A Bia 25 egy szép, és igényes túra, ami nagy élmény gyalogolva és futva is. Most ismét futásra került sor rajta.. mit futásra? Versenyre! Magammal versenyezni mindig két élû dolog, hiszen nincs gyõzelem vereség nélkül. Idén vesztettem a Bián, tavaly gyõztem. A múlt évi hiperidõm ugyanis 2:31 volt, ami azóta is a legjobb átlagot jelenti egész tt-s pályafutásom során. Ezzel nehéz versenyezni. Persze lehetne sorolni nyafogva a kifogásokat, hogy most a NT Maraton után volt a Bia, tavaly meg elõtte.. könnyû volt akkor.. haha.. No, igaz ami igaz, a NT-n is éreztem, mit éreztem, a teljesítési idõn is keményen látszik, hogy sokkal nehezebben ment, mint elõzõ évben ( ahol szintén ûridõ -5:00- született ). A lábaim elnehezedtek, mint amin ólomsúlyokat cipelek, a görcs elõször csak a vádlikat kerülgette, aztán már a combom is, igaz végül megúsztam. Node ott végül csúfos +25 perc lett az eredmény. Most ugyan mit akarhatnék egy héttel ezután, még mindig nagyon fáradt izmokkal, melótól fáradtan, edzéshiányosan? Aztán lehetne mondani még azt is, hogy sár volt. Igaz, nem az a böszme, de azért arra például elég volt, hogy a Sóskút után a Kálváriáról lefelé akkorát zakózzak, hogy még a Horgásztó vize is beleremegjen három kilóméterrel arrébb.. Sikerült úgy ráesnem a bal kezemre, hogy szinte biztos voltam benne, hogy kész, vége, eltörtem az ujjaimat. És az hagyján, hogy fel kell adnom a túrát, de még a melóhelyemért is aggódhatok -x ujjal.. Amíg ez átfutott az agyamon + 10-12 másodpercig csak feküdtem ott hassal a sárban a domboldalon. Baszki, öregszem.. már az egyensúlyom sem a régi. Az ujjaim közül kettõ fájt igazán, de azok mocskosul. Úgy indultam tovább, mint a filmekben a lövést kapott fõszereplõ, aki karját az oldalához szorítva, ujjait markolászva, eltorzult arccal sziszegve fut tovább az incidens után. A különbség csak annyi, hogy én csak elestem. Welcome to the real World, Neo.
Szóval döcögök tovább nyakig sárosan, csillagokat látva, és erre jön még rá a következõ menykõcsapás. Szél. De valami brutális. Már megszokhattam volna, hogy a Bián többnyire ez van. Sóskútig hátszél, vagy semmi az erdõben, onnan viszont mindig iszonyú szembeszél a második felére. Találkoztam ismerõs futókkal, mindenki szentségelt. Mondhatnám azt is, hogy ma különösen nagy szél volt, mert még idahaza pesten is imbolyognak a tizesek. Szóval nagyon megdolgoztattak mindenkit az égiek. Nyakaskõnél eszembe jutott Feró mondata, hogy neki a Biáról már csak egy videóklip jut eszébe amit itt forgattak és egyszer mutattam neki. Igen, persze, az a bizonyos, ahol Niki futkorászik a Nyakaskői sziklák szélén.. szinte láttam is magam elõtt futni, de gyorsan elhessegettem, nehogy megint pofára essek... 1,2,3,4 ne nyalj földet, ügyes légy...
Gyönyörû ez a hely... Arrébb, a telkeknél eszembe jutott, milyen jó volt tavaly a bringás srácokkal versenyezni innen a célig. Most egy árva lélek nem volt a környéken, szóval maradtam saját versenytársam. Persze néha néha elõztem le futókat, akiket befogtam, például a templomnál levõ pont elõtt is. Onnan már nincs sok, viszont éreztem, hogy más most ez mint korábban. Legutóbb a végén még vigyorogva sprinteltem le a nagyfejût, most meg már csak erõlködök. Azért nagyon nem keseredtem el, kell az erõltetett edzés is, tudom. A végén még lenyomok két csapatot, aztán megtörve, már beletörõdve a vereségbe és még mindig csillagokat látva az ujjaimban levõ fájdalomtól érek célba. Na végre... Nem volt melegem futás közben sem, de most úgy kezdek fázni és vacogni, mintha -20 lenne. Iszonyatos szél tombol a híd alatt is. A pontõr az autóból vigyorog kifele.. - látom fázol rendesen... Áhh, én csak galagonyát játszok, azért reszketek... Elszaladok az autóért, közelebb hozom, aztán bevárok még pár futóismerõst. Közben átveszem a majdnem ottfelejtett oklevelet és kitûzõt. Sajnos nem tudtam már új kitûzõt választani, csak olyanok voltak, amiket már sikerül beszereznem. Aztán ahogy beérkeznek a többiek, már pattanok is be a verdába, fityiszt mutatva a szélnek és húzok is haza jegelni a kezemet... :) Szép volt, jó volt, ennyi volt a Bia idén.
Ja, 2:32 lett.. tudom, lúzer vagyok.. :)
2009. március 22., vasárnap
2009. március 9., hétfő
LeFaGySz 57 Mátra
A 2007-es vérszegény börzsönyi LeFaGySz után a rendezok hagytak egy kis idõt az idõjárásnak, hogy összeszedje magát. A két év várakozás nem volt hiábavaló, a 2009-es mátrai LeFaGySz megint igazi téli körülmények között került megrendezésre.
Feró is nagyon készült a túrára, egész héten a topikot leste, ami pörgött ezerrel a túra elõkészületeivel. Sõt, igazából már vagy két hete folyamatosan ez volt a téma, a rendezõk nagyon készültek a nagy napra. A sors mégis közbeszólt, egy nappal elõtte jött a hír, hogy vadászat miatt a Havas környéke le lesz zárva. A rendezõség gyorsan új útvonalat írt ki a hosszútávnak. A szint egy kicsit ritkult, de a táv így megmaradt.
Ketten autózunk le szombat hajnalban Mátrakeresztesre az Óvár sörözõhöz, ahol szép nagy hó fogad minket már a parkolóban is. A Kövecses patak befagyott jegén is fehér lepel ül, vékony csíkokban tör utat a felszínre a víz. Korán érkezünk, hogy mielõbb indulhassunk, mégis nagyon sokan vannak már a rajtban. Az elõnevezés jó ötlet volt, gyorsan végzünk is a papírmunkával, pontban 7-kor indulunk el a túrán. Elõttünk már elment pár csapat még idõ elõtt indulva.
A kezdés fergeteges. Igazi szivatós móka.. Alig teszünk meg pár száz métert, a Békás tónál máris rejtett pontot találunk az egyik fán. Sokan nem veszik észre, mert piszkosul jó helyre lett kirakva. A tavat kerülve ugyanis a jelzés egy kis kerülovel leereszkedik a hegyoldalba, majd késobb visszakanyarodik, egy jelzetlen ösvény pedig szintben rövidít. Kis kényszerpihenõ, amíg felírjuk az igazolólapokra a papíron szereplõ betût. Ez jól kezdodik, úgy tûnik, hogy meresztgethetjük a szemeinket végig majd. :)
Emelkedünk tovább, a rajtként szolgáló sörözõ névadóját, az Óvárat kell most magunk alá gyûrni. Ahogy feljebb érünk elõbukkan a nap is a távolabbi hegyek mögül és ragyogó napsütésben törjük a havat tovább.
Van mit fotózni. Fentrõl megpillantjuk Ágasvár magasba csúcsosodó sziluettjét.
Pazarr.
A zöld sávot elérve begyûjtjük az elso pontot igazoló számot, amit megint egy kihelyezett papírlapon találunk meg. Valószínûleg nem sok személyzettel ellátott pont lesz a túrán.
Az Ágasvári turistaháznál beérjük az elsõ csoportokat, akik között ismerosök is vannak. A két Tamás szintén nagy LeFaGySz rajongó, nem is lepõdök meg, hogy összefutunk. ;) Innen jó sokáig együtt haladunk tovább. A házban kapunk egy pecsétet, aztán indulás lefelé.
A Vándor forrásnál kicsit tanakodunk, hogy merre is kéne indulni, de hamar kisakkozzuk.
A Csörgõ szurdok gyönyörû, de nagyon technikás a terep. Már a leereszkedés sem egyszerû. El is teszem a fényképezogépet a zsákba, amíg lejutok. A szurdok alján újabb szám vár a begyûjtésre. Ehhez a ponthoz elég érdekes irányokból és helyekrõl is érkeznek közben a túratársak.. van aki visszafelé jön.
A szurdokban maradva haladunk a patak mentén, ágakon, fatörzseken át mászva, majd a patakon is átugrándozva érjük el a zöld sávot ismét, amin hosszú emelkedés kezdodik Fallóskút felé. Nem mély a hó, de felfelé így is megérezzük, hogy mennyit nehezít a dolgunkon. Az eleje szépen húz felfelé, tempósan haladunk. Dolgoznak az izmok keményen. Falloskúton átcaplatva a Mária kápolnánál gyûjtjük be a következõ pontot (Szent kút).
Tovább emelkedünk Mátraszentimrére, majd leereszkedünk a Narád-patak völgyébe. Ahol a patakot keresztezzük, újabb ponttal gyarapodunk. Feró közben bemutat egy leszúrt rittbergert a jégen. A völgybõl mászással küzdjük ki magunkat és a sípályák felõl érkezünk meg Mátraszentistvánra. A sielõk sem restek, már tömegével vannak kint a pályákon, ez a ragyogó napsütéses idõ ezzel a sok-sok hóval most nekik a kánaán. Mi egy kicsit jobban küzdünk sílécek híján. A pályákat nagyívben kerüljük a szalagokat követve. Egy érdekes táblára leszek figyelmes, miszerint sielő fiatalkorúakkal fajtalankodni és közben egy hosszú bottal tökönszúrni magunkat TILOS! :)
A falu utcáján végre beérnek minket az elsõ futók, már régóta vártuk õket... A következõ másznivaló nincs messze, a Vörös-kõ most teljesen más arcát mutatja, mint a Mátrabércen szokta. Kellemes hótakaró borítja a tájat. Újabb számot írhatunk fel a füzetbe.
Néhol, ahol a szél összehordta a havat, térdig érõ lábnyomokban lépdelünk. A sárga kereszten felmászunk Mátraszentlászló felsõ végébe, majd egy gyönyörû fenyvesben emelkedünk tovább a Piszkés tetõ felé. A hatalmas fenyõk között parányi pontnak tûnünk csak.
Feróval úgy döntünk, hogy hátra hagyjuk Tamásék csapatát, és kicsit rákapcsolunk. A nyomvályú mellett egyre csak nõ a hómennyiség, vigyorogva ugráltam bele a combig érõ hóbuckákba. Na ez már döfi. Feró megjegyzi, hogy úgy tûnik nem tudok mit kezdeni a sok energiámmal, annyit ugrándozok a mélyebb hóban. Ekkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ez az erõ ma még elfogyhat és tartalékolni kellene... Node melyik gyerek rakja fel a polcra 27-én a karácsonyra kapott távirányítós autót azért, mert eszébe jut, hogy elõbb utóbb elromlik, ha sokat játszik vele? Most pont úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki havat kapott karácsonyra. A lendületes haladásunkat az törte meg, hogy egyszer csak jobbra fent a magas gerincen valaki nekünk kiabál, hogy van -e ott pont valahol a hegyoldalban. És hirtelen megláttuk a szalagokat, amik letérve a jó kis oldalazós ösvényrõl nyíl egyenesen mentek felfelé a hegyre. Hoppá! Lehet, hogy simán tovább mentünk volna mi is, mint a fent toporgó futók, akik tettek egy kis kitérõt. No, hát akkor másszunk, mondom, aztán a lendület két lépés után elfogy és csúszok visszafele. Bakker. A hó itt igen mély és nagyon csúszik a meredek hegyoldal. A pont félúton van, ott legalább fújunk egyet.
Kicsit videózok is, bár az nem adja olyan jól vissza a botladozásunkat. Fent már jobb a terep, hamar elérjük a kék sávot, amin elzötykölõdünk Galyáig. A legjobbkor tör rám az éhség, a kilátó meredek emelkedõjén fulladozok egy pogácsától.
A parkolóból a Téli Mátráról jól ismert útvonalon indulunk tovább, de tudjuk, hogy a sárga majd elválik a kéktõl, és azon kell továbbmennünk. Azonban az elágazást mindketten rossz helyre gondoltuk, így mikor egy szembe jövõ kiránduló páros buzgón beszámol nekünk, hogy a többiek 10 méter múlva balra lezúgtak, mindketten csodálkozunk... már megint elkavartak? :) Aztán még idõben rájövünk, hogy rosszul gondoltuk a dolgot. Zúgunk mi is lefelé, majd elérjük a tényleges elágazást, ahol a sárga élesen jobbra fordul. Kocorászás közben egy lányt pillantunk meg a távolban ácsingózni az úton. Ázunk, fázunk eltévedtünk? Már megint mellélövök, Tibet fogad minket egy pecséttel a semmi közepén... és bár tényleg majd megfagy, pontosan tudja hol van és miért. Jó megint "emberes" pontot találni a sok "papíros" után. Elköszönünk és nyomulunk tovább lefelé.
Csodaszép panorámában gyönyörködhetünk több helyen,
elhagyjuk a Nyesett várat, majd az Üvöltõ bérc gerincén tapossuk a havat tovább.
A sárga kereszt letérõje után hamar ott is vagyunk a József Attila-forrásnál, ahol felírjuk a sokadik nullánkat a lapjainkra.
A patakvölgy gyönyörû, a Szalajka háznál egy szép nagy fahídon kelünk át rajta.
Szép fenyveseken vezet át az út, de folyamatosan emelkedik, a sok hótaposás már kezd fárasztani minket.
Elérjük a piros keresztet, ami folytatja a monoton emelkedést. Keményen toljuk felfelé, de érzem, hogy ez most sokat kivesz belõlem. Utólérünk egy futót, aki szemmel láthatóan teljesen elkészült. Félreáll, hogy elengedjen, de nem is indul utánunk, csak zihál egyhelyben. Nem találkozunk vele késõbb sem. A hó mély, az út alig akar fogyni, nem úgy mint az erõnk. Jó sokat mászunk felfelé, mire elérjük az aszfalt utat. Ez nagyon kemény szakasz volt. Úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Most kivételesen jól esik a mûút símasága. Szusszanhatunk egyet. Bagolyirtáson átcsordogálunk, majd legurulunk a Keresztesi nyeregbe. Közben Remó ér utól minket ismét, megállt valahol kocsmázni egyet. Az Ezerház tetõre mászva veszem észre, hogy mennyire nehéz itt futva is a haladás. Remó 50 méterre elõttünk futogat a hóban, de alig akar távolodni. Persze látszott, hogy belõle is sokat kivett az a hosszú emelkedõ még Bagolyirtás elõtt. A Tót-hegyesre most nem kell felmásznunk, csak alatta haladunk el, és megyünk tovább a Káva irányába. Azt viszont már el nem érjük, mivel elõtte van elterelve a túra az új útvonalra. A terelést egy újabb pont jelzi, amit elsõ nekifutásra nem találunk meg. Vadmalac és Gazdag Tomi társaságában szépen tovább megyünk egy elágazásban rossz irányban. Szerencsére lent a völgyben meglátjuk Remót, aki már a pontot elhagyva igyekszik tovább. Visszafordulunk és leereszkedünk a ponthoz. Meg is van, méghozzá pontõrrel együtt. :) Innen hosszan a szalagokat kell követnünk tovább.
Az új útvonal sajnos egy kényszermegoldás eredménye, ez érzõdik is. Valahogy nem illik a hosszú széles lapos út a túra profiljába. Itt van idõnk kicsit kipihenni magunkat útközben, több kilóméteren keresztül ilyen lagymatag a terep. Közben Rushboy tûnik fel mögöttünk, de nagyon lassan közeledik. Most Õ sem fut nagy meglepetésemre. Egyszerre érjük el az elágazást, ahol a rövid és a hosszútáv szétválik. Itt nincs pont, de vannak rendezõk, akiktõl mindenki kap egy poharat. Elõször azt hittem viccelnek, hogy csak poharat kapunk, bár igazából azt sem értettem miért. Aztán elmondták, hogy kicsit tovább kell mennünk, és a Hidegkúti turistaházban majd kapunk bele teát.
Tea? Mi van itt? Az elején még úgy tûnt megint egy igazi szivatós LeFaGySz-ban lehet részünk, erre meg itt elkényeztetnek minket.. :) Hát ilyet. Sajnáltam azért, hogy a kényszerterelés így kizökkentette a túrát az extrém mivoltából, másrészrõl persze nagyon jól esett a kis feltöltõdés. A meleg házikóban nagy eszem-iszom fogadott minket. Nem is maradtunk sokáig, nehogy túlságosan is átmelegedjünk. Innen hosszú, de könnyen járható úton értük el a Nagy-parlagot, ahol Zsotyek várt minket sátorba burkolózva a harmadik titkos ponttal.
Útbaigazít minket, elindulunk a zöld négyzeten lefelé. Elõször nem tudtam honnan, de olyan ismerõs volt ez az út. Aztán rájöttem, hogy a Vadrózsáról, amin itt szembõl szoktunk jönni. Leérkezünk a Zám patak völgyébe, ahol begyûjtük az utolsó titkos pontot is.
A völgy mesébe illõen szép.
Elhagyjuk a jobbról beágazó völgyet, amin a Múzsláról szoktunk érkezni a Vadrózsán. Immáron a Rédei Nagy patak völgyében küzdünk a nehéz terepen. Ez a völgy kárpótolja kicsit a Káva és a Havas kihagyását. Ez itt tökéletesen beleillik a túrába, és különösen azért örülök neki, mert ezen a szakaszon még nem jártam egyszer sem. Csak ámulunk és bámulunk, miközben próbáljuk száraz lábbal abszolválni a sok-sok patakátkelést. Egyik alkalommal egy vaskos keresztbe döntött fatönkön lehet csak átkelni a bõhozamú patakon. Óvatosan lépdelek át rajta. Feró jön, megjegyzi, hogy nem lenne jó beleesni a patakba itt, aztán, mint aki bizonyítani szeretné, hogy ez tényleg nem olyan jó móka, belecsúszik a patakba. Szentségel is rendesen, de legalább neki már nem kell nagyon izgulnia a maradék átkeléseknél... :) A völgy vége is bõven tartogat még meglepetéseket. Hatékonyan lassít a sok átmásznivaló, már-már olyan érzésünk van, hogy egyáltalán nem haladunk. Arról, hogy világosban érünk célba már régen lemondtunk, igazából már a Múzslára felérés is elég valószínûtlennek tûnt napfényben. Átmászunk egy kerítésen is, egy olyan hihetetlenül rozoga létrán, amilyen a mesében sincs.
Az a vége, amin felkapaszkodunk már csak a levegõben lógott, pár szög tartotta odafentrõl az egészet. Kicsit arrébb gizgazos ferde ösvények próbáltak minket maradásra bírni, de végül átverekedtük magunkat az egészen, és elértük a János váráról meredeken ereszkedõ zöld négyzetet. Innen egy nagyon hosszú és fárasztó emelkedõ következett. Az elején meredeken, majd a jelzetlen útra áttérve enyhe de kitartó emelkedõn közelítettünk a Múzsla felé. Fura volt így egy hegyvonulattal arrébb párhuzamosan haladni a jól ismert gerinccel, amin ott magasodott mellettünk a Nagy-Koncsúr, a Nyesett bérc, és persze a távolban maga a Múzsla. A földútra nem lehetett panasz, jó hosszan ki volt járva terepjárókkal, így a nyomvályúban egész kényelmesen haladhattunk. A nap már alacsonyan járt, hamarosan lemegy, és akkor lámpázhatunk. Én már jó elõre elõ is készítem a fejlámpámat. Feró kezd kicsit bezombulni, nem is beszélgetünk már, csak rakjuk a lábainkat egymás után. Egy elágazásban elfogy az autónyom, megint kõkemény hótaposó üzemmódba váltunk. Ennek már a fele sem tréfa, nagyon meredekké válnak az utolsó kilóméterek. Lassan érkezünk meg a Kis-Cser kúthoz, ahol már kezd sötétedni ránk. Felírjuk a számot a kirakott papírról, aztán tapossuk a métereket tovább felfelé.
Próbálok egy kis lelkesedést önteni a társamba, de Feró már csak a kilégzés, belégzés, lépés elõre feladatokkal van elfoglalva.. Pedig már tényleg látom a gerincet elõttünk, nem hallucinálok. Ugye nem? És tényleg meglátjuk a piros jelzést is a fákon. Megvagyunk. Megállás nélkül törjük a havat tovább a csúcs irányába. Egy frászt vagyunk meg. Innen a maradék táv még porrá zúzza a biztonságban hitt tartalékokat. Végül mégis sikerül lámpa nélkül odaérni. A ponton két pontõr is vár ránk. Kapunk egy csokit, amit be is nyomok gyorsan. Aztán viszont nyomás lefelé, mert itt mocsok hideg van.
Durva mi van itt fent a tetõn. Hol semmi hó, ahonnan épp lefújt mindent az erõs szél, hol meg méteres lábnyomokban botladozunk elõre. Innen még vannak szép kis kaptatók felfelé is, pár csúcson még át kell hullámvasutaznunk. Rendesen elfáradtunk, tévelygünk elõre a szürkületben. A 3. csúcson már bekapcsolom a lámpát is. A hó remekül visszaveri a fényt, így jól lehet haladni. Végre lefelé megyünk. A távolban es lámpa fényét vesszük észre elõttünk megy valaki. Leérünk mi is a Nyikom nyeregbe, ahol elõször rossz úton indulunk tovább, de hamar korrigálunk. A Vörös-kõ bércrõl egy rövidtávos lámpája vágja az utat lefelé, de lemarad, ahogy becsatlakozik mögénk. Ferónak már fáj a térde, nem esik jól neki a lefelé menet, de ennek ellenére nyomja ahogy bírja. Pár rövidtávos kollegát megelõzünk útközben, aztán, mikor eltávolodok mindenkitõl olyan hihetetlen jó érzés tölt el, hogy magam is meglepõdök. Hihetetlenül hangulatos ez az út lefelé a hatalmas fenyõkkel a havas úttal a lámpa fényében. Teljes a csend, egészen varázslatos így kocogni lefelé a Múzsláról. Ebben persze benne van a túra nehézsége, és a cél közelsége miatti felszabadult érzés is. Csorgunk lefelé, néha bevárom Ferót, amíg felzárkózik, aztán már látjuk is Keresztes fényeit. Leereszkedünk a patakvölgybe, majd átkelünk rajta, és már ott is vagyunk a sörözõ elõtt. Megcsináltuk. 11:56 perc kellett hozzá, kemény volt. Amilyennek lennie kellett...
A célban fogadjuk a gratulációkat, és viszonozzuk azt a már bentlévõknek. A jelvény amit kapunk nagyon igényes lett.
Kis várakozás után megkapjuk a rajtban megrendelt babgulyást, amiért megérte várakozni, fennségesen finom volt. Nem idõzünk sokat a célban, mert érkeznek sorra az emberek és nincs sok ülõhely. Megköszönjük a rendezõknek a túrát, és indulunk hazafelé.
Végre ismét egy teljes értékû LeFaGySz-ot kaptunk, aminek nagyon örültem. Feró sem csalódott a túrában, nagyon tetszett mindkettõnknek! Azért kíváncsi lettem volna az eredeti útvonal mennyit vett volna még ki belõlünk, de így is nagyon keményre sikeredett. És ez így van rendjén. Aki ott volt az egy örök élményt vihetett haza magával a Mátrából. Köszönjük!
Képek:
http://picasaweb.google.com/qvic78/LeFaGySz57Matra#
Videó:
Feró is nagyon készült a túrára, egész héten a topikot leste, ami pörgött ezerrel a túra elõkészületeivel. Sõt, igazából már vagy két hete folyamatosan ez volt a téma, a rendezõk nagyon készültek a nagy napra. A sors mégis közbeszólt, egy nappal elõtte jött a hír, hogy vadászat miatt a Havas környéke le lesz zárva. A rendezõség gyorsan új útvonalat írt ki a hosszútávnak. A szint egy kicsit ritkult, de a táv így megmaradt.
Ketten autózunk le szombat hajnalban Mátrakeresztesre az Óvár sörözõhöz, ahol szép nagy hó fogad minket már a parkolóban is. A Kövecses patak befagyott jegén is fehér lepel ül, vékony csíkokban tör utat a felszínre a víz. Korán érkezünk, hogy mielõbb indulhassunk, mégis nagyon sokan vannak már a rajtban. Az elõnevezés jó ötlet volt, gyorsan végzünk is a papírmunkával, pontban 7-kor indulunk el a túrán. Elõttünk már elment pár csapat még idõ elõtt indulva.
A kezdés fergeteges. Igazi szivatós móka.. Alig teszünk meg pár száz métert, a Békás tónál máris rejtett pontot találunk az egyik fán. Sokan nem veszik észre, mert piszkosul jó helyre lett kirakva. A tavat kerülve ugyanis a jelzés egy kis kerülovel leereszkedik a hegyoldalba, majd késobb visszakanyarodik, egy jelzetlen ösvény pedig szintben rövidít. Kis kényszerpihenõ, amíg felírjuk az igazolólapokra a papíron szereplõ betût. Ez jól kezdodik, úgy tûnik, hogy meresztgethetjük a szemeinket végig majd. :)
Emelkedünk tovább, a rajtként szolgáló sörözõ névadóját, az Óvárat kell most magunk alá gyûrni. Ahogy feljebb érünk elõbukkan a nap is a távolabbi hegyek mögül és ragyogó napsütésben törjük a havat tovább.
Van mit fotózni. Fentrõl megpillantjuk Ágasvár magasba csúcsosodó sziluettjét.
Pazarr.
A zöld sávot elérve begyûjtjük az elso pontot igazoló számot, amit megint egy kihelyezett papírlapon találunk meg. Valószínûleg nem sok személyzettel ellátott pont lesz a túrán.
Az Ágasvári turistaháznál beérjük az elsõ csoportokat, akik között ismerosök is vannak. A két Tamás szintén nagy LeFaGySz rajongó, nem is lepõdök meg, hogy összefutunk. ;) Innen jó sokáig együtt haladunk tovább. A házban kapunk egy pecsétet, aztán indulás lefelé.
A Vándor forrásnál kicsit tanakodunk, hogy merre is kéne indulni, de hamar kisakkozzuk.
A Csörgõ szurdok gyönyörû, de nagyon technikás a terep. Már a leereszkedés sem egyszerû. El is teszem a fényképezogépet a zsákba, amíg lejutok. A szurdok alján újabb szám vár a begyûjtésre. Ehhez a ponthoz elég érdekes irányokból és helyekrõl is érkeznek közben a túratársak.. van aki visszafelé jön.
A szurdokban maradva haladunk a patak mentén, ágakon, fatörzseken át mászva, majd a patakon is átugrándozva érjük el a zöld sávot ismét, amin hosszú emelkedés kezdodik Fallóskút felé. Nem mély a hó, de felfelé így is megérezzük, hogy mennyit nehezít a dolgunkon. Az eleje szépen húz felfelé, tempósan haladunk. Dolgoznak az izmok keményen. Falloskúton átcaplatva a Mária kápolnánál gyûjtjük be a következõ pontot (Szent kút).
Tovább emelkedünk Mátraszentimrére, majd leereszkedünk a Narád-patak völgyébe. Ahol a patakot keresztezzük, újabb ponttal gyarapodunk. Feró közben bemutat egy leszúrt rittbergert a jégen. A völgybõl mászással küzdjük ki magunkat és a sípályák felõl érkezünk meg Mátraszentistvánra. A sielõk sem restek, már tömegével vannak kint a pályákon, ez a ragyogó napsütéses idõ ezzel a sok-sok hóval most nekik a kánaán. Mi egy kicsit jobban küzdünk sílécek híján. A pályákat nagyívben kerüljük a szalagokat követve. Egy érdekes táblára leszek figyelmes, miszerint sielő fiatalkorúakkal fajtalankodni és közben egy hosszú bottal tökönszúrni magunkat TILOS! :)
A falu utcáján végre beérnek minket az elsõ futók, már régóta vártuk õket... A következõ másznivaló nincs messze, a Vörös-kõ most teljesen más arcát mutatja, mint a Mátrabércen szokta. Kellemes hótakaró borítja a tájat. Újabb számot írhatunk fel a füzetbe.
Néhol, ahol a szél összehordta a havat, térdig érõ lábnyomokban lépdelünk. A sárga kereszten felmászunk Mátraszentlászló felsõ végébe, majd egy gyönyörû fenyvesben emelkedünk tovább a Piszkés tetõ felé. A hatalmas fenyõk között parányi pontnak tûnünk csak.
Feróval úgy döntünk, hogy hátra hagyjuk Tamásék csapatát, és kicsit rákapcsolunk. A nyomvályú mellett egyre csak nõ a hómennyiség, vigyorogva ugráltam bele a combig érõ hóbuckákba. Na ez már döfi. Feró megjegyzi, hogy úgy tûnik nem tudok mit kezdeni a sok energiámmal, annyit ugrándozok a mélyebb hóban. Ekkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ez az erõ ma még elfogyhat és tartalékolni kellene... Node melyik gyerek rakja fel a polcra 27-én a karácsonyra kapott távirányítós autót azért, mert eszébe jut, hogy elõbb utóbb elromlik, ha sokat játszik vele? Most pont úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki havat kapott karácsonyra. A lendületes haladásunkat az törte meg, hogy egyszer csak jobbra fent a magas gerincen valaki nekünk kiabál, hogy van -e ott pont valahol a hegyoldalban. És hirtelen megláttuk a szalagokat, amik letérve a jó kis oldalazós ösvényrõl nyíl egyenesen mentek felfelé a hegyre. Hoppá! Lehet, hogy simán tovább mentünk volna mi is, mint a fent toporgó futók, akik tettek egy kis kitérõt. No, hát akkor másszunk, mondom, aztán a lendület két lépés után elfogy és csúszok visszafele. Bakker. A hó itt igen mély és nagyon csúszik a meredek hegyoldal. A pont félúton van, ott legalább fújunk egyet.
Kicsit videózok is, bár az nem adja olyan jól vissza a botladozásunkat. Fent már jobb a terep, hamar elérjük a kék sávot, amin elzötykölõdünk Galyáig. A legjobbkor tör rám az éhség, a kilátó meredek emelkedõjén fulladozok egy pogácsától.
A parkolóból a Téli Mátráról jól ismert útvonalon indulunk tovább, de tudjuk, hogy a sárga majd elválik a kéktõl, és azon kell továbbmennünk. Azonban az elágazást mindketten rossz helyre gondoltuk, így mikor egy szembe jövõ kiránduló páros buzgón beszámol nekünk, hogy a többiek 10 méter múlva balra lezúgtak, mindketten csodálkozunk... már megint elkavartak? :) Aztán még idõben rájövünk, hogy rosszul gondoltuk a dolgot. Zúgunk mi is lefelé, majd elérjük a tényleges elágazást, ahol a sárga élesen jobbra fordul. Kocorászás közben egy lányt pillantunk meg a távolban ácsingózni az úton. Ázunk, fázunk eltévedtünk? Már megint mellélövök, Tibet fogad minket egy pecséttel a semmi közepén... és bár tényleg majd megfagy, pontosan tudja hol van és miért. Jó megint "emberes" pontot találni a sok "papíros" után. Elköszönünk és nyomulunk tovább lefelé.
Csodaszép panorámában gyönyörködhetünk több helyen,
elhagyjuk a Nyesett várat, majd az Üvöltõ bérc gerincén tapossuk a havat tovább.
A sárga kereszt letérõje után hamar ott is vagyunk a József Attila-forrásnál, ahol felírjuk a sokadik nullánkat a lapjainkra.
A patakvölgy gyönyörû, a Szalajka háznál egy szép nagy fahídon kelünk át rajta.
Szép fenyveseken vezet át az út, de folyamatosan emelkedik, a sok hótaposás már kezd fárasztani minket.
Elérjük a piros keresztet, ami folytatja a monoton emelkedést. Keményen toljuk felfelé, de érzem, hogy ez most sokat kivesz belõlem. Utólérünk egy futót, aki szemmel láthatóan teljesen elkészült. Félreáll, hogy elengedjen, de nem is indul utánunk, csak zihál egyhelyben. Nem találkozunk vele késõbb sem. A hó mély, az út alig akar fogyni, nem úgy mint az erõnk. Jó sokat mászunk felfelé, mire elérjük az aszfalt utat. Ez nagyon kemény szakasz volt. Úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Most kivételesen jól esik a mûút símasága. Szusszanhatunk egyet. Bagolyirtáson átcsordogálunk, majd legurulunk a Keresztesi nyeregbe. Közben Remó ér utól minket ismét, megállt valahol kocsmázni egyet. Az Ezerház tetõre mászva veszem észre, hogy mennyire nehéz itt futva is a haladás. Remó 50 méterre elõttünk futogat a hóban, de alig akar távolodni. Persze látszott, hogy belõle is sokat kivett az a hosszú emelkedõ még Bagolyirtás elõtt. A Tót-hegyesre most nem kell felmásznunk, csak alatta haladunk el, és megyünk tovább a Káva irányába. Azt viszont már el nem érjük, mivel elõtte van elterelve a túra az új útvonalra. A terelést egy újabb pont jelzi, amit elsõ nekifutásra nem találunk meg. Vadmalac és Gazdag Tomi társaságában szépen tovább megyünk egy elágazásban rossz irányban. Szerencsére lent a völgyben meglátjuk Remót, aki már a pontot elhagyva igyekszik tovább. Visszafordulunk és leereszkedünk a ponthoz. Meg is van, méghozzá pontõrrel együtt. :) Innen hosszan a szalagokat kell követnünk tovább.
Az új útvonal sajnos egy kényszermegoldás eredménye, ez érzõdik is. Valahogy nem illik a hosszú széles lapos út a túra profiljába. Itt van idõnk kicsit kipihenni magunkat útközben, több kilóméteren keresztül ilyen lagymatag a terep. Közben Rushboy tûnik fel mögöttünk, de nagyon lassan közeledik. Most Õ sem fut nagy meglepetésemre. Egyszerre érjük el az elágazást, ahol a rövid és a hosszútáv szétválik. Itt nincs pont, de vannak rendezõk, akiktõl mindenki kap egy poharat. Elõször azt hittem viccelnek, hogy csak poharat kapunk, bár igazából azt sem értettem miért. Aztán elmondták, hogy kicsit tovább kell mennünk, és a Hidegkúti turistaházban majd kapunk bele teát.
Tea? Mi van itt? Az elején még úgy tûnt megint egy igazi szivatós LeFaGySz-ban lehet részünk, erre meg itt elkényeztetnek minket.. :) Hát ilyet. Sajnáltam azért, hogy a kényszerterelés így kizökkentette a túrát az extrém mivoltából, másrészrõl persze nagyon jól esett a kis feltöltõdés. A meleg házikóban nagy eszem-iszom fogadott minket. Nem is maradtunk sokáig, nehogy túlságosan is átmelegedjünk. Innen hosszú, de könnyen járható úton értük el a Nagy-parlagot, ahol Zsotyek várt minket sátorba burkolózva a harmadik titkos ponttal.
Útbaigazít minket, elindulunk a zöld négyzeten lefelé. Elõször nem tudtam honnan, de olyan ismerõs volt ez az út. Aztán rájöttem, hogy a Vadrózsáról, amin itt szembõl szoktunk jönni. Leérkezünk a Zám patak völgyébe, ahol begyûjtük az utolsó titkos pontot is.
A völgy mesébe illõen szép.
Elhagyjuk a jobbról beágazó völgyet, amin a Múzsláról szoktunk érkezni a Vadrózsán. Immáron a Rédei Nagy patak völgyében küzdünk a nehéz terepen. Ez a völgy kárpótolja kicsit a Káva és a Havas kihagyását. Ez itt tökéletesen beleillik a túrába, és különösen azért örülök neki, mert ezen a szakaszon még nem jártam egyszer sem. Csak ámulunk és bámulunk, miközben próbáljuk száraz lábbal abszolválni a sok-sok patakátkelést. Egyik alkalommal egy vaskos keresztbe döntött fatönkön lehet csak átkelni a bõhozamú patakon. Óvatosan lépdelek át rajta. Feró jön, megjegyzi, hogy nem lenne jó beleesni a patakba itt, aztán, mint aki bizonyítani szeretné, hogy ez tényleg nem olyan jó móka, belecsúszik a patakba. Szentségel is rendesen, de legalább neki már nem kell nagyon izgulnia a maradék átkeléseknél... :) A völgy vége is bõven tartogat még meglepetéseket. Hatékonyan lassít a sok átmásznivaló, már-már olyan érzésünk van, hogy egyáltalán nem haladunk. Arról, hogy világosban érünk célba már régen lemondtunk, igazából már a Múzslára felérés is elég valószínûtlennek tûnt napfényben. Átmászunk egy kerítésen is, egy olyan hihetetlenül rozoga létrán, amilyen a mesében sincs.
Az a vége, amin felkapaszkodunk már csak a levegõben lógott, pár szög tartotta odafentrõl az egészet. Kicsit arrébb gizgazos ferde ösvények próbáltak minket maradásra bírni, de végül átverekedtük magunkat az egészen, és elértük a János váráról meredeken ereszkedõ zöld négyzetet. Innen egy nagyon hosszú és fárasztó emelkedõ következett. Az elején meredeken, majd a jelzetlen útra áttérve enyhe de kitartó emelkedõn közelítettünk a Múzsla felé. Fura volt így egy hegyvonulattal arrébb párhuzamosan haladni a jól ismert gerinccel, amin ott magasodott mellettünk a Nagy-Koncsúr, a Nyesett bérc, és persze a távolban maga a Múzsla. A földútra nem lehetett panasz, jó hosszan ki volt járva terepjárókkal, így a nyomvályúban egész kényelmesen haladhattunk. A nap már alacsonyan járt, hamarosan lemegy, és akkor lámpázhatunk. Én már jó elõre elõ is készítem a fejlámpámat. Feró kezd kicsit bezombulni, nem is beszélgetünk már, csak rakjuk a lábainkat egymás után. Egy elágazásban elfogy az autónyom, megint kõkemény hótaposó üzemmódba váltunk. Ennek már a fele sem tréfa, nagyon meredekké válnak az utolsó kilóméterek. Lassan érkezünk meg a Kis-Cser kúthoz, ahol már kezd sötétedni ránk. Felírjuk a számot a kirakott papírról, aztán tapossuk a métereket tovább felfelé.
Próbálok egy kis lelkesedést önteni a társamba, de Feró már csak a kilégzés, belégzés, lépés elõre feladatokkal van elfoglalva.. Pedig már tényleg látom a gerincet elõttünk, nem hallucinálok. Ugye nem? És tényleg meglátjuk a piros jelzést is a fákon. Megvagyunk. Megállás nélkül törjük a havat tovább a csúcs irányába. Egy frászt vagyunk meg. Innen a maradék táv még porrá zúzza a biztonságban hitt tartalékokat. Végül mégis sikerül lámpa nélkül odaérni. A ponton két pontõr is vár ránk. Kapunk egy csokit, amit be is nyomok gyorsan. Aztán viszont nyomás lefelé, mert itt mocsok hideg van.
Durva mi van itt fent a tetõn. Hol semmi hó, ahonnan épp lefújt mindent az erõs szél, hol meg méteres lábnyomokban botladozunk elõre. Innen még vannak szép kis kaptatók felfelé is, pár csúcson még át kell hullámvasutaznunk. Rendesen elfáradtunk, tévelygünk elõre a szürkületben. A 3. csúcson már bekapcsolom a lámpát is. A hó remekül visszaveri a fényt, így jól lehet haladni. Végre lefelé megyünk. A távolban es lámpa fényét vesszük észre elõttünk megy valaki. Leérünk mi is a Nyikom nyeregbe, ahol elõször rossz úton indulunk tovább, de hamar korrigálunk. A Vörös-kõ bércrõl egy rövidtávos lámpája vágja az utat lefelé, de lemarad, ahogy becsatlakozik mögénk. Ferónak már fáj a térde, nem esik jól neki a lefelé menet, de ennek ellenére nyomja ahogy bírja. Pár rövidtávos kollegát megelõzünk útközben, aztán, mikor eltávolodok mindenkitõl olyan hihetetlen jó érzés tölt el, hogy magam is meglepõdök. Hihetetlenül hangulatos ez az út lefelé a hatalmas fenyõkkel a havas úttal a lámpa fényében. Teljes a csend, egészen varázslatos így kocogni lefelé a Múzsláról. Ebben persze benne van a túra nehézsége, és a cél közelsége miatti felszabadult érzés is. Csorgunk lefelé, néha bevárom Ferót, amíg felzárkózik, aztán már látjuk is Keresztes fényeit. Leereszkedünk a patakvölgybe, majd átkelünk rajta, és már ott is vagyunk a sörözõ elõtt. Megcsináltuk. 11:56 perc kellett hozzá, kemény volt. Amilyennek lennie kellett...
A célban fogadjuk a gratulációkat, és viszonozzuk azt a már bentlévõknek. A jelvény amit kapunk nagyon igényes lett.
Kis várakozás után megkapjuk a rajtban megrendelt babgulyást, amiért megérte várakozni, fennségesen finom volt. Nem idõzünk sokat a célban, mert érkeznek sorra az emberek és nincs sok ülõhely. Megköszönjük a rendezõknek a túrát, és indulunk hazafelé.
Végre ismét egy teljes értékû LeFaGySz-ot kaptunk, aminek nagyon örültem. Feró sem csalódott a túrában, nagyon tetszett mindkettõnknek! Azért kíváncsi lettem volna az eredeti útvonal mennyit vett volna még ki belõlünk, de így is nagyon keményre sikeredett. És ez így van rendjén. Aki ott volt az egy örök élményt vihetett haza magával a Mátrából. Köszönjük!
Képek:
http://picasaweb.google.com/qvic78/LeFaGySz57Matra#
Videó:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)