen módon olyan jelzett úton haladunk, ami nincs is. Azaz van, de jelzés zéró, az út meg hát.. mindenki menjen el és nézze meg. Egy élmény, komolyan. Ahogy lejjebb érünk a hó lassan eltûnik. A szalagok azonban rendületlenül terelgetnek minket. Egy ideig.. aztán mikor a Mész oldalhoz érünk már azokból is kezd kifogyni a szufla, és szinte pásztázzuk a hegyet a szalagokat meg az utat keresve. És ez egy jelzett turistaösvény. Durva. Végül aztán elérjük a sárga sávot és onnan már nincs probléma. A János vára alatti pont az erdõ közepén van. A pontõrök saját bevallása szerint õk is nehezen találtak oda. :) Várat nem látunk onnan, azonban megtudjuk, hogy nemsokára etetõ ponthoz érünk.

Teljesen úgy hangzott a dolog, hogy ez gyakorlatilag a következõ kanyart jelenti, de ahogy csak mentünk és mentünk leesett a tantusz, hogy az bizony majd csak a Hidegkúti turistaháznál lesz, ami még 5 kilcsi. Aprítjuk a métereket, és útközben újra megjelennek a hófoltok, majd a teljes hó lepel, majd azon vesszük észre magunkat, hogy közel 20 centis hóban gázolunk, és azon töprengünk, hogy miért is nem hoztunk kamáslit magunkkal. A cipóbe már régen betört a hó felülrõl, és tocsogtunk a vizes zoknikban. Na jó, piedcat bakancsban volt, neki egy kicsit késõbb ázott be a baki, de az is megadta magát. A turistaháznál már csak pislogunk, alig hisszük el, hogy itt bizony kemény tél van. Valahogy álomszerûnek tûnik az egész így Pestrõl érkezve. A házban aztán tényleg kapunk szuper ellátást, de olyat, hogy alig bírom otthagyni a pontot. Többféle meleg tea, kenyér hegyek, diós és mákos beigli hadseregek várják a pusztulást.

A pontot jó meleg is volt, így indulás után didergünk kicsit. Most érezzük, hogy azért hideg van ám. Kell pár száz méter, mire visszamelegszünk. A Tót hegyese felé haladva sem csökken a hótakaró, gyönyörû fehérbe öltözött fenyves mellett haladunk el. A pont elõtt kicsit elkavarunk és ráteszünk kicsit a távra, de aztán visszafordulunk és megtaláljuk a tovább menõ utat. A pontra magára igen komoly emelkedõ visz fel, fent viszont a pontõr olyan helyen állt, ahonnan nincs kilátás. Feró tudta, hogy kicsit arrébb van egy tisztás az oldalában, ahonnan van, de a szûz hóban most nem másztunk el arra, hanem elindultunk visszafele a háromszögön.

Egy darabon ugyanazon az úton kellett menni, ahol feljöttünk, utána viszont Fajzatpuszta felé vettük az irányt. Egy nagyon hosszú szakasz következett, ami viszont nem telt el olyan lassan, mert kocogtunk lefelé szinte végig. Nagyon nagy élmény volt a hatalmas porhóban futni lefelé, úgy éreztük, és kicsit újra gyerekekké váltunk. A sok lefelé közben még azért a Kávát megmásszuk, ahonnan újra iszonyat szép kilátás volt. Aztán le le és le, míg végül elérjük Fajzatpusztát. Itt megint kínálgatnak minket minden félével, de mi most megelégszünk egy-egy pecséttel is. Itt váltott sárrá a hólepel elõször. Igazi sárrá, ez már nem volt megfagyva, viszont még nem is ragadt, szóval azért tudtunk haladni. Mikor visszaértünk a Havas lábához, majd másodszor is elkezdtük mászni, a sár visszaváltott hóra. Menet közben a Kántoraljai pontõrrel találkozunk, aki szembe jön velünk az úton. Mozgó pecsételõpont. :) Felmászunk a Havas oldalába, majd még egy kicsit feljebb, de a tetõre már nem, mert elindulunk lefelé Pata irányába. Na itt kezdõdött az igazi nagy sár. És ez ragadt mint a fene. Már kínunkban röhögtünk, akkorára nõtt a cipõnk a ráragadt agyagtól. Lassan és nehezen haladtunk elõre a reggelrõl már ismerõs úton. Újra szalagokat követtünk, amik a Danka-patakhoz tereltek minket. Ez már a falu széle volt, de innen már egy nagy kerülõ várt ránk a falu másik végébe.

Útközben a pincesort kerestük végig, de nem nagyon találtuk, aztán mikor végigértünk a körjelzésen és már a fõúton haladtunk az iskola felé már lemondunk az utolsó pontról. Hát itt aztán egy deka pince sincs. :) Végül egy túratárs segített nekünk, aki valamennyire ismerõs volt a környéken (bár Õ is rossz irányban jött utánunk), és együtt megtaláltuk a lejjebb lévõ pincéket, így ide is szép nagy kerülõvel értünk az ellenkezõ irányból. Késõbb beláttam, hogy figyelmetlenek voltunk, mert a leírásban szerepel, hogy merre kellett volna mennünk, de késõn olvastuk el. A pincéknél borokkal kínálnak. Mivel vezetek nem iszok, csak megkóstolom egy-két korttyal.

Innen aztán már hamar megtaláljuk az iskolát, ahol még felfújható befutó kapu is fogad minket.
A célban újra eszem-iszom, csoki hegyek, lekváros és zsíros deszkák, tea, sportitalok várnak ránk. Három féle kitûzõbõl választhatunk, az oklevél is tetszik. Mindannyian nagyon elégedettek vagyunk a túrával. A rendezés példás, a szalagozás bár nem volt tökéletes, de azért nagyon sokat segített, az ellátás szuper, az útvonal gyönyörû és egyedi. A táv kicsit többnek tûnik talán, de ez biztos, hogy a terep nem volt könnyû, jóval több idõt és energiát vitt el a túra, mint amivel elõzetesen számoltunk. Ez nem egy könnyû harmincas, maradjunk annyiban. Igazi kis kuriózum túra. És ami a havat illeti.. Ha ezek után mégsem lesz tél, úgy mint tavaly történt, akkor is elmondhatom, hogy de bizony volt tél. Igazi, hamisítatlan. A Mátrában, 2007 november 17-én.

http://picasaweb.google.com/qvic78/PataTRa2007

Piros 85(g) 2007

A Piros túrák felett hosszú éveken keresztül mindig csak átsiklott a tekintetem. Nem fogott meg igazán benne az útvonal, meg a Budapest környéki turistautak. 2005-ben piedcat barátom viszont nagyon készült a P85-re, és engem is belerángatott a dologba. Elhatároztuk, hogy együtt indulunk rajta. Aztán es sajnálatos baleset miatt én nem voltam üzemképes a túra napján, így piedcat egyedül vágott neki, és sikeresen teljesített. 2006-ban aztán Ritchy elhívott az 50/A-ra futni egyet. Bár a futás nem ment valami fényesen egyikőnknek sem akkor, és az időjárás sem kényeztetett minket, azért az meglepett, hogy alapvetően milyen kellemes kis túra ez. Akkor elhatároztam, hogy jövőre mindenképp jövök a hosszútávra. Sajnos a jobb térdemet megint sikerült leharcolnom három héttel korábban, és még mindig nem százas. Koránt sem az, de van olyan állapotban, hogy elinduljak a túrán vele, és tudjak tartani egy 6-os átlagot. Ezzel persze kockáztatom, hogy utána nagyobb gondjaim lesznek, de ezt most bevállaltam. A túra előtti tervezés oroszlánrészét megintcsak piedcat vállalta magára. Készített remek időtervet is. A fáma arról szólt, hogy korán indulunk és próbálunk a pontokra nyitás környékén megérkezni és a végén egy 15 órás teljesítéssel zárunk. A sors fintora, hogy végül piedcat nem tudott idén eljönni a túrára. Akkor hát eljött az idő, hogy kiegyenlítsem a mérleget.

Szombat reggel egy kis autós kavargás után fél 6 körül parkolunk le Feróval a Rómaifürdő hév megállónál. Ő és Laki az 50/A-t vállalták be mára, egy jó kis kilépős tempóban. A szervezők még az előkészületi munkákkal vannak elfoglalva, de hamarosan beindul a nevezési procedúra. Mivel próbáltam minél inkább véghezvinni piedcat terveit, ezért most én is igénybe vettem a csomagszállítást, amit egyébként nem szokásom. Semmi olyat nem bízok soha szervezőkre, amitől mondjuk a teljesítésem függhet, azokat inkább cipelem (fejlámpából rögtön kettőt is), ezért csak egy doboz sört meg egy kis ennivalót csomagoltam egy szatyorba, amit aztán kis keveredés után sikerült oda elhelyeznem, ahonnan majd Nagykovácsiba szállítják. Laki 6-ra ér a starthelyre, így végül 6:07-kor vágunk neki a távoknak együtt. Ekkorra már kisebb tömeg gyűlik össze a résztvevőkből is.

Az új rajthelytől nem túl izgalmas az a plussz 1 km Csillaghegyig, de beszélgetve hamar lezavarjuk. Csillaghegyen végre rátérünk a lényegre, a piros jelzésre. ;) Most már csak ezt kell követnünk, más dolgunk nincs. A K100-ról ezt az utat már jól ismerem. A Hegymászó utca környékén egy futó robog el mellettünk, de az emelkedő aztán Őt is megfogja. Ahogy beérünk az erdőbe kilépek én is. Ha tartani akarom piedcat időtervét, akkor most le kell dolgoznom azt a 7 perces hátrányt, amit a későbbi indulással összeszedtem. Magárahagyom Lakit és Ferót, és adok a Róka-hegynek keményen. A József-hegyi tanyák mellett végigkocogok. Az enyhe emelkedőn a térdem kifejezi nemtetszését. Rögtön gyaloglásra váltok.. ez így veszélyes lesz. Az Ezüst-Kevélyt óvatos mászom, nem sietek túlzottan, a lejtőkön aztán gyorsítok. Az idő kellemes, nincs túl hideg, nem fúj a szél sem. A Nagy-Kevélyre Zsotyekékkel együtt érek fel. Olyan kilátás fogad, hogy szóhoz is alig jutunk. A felhők alattunk úsznak, egy-két magasabb hegy csúcsa ki-ki kandikál belőle a távolban. Gyönyörű szép. Tovább galoppozok a pontig, ahol aztán csinálok pár képet is a csodás kilátásról. Az első emberek egyike lehetek, mert a rendezők egy "apa, kezdődik" kétségbeesett felkiáltással fogadnak. :) 7:15 van, 5 perccel a hivatalos nyitás előtt kapom a pecsétet. Az előzetes terv szerint pont nyitásra ( vagy pontnyitásra? :)) ) kellett volna érkeznem, szóval a kis hátrányt sikerült bőségesen ledolgoznom. Ennek én nagyon örültem, a térdem kevésbé.

Alig indulok tovább pár méterrel lejjebb megint cibálom elő a fényképezőt, mert a Ziribár irányában még elképesztőbb látvány fogad. A hegyen felszínét követve folyt rajta a felhőréteg, úgy nézett ki mint valami megboldogult kémia órai kísérlet. Lefelé visszafogott tempóban ereszkedtem, és szép lassan beleérkeztem a felhőbe magam is. A nyeregbe érve kiértem belőle. Innen hosszú kényelmes lejtős út következett Csobánkáig. A tempót is nagyon kényelmesre lehetett most venni, időm bőséggel volt, ha nem sietek, még akkor is pont nyitás előtt érek a Tölgyikrekhez ezt tudtam. Itt fogalmazódott meg bennem a már fentebb említett szójáték, miszerint nem pontnyitásra szeretnék megérkezni a ponthoz, hanem pont nyitásra (ami mondjuk azt jelenti, mikor kiér a pontőr a posztra). Az lenne az ideális. Útközben egy elágazásnál kutyák tűnnek fel az úton, aminek nem örültem nagyon, de pár pillanat múlva előkerültek a gazdik is. Leérve a Csobánka melletti hegyekről Topiék érnek be és húznak el mellettem. Arra gondolok, hogy mennyit kellesz várniuk a pontnál, ha ilyen tempóban nyomják végig. :) A műúton gyalogolva haladok kifelé a településről. Közben még egy futó beér. Együtt érjük utól Bubut, aki egy hatalmas hátizsákot cipel. Topiék megállnak beszélgetni vele. Rögtön gyanús volt, hogy ekkora zsákkal Bubu nem végigmenni készül a túrán, hanem mondjuk pontőrködni. Hamar ki is derül, hogy Ő a pontőr a Tölgyikreknél, beállunk hát mi is a sorba. Itt most nem fogunk sietni sehova. :) Bubu zsákja láthatóan jó nehéz, ezért felajánlom neki, hogy ha van benne külön cipelhető valami, akkor adja ide belőle. A második próba után sikerül rávennem, hogy osszuk szét a cuccokat a zsákból. A többiek is bevállalják a cipekedést, így mindenkinek jut valami cipelnivaló, leendő pontőrünket sikeresen tehermentesítjük. Jó érzéssel tölt el a "közmunka", így mi is részt vettünk a túra szervezésében. Ez az öt kilóméter így komótosan, cipekedősen, de jókat beszélgetősen telik el. Kitárgyalunk pár túrát, felidézünk pár mulatságos pillanatot 'jókedvű' pontőrökről. :) Természetesen jelen túra sem ússza meg történetek nélkül, különösen a budaörsi cél változékonysága ad okot némi derült eszmefuttatásra. A Salabasina kútnál Bubu megáll és megnézi közelebbről is a forrást. Mi tovább cammogunk, már kicsit türelmetlenül a pont felé. Azt találgattuk, hogy vajon melyik szatyorba rejtette Bubu a pecsétet... khm.. Időben voltunk még persze, ami a nyitást illeti, sőt meglepően pontosan számította ki az érkezést Gábor, mert végül 3 perccel a hivatalos nyitás előtt érkezünk meg. Végre lerakjuk a nehezékeket, nyithat a pont. A cipekedésért járó dupla adaggal nem élek, de a cukorka igazán jól esik most. A pecsét mégjobban. ;) Közben viszont Laki és Feró tűnnek fel az úton. Vigyorogva konstatálják, hogy jól beértek. :)) Na de most már pecsét mindenkinek, aztán induljunk.

Együtt indulunk ismét tovább jó tempóban. Sikárost hamar elérjük, ami után jön az elterelt kék jelzés, majd fordulunk is rá Dömösre. Egy darabig még emelkedik az út. A nagy beszégetés közben a piros háromszög mellett úgy megyünk el, hogy észre sem vesszük. Nem mintha arra kéne menni, csak az is szóba került pont. Utána aztán megnyílik a Szőke forrás völgy és elkezdünk ereszkedni. Kocogásra váltunk. Egy kis csoport a műutat választja a jelzés helyett. Mi maradunk a köves és hullámosabb ösvényen. Gyorsítok lefelé remélve, hogy a Dömösi pont hamarabb nyitva lesz valamivel. Távolodok a többiektől. A térdem már érzi a terhelést újra, fáj a tempó köves úton, de makacsul rajta maradok végig. Elérem végül a műutat, nemsokkal később viszont újra lezúgok róla, most már egyenest a patakvölgybe. A táj pazarr, megállok fotózni. A sziklákon átugrálok a patakon és iparkodok tovább. Elrobogok a forrás, majd a kápolna mellett és kis kanyargás után visszaérek a műútra. Útközben elég sok turista jön velem szembe, a Rám szakadék irányába. A hely népszerű, mint mindíg. Bekocogok a faluba, és a megszokott kanyarban már én is röhögök, mikor újra meglátom Topiékat. Szólnak, hogy akár le is dőlhetünk egy félórára... annyi van még nyitásig.. a pont sehol. Nagyon szép idő van, a nap hétágra süt. Leveszem a felsőmet és leülök a padkára. Furi, hogy egy évvel ezelőtt itt majd meg fagytam olyan hideg volt. Szépen érkeznek a többiek is sorban. Tanakodás indul, hogy a templom felé el kéne azért néznünk hátha most ott a pont. Elindulunk, és tényleg ott találjuk a már teljesen működőképes személyzetet. Larzen 10:25-kor nyomja a pecsétet. A terülj-terülj asztalkám nagyon jókor jön, éhes is, szomjas is voltam már. Neki is álltam a kenyereknek, meg a piának. Tök jó, hogy még szép választék is volt, nagyon jól esett a frissítés. Negyed óra alatt sikerül feltankolni.

Elköszönök a ponttól és jókedvűen indulok tovább. A jelzés kicsit megy a főút mellett, majd felkanyarodik balra. A temetőnél nem várt akadály állja el utunkat, a turistautat elkerítették, így kerülni kell a ravatalozó felé. Ezt egy kis táblára ki is írták. Hátra arc. A kis kitérő után újra a jelzésen nyomulok felfelé. Jó tempóban haladok és a térdem is csendben van, aminek nagyon örülök. Az út hosszú és eseménytelen a Szakó-nyeregig, ahova fél 12 fele érek. Pecsét.

Onnan aztán jó kis szuszogós mászás, majd hosszú enyhébb emelkedők jönnek. Ahogy közeledek Dobogókőhöz, úgy nő meg a szembe jövő vasárnapi (na jó, szombati) turisták száma. A köszönés teszten több mint a fele elhullik... A Rezső kilátó dugulásig megtelve, majd onnantól már a jelzett ösvény is végig. Kocogok a pontig egy kicsit. Pont dél van, mikor a bélyegzőt rányomják a lapomra. Még egy két ember éppen nevez a huszas távra. Ez klassz, piedcat tervei tovább élnek és virulnak, sőt van 10 perc tartalékom is.

Olyan viharosan indulok tovább a pontról, hogy elfelejtek vizet inni a kék kútból, persze itt még nem tűnik fel a dolog. Helyette viszont előkotrom az egyik banánt a zsákból és azt majszolom lefelé kocogás közben. A Matyi büfében nem panaszkodhatnak a forgalomra, rengetegen pihennek a padoknál. Elég forgalmas a jelzett út is, kerülgetem az embereket lefelé. A Fagyoskatonáig elhagyok pár rövidtávos túratársat is. Innen meredek lejtőn zúgok lefelé Pilisszentkereszt irányába, ez megint nem esik jól a térdemnek. Itt kezdem el érezni, hogy szomjas vagyok. Iszok a camelbak-ből, de reménykedem benne, hogy találok majd egy csapot is. A faluban a lejtő egy utcában folytatódik, amin leérek az elágazáshoz. Itt kiszúrok egy csapot, amit meg is rohamozok. Nincs elzárva. Jól esik a tiszta hideg víz, megtankolom magam. A kifelé vezető hosszú egyenes úton szerelést igazítok, rendezkedek kicsit. A nagy bal kanyar után egy útjelző tábla figyelmeztet, hogy ketten együtt futni veszélyes. Még szerencse, hogy egyedül vagyok és nem is futok. :)) Végre elérem a földutat és letérek a betonról. Emelkedő kezdődik és az út hosszan halad egy szép nagy mező szélén mielőtt egy kanyarral bevág az erdőbe Pilisszántó felé. Egy kis lejtő, egy kis beton és máris elérem az egyik eltévedés veszélyes helyet a falu fölött. Egy rövidtávos páros itt meg is kérdezi tőlem, hogy biztosan jó úton vagyunk -e még. Megnyugtatom, hogy igen, miközben rámutatok egy éppen előbukkanó jelzésre. Kis ösvényen haladok lefelé, ami elég köves, viszont pazarr kilátás van a hegyoldalból a környező tájra. Az ösvény végén, ahol tovább lehet ereszkedni Szántóra éppen piknikezik egy kisebb társaság. Az előttem haladók szépen befordulnak a benőtt ösvényre, ahogy kell. Most nem kell senkit útbaigazítani. Gondolom én... aztán mikor utólérem őket, akkor rákérdeznek, hogy az az út megy -e Pilisvörösvárra. Hmm.. válaszommal kicsit lecsaptam a magas labdát.. oda sok felé haladva eljuthat az ember, de ha a túrán vannak, akkor jó úton haladnak. Továbbhaladva az egyik elágazásnál egy nagyon rossz helyre festett piros jelzés elvisz a málnásba. Utánam is jönnek, de aztán észreveszem, hogy az ösvény nem jelzett és visszafordulunk. Meg is lett utána a helyes leforduló. Hosszú enyhe emelkedő után érem el a Csanyapontot a Csévi nyeregben. Kapom az infót tőle, hogy negyedik vagyok a hosszúsok között. Na jó, igazából harmadik, mert az első futó pecsétek híján csak a távot teljesíti, nem a túrát. ;)

Kellemes lejtős hosszú egyenes erdei út jön, ahol kocogok tovább. Amint kiérek az újabb hatalmas mező szélére beugranak a tavalyi emlékek, így tudom, hogy merre tovább. Ezen a szakaszon megint sok embert utólérek. A rét végére is emlékszek szerencsére, ezért most a jó úton fordulok jobbra. :) Jön egy két rövid de szikár emelkedő, ahol kiköpöm a tüdőmet, de innen már hamar elérem azt a gyönyörű részt, ami a huszas táv leválása után következik. A fenyvessel tarkított kopár hegyekről ámulok-bámulok kicsit. Felhívom piedcat-t, hogy elmondjam neki hogy halad a piros project. Jól halad. Kis kanyargózás után leérek a Kopár csárda parkolójába, majd kicsit arrébb a pontra. 14:25 van, időm mint a tenger. Topiék éppen indulnak tovább. Leves még nincsen, de már szállítják errefele Pilisvörösvárról. Pecsételés után lehúzok pár pohár üdítőt és leülök az asztalhoz pár megfáradt túratárs mellé. Sorra érkeznek az emberek a pontra és egy negyed óra múlva befut a levest szállító autó is. Húú, épp időben, már sokan várjuk a jó meleg leveskét. :) Épp kezdtem dideregni, mikor végre belekanalazhatok a szuperre sikerült gulyásba. Nyammnyamm, ez isteni. 14:55-kor intek búcsút a pontnak, ez jó kis pihi volt, de most már indulás tovább.

Bár még hivatalosan nem nyitott ki a következő, nagyon közel lévő pont sem, de biztos voltam benne, hogy már ott is fognak tudni fogadni. Átvergődök a nagy forgalmú tizes úton, majd bevetem magam az erdőbe. Most érzem, hogy hideg van. A kezem fázik, így előkapom a vékony kesztyűmet, ami aztán szépen visszamelegíti azt. Csak úgy szép komótosan, jóllakottan sétálgatok felfelé a Kakukk-hegyre. Odafent már várt a pontőr.

Nem időzök, most inkább be kell újra melegedni. Pilisszentiván házai tűnnek fel a távolban. Egyenesen bevezet az út a faluba. Egy hosszú utcán haladok, a házakban kutyák ugatnak, a helyiek furcsán néznek rám, valahogy nem illek bele a szombat délutáni képbe. Az utca fogy és egy jobbkanyar után már kifelé haladok. Itt a Vadászrét környékén még sosem jártam. Kisebb turistaparadicsomot építettek ide, tetszett a hely. A falu szélén hatalmas focipálya, ahol éppen meccset játszanak, mellette büfék és egy hatalmas parkoló. A Jági tanösvény indul két irányba, az út mentén pihenőhelyek és információs táblák vannak kialakítva. Ahogy elhagyom a tanösvényt, a turistaút prózaibbá válik. Hosszú jellegtelen erdei úton haladok. Menet közben beér két futó, Szilvi és János. Elhúznak mellettem, a Hosszú árok elején lévő ponthoz akkor érek, mikor ők épp indulnak. Na innen már ismerős terep jön, nem kell annyira figyelni sem gondoltam ott akkor.

Jánoséktól kicsit lemaradva indulok utánuk. Egy tisztáson munkások fát pakolnak és szóváltásba keverednek egy arra járó turista párossal. Kicsit ordítoznak egymással a fatolvajlás témájában, aztán megindulnak egymás felé. Hmm.. Én inkább tovább haladtam a helyszínről. Az események közben egy elágazásnál Jánosékat követem mindenféle aggodalom (és bevallom körültekintés) nélkül. Ahogy haladunk a völgyben azt vesszük észre, hogy a jelek megszűntek. Ők ketten elől megállnak és Szilvi visszakiállt, hogy szerintem jó úton vagyunk -e. Válaszolok, hogy igen. Semmi kétségem nem volt, a Hosszú árokban haladunk, itt nem lehet eltévedni. Tovább indulnak Ők is, de jel még mindíg nincs. Elbizonytalanodok. Lehet, hogy mégis el lehet tévedni? A technikát hívom segítségül, betájolom magunkat, és láss csodát tényleg rossz helyen vagyunk.. ez a völgy nem az a völgy. Elindulunk a helyes út felé, a probléma csak annyi, hogy egy hegyen kell átkelnünk közben, ami nem volt benne a tervekben. Sebaj, ennyi időveszteség belefér. Végre feltűnik az út, és az úton Anna siet felfelé. Odakiáltunk neki, örülünk, hogy végre újra sínen vagyunk. Együtt veselkedünk neki az egyre meredekebb útnak. Kis küzdelem után felérünk a nagyszénási emlékfalhoz, ahol újabb ellenőrző pont vár ránk. 16:25-t mutat az órám.

A Nagyszénás megmászását nem ússzuk meg, ismét kemény emelkedő jött, de már legalább látjuk a végét. Odafent óriási meglepetésre szélcsend fogad minket a Nagyszénáson. Ilyet itt én még eddig nem tapasztaltam, Szilvi is nagyon csodálkozik a dolgon. A hegy másik oldalán felbukkan Nagykovácsi látképe, már csak le kell csorognunk. Már elkezdett szürkülni erősen, de a pontig még leérünk világosba simán. Iparkodunk lefelé, Szilvi diktálja a tempót elől. János és Anna kicsit lemaradnak. Már az utcákat rójuk, mikor olyanokat érünk utól, akik egyébként mögöttünk voltak.. no igen, ez a kis kavarásunk eredménye. Háromnegyed ötkor berongyolunk a plébániára, ahol afféle turista oázis fogad minket, kenyerekkel, üdítőkkel. Pecsételünk, és nekiállunk falatozni. Beérnek szépen sorra a többiek is. Már a második pohár üdítőt húzom le, mikor eszembe jut az ide szállíttatott csomagom. Meg is találom rögtön. Pár dolog benne maradt, amit eredetileg a start előtt akartam megenni, szóval egy részét csak bepakoltam a camelbak-be, a sört viszont lehúztam rögtön. Előkaparom a fejlámpát is, és otthagyom a remek kis pontot.

Odakint már sötét van, de itt még nem kell lámpa, van közvilágítás. A kesztyűt viszont másodszor itt veszem elő ismét. Elindulok a piros jelzés felé, majd azon át a hídon és megkezdem a mászást felfelé. Előttem ketten mennek látotávolságon belül. Jánosék is hamar utólérnek és elhúznak immáron hármasban. Én most úgy feltankoltam, hogy jobban esik a raérős tempó. Egyedül haladok immáron az erdőben. A többiek lámpafénye kezd távolodni. Az út folyamatosan emelkedik, de jól ismerem minden szegletét ennek a szakasznak, úgyhogy tudom mire számítsak. Mire felérek a piros háromszög elágazásához már nem látom a többiek fényét. A kesztyűt itt visszarakom a zsebembe. Helyreállt a rend a hasamban is, úgyhogy kocogásra váltok. Az ismeretlen párost hamar beérem, elzúgok mellettük. A Vörös pocsolya előtti nagy emelkedőt is lendületesen mászom és a tejéről újabb lámpásokat pillantok meg a távolban. Vadkerítés, piros kereszt balra el, és máris lefelé zúzok a piroson. Itt megjön a kedvem a futáshoz, és nappali tempóra váltok a sötétben.. :) Nem okoz gondot a terep, hamar befogom a hármas bolyt is. Most én hagyom ott őket. Mikor kiérek az erdőből egy tisztásra, a távolban feltűnnek Budapest fényei. Visszaértem hát. Arra gondolok, hogy most már csak annyi a feladat, hogy átjussak a város másik végébe. Lámpám fénye kutyákra esik rá az egyik elágazásnál, megtorpanok. Három kutya iszogat egy nagy pocsolyából az úton, az egyik felém szalad. Remek. A kutyák ugatnak, de meghallok egy hangot is, aki azt mondja, h nem bántanak. A gazdinál nem volt lámpa, így én nem is láttam, csak mikor még közelebb értem. Óvatosan haladok el mellettük, és újra kocogásra váltok. Elérem a Petneházy lovasklubot és a Fekete fejt. A hegy mászása erről az oldalról nem gond, a másikról lenne nehezebb. Odafent Joey üldögél egy sátorban. Négyen jártak itt előttem eddig.

Lefelé köves meredek út vezet, ahol nagyon figyelni kellett végig. Kiérek a műútra, amin még nappal is kellemetlen haladni az autók és a kanyar miatt, de most így a sötétben fokozottan. Mivel nem akartam a belső íven haladni, ahol még kevésbé látnak meg az autósok, ezért maradtam a jobb oldalt, ahol viszont hátulról jöttek a kocsik. Levettem a fejlámpámat, és kézből hátrafele is világítottam, mikor jött valami. Szerencsére nem hosszú ez a szakasz és hamar visszatér a jelzés az erdőbe. A Hárs hegy vár meghódításra. Lavírozok a sziklák és kövek tömkelege között felfelé, útközben megint kutyaugatást hallok a közelben. Próbálok egy bot után nézni az út szélén, de nem járok sikerrel, sehol egy használható darab. Felérek a körútra, ahol lassú kocogásra váltok és beérek Szépjuhásznéra. Még itt is folyamatosan keresgélek, de az erdő szinte steril mellettem. A budakeszi úton elég nagy a forgalom, kicsit várnom is kell amíg átérek. Követem a jelzést, ami szép lassan elkezdi mászni a Jánoshegyet. Mögöttem lámpák fényei tűnnek fel a távolban. Most lassabban haladok, és végre találok egy szép darab husángot is. Szilvi, Gyuri és János érnek utól felfelé menet. Beszélgetni kezdünk, mialatt az emelkedő egyre intenzívebb és elkezdődik a szerpentin kanyargása is. Hirtelen a semmiből feltűnnek a kilátó fényei. Mesés látvány a kivilágított Erzsébet kilátó. A ponton egy autó vár minket, ahol megkapjuk a 13. pecsétünket is. Váltunk pár szót a pontőrökkel, aztán indulunk is tovább.

Gyurival kezdünk el beszélgetni arról, hogy melyik túráról vagyunk olyan ismerősök egymásnak, aztán végül Ő jön rá a megoldásra, a Less Nándor 100-on mentünk együtt éjjel. A Piros útvonalát Ő már nagyon jól ismeri, most csinálja nyolcadszor a túrát, szóval rá hagyatkozunk ami a navigálást illeti. Nagyon jól haladunk, együtt kocog a vonósnégyes, közben Gyuri már előre vázolja az elkövetkező útszakaszokat. Útközben elhajítom a méretes botot a kezemből, ha együtt megyünk, akkor biztosan nem lesz rá szükség. Az élre állok, és diktálom a tempót. Jól megy mindenkinek a futás, vágjuk az utat a lámpákkal a sötétben magunk előtt. Keresztezzük a gyermekvasút sinjeit, majd még jó hosszan nagyon kényelmes széles földúton szedjük a lábainkat. Olyan gyorsan megy az idő így beszélgetve, hogy hirtelen feltűnik egy templom, majd valaki azt mondja, itt vagyunk. De hol is? Ez már Makkosmária? -kérdem én. Igen. -jön a válasz. Alig hittem el a dolgot. Nagyon jól állunk, 19:10 van. A ponton újra Larzen fogad minket a mondeóban. Kapunk egy meglepetés táblacsokit, amit alig bírok betuszkolni a zsákba. Kicsit beszélgetünk vele, most nem sietünk továbbindulni. Aztán mikor összeszedjük magunkat, elköszönünk, és ugyanolyan ütemes tempóban indulunk tovább, mint ahogy érkeztünk.

Jön egy-két trükkös elágazás, amit megjegyezni nem tudtam, mert még mindíg Gyuri irányított minket, úgyhogy csak átsuhantunk mindenhol. Az egyik lejtő aljában olyan szerencsétlenül lépek, hogy a másik térdem is megfájdul kicsit. Nem számít most már, nem kell sokat kibírniuk. A Végvári sziklána szép darab, jól meg is nézem magamnak. Azon töprengek, hogy jártam -e már erre. A többiek segítenek, hogy erre még a Meteor túra vezet, de arra sem emlékszem, hogy azon voltam -e már. Később rájövök, hogy nem, csak terveztem valamikor. Szóval ismeretlen tájak suhannak el mellettem. János lemaradozik tőlünk, látszik rajta, hogy elfáradt. Bevárjuk többször, ahol elágazáshoz érünk. A Piktortégla üregek után átmegyünk egy műúton, ahol csak visszakiálltunk neki, hogy majd egyenesen jöjjön át, és haladunk tovább tempósan. Elérünk egy bányaszerűséget, ami balra esik az ösvénytől, és hatalmas sziklák merednek a hegyoldalban. Csodás látvány még így sötétben is. Kicsit elmélázunk, mikor hirtelen egy fénypont tűnik fel a sziklák szélén odafent. János, te mi a fenét keresel ott? -kiálltunk oda neki. Ő kétségbeesetten keresi a levezető utat, kérdi is, hogy mi hogy mentünk itt le... Hát mi sehogy, a műút után Ő másfele jöhetett. Hajmeresztő látvány nyújt innen lentről. Szólunk neki, hogy meg ne próbáljon ott lejönni, menjen vissza a műútig, és ott keresse az egyenesen továbbinduló jelzett ösvényt. Vissza már nem mászunk, úgyhogy mi továbbindulunk, innen már egyértelmű az út. Hamar ki is érünk egy utcába, ahol már van világítás. Lekapcsoljuk a fejlámpákat, és robogunk tovább az utcákat falva. Szilvinek nagyon megy a futás, most Ő diktálja a tempót elől. Átkelünk a főúton, ahol Ő majdnem elfelejt balrakanyarodni. Együtt érjük el a Károly király utat, és pár méter után Szilvi nyit be a Városi klub ajtaján. Megérkeztünk. 20:08 van, szuper. Jobban ment mint amire számítottam, és egy órával jobb, mint amit piedcat betervezett mára. Topiék is itt vannak még. A díjazás része a gratulázió, kézfogás, és egy PIROS 85 grammos mogyorós táblacsoki, ami nagyon nagy ötlet volt. Jelvényt kapunk, ami nagyon szép. Az Erzsébet kilátó van rajta, és pont úgy fénylik, mint ahogy a Jánoshegyen előbukkant a sötétben. :)

Pihegünk kicsit, majd besétálunk hátra, ahol virslit és finom forró teát kapunk. Nagyon jól esik leülni és falatozni. Miután megvoltam mindennel elköszöntem és indultam is hazafelé. A buszmegálló nagyon közel van a céltól, és a busz is hamar megérkezik.. már úton is vagyok hazafelé. Ez egy nagyon jó kis nap volt.

A túra maximálisan beváltotta az elképzeléseimet és elvárásaimat. Nagy köszönet jár a szervezőségnek ezért. Külön örültem, hogy egy icipicit én is segíthettem a szervezésben az ellátás pontra cipelésével. A Piros túrák véglegesen átkerültek a 'nem vonz' kategóriából a 'tetszik, szeretnék jönni még máskor is'-ba. Köszönöm a társaságot azoknak, akikkel együtt mentem bármilyen szakaszon is. Jövőre veletek végig a piroson! ;)

Falasok(k) 50 2007

Bevallom úgy indultam erre a túrára, hogy akarok egy jó időt futni rajta, akármilyen meleg is lesz útközben. Tavaly is futottam, akkor is meleg volt, és az a túra nagy tanulságokkal szolgált. A hátam teljesen szétment a sok izzadástól és a táska dörzsölésétől, merő seb voltam utána. Azóta beszereztem pár dolgot (új teljesen sima technikai póló, új camelbak, és hámosító kenőcs) amikben nagyon bíztam, azoknak a tesztje is volt ez most.
A rajtba korán (legalábbis az induláshoz képest), még 8 előtt érkezek, hogy bőven legyen időm mindenre, és minél több rajtolóval is találkozhassak. Sok ismerős arc vár a Szépjuhásznénál. Közülük is inkább a futó sporttársak kötik le jobban a figyelmemet, mert most én is futásra készülök. Larzennel és Rushboy-jal beszélgetek, van bőven időm. A felszerelés még a kocsiban pihen. Larzen elárulja, hogy sietnie kell haza, ezért mindjárt indul és siet, ezt alátámasztotta az is, hogy 8-kor fogja magát és búcsút int. Danitól kérdem, hogy Ő mikor indul, de már Ő sem nagyon akar várni, mert a rendezők bíztatják, hogy már nem lehet gond a pontnyitásokkal. Pár perc múlva Ő is szélnek ered. Én direkt a pontok miatt várok többet, azt számolgattam, hogy ha tényleg csak 13:55-kor nyit az utolsó a kilátónál, és 14:00-kor a cél, akkor larzen hivatalosan 6 óránál jobbat nem mehet. :) Én még körbejárom a környéket, megnézem a szerdai tájfutó edzőversenyek egyik hajdani helyszínét, kicsit melegítek, eszek, felcuccolok. Jó kis hajsza lesz, már dörzsölöm a tenyerem. Egy verseny akkor jó, ha jók az ellenfelek. Rush-sal már többször futottunk együtt, tudom milyen remekül nyomja, larzen meg már régi (gyorsasági)motoros. És voltak még futók, akiket nem ismertem, szóval láthatóan komolyodott a mag. 8:40 előtt pár perccel visszaosonok Vlaszijékhoz. Épp zárják az ötvenes nevezést befele, ami 8:30-ig tartott. Kérek egy időt, és 8:40-kor indulok a mezőny után.
Egy futó bajtárs még ott marad a rajtnál, szóval nem én leszek a sereghajtó. Lassan indul be a dolog, de direkt nem hajtom az elejét. Az első meredekebb emelkedőt sem futom meg teljesen, kell egy kis asszimilálódás.

Az első pont még így is nagyon hamar jön, mivel marha közel volt. :) Innen zúzás le a bokatörően köves úton a Hárs hegyről. Leérve egy kis kellemetlen szakasz a műúton az autók mellett lavírozva, majd ismét be a sűrűjébe. Kemény mászás jön fel a Fekete fejre. Itt senkivel nem találkozok. Jobb is. Nem látják, hogy milyen kényelmesen sétálgatok felfelé futócuccban. Eheh. ;)
Már most meleg van, de szerencsére a felhők jönnek mennek, ahogy Aigner papa mondaná. A csúcson egy párocska fényképez. Ez egy "hurrá, megvan az első komoly hegy" feliratú lesz majd az albumba. :) Teljesen rendben is van. Zihálok nekik egy sziasztokot, mert a vége felé már futogattam is valamicskét, aztán csavarok lefelé végre sebességben. Mennyit futottam már erre te jó ég. Kedvenc futóútvonalamon haladok már a starttól kezdve. Le a Fekete fejről, át a Petneházi lovak mellett (simi-simi), a piros kitérőjét szigorúan végigkövetve, a piros keresztig az emelkedőt végigfutva, a piros kereszten lefelő őrült módjára száguldva.... hóóóóó.. álljunk már meg. Ez a szokásos futásom, de most nem erről kéne itt firkászni. Szóval tekerjünk csak vissza a Fekete fejig. Száguldás le, addig oké. Lovak balról, stimmt. Simi? Nem, az most nincs, de csak azért, mert egy kisebb csapat simogatja éppen a magát nem kérető, hanem kényeztető pacit, aki kidugta a buksiját a karámból. És különben sem akarok olyan könnyen "Egy"-ről a "Kettő"-re jutni. :) De legalább jót vidulok az ábrázatán, mikor ráköszönök. A pirosat követve? Nem, ez sem stimmel, most kivételesen vágom a pirosat, mivel a túra azt a szép kis kanyart izomból chop-polja (ezt csak azért írtam így, mert egy egykori angoltanárom képe villant be éppen, aki (amúgy henteseket megszégyenítő) kétkarú szilaj gémeskútként gesztikulálva magyarázta nekünk annó a "cut" meg a "chop" közötti különbséget. De hogy jön ez most ide?
"a piros keresztig az emelkedőt végigfutva" Naja, még mit nem? Hiszen útközben egy ellenőrző pont is van... Bár az igaz, hogy arra számítottam, hogy az elágazásnál lesznek, mint tavaly, és mint a kiírásban is szerepel, úgyhogy majdnem piknikező turistáknak néztem őket, és tovább is futottam kicsit, miután aztán betyáros hátra arccal megoldottam a dolgot. A búcsú olyan viharosan gyorsan zajlik, hogy pár méterre járok már, mikor odakiáltanak, hogy kérek -e karamellát, amit egyébként imádok. Nem kössz-szel rövidre zárom a dolgot, nehogy eszembe jusson visszafutni. :) Megszívom a camelbak-et, hogy hát ha más nem, ez legalább van, de azért köszönöm a kínálást.
Csoportokat hagyok el, pont annál az elágazásnál is, ahol a 25-ös táv elválik az 50-estől. Apropó, hogy is volt?
"a piros kereszten lefelő őrült módjára száguldva" Na a nagy fenéket mentem én most arra, irány a Vörös pocsolya meg a Nagy-Kopasz. A csapat viszont elfordul a kereszten. Aztán pár méter után én is visszafordítom, de csak a fejem. És látom, hogy Ők viszont meggondolják magukat, és mégis inkább utánam jönnek. Hú vazz, kilógnak a szaftos kolbászok a táskámból, vagy csak rájöttek, hogy kevés lesz nekik a 25? Nade koncentráljunk a terepre. A pocsolya után nagy szintvesztések jönnek, majd azoknak a visszaszerzésén kell hosszan fáradozni. Nézd már! Egy Vándorköszörűs! :) Végül elérem a piros háromszöget. Az aztán még jobban odamondja a frankót, úgyhogy itt megint lemondok a futásról. Mikor megenyhül és is belendülök, és így váltogatva érem el a Nagy-Kopasz csúcsát. Közben, mikor átváltottam a zöld háromszögre, feltűnik mögöttem a rajtban ottmaradt futó. Hú, anemjóját, bele kéne húzni! Innen kicsit gyorsítottam, és nagyon sok embert utólértem. A pont ismét fent van a kilátó tetején. Ez egyrészt jó, mert meseszép fentről a kilátás, másrészről viszont jó, mert élvezem a lépcsőzést is fel-le. :)
A zöld háromszög megint zúzható lefelé. Az egyik elágazásnál egy előttem futó futó (értitek?) jelzetlen úton folytatja az útját. Ejnye bejnye. Igaz, hogy a háromszög igen sarkosan fordul rá Nagykovácsira, de ez a kiírt útvonal. A zöld sávon már csak be kell döcögni a faluig, aztán irány a plébánia. Akarom írni a Csillagszem vendéglő, mert a hely változott tavalyhoz képest. Itt kapunk 100 Ft kedvezményt a fogyasztásból. Benézek, de 4-en vagy 5-en várnak éppen a frissítő italukra, szóval inkabb ott hagyom a 100 forintomat. Irány vissza az utcán, ahol jöttem, majd hosssssszzzzúúúú emelkedés kezdődik a sárgán a kék keresztig. Ez egész jól, egyenletesen megy, tetszik is a dolog. Az egyre csak növekvő meleg viszont már kevésbé. A kereszt egy akrobatikus mászással nyit, át a kerítés másik oldalára. A mászás öregurasra sikerül, aztán valahogy úgy is marad a dolog. A Kutyahegyre felfelé megint visszakapcsolok, komótosan haladok és közben elmélázok az élet dolgain, meg azon hogy mi a radai rézfánfütyölőst keresek én ilyen melegben itt és miért nem egy tóba lógatom a lábam. Azért egy-két embert itt is befogok, és a lejtőket futom. A Nagyszénás mászása már ismét komótosabbra sikerül.

Bár a kilátás pazarr, a ponton nem időzök, indulok is lefelé. Elég meredek az út, amit egy titkos pont szakít félbe. Itt megállok felírni a lapomra a számot. Furcsállom, hogy viszonylag magasra került a pont, tavaly sztem jobb volt az elhelyezés. A meredek lefelé már nem a jól futható kategória, de aztán hamar megenyhül, az már rendben van. A Hosszú árok meglepő módon hosszú. De úgy tényleg. És különösebb esemény nélkül teszem meg az utat, már már csak bambulva magam elé, a talajt kémlelve, mibe bukhatok éppen egy szép nagyot. Szóval a környezetet csak inkább érzékelem a periférián, mintsem látom. Hmm. Aztán egyszer csak elérem a sárgát és minden megváltozik. Az a hatalmas tócsa most is ott terpeszkedik a kanyarban, mintha sosem száradna már fel, mehetek a bozótharcos kerülőútra ismét. Aztán pedig hosszú meredek emelkedő következik, ahol még a nap is tűz ezerrel. Megint nagyon lassan haladok, előszedek egy kis rágcsálni valót, mert érzem, hogy az energiaszintem rohamosan csökken.

Ez a szakasz tűnt tavaly is a legnehezebbnek, most sincs ez másként, úgy érzem évek telnek el, mire felérek a Zsíroshegyi útra. Nehezen indul be újra a futás. A zöld sáv lebucskázik a volt turistaháznál, innen hosszú lejtő jön, ennek most örülök. A barlangjel hamar jön is, és maga a barlang is. Úgy emlékszem tavaly itt volt a túrórudi, ezért kicsit csalódok, mikor nem kapok.
Tovább indulok, most már a szalagokat követve. A bányából nagyon szép kilátás nyílik lefelé és a Kevélyek felé. A szalagok hipp-hopp levezetnek Solymárra, ahol követem a kiírt utcákat. Hosszan aszfalt, ez nem a kedvencem. Alig várom már a templomot, ott aztán nagy fürdést rendezek. Újratöltöm a camelbak tartályát is, majd nyomom tovább lefelé. Meglepő módon most egy másik (egyel korábbi) utcát szalagoztak ki, amin a Szarkavár felé kell menni. Nem értem miért. Mindegy, ezt az utcát is megismerem legalább. A Szarkavár alá, így most a másik irányból érkezek. Itt ismerősökkel találkozok, és beszélgetünk kicsit. Útba is kell igazítanom őket, mert nem biztosak a tovább menő útban.

A vár emelkedője rövid, de velős. A várra meg rá sem ismerek. Elképesztő. Hol van már az a gizgazos romos vármaradvány, ami itt volt? Egy komplett erőd vár odafent fallal, kapuval, toronnyal meg toronyóra lánccal. Bár ez utóbbiban nem vagyok biztos. A ponton, egy bozótos (afféle bújóhely) közepén egy kedves hölgy fogad. Hát igen, a napon nem lenne kellemes üldögélni. Tőle megkapom a hőn áhított túró rudimat. Sirály.
Új szerzeményemet majszolva indulok a többiek után, akik már árkon bokron túl járnak. Na jó annyira nem, a patakmenti úton utólérem őket, de én robogok is tovább az etetőponthoz, ami szintén hamar meg is érkezik.
Itt aztán áll a bál. Rengeteg spori, hatalmas sátor izé, és kaja hegyek. Katonás rendben áll az asztalon a tengernyi kaja, külön zászlóaljban a zsíros meg lekváros kenyerek és társaik. Mint valami légifelvétel a harcrakész orosz hadseregről. Én meg mint egy Zeppelin, csak bambulok le rájuk... Rákérdezek, hogy inni mit lehet? Vizet? -Igen, vizet. -jön a válasz, de pohárba kitöltve sajnos semmi sincs. A kanna, amiből vizet töltöttek az orrom előtt fogy ki. Valahonnan hátulról előkerül egy másik, és az orrom előtt landol. Bumm. Kicsit várok, de semmi más nem történt, így kezembe vettem a dolgokat, és töltöttem egy pohárral. Közben észreveszem, hogy van ott szörp is. Na mindegy, most már így jártam, így is többet időztem itt, mint akartam.
<Öt.>
A zöld kereszten, majd a sávon haladok tovább, de nem valami gyorsan. Itt nem ment úgy, hogy kellett volna. Akadozik a gépezet, de próbálom kicsit erőltetni. Ez így viszont még jobban fárasztó. Ami feldob, az az újabb pont egy újabb kedves pontőrrel a Tök hegy aljában. Ezúton is jobbulást neki a törött ujjához.
Jön az a jó kis meredek emelkedő, ami viszont nem mondom, hogy gyorsan, de egészen jól egyenletesen megy. És nagyon hamar elérem a sárgát. Ennek örülök nagyon, főleg, hogy még emlékszem, hogy tavaly itt jobban megszenvedtem. A sárga egy mókás hullámvasút, a második fele jobban ment. És már itt is a Virágos nyereg. Előkaparom a leírást, mert nem emlékszem, hogy itt van -e pont, de nincs. Okés, akkor itt most tényleg csak piknikezőket látok üldögélni a fűben, pedig már indultam volna feléjük. Szóval sárga. Eseménytelen. Először csorgás lefelé, majd mászás felfelé. A felfelé megint túl lassúra sikerül, újabb rágicsálás, iszogatás. A felhígított italom már rég nem az igazi. Valahogy nem pörgök fel, lomhán érek fel a ponthoz.

Innen aztán viszont egy darabig minden megy, ahogy szeretném. Hát persze, mert megint lejtőzünk. :) A ponton kapok egy csokit, amit pont a legmeredekebb részen majszolok, miközben szedem a lábam. Már ismerős rövidtávosokat érek sorra utól, akiket még láttam elindulni. Ez jó. A piros körút jelzés egy remekül futható út és nagyon jól is esik, vigyorgok mint a tejbe tök. A parkolóban megcélzok egy szemetest, dobok egy kétpontost a csokipapírral, majd ráfordulok a libanoni cédrusra. A ponton Zsotyek vár, beszélünk kicsit, majd hátra arc. Pár lépéssel később látom a leelőzött embereknél az almát. Ja tényleg, itt kaptam volna... :) Ha nem tereljük el a szót másra. Sebaj, egyáltalán nem lényeg, most már csak szakítás lefelé, követve a szalagokat. Kövesút le, sétaút jobbra, majd le a patakmederbe. Itt egy párocska két fele ugrik, én meg sprint fel a Nyéki útra. Na helyben vagyunk. Alig győzöm kifújni magam, ez most egy jó kis vágta volt. Emlékszem, hogy tavaly milyen jót kavarogtam itt a végén többedmagammal, mert nem találtuk meg a Csibor utcát. Ezt még most más is pont felemlegette még a rajtban. Na most figyeltem, mint fehérsrác a négerzárkában. Semmi gond, félmillió szalag integet a feljárónál. Kiró. Nyomás felfelé. Elérem a Hűvösvölgyi utat. Zebra kicsit odébb van, mit nekem, balról jó, jobbról jó? ööö.. valami tép ezerrel lefelé, mögötte az egész elnöki konvoly, szóval izomból kilövöm magam, így legalább nem kell várni. :) Schüller út. Kellemes felfelé, aztán kevésbé kellemes felfelé, aztán még mindíg felfelé? Hát persze. A sárgát elérve semmi nem változik csak az irány picit. Váltogatom a futást a gyaloglással, itt már látszik, hogy meglesz a 6 órán belüli teljesítés. Ráfordulok a kilátóra, egy tíz perc mászás még, és meg is van, innen pedig már csak le kell csorogni. Az elején jól megy, de aztán elkezdek szúrni, pont a legjobbkor mondhatom. :)) Így a finish elég nagypapás. Cél. 5:48 a vége.

Hét perc. Ennyivel maradtam le larzentől. ;) Persze nem a felsorolt percek döntöttek, azok csak színesítették a beszámolót. Az igazság az, hogy ennyivel egyszerűen lenyomott. :)) Gondolom igen nyomós indok lehetett az, amit a startban említett. Rush nem sokkal előttem ért be, neki nem ment úgy ahogy szerette volna. Teljesen nekem sem, valahogy az volt az érzésem, hogy rosszul osztottam be az erőm.. vagy csak a meleg vett ki ennyit belőlem.. de én azért elégedett voltam. A rendezőségnek köszönöm a túrát, és csak így tovább!
Az új hájtek cuccok most tették a dolgukat, és nyoma sem volt kidörzsölődésnek. Jippíí.
Az idei tanulság tehát most más volt:
Jövőre nekem is kell szereznem egy jó indokot... ;)

Vidrócki 46 2007

Tavaly már nagyon megtetszett ez az új mátrai túra, és sikerült idén is részt vennem rajta. A hajnali 4:40-es kelés mondjuk nem ment könnyen, nem sok híja volt, hogy írok egy sms-t Ákosnak, h ne várjon rám, mert visszafekszek aludni. Nagyon fáradt voltam, de végül 10 perc visszafekvés után feltámolyogtam, és összeszedtem a dolgaimat. Nem akartam cserbenhagyni Ákost, akivel megbeszéltem, hogy együtt indulunk.
5:20 körül járt, mikor kiléptem az ajtón. Hideg nem volt, felhős volt az ég éjjel. Ezt onnan is észrevettem, hogy ahogy kiléptem cseperegni kezdett az eső. Na szépen vagyunk... Végig esett odafele menet, igaz elég haloványan. Mikor már Pásztó környékén jártunk abbamaradt. Nagyon érdekes képet alkotott a Mátra most messziről, szinte kétfele szakadt, az egyik fele felhőben esőben, a másik fele világosabb és tisztább. Reméltük, hogy csak a szélét kapjuk meg a hatalmas felhőnek, amíg az északi oldalon kolbászolunk, és megússzuk az esőt. Nem így lett persze, mire odaértünk Szorospatakra már ismét cseperegni kezdett. Kicsit még szedelőzködünk mielőtt belépünk a rajthelyre. Közben egy-két ember éppen elindul a túrán. Azaz indulna, de csak tanakodnak a kijáratnál, látszik, hogy fogalmuk sincs merre induljanak. Végül pont az ellenkező irányba indulnak, mint amerre kéne. Aztán megtalálhatták a leírást a füzetben, mert egy perc sem telt el és már jöttek is visszafelé. :)
A nevezés flottul ment, nem sokan lézengtek még a starthelyen. Ákos a 63-as távra nevez, én a 46-osra. Most kivételesen egy könnyű sétát terveztem, és a 63-as táv még sétálva sem fért bele ebbe a kategóriába. Hogy véletlenül se kezdjek futkározásba, egy nagyobb hátizsákot hoztam magammal telepakolva jó nehézre, és plusszban még egy fényképezőgépet egy másik táskában a nyakamba akasztva. A starthely nagyon kellemes helyen van egyébként, az erdei tábor nagyon kultúrált benyomást kelt. Az egyik faházból kilépve 7:15-kor indulunk neki a távoknak.
Ákos szólt, hogy szeretne felvenni egy erősebb kilépős tempót. Hát jó, akkor tartom az iramot addig amíg együtt megy a két táv, de futni semmiképpen nem akartam. Az Ő gyalogos tempóját viszont nem bírtam egy-egy kisebb kocogás nélkül tartani, mikor meg-megálltam fényképezni az amúgy nagyon tetszetősen induló tájat. A hely névadója, a Szoros patak völgye igen látványos még így a szemerkélő esőben is. Az utunk Nagybátonyon keresztül vezet, itt a piros keresztre áttérve elindulunk felfelé talán a túra első észlelhető emelkedőjén. Az utca hamar szerteágazik, emlékszem, hogy tavaly is tanakodtunk akkori futó társaimmal, hogy melyik lehet a helyes út, mert jelzést itt nem találtunk. Pedig csak az igen részletes leírásba kell beleolvasni és máris magabiztosan haladhatunk tovább az arany középúton. ;) A temető mellől visszanézve máris pompás panoráma tárul elénk, pedig még alig mentünk felfelé. Csodás hely ez a része is a Mátrának. Ákos persze már száz méterekkel előrébb, amíg én bámészkodok és fotózok. Szedem a lábamat, hogy utólérjem. Hatalmas mezőn haladunk tovább, ahol legelésző bocikat látok meg.. már megint lemaradok :) Lassan kocogva próbálom ledolgozni a hátrányomat. Maconka előtt már együtt haladunk beszélgetve. Előttünk egy kisebb csapat alternatív útvonalat választ a horgásztó irányába, és nem mennek be a faluba. Mi egy darabig követjük őket, aztán visszafordulunk, mert arra tisztán emlékszem, hogy be kell menni a községbe, és onnan kell megközelíteni a tavat a főútról. Beleraktunk egy kis kerülőt, 5-10 percet elvesztegetve. Semmi gond, ez belefér. Nagy nehezen megtaláljuk azt az utat, amin hivatalosan is vezet a túra. Itt egy futó robog el mellettünk. Ahol elérjük az ózdi utat egy remek kis információs tábla található az út szélén. Ákos böngészgeti egy kicsit, aztán nyomulunk tovább a tó irányába. Ez lesz az első ellenőrző pont. A túrafüzet szerint a 2. :) Az amúgy tökéletes térképvázlaton ezt az egy dolgot nem értettem, hogy miért nevezik a starthelyet 1. ellenőrző pontnak.
Ezt a hatalmas horgászparadicsomot tényleg érdemes mindenkinek megnézni a saját szemével is. Nagyon szépen kiépített és gondozott tóegyüttes tárul a szemünk elé, ahogy befordulunk a külső parkolóba. A halőrháznál találjuk a pontot, ahol két srác nyom nekünk pecsétet az igazolófüzetbe. Ákos számolgatja az időt és kissé gondterhelten kijelenti, hogy bele kéne húznunk, mert lassabban haladunk, mint tervezte. Szóltam neki, hogy részemről okés, de ezzel szöges ellentétben bőszen fotózni kezdtem a környéket. :) Így aztán a tó mellett hosszan haladó műutat végig fényképezéssel megtűzdelt kocogással abszolváltam. Brr.. Ennyi cuccal még ilyen lassan sem jó futni. :) Az út vége felé szalagok segítették megtalálni nekünk azt a jelzetlen dózerutat, amin megkezdtünk utunkat végre a Mátra irányába. Előttünk csodás hegyvonulatok húzódtak. A kilátás a zöldellő mezőn haladva pazarr volt. Menet közben elértük a piros jelzést, amin még elég hosszan mendegéltünk, mire megérkeztünk Felsőlengyendre, ahol meglepő módon a jelzésen egy elágazásnál találjuk a 2. pontot. Tavaly itt még egy kitérőt kellett tenni, most ennyivel rövidebb lett a táv.
Innen továbbindulva rögtön felébredünk. Vége az altató lankás szakasznak, kemény emelkedő kezdődik. Ákos rendíthetetlenül nyomja elől, én szépen lassan szakadozok le tőle. Futni nem futhatok, másképp viszont nem tudnám beérni, így aztán már kezdek lemondani arról, hogy a távok utolsó közös pontjára, vagyis Mátraszentistvánra együtt érünk be. Próbálok azért egy jó egyenletes tempót tartani felfelé, így aztán pár futó ugyan simán elmegy mellettem, viszont én is megelőzök pár komótosabban haladó (láthatóan a szintektől kissé megfáradt) túratársat. A vége felé viszont elkezdett kicsit rakoncátlankodni a térdem. A Vöröskői kilátó alatt érem utól Ákost nagy meglepetésemre. Látom, hogy kicsit meg van zavarodva, nem tudja merre menjen egy elágazásban. Már a műút felől jött vissza, mert nem találta a leágazást. Megnyugtatom, hogy jó fele indult pedig, és most már ketten indulunk Mátraszentistván irányába. A pont hamar meg is van már innen, és nagyon jókor jön. A tavalyi helytől pár méterrel odébb találjuk az életmentő asztalkákat, ahonnan jól belakmározunk. Én a lekváros, Ákos a zsíros deszkákat nyomatta befelé. Többen beérnek közben még a pontra, itt mindenki megpihen kicsit. Beszélgetünk még egy kicsit, aztán kétfele indulunk tovább.
Itt válik le a 46-os táv a hosszabbtól, így én másfele veszem az irányt, mint a többség. Vagyis inkább mint mindenki más, mert magányosan indulok el a sípályák irányába. Nincs is ezzel semmi baj, élvezem a tájat, ahogy ereszkedek a Csörgő patak völgyébe. Itt újra előkerül a fényképező gép. Lejjebb megjelenik az elég nagy hozamú patak is, amin az átkelések még egy kis plussz izgalmat hoznak az amúgy sem unalmas szakaszra. Menet közben utólérek két túratársat, akik a 17-es távon küzdenek, és fogalmuk sincs, hogy jó fele haladnak -e. Megnyugtatom őket, hogy igen, a jobbra letérés még lejjebb lesz. Nemsokkal később le is érünk a völgy aljába, ahol én is jobbra fordulok. A Csörgő malomnál szétnézek, csinálok pár képet, majd akkorra már sokadszor újra átmászok a patakon, és a hegyoldalban oldalazó ösvényen folytatom az utam. Itt egy rövid szakaszon nagyon oda kell figyelni, nem könnyű a ferde úton megmaradni. Ezután az út kisimul, de a táj ugyanolyan szép vadregényes marad, ez egy gyönyörű része a túrának. A tempóm már rég nem olyan feszes, mint az elején Ákossal, most is kellemes sétával érem el a Vándor forrást, a következő ellenőrző állomást. Itt is készítek pár fényképet a kiépített forrásról és a pontőrökről, majd haladok tovább a Csörgő patak völgyében Mátraszentkeresz felé. Ezt a részét jobban ismerem a völgynek, erre sokat jártam már. A faluba beérve arra számítok, hogy itt is EP-t találok, de az itinert előszedve rájövök, hogy itt nincs pont, a következő majd a túra névadó barlangja lesz. Az előző évben odafelemenet kavarogtam egy kicsit pár túratárssal, így most már jól tudtam, hogy merre induljak tovább a vendéglőtől. Újabb patakátkelés itt is, majd az út emelkedésbe kezd. Jönnek a cseles elágazások, amiket most gyorsan magam mögött hagyok, és elég hamar el is érem azt a helyet, ahol tavaly le kellett térni a jelzett útról a barlang felé. Újabb meglepetésként ér, hogy ez a pont is közelebb van idén, az elágazásban találom a pontot. Gyors pecsét, és mászás tovább.
És a java még csak most jön. Az emelkedő egyre meredekebb, és közben már az idő is melegebbre fordul. Szépen komótosan haladok a kicsit susnyával benőtt ösvényen. A kilátás egyre jobb, ahogy feljebb és feljebb érek, érdemes kicsit visszafele is tekintgetni. Hosszabb mászás után érek el egy remek kis tisztást a hegytetőn, ahonnan pompás kilátás vár a magas Tátrára. Ez igen! Közben telefonon megtudom Ákostól, hogy nincs nagyon leszakadva tőlem, és már Ő is túlvan a barlangos pontnál. Ez nagyon meglep, tudom, hogy gyors, de ez azért túlzás, nagy kitérőt kellett nekik csinálni. Kiderül, hogy valahol elkavart és kimaradt egy pontja. :( Mindenesetre nyomja tovább rendületlenül a hosszabb távot. Nem ér utól addig, amíg ismét kétfelé ágazik a két táv, így már csak a célban futunk ismét össze. Nekem a következő pont az emlékezetes Szalajka tető, ahol az előző évben nem találtam rá a pontőrökre. Most szerencsére egy faágra kitűzött papírlapon figyelmeztettek arra, hogy hol kell letérni a jelzésről a pont felé, így meg is találtam azt. A hatalmas füves mezőről csodálatos kilátás nyílt a Mátrára, megérte kirakni a pontot a hegy szélére. Most már nagyon jó dolguk volt a pontőröknek, nyoma sem volt már a reggeli esőnek, szépen sütött a nap. Fotózgattam egy sort mielőtt továbbálltam.
Az út lejtésnek indult, most hosszú ereszkedés következett vissza Mátrakeresztesre. Először erdős ösvényen, majd hatalmas mezőkön át kanyargott az út lefelé, csodálatos panorámákkal megtűzdelve. Ez az út is élményszámba megy. Volt egy két elágazás, ahol elbizonytalanodtam, de végül jól emlékeztem tavalyról mindenre, és nem volt gond a lejutással. A faluba visszaérve még hosszan kellett kanyarogni az utcákban, mire a következő EP-hez értem az ABC mellett. Itt nagyon kedves és lelkes csapat fogad a pontnál, ahol ismét degeszre zabálhattam mindenki magát. Beszélgettünk kicsit amíg visszatöltöttem az energiákat, majd felfrissülve indultam tovább lefelé az utcán.
Kereszteztem azt az utat, ahol nemrégiben először áthaladtam, majd a sarkon az erdőbe beugró kis ösvényen emberes emelkedésbe kezdtem. A meredek út aztán hamar megadta magát, és megszelidült kicsit.
A Kosik tanya pont valójában az erdő közepén található. Itt kapok egy kis eligazítást a út további részéről, ahogy tavaly is, igaz, most már nincs igazán szükségem rá.
Az emelkedő még mindíg tart, sőt egy-két helyen újra beleerősít, hogy Ágasvár felé tartok. Ez megint egy rövid szakasz, itt most sűrűn jönnek a pontok egymás után. Az ágasvári turistaháznál sok kiránduló pihenget szokás szerint, én nem állok meg, meg is kezdem a mászást a csúcsra. Útközben készítek pár fotót a vadregényes ösvényről. Fent a kilátás nagyszerű, de most inkább sietősen indulok is lefelé. Jól haladok a kőrengeteg között, de kényelmesebben ereszkedek, mint a Mátrabércen szoktam. Elérem másodszor is a turistaházat, amit most a mezőn át elhagyva le akarok fotózni, de pont lemerülnek az aksik. Sebaj, van másik szett. Nekiállok átszerelni, újra belövöm a képet, meg se mukkan a gép. Hmm.. lehet, h nem töltöttem fel? Sebaj, van 3. szett. :) Kipróba, ezzel már beindul a gép, de fotózni most sem tudok, mert exponáláskor elsötétül minden rajta. Remek. Na inkább elpakolok mindent és haladok tovább. Sajnos így több képet nem tudtam csinálni. Az út most már többnyire lefelé halad, könnyen mennek az utolsó kilóméterek. Menet közben egy jófej kiskutya csatlakozik hozzám. Rendesen a jelzésen halad, de gazdája nincs neki. Egy jó darabon jön velem, majd előreszalad. Gondolom már ismeri a terepet... :) És valóban nem sokkal később vissza is érek az erdei táborhoz. Cél, gratuláció, frissítés, díjazás. Hát ez remek volt megint. ;)
A célban még megvárom Ákost, akit még sosem láttam ilyen elszántnak, mint ezen a túrán. Csapzottan toppan be a célba, folyik róla a víz, látszik hogy sokat belefutott. Alig hittem a szememnek. Neki kalandosabb útja volt, amiről jókat viccelődtünk a rendező brigáddal is. Elhintettünk egy-két építő jellegő kritikát a leírással kapcsolatban, amire ők vevők is voltak, mert feljegyezték őket. Összeszedtük magunkat, és kellemesen elfáradva hazafele vettük az irányt.
Köszönjük szépen a remek túrát, annyira jó látni a fejlődést és a fejlődni akarást a szervezésben. Csak így tovább! Nagyon jó kis túra ez már most is, alig várom már a következőt. ;)

Képek:
http://kep.tar.hu/qvic/50479796#2

Népek Tavasza '97-'07

1997

Nekem 1997 márciusában kezdődött ez a történet. Bátyám egyik akkori munkatársa hívott el minket erre a teljesítménytúrára. Izgalmasan hangzott, így belevágtunk. Kirándulások alkalmával sokszor készültünk úgy, hogy egy jó helyen majd letáborozunk és szalonnát sütünk. Most (mármint akkor) sem volt ez másképp. :) Bár akkor még nem sejtettem, hogy ténylegesen mire is vállalkozok...

Természetesen a hosszabb távot választottuk, ami 30km volt. Mikor elindultunk Jani az élre állt, és úgy repesztett felfelé a Gulicska irányába, mintha kötélen húznák. A bratyó nevében nem beszélek, de én majd kiköptem a belem az iramban. Nesze neked kirándulós tempó. :)) Így ment ez egészen Fehérkőlápáig (útközben azért a gyönyörű kilátóhelyen szusszantunk egyet), ahonnan továbbra is nagy iramban ereszkedni kezdtünk a bokatörően köves lejtőn. Az 5-ös végállomásától aztán újból kezdődött a kapaszkodás a Vesszős völgyben. Menet közben forrásvízzel frissítettünk, akkoriban azt hiszem még ki volt téve rá a "nem ivóvíz" tábla. A vize ma is ugyanolyan finom. Ahogy felértünk a tetőre, az út kanyarogni kezdett, és nemsokára találtunk egy cseles leágazást is, akkor még az erdőben. Ma már hatalmas tarvágáson át.

Vadregényes utak vezettek el a Sebesvízi üdülő felé, ahonnan aztán irdatlan lejtő vitt le minket Garadnáig. Tele keresztbe dőlt fákkal, és a jeges úton alig bírtunk megmaradni a lábunkon. A garadnai ponton nagyon jól esett a zsíroskenyér és a forró tea, itt aztán jól kifújtuk magunkat. Egy nagy emelkedő volt még hátra, az Aranylépcsőn fel a Bánkúti útig, majd onnan fel Örvénykőre. Ez igen kemény volt, és már nehezen ment, de próbáltunk lendületesek maradni, hogy maradjon időnk a végére. Onnan már jól lehetett haladni, hamar el is értük rész-célunkat Felsőforrást. Akkor még le kellett menni a forrásvölgybe, és ott kellett végigmenni a Majális-parkig, de mielőtt lementünk volna a lejtőn, tettünk egy kitérőt a Felsőforrási barlanghoz. A kitérő nem volt nagy, de annál több időt töltöttünk ott el. Volt még bőven időnk a 8 órás szintidőből, így nem kellett sietni. Gyűjtöttünk rőzsét és száraz ágakat a tűzrakáshoz, előkerültek a sütnivalók is, aztán hajrá, ott a barlang bejáratánál csaptunk egy kis lakomát. :)) Ezért siettünk annyira addig. Utána meg szépen besétáltunk a célba, ahol egy oklevél várt ránk a szintidőn belüli teljesítésért. Abban az évben még nem volt kitűző, csak oklevél.

Így történt, hogy az első kitűzőm nem az első tűrámon szereztem utána a Hanák Koloson, és a túra után pár napra alig bírtam lábra állni a tempó miatt, amihez nem voltam hozzászokva. Örök emlék marad az első és egyetlen szalonnasütős teljesítménytúrám. Azóta nem csináltam akkora hülyeséget újra. :)

Elmentem viszont minden évben erre a túrára, 2001-ig a 30-as távon, utána a 15-ösön párommal. Tavaly ugye kimaradt a túra, mivel nem volt megrendezve, így lett az idei pont a 10. rendezés is.

2007

Úgy gondoltam, hogy a napra pontos tíz éves évfordulóra vagy az eredeti 30-ast járom újra végig (persze szalonnasütés nélkül), vagy valami különlegessel ünneplem ezt a szép jubileumot. Ez utóbbi persze a 42km-es maratoni futás volt, amit 6 órán belül kell teljesíteni, és végül ezt választottam. Az idő most gyönyörű szép tavaszi volt. Túlöltözni nem kellett volna, de nekem mégis sikerült. Részben tudatosan, mert nem tudtam csak a felsőmbe rakni a dolgaimat. Több futó rövidnadrág pólóban indult, kicsit aggódtam is, hogy nagyon megdobja majd a pulzusomat a sok gönc. ;) A nevezés gyorsan ment, a 42-es indítóasztalnál senki nem volt, míg a 30-asnál hosszú sor kígyózott.

8:10-kor vágtam neki a távnak. A terep kiváló volt, nem volt sár egyáltalán. A terepen már sokan kint voltak, így felfelé menet máris megkezdődött az előzgetés. Jól mentek a szintek, haladtak a méterek. A Gulicskára érve most tényleg csak egy pillantásra álltam meg szétnézni. Jó volt újra ott lenni. Az első pontnál finom teával kínáltak, amiből kértem is egy-két kortyot.

Innen szintben futhattam tovább Fehérkőig, ahonnan zúzás le. A második nagy mászás is jól ment a Vesszős völgyben, útközben frissítés a forrásból. Felérve utólértem két sporttársat, akiktől megtudtam, hogy Ők is a maratont nyomják, csak nehezen tudtak visszaváltani futásra a nagy mászás után. Nem sokkal utána már futottak utánam. Csak rossz irányba, mert benéztem azt a bizonyos elágazást, ahol most nagy tarvágás volt erdő helyett és rengeteg ág és fa rejtette maga alatt az utat. Így egy darabon rossz irányban nyomtuk felfelé egy hegyre. Nekem nagyon gyanús lett, hogy rossz irányba kezdett kanyarodni az út, így még időben visszafordultam. A sporiknak fogalmuk sem volt hol voltak, nekik az az út is megfelelt volna, de aztán ők is visszafordultak utánam. Végül meglett a jelzés is, és nyomhattam tovább. Szép szakasz jött, a következő pontnál vált ketté a 30-as és a maratoni táv. Itt ásványvízzel kínáltak, de passzoltam.

Tovább a piroson Jávorkúton át, ahol vizet vettem a mindíg szuper hozamú és minőségű forrásból. Kis mosdás, aztán tovább még mindíg folyamatosan emelkedve. Jávorkút után még egy kicsit ráerősített a hegy, de jól ment, nem volt gond. Bánkútnál már felüdülés volt azért végre átbukni rajta és száguldani lefelé. Viszont az is feltűnt egyből, hogy jó idő ide, jó idő oda, itt bizony hideg van. Igyekeztem gyorsan továbbállni. A kéken, amelyken a Dédesi vár felé sokat mentem már régen, csak most a romjelzést elérve nem balra hanem jobbra kellett fordulni Nyírkő felé. A kilátás az ágak mögött most is pazarr volt a vár és a lenti falvak felé. Ez az út már emelkedett. először csak kicsit, aztán bekezdett. A pontnál most nem hagytam ki a kínált ásványvizet. Megtudtam, hogy előttem !fél órával! volt ott valaki. Ez kicsit szíven ütött. Így lemaradtam volna? Bár tudtam, hogy 8 előtt is indultak futók, de 18-as rajtszámom volt, és akiről úgy tudtam hogy a maratont csinálják és megelőztem őket, az csak az a két spori volt még ott a Vesszős tetejénél.

Az út egy darabon most szintben ment, aztán viszon iszonyú emelkedőbe kezdett újra vissza a Bánkúti műútra. Itt ettem meg a második és utolsó müzliszeletemet. A műút másik oldalán viszont ugyanolyan intenzíven lejteni kezdett az út és már száguldottam is Ómassa felé. Útközben újabb forrás, újabb fürdés és vízvétel. A faluba leérve beton egészen Garadnáig. Ez nem esett jól, nem szeretek betonon futni. Odaérve hatalmas embertömeg fogadott. Én nem álldogáltam, még a teából sem ittam, csak egy pecsétet vittem magammal az igazolófüzetemen. Az időmből itt úgy saccoltam, hogy 5:20 lesz a vége.

Az Aranylépcső újabb nagy emelkedője már nagyon megfogott. Egy helyen meg is álltam nyújtani és kifújni magam. Itt egy 30-as távon lévő sráccal jót beszélgettem Örvénykőig a hátralevő szakaszon. Kiderült, hogy ez az első teljesítménytúrája. Elmeséltek neki, hogy nekem is az volt pont tíz évvel ezelőtt. Jól bírta a szinteket, ezúton is köszi a társaságot, így nekem is könnyebb volt felérni. A ponthoz érve aztán elbúcsúztam tőle és megiramodtam lefelé. Innen nagyon hosszan remekül futható kényelmes lejtők jöttek, kész felüdülés volt. A Felsőforrásnál gondoltam a barlangra, de nem látogattam meg. :) Az utolsó emelkedő egyike az utolsó pontnál volt. Itt is rengeteg túratárs pihengetett, de mondanom sem kell, hogy én igyekeztem minél gyorsabban átsuhanni. A kínált ásványvizet itt már kihagytam, bár a félliteres üvegemben már csak 1-2 korty lötyögött az alján. 4 kili volt hátra, ami elég szépen pörgött, és végül 13:25-kor 5:15-tel értem be a Majális parkba. Az utolsó pár száz méteren már mélyebb tartalékokhoz kellett nyúlnom, hogy szépen menjen még a vége, de eredetileg is úgy terveztem, hogy ezen a túrán kicsit kihajtom magam. Ez teljes mértékben sikerült, a végére eléhezve, elfáradva értem a célba, ahol kellett egy kis idő és kaja, mire helyrerázódtam. A hely és idő erre ideális volt, a helyhez illő majálisi hangulat volt, gyönyörű napsütés, kifeküdtem a fűre és pihiztem.

A szép jubileumomhoz méltó teljesítés volt ez, nagyon örültem, hogy ilyen flottul ment minden. Köszönöm a szervezőknek mind a 10 eddigi NT-t! :) És köszönöm Janónak és Ricsinek, hogy annó belerángattak ebbe az egészbe.

LeFaGySz 55 - 2007

LeFaGySz 55 - 2007
és a globális felmelegedés

Egy legendás történet folytatása mindíg izgalmas és várakozással teli. A Börzsönyi túrát is úgy vártam, mint tavaly a Pilisit, ami ugye a történet "első" (újra-első) láncszeme volt. A Börzsönytől jobban tartottam úgy alapból, mint a Pilistől, viszont a körülmények teljesen átírták a forgatókönyvet.

Sajnos a mostani tél szinte teljesen elmaradt, így aztán már előre lehetett tudni, hogy ez a LeFaGySz már nem lesz olyan küzdelmes, mint a tavalyi. Nagy segítség volt a túrára való készülésben, hogy a túra honlapjára még a megmérettetés előtt felkerült az itiner és a térkép pontosan olyan formában, ahogy azt később kézhez is kaptuk. Ezt szorgosan tanulmányoztam, és gyűjtögettem a fórumon közzétett hasznos infókat az útvonalról. Ez később nagyon nagy plusszt jelentett a terepen. Készítettem előre egy időtervet is, ami elég húzósnak tűnt már úgy első ránézésre is, 8:30-ról szólt a fáma, ami 6,3-as átlagot jelent.

Szombat hajnalban korán indultunk Vándorköszörűssel, és pont 6-ra oda is értünk Királyrétre. Így a mezőny elejét az autóból nézhettük végig, amint szembe jönnek velünk az úton. Sok ismerős arcot fedeztünk fel közülük. A Fatornyos fogadó parkolója már-már megtelt autókkal, én még le tudtam bent parkolni, de egyre többen álltak már meg kint az út mellett. Jöttünk szép számmal. :) Andi nem lacafacázott, indult is hamar. Én még készülődtem. A rajthely nagyon kellemes volt bent a meleg épületben, a nevezés flottul ment. Megvártam amíg elérkezett az előre tervezett indulási időm, 6:40, majd nekiindultam.

Fagypont körül volt a hőmérséklet, de úgy döntöttem, hogy sapkát nem viszek magammal, csak kesztyűt... Úgyis csak beizzadnék. Nem tudom honnan jött ez a hülye ötletem, mert mindíg magammal viszem ilyen időben, aztán legfeljebb elrakom valahova. Kikocogtam a fogadó területéről és Királyrét központja felé vettem az irányt. Már itt megbántam, hogy a kocsiban maradt a sapim, mert elég hideg szél kezdett el fújni. Brr.. mi lesz fent a hegyen? No mindegy, most már nem megyek vissza érte. Az első pontig, Kisinócig jól lehetett haladni, sár nem volt, kemény földúton robogtam és a tervezett idő előtt 8 perccel értem a ponthoz. No hát ez jól indul.

A pontőrrel váltok pár szót, megjegyzi, hogy majd most lehet nyomni felfelé jól. Ja, jó hosszan. Itt, ahol a Maxin oly kellemes lefelé robogni a sok mászás után, most ellenkező irányba hosszan emelkedve kellett eljutni a Kammerhof-ig. Egy gyors pillantást vetettem az előzetes tervemre, és nem hittem a szememnek. 6-os átlagot terveztem be erre a szakaszra. Nyugtáztam, hogy nem vagyok normális, és nekiveselkedtem. Itt kicsit irígykedve pillantgattam a túrabottal haladó sporttársakra, éreztem, hogy itt bizony jó szolgálatot tenne a bot. Lassan, de biztosan előzgettem az embereket és végül csak 2 perccel tartott tovább az út, mint a tervben, de még így is maradt az előnyből. Szuper! Egy vegyes páros fogadott a pontnál. Gyors pecsét és már gurultam is lefelé.

Útközben azon tűnődtem, hogy a Kammerhof nevet ezelőtt nem is ismertem, pedig hányszor jártam már erre.. És önkéntelenül is az flash-elt be lefele futás közben, ahogy a pontőrök bemutatkoznak a pontnál: David Kammerhoff és Pamela Anderhoff... hát jó kedvem volt na. :) Itt meg is nyomtam az iramot rendesen, ez a szakasz nagyon jól esett. Emlékeztem a jelzésekre, úgyhogy magabiztosan haladtam. Mikor elértem a sárga négyzetet láttam, hogy az előttem lévők jobbra mennek tovább az elágazásban, pedig tisztán emlékeztem, hogy balra kell menni. Oda is kiáltottam nekik, és lefordultam a másik irányba. A középen lévő szalagokat meg teljesen figyelmen kívül hagytam. :) Már másztam felfelé a jelzésen, mikor lentről a faház mellől szólt a pontőr, hogy jó lenne, ha előtte meglátogatnám. Hmmm. Valóban, most hogy így mondja, ez a pont most kicsit kiesett az emlékezetemből. Fagyoskút. Lemásztam hát hozzájuk egy pecsétért. Szóltam azért nekik, hogy voltak akik viszont a másik irányban mentek el rossz irányba.. Na akkor most már tényleg irány a Hegyes-hegy-orom.

Újra a sárga négyzeten nyomtam felfelé, amiről aztán a körre, majd a háromszögre kellett áttérni. Útközben valaki velem szembe jött. Kiderült, hogy nem tévedt el, hanem Ő az egyik pontőr odalent, csak szomszédolt egyet a hegytetőn. Az út szépen emelkedett, mikor egy cseles letérőhöz értem. A nagy dózerútról alig észrevehetően ágazott le a jelzés egy kis ösvényre, ami még meredekebben indult neki a hegynek. Mikor felértem a ponthoz egy páros a hegy túloldaláról érkezett ellentétes irányból.. nekik nem sikerült megtalálni a letérőt, kicsit kerültek. Pecsét, aztán nyargalás lefelé.

A következő pont lent volt a hegy aljában, ez volt a legrövidebb szakasz a túrán 2 pont között. Gyorsan le is értem. Itt kisebb tömeg fogadott. Két nagyobb csapat is éppen akkor indult tovább a pontról.

Irány vissza Fagyoskúthoz. Ezen a szakaszon volt sok emelkedő, ahol nem futottam, közben ismerősökkel is találkoztam. Egy patakátkelésnél rosszul számítottam ki a lépést, és a túloldalról még biztos talajnak látszó, valójában viszont törmelékkel borított vizes trutymóba léptem telibe. Kedvenc gore-tex-es cipőm vádlón, mérgesen nézett fel rám, mintha azt mondaná, hogy "ez te miattad volt, én kívülről be nem áztam volna". Hát igen, sikerült elég mélyre süppedni ahhoz, hogy felülről follyon be a víz. Remek. Szerencsére elég gyorsan történt a dolog ahhoz, hogy ne sok víz jusson be, így hamar túl is tettem magam a dolgon. A csoportokat megelőzve értem vissza a ponthoz. Kicsit átrendeződött azóta a terep, és a háznál már tea főzésbe kezdtek, én csak egy gyors pecsétet kértem. Itt újabb ismerősöket üdvözöltem, és kis szusszanás után indultam tovább.

A kék keresztet elérve intenzív emelkedésbe kezdtem. Fent egy spori pihengetett és pótolta az elvesztett energiákat. Innen aztán a patak völgyig lejtett. Ez volt az első hely, amit a térképvázlaton potenciális eltévedési pontnak jelöltek. Nagyon klassz, hogy ezek a helyek ilyen jól fel lettek tűntetve a térképen, így gyerekjáték volt nem eltévedni. Átkeltem a patakon és már másztam is fel a másik oldalt. Ezután a kék sáv vitt tovább Bányapusztáig, majd onnan a szalagokat követve másztunk fel a piros jelzésig. Salgóvár mászásánál már visszavettem a tempóból. Odafent sátorban fogadtak a pontőrök.

Lefelé elég meredek az út, figyelni kell. A piros keresztet elérve szinte vissza kell fordulni irányban. Ez egy kellemes szakasz a háromszögig. Ott viszont elég nagy káosz fogad. A turistaútra a fél erdő rá van döntve. Úgy kell fel-fel kapdosni a lában, mintha parázson járnék. A kunyhóromnál ketten várnak a pontnál. Épp akkor ér oda egy páros még. A pontőröknél se pecsét se toll, nem tudnak igazolni. Szerencsére nálam volt toll, így azzal írtak fel egy kódolt üzenetet mindenki lapjára. :)

Ezután egy nagyon érdekes szakasz jött. Az út a hegyoldalban haladt jó hosszan szintben. Keskeny volt és lejtett is, ha le lett volna fagyva, akkor nagyon meggyűlt volna a bajunk vele. Oldalt tekintélyes szakadék kísért végig. V alakokat leírva kúszott át az út egyik hegyről a másikra, az átkeléseknél oda kellett figyelni, ott általában meredek lejtő és emelkedő következett. Egy két helyen keresztbe dőlt fákon is át kellett evickélni. A táj lenyűgöző volt. Már-már azon töprengtem, hogy hol lesz az a sok emelkedő, ami erre a részre ki volt írva, mikor az út tényleg emelkedni kezdett. De úgy rendesen. A háromszög utolsó kilóméterei nagyon lassan peregtek, itt ért az első holtpontom. Az út meg egyre csak meredekebb lett. Magosfára szép lassan bandukolva értem fel, de még mindíg bent voltam a tervezett időn belül. A pontőrök akkor értek fel a pontra kicsit megkésve. Az előttem lévőknek nem jutott ebből a pecsétből. Itt egy kicsit mégis kaphattunk azért a téli hangulatból. A fák zúzmarásak voltak, a hideg északi szél pedig élesen vágott az arcunkba. A darát leverte a fákról, olyan volt, mintha esne a hó. Talán kicsit esett is. Akkor még nem sejtettem, de innen kezdve egészen Csóványosig egyetlen túratárssal sem találkoztam (utána is már csak 45-ösökkel).

Kicsit fáradtan indultam el a pontról. Tudtam, hogy most hosszú lejtő következik Királyházáig, ami azért biztatott. Az út viszont pár száz méter után horrorrá változott. Valami iszonyat sártengerbe úszott az a dózerút, amin menni kellett. Előszor meg sem kíséreltem az úton menni, az út menti gizgazban ugráltam mint gazella a szavannán, nemsokkal később viszont úgy döntöttem inkább a sár, mert már ott is nehezen lehetett haladni. Jó ragadós trutymák volt. :) Nem nagyon haladtam, futni nem igazán lehetett rajta, tudtam, hogy így a tervezett idő irreális lesz a pontig. És még nem volt vége a meglepetéseknek. A térkép újabb eltévedési lehetőséggel hívta fel a figyelmet egy apró leágazó ösvényre be egy jó nagy dzsumbujba. Itt szalagok segítették a tájékozódást, egyébként biztos nem találtam volna meg az utat. Átverekedtem magam a dzsungelen, és elértem a következő pontot. Itt már hátrányom volt időben, igaz még csak 2 perc. Újabb pecsét került a lapomra, és némi jótanáccsal is elláttak a pontőrök a következő szakaszra.

Továbbra is kissé benőtt ösvényeken kellett követni a szalagokat, majd egy idő után visszajöttek a jelzések is szépen. Egy lejtős résznél valami nagyon szúrós ugrott be a cipőmbe, hirtelen mintha rajzszögbe léptem volna. Megálltam kitisztogatni a futóművet. Éreztem, hogy itt most folyamatosan lemaradok az időmtől, de nem nagyon izgattam magam miatta. Kényelmesen értem le Királyházára. Itt az elágazásnál, ahol a pontőrök egy kocsiban vártak továbbmentem rossz irányban, úgy tereltek vissza, hogy ők a pontőrök. Az autót láttam, de semmi papír nem jelezte, hogy oda kéne menni hozzájuk. Visszamentem a pecsétért, itt már jó tíz perccel voltam megcsúszva.

A kék négyzeten indultam tovább, ami hamar emelkedésbe kezdett. Nem siettem, a betervezett átlag megint súlyos volt, tudtam, hogy nem lesz meg, de most jól esett kicsit visszavenni. Frissítettem is közben. Az út szinte folyamatosan emelkedett. A táj itt is lenyűgöző volt, ahogy a magasabb hegyek körülvettek. Elmerengtem a gondolataimban, volt rá lehetőség, teljesen egyedül voltam közel s távol. Ahogy haladtam felfelé egyre hidegebb lett. Elértem a pontot, ahol a pontőr békésen egy vaskos könyvet olvasgatott. Ehhez a mutatványhoz persze alaposan be kellett öltöznie. :) Itt végre eszembe jutott rákérdezni, hogy hányan vannak előttem, így tudtam meg, hogy én vagyok a negyedik, aki itt járt. Meglepő módon csak negyed óra hátrányom van a tervhez képest.

Elbúcsúzok, és nekivágok Csóványosnak. Ez az utolsó nagyobb emelkedő, egész könnyen megy, de valószínűleg csak azért mert már nem nyomom annyira itt sem. Ismét összeszedek pár percet a csúcsig. Fent már szörnyen hideg van, erősen fúj a jeges szél, ismét zúzmarás minden. Nem időzök sokat, indulok tovább.

Útközben sokat gondolok a jó kis sapkámra, most tényleg hideg van. A kezem kesztyűben is szétfagy. Alig várom már, hogy lejjebb ereszkedjünk, de az út csak nem akar lefelé menni. A szél meg csak fúj teljes gőzzel. Jó hosszan megyünk még a gerincen, mielőtt végre lejteni kezd a piros X. Ez a szakasz kicsit lehangol, megint lassulok. Lefelé sem megy a futás, hosszan sétálgatok, érdekes, hogy lefelé menet ér el a 2. holtpontom. Útközben egy 45-ös túratárssal kezdünk beszélgetni, az billent ki a mederből, pár pillanat múlva már együtt futunk lefelé. Egy darabon bírja a tempót, de aztán elköszönünk, mert bakancsban nem kényelmes neki a futás. Érthető. Nekem viszont visszajön a kedvem, innen már minden oké, visszajön a tempó. Az utolsó pontnál egy fiatal lány jár-kel fel s alá. Fázik eléggé. Nekem itt melegem van már. Mesélek neki a Csóványoson tomboló szélről, bár tudom ez neki nem vígasz. :) Pecsét és futás tovább.

Innen már tényleg nem sok van hátra, a maradék táv 10 percbe belefért, 15:50-kor nyitottam ki újra a fogadó ajtaját. Az idővel meg voltam még így is elégedve, tudtam, h a terv kissé erős volt. A célban nagyon finom és jó sűrű levest ehettem, ami igazán jól esett.

A szervezés profi volt az egész túrán, ezúton is szeretném megköszönni. Hogy hogy jön ide a globális felmelegedés? Hát az volt az érzésem, hogy ahogy az idő, úgy a rendezők szíve is nagyon megenyhült idén. A szívás teljesen elmaradt, emiatt nekem a LeFaGySz feeling is sajnos. A terep nem volt különösebben nehéz, nem volt hó, nem volt jég, nem voltak begyűjtendő titkos pontok sem. Nem volt az arcunkba hulló szmötyi egész nap, volt viszont útközben tea és csoki. Nem mondom azt, hogy ez így nem jó, dehogynem, nagyon is jó volt... csak nem az, amit jelent nekem ez a túra. Igérem, ha tehetem majd jövőre is próbálom megszívni. :)