No megállj csak! - Less Nándor emléktúra 48 2005

No megállj csak! - Less Nándor emléktúra 48 2005
..avagy egy 5 óra 41 perces üldözős jelenet..

Erre a túrára jól felkészülve érkeztem, a tavalyi aranyérem címvédőjeként. Alapozó edzések/túrák, gondos
előkészületek, térképmagolás, helyismeret felelevenítés, időterv, miegymás. Jó formában voltam, és még az
időjárás is kedvezett, nagyon kellemes szép tiszta időre virradt mire Cserépfaluba értünk.
Nagyon jól tudtam, hogy a tavalyi időm nem volt egy erős futóidő, ezért annál lényegesen jobbat kell mennem,
ha a dobogó környékén akarok keresgélni újra. Ezt a lényegesen jobb időt 6 órában állapítottam meg, ez volt
a kitűzött cél.
A startban még nem voltak nagyon sokan és elég hamar odaértünk, úgyhogy még volt bőven időnk az indulásig.
Andinak volt egy pár fehér folt az útvonalon így azokat próbáltam neki felidézni, illetve a trükkösebb
részeket elmagyarázni. A térkép bújással viszont elég sok idő elment, időközben Bükk900 és Ákos útnak eredtek,
majd Andi is utánuk. Én gyorsan megreggeliztem és bíztam benne, hogy habár kicsit megkéstem is vele, de bent
fog maradni az első pár kilóméteren.. utána már nem lehet baj. Ezután neveztem, és 7:15-kor útnak eredtem.

Nagyon bekezdtem az elején. Végig az utcákon, majd rá a dózerra a cigánydűlőn a Hór völgy bejáratáig és
onnan toltam fel a völgybe. Hamar elértem a feljárót a barlanghoz, ahol az egykori szép információs táblából
már csak a váz maradt meg az út mellett. Meg is eredtem felfelé, mikor szembetalálkoztam piedcat-tel és Szilvivel,
akik éppen lefele csorogtak a túra előtti felfedező körútjukról. Lihegtem egy köszönésfélét, és pattogtam
tovább felfelé a köveken. Egy rövidnadrágos futó igyekezett lefelé a ponttól. Persze hiába siettem, hamar mászás
lett a vége, az emelkedő nagyon intenzív volt. Odafent 2 pontőr ücsörgött, gyorsan előráncigáltam a papirost,
pecsét, idő, aztán elköszönés és zúgás le.

A technikás lefeléket nagyon jól bírom, mindíg meg szoktam húzni, de amit itt csináltam, attól már szinte én
magam is megijedtem. Az út lefele irdatlan sziklás, bokatörős, nekem valahogy mégis sikerült szinte erőből
megfutni. A lábamra meg a lépésekre persze nagyon odafigyeltem, de így is ijesztőre sikeredett a mutatvány.
Egy középkorú pár topogott lefelé előttem, mikor meglátták hogy jövök megálltak, és egy pillanatra elkaptam
a megrökönyödött arcukat. Leérve újra a barátságos Hór völgyi dózerút fogadott. Toltam Oszla felé, de itt már
kicsit visszavettem a tempóból, próbáltam egyenletes ritmusba állni, ami tökéletesen sikerült is. Tudtam, hogy
Bükk900 és Ákos nem lehetnek messze, és reménykedtem, hogy Oszláig beérem őket. Az út nem volt hosszú, már
előbukkant az oszlai rét, mikor meglátom magam előtt a távolban Ákost. Ott érem utol, ahol be kell fordulni Oszlára,
Ő előretessékel, had menjek. Megköszönöm, és már be is robogok a pontra. Bükk900 éppen csemegézik a terülj-terülj
asztalkáról. A futó társam is itt találom, Ő is frissít és pihen egy kicsit. A pontőrök nagyon kedvesek, rögtön
kínálnak mindenféle jóval, de megköszönöm, mondván, hogy nekem elég lesz egy pohár itóka is. Úgy tele ettem
magam a rajtnál, hogy egyáltalán nem voltam még éhes. Le is nyomok egy almalevet, közben látom, hogy a futó srác
szedelődzködik és indul. Váltok pár szót még Bükk900-zal, aztán indulok a bajtárs után. "No megállj csak!"
kiálthattam volna, de ehelyett azt vetettem oda a többieknek, hogy megyek utána és jól elkapom. Elköszöntem
a pontőröktől is, és futásnak eredtem Ódorvár felé.

Az időm itt már picivel jobb volt, mint az 1 évvel azelőtti, de tényleg csak picivel. Persze eddig jól lehetett
jönni, most kezdődik a fekete leves. Látom magam előtt a srácot, 100 méterrel előttem fut. Jól nyomja, nem
tudom beérni. Ismét lefordulunk a Hór völgyéből, csak most a másik irányba. Rátérünk a visszafordítós emelkedőre.
Nyomjuk keményen, felfele is futunk, itt már nem lehet előrelátni olyan hosszan, elvesztem szem elől a futót.
Újabb visszafordító a felfelé haladó szerpentinen, még mindíg futható a terep, nyomni kell. Aztán egy idő után
bekezd a hegy. Itt visszavettem a tempót (nem mintha tudtam volna mást is tenni) és erőltetett menetelésbe
fogtam. Ismét meglátom a srácot elől. Egy elég idős sporttárs küszködik az egyik irdatlan meredek részen,
ahogy elhaladok mellette jó futást kíván. Én pedig jó utat neki. Felérek arra a részre, ahol az út a hegy
oldalában szintbe áll, és innen bekocogok a mellettünk jobbra fekvő völgyig. Itt aztán újra mindent belead a
hegy, és megpróbál mindent, hogy megnehezítse a feljutásunkat. Az út néhol elképesztően meredek, sokhelyen
ferde és keresztbe dőlt fákkal teli. Nehezen lehet haladni, zihálva próbálok jó erős tempót tartani. Közelebb
is kerülök az előttem haladó futóhoz, aki szintén erőlködik felfele. Mászás közben (mára már mókás) emlékek
jutnak eszembe, mikor annak idején pont itt bicajjal másztunk felfele egy jól sikerült bringás túrán. Hát most
nem hiányzott a bringa cipelés... :) A végén még beleerősít a hegy egy utolsót, előttem 50 méterrel a srác
már felért a dózerra és rögtön futni kezd a pont fele. Én is felmászok, és utána eredek. Pár túrázót itt is
beérünk, kerülgetem az embereket, de még messze nincs tumultus. A ponthoz érve sem kell várni a pecsétre,
csokival kínálnak. Választok egyet és bedobom az övtáskába. Itt már 15 perc előnyöm van a tavalyi időhöz képest.
Ez eddig eléggé bíztató. A futóval szinte egyszerre indulunk el a ponttól, de most gyorsan elsprintelek mellette
és én állok előre.

Tudom, hogy itt figyelni kell nagyon a jelzést, mert könnyen pórul lehet járni a rom jelzésen lefelé. Az első
letérő nem okoz problémát, zúzunk a hegyoldalban a forrás felé. Itt pár túratárs megáll a szomját oltani.
Kortyolok egyet a camelback-ből, hogy az érzés meglegyen, de meg se torpanok, megyek tovább, immáron felfelé,
vissza a dózer útra. A srác nem sokkal mögöttem. Odafent egy autó szépen takarta a jelzést, amelyik megint
leugrik a műútról, de sikerült kiszúrni, így már robogtam is lefelé az újra lejtő úton. Túlságosan is lejt
rendesen, a comboknak meg a térdnek nagyon megterhelő rajta a futás. Nem is tudok rendesen hosszú lépésekkel
futni lefelé, csak apróbb fékezőkkel. Közben hallom, hogy megérkezik mögém a srác is. Jól haladunk azért így is.
A nagy jobbos visszafordítónál pár méterrel mögöttem jár mikor lekanyarodok. Futok tovább lefelé. Idővel azt
veszem észre, hogy eltűnt mögülem. Lehet, hogy megállt valamiért a fordítóban. Futok visszafele, amíg le nem
érek újra a Hór völgybe, majd ismét irányba áll a jelzés, és megkezdődik a hosszú enyhén emelkedő dózerfutás
felfelé. Még innen visszanézve sem látom sehol a srácot, ekkor már biztos vagyok benne, hogy Ő levágott a
visszafordítónál a réten és már előttem járhat. Egy család mellett haladok el, vígan mendegélnek felfele.
Emlékszem, hogy tavaly is futottam felfele a völgyben, de akkor nem esett olyan jól, és nem ment olyan simán.
Most viszont igen. Az emelkedést egyáltalán nem éreztem meg, és nagyon jól esett ebben a szép völgyben futni.
Mikor azt vettem észre, hogy önkéntelenül lassul picit a tempóm, akkor erőltettem és újra ritmusba lendültem.
Azt tudtam, hogy ez a "ha fáradok, akkor még feljebb kapcsolok eggyel" típusú kamikáze akció nem fog végig
működni, de itt még olyan jól ment, hogy nem is volt gond vele. Hosszú futás után érem el a Pazsag völgynél
lévő pontot. Egy fiatal pár fogad mosolyogva. Megkérdem tőlük, hogy láttak -e előttem egy másik futót elmenni,
és kiderül, hogy tényleg elém került a srác, 3 perccel korábban járt ott. Na bumm, van mit ledolgozni.

Pecsét után indulok is rögtön. Innen a csodálatos Tebe puszta már nincsen messzire. Egyenletes tempóban
haladok felfelé. Mikor kiérek a rét szélére a szokásos csodás látvány fogad, majd hamarosan elérem az elágazást,
ahol a túra lekanyarodik a Hór völgyből balra. A szalagozás itt is kitűnő, mint mindenhol a túra útvonalán,
nem is lehet eltéveszteni a letérést. Ezen az úton nem kell sokat menni, hamar újabb letérőhöz érkezek, ahol
be kell kanyarodni jobbra a Csúnya völgybe. Itt is bőséges szalagozás segít. Sosem értettem, hogy miről
nevezhették el ezt a völgyet, mert valójában gyönyörű szép. Sziklák ölelik az utat két oldalról, az út néhol
beszűkül és kicsit be van nőve. Folyamatosan emelkedik, nehezen futható, de itt még mindíg jól megy a futás,
bár itt már erőlködni kell. A völgy szép hosszú, de nem unatkozok útközben, végig van lárnivaló körülöttem.
Ahogy kiérek a völgyből a hatalmas rétre, meglátom a pontot is. A pecsétet pont az indulás után 2 órával
kapom. A pontőröktől megtudom, hogy ketten jártak már itt pár perccel előttem, a rövid nadrágos srác, meg egy
túrabotos sporttárs.

Nekivágok az útnak, ami Répáshutáig még végig emelkedik. A szalagozás itt is javult, legutóbb itt kicsit
hosszítottam felfelé. Felérve Répáshuta határában találom magam. Elindulok lefelé nagy tempóban. Próbálok hozni
az időn. Út közben egy-két helybélivel találkozok, egy bácsika a kert kapujából megjegyzi, hogy járt már
itt egy futó, de az rövid nadrágban volt. :) Mondtam neki, hogy tudom, köszönöm ;) Leérve a 2. buszmegállóhoz
meglátom a botos srácot a kereszteződésben bizonytalankodik. Odaérek, mire érdeklődik, hogy merre tovább.
Mondom, hogy csak felfele.. innen csak felfele :). Megindultunk az úton, közben kicsit beszélgetünk. Próbálom
meghúzni, de ezen az úton már nehezen megy felfele a futás, bele-bele kell sétálni. Végig a hosszú utcán egészen
a falu tetejébe, ahonnan erdei ösvényre térünk rá. Ez persze még jobban emelkedni kezd. A botos srác nagyon
ügyesen használja segédeszközeit, ott is hagy rendesen a meredekebb részeknél. Azért nem irígykedek, nekem a
bot csak hátrány lenne, hajtom így is magam ahogy tudom. Nagy nehezen kicsit már szentségelve felérek a műútra,
tudom, hogy innen már nincs messze a Bányahegyi pont. A botos srác előttem kocog az úton 50 méterre, én is
iramba állok. Utol is érem, itt már gyorsabb tudok lenni. Kb ugyanannyi távolságra van, mikor elérem a pontot,
csak a sorrend változott. Örömmel veszem tudomásul, hogy beértem a futóbajtárst, ott pihen a pontnál. Ez egy
nagyon kedves pont minden évben, evés ivás lehetőséggel és nagyon kedves pontőrökkel, akik kínálnak minden jóval.
Gyorsan nekilátok én is a kajának, benyomok egy kenyeret meg egy pohár üdítőt, aztán szinte egyszerre indulunk
tovább mind a hárman.

Innen a betonon indulunk el felfelé. Én megyek középen, a botos srác igyekszik mögöttem. A betonról hamar letér
az út balra, majd párszor keresztezi a műutat. Egy meredekebb mászás után elszámolom magam és azt hiszem
hirtelen, hogy itt kell balra lekanyarodni a betonra, de valahogy nem rémlik a hely.. továbbmegyek, biztos a
következő lesz még csak. Mászok tovább, de elfog kicsit a bizonytalanság és a túrán először és utóljára előveszem
a térképet és megnézegetem a kanyarokat. Igen a következő lesz az. Ej, kicsit bosszankodok, mert így lemaradtam
a futótól. Mikor felérek már híre hamva nincs. Balra végig a kanyarig, majd tovább egyenesen át a jelzésig, ami
elindul lefelé Imó irányába. Mögöttem a srác bizonytalanul odakiállt, hogy jó fele megyek -e, mire én vissza
neki, hogy jöjjön nyugodtan tovább. Aztán elindultam lefelé ahogy a csövön kifért. Útközben az egyik kedvenc
útszakaszom köszönt vissza, itt gyönyörű mohás természetes sziklakapun kell áthaladni. Egy régi magántúránk jut
eszembe, mikor még a régi praktica-mal jöttem erre fotózni, és pont a sziklakapunál álldogált egy szép fiatal
őz. A gép persze nem telére volt szerelve, és mire összecsavargattam az objektíveket már el is illant a pára.. :)
Ahogy átfutottam ezen a részen el is szállt az emlék, mert meredek lefelé következett, ahol nagyon kellett
figyelni. A lejtő aljában valami cserkészcsapat araszolt felfelé az úttól 20 méterre bent a susnyásban. Hmm.
Jó volt leérni, innen egy darabig kényelmesebb volt az út a kör jelzésekig, ahonnan viszont kezdett kövesedni,
majd mikor már az Imó völgyét szántottam már kellemetlen bokatörő tereppel kellett küzdeni lefelé. Amikor elértem
a pontot Imókőnél meglepetésemre elsőre nem láttam a pontőröket sehol. Aztán szétnéztem, és másodszorra sem. :)
Leszaladtam a forrásbarlanghoz, majdnem oda is benéztem, hátha ott bújkálnak, de sejtettem persze, hogy valószínűleg
még nem értek ide. Megnéztem az itinerben a pont nyitást, 10:15-től kellene nyitva lenniük, ami már 10 perce
elmúlt. No sebaj gondoltam, megyek tovább. Visszamásztam fel az útra és továbbkocogtam lefelé. Kicsivel lejjebb
2 srác meg egy lány jön velem szembe. A lány kezében ott a pecsét. ;) Az előttem futó srác már előszedette velük..
Nyomnak egy pecsétet az én lapomra is, és kapok egy nagyon finom almát is. Legalább annyival is kevesebbet kell
cipelniük a pontig (bár amennyit felvittek sztem ez nekik sovány vígasz volt..).

Robogtam is tovább lefelé, majd az elágazásnál jobbra letértem a kékre és megkezdtem az intenzív mászást fel a
Lök bércre. Az elágazáshoz érve gyorsan kifújtam magam, aztán balra kanyarodtam a zöld sávra és iramba álltam.
Innen kezdődött egy jó hosszú kis hullámvasutazás egészen a Bujdosókői pontig. Útközben számolgattam az időt is.
Az előző szakaszon nagyon jót mentem, több mint 10 perccel jobb volt a 2 pont közötti időm, mint a tavalyi, a
korábbi megspórolt időkkel együtt úgy számoltam, hogy negyed 12 körül oda kell, hogy érjek a Bujdosókői ponthoz.
Legkésőbb. De amilyen jól mentem itt is, sejtettem, hogy hamarabb odaérek. El is kezdtem izgulni, mert úgy emlékeztem,
hogy csak negyedkor nyit ez a pont is. Már-már azon gondolkoztam, hogy lassítanom kéne - milyen vicces gondolat -
de vitt előre a lendület. A srác úgyis előttem van, legfeljebb majd várunk együtt pontnyitásig. Végül nem kellett
várni. Az ellenőrző pontot elő-jelző "nyuszis farkasos" papírnak itt örültem a legjobban mikor megláttam, mert
ez azt jelentette, hogy már kint vannak a pontnál. Később láttam, hogy hivatalosan 11-kor már nyitottak, de
valójában még korábban, mert én pont egészre értem oda végül. Megint hoztam több mint 10 percet. A puszedlis
pontnál az őrök egy sátorban várták az érkezőket. Adtak mézest és még egy kis ásványvizet is. Elköszöntem és
indultam lefelé, a srác után, aki megint csak pár perccel volt előttem.

Ez a szakasz lefelé jól ment, bár nem könnyű a terep. Bujdosókő olyan szép, hogy majdnem elbambultam amíg nézegettem
futás közben és kis híján lezúgtam a szakadékba ;) Az út aljára érve a szokásos kis dzsungel harc következett
a benőtt szakaszon, majd ki a műútra és tovább a halastó mellett. Itt ezen az úton volt egy harmadik típusú
találkozásom egy fene nagy kutyával, amelyik majdnem megevett reggelire. A halastavat őrizte egyébként, csak
éppen kisétált a kerítésen tátongó hatalmas lyukon és az út közepén állva mérgesen csaholva és morogva épp engem
rémisztgetett. Lassan közelítettem meg az időközben az út széléről felvett két féltéglával a kezemben. Ha netán
rámtámadna, akkor legyen vmi a kezemben.. Lassan hátrált és végül visszamászott a kerítés mögé, de még mindíg
morogva. Eldobtam a téglákat és haladtam tovább. Huh, ez meleg volt. Felértem a beton útra, amin hosszan kellett
haladni felfelé. Itt már nem bírtam futni felfelé, csak úgy, hogy gyaloglással váltogattam. Kellemetlen szakasz
volt, már alig vártam, hogy elérjem a letérőt. Tudtam azt is, hogy a beton után még jobban fog emelkedni, de
mindegy volt, ott legalább tudom mire fogni, hogy miért nem futok.. itt nem tudtam. Nehezen fogyott az út. Elértem
végül a letérőt, ahol egy fiatal pár igyekezett lefelé a patakmederbe. Előzékenyen elengedtek. Ők persze nem a
túrán voltak. A mederből kemény hosszú kaptató kezdődött. Itt nyomni kellett felfele, elég fárasztó volt. Igazi
megkönnyebbülés volt felérni a Völgyfő házhoz. Itt egy parkoló autónál álldogáló pártól kérdeztem, hogy láttak
-e elmenni egy futót előttem. Mondták, hogy nem, de csak 5 perce vannak itt. Ez kicsit rosszul érintett, bár
számítottam rá. Tudtam, hogy most lassabban jöttem, mint kellett volna, ha tartani akarom a lépést. Rövid lefele
jött a műúton, majd a rom jelzésen ismét nagyon meredek kaptató felfelé. Itt útközben jöttek szembe a 35-ösök
szép számmal, még ismerősökkel is találkoztam. Az emelkedőnek inkább az eleje ment nehezen, a végére egészen
felpörögtem. Felemelő érzés volt felérni a gerincre, ahonnak pompás kilátás várt Ódorvárra. Láttam, ahogy az
emberek a sziklakilátónál pihennek, nézelődnek. Innen már csak pár perc és ott vagyok. Zúzás lefelé, majd egy
utolsó mászás föl és már láttam is a pontot. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy nincs sor. Egyáltalán semmi.
Külön pecsételtek a különböző távoknak. Ez egy remek húzás volt, tavaly pont ezt hiányoltam. Nagy-nagy piros
pont a (már eddig is kiválló) szervezésnek. Nem is időztem, indultam rögtön tovább.

Innen meg kellett hajtani, nincs mese. Hosszú jól futható szalagozott dózer következett, igazi futócsemege volt
ez az enyhén lejtő út. Igaz itt már kerülgetni kellett a rövidebb távos túratársakat, de ez a legkevesebb. Néhol
vaddisznó módjára a sárban/pocsolyában futottam, ha nem volt máshol hely egy-egy nagyobb társaság mellett.
Élveztem a futást még mindíg és ez nagyon sokat számított már ilyen közel a vége felé. Újabb ismerőssel találkozok,
de pár szót váltunk csak. A hosszú kacskaringós lejtő végig jól megy, jó időt megyek az aszfalt útig. Innen
felfelé indul az út, ami már nehezen megy. Itt most pihizek, nem futok a Nyomóhegy felé. A hegyre fel meg pláne
nem. ;) A rövid kaptató után mosolygós pontőrök fogadnak az adótoronynál. Itt sincs sor, aminek nagyon örülök.

Tudom, hogy innen lefelé már csak negyed óra, ezért iparkodok is. Az tervezett időm meglesz bőven, és nem is
hajtottam ki magam a végletekig. Így nyugodtan futottam lefelé. Cserép határában piedcat-ékkel találkozok akik
valószínűleg elém indultak a Nyomó hegy irányába. Jelzem, hogy minden a legnagyobb rendben, és tovább futok a
célig. Beérkezés 12:56-kor. Regisztrálok is gyorsan, majd megkapom átmegyek a másik asztalhoz, ahol az okleveleket
osztják. Itt vannak jópáran előttem, ezért kicsit várni kell, de ez természetes. Kiderül viszont, hogy kitűzőt
nem tudnak adni, mert az ötszörös teljesítésért járó kitűzők még nem érkeztek meg a helyszínre. De megígérik, hogy
pár órával később már itt lesz. Az nekem nagyon jó, mondom, én egy darabig még úgyis itt vagyok, amíg a többiek
beérkeznek. Az oklevelet meg az ebédjegyet árvettem és lementem a gulyásért, ami nagyon jól esett. Egy meglepetés
sütit is kaptunk, ami szintén finom volt. Itt lent találkoztam a futó sráccal is, gratuláltam neki, emberes meló
volt. Végül 6 percet rámvert. :) Kicsit rendbe szedtem magam, aztán átkocsikáztunk Bogácsra, ahol elsétálgattunk
a Bogácsi tó fele.. kifeküdtünk a tópartra a fűbe, isteni érzés volt itt pihenni. A nap olyan melegen tűzött, hogy
szinte napozni lehetett volna fürdőgatyóban.. Közben rádión keresztül elértem Bükk900-t, aki még a túrán nyomult
valahol a Nyomó hegy felé. Aztán elsétáltunk a strand fele is, de be azért nem mentünk.. :) bár voltak bent sokan
a termál fürdőben. Végül megnéztük a remek kis kilátót a falu felett. Gyönyörű idő volt, a kilátás is káprázatos..
Érdemes itt szétnézni, nagyon szép hely. Ezután vissza mentünk Cserépre, megkaptam a kitűzőt is, és átvehettem az
ezüstérmet is a második helyért. Közben beérkeztek a többiek is, és mindenki megelégedve, kellemesen elfáradva várta
a haza indulást.

Egyébként a célban vettem csak észre, hogy az út folyamán a magammal vitt kajából semmit nem ettem.. :)
Nagyon köszönjük a hibátlan túrát! Élmény volt idén is.

Vasas Maraton 2005

Ez a túra és az útvonalának egyes részei számomra még ismeretlenek voltak. A korábbi években fel sem figyeltem
rá, de idén kilátásba helyeztem könnyű edzés ürügyén. A honlapon feltüntetett figyelmeztetés, miszerint a HÉV
helyett pótló buszok járnak szerencsére elavult információnak bizonyult, biztos korábbi évre vonatkozott.
A HÉVről leszállva meg is láttam a starthelyet. Ismerősökkel találkozok, együtt sétálunk az asztalkához.
Kedves nénik rajtoltattak, szépen simán ment a dolog. 29.-nek indulok.
A füzet amit adtak, tökéletes. Bőséges útvonalleírás, szintmetszet, rész táv és szint adatok, teljesítőlista,
térképvázlat és a pecsételőhelyek. Tökéletes. És mindez 2 A4-es lapon behajtogatva, csak éppen annyira
zsugorítva, hogy még használható maradjon.

Már előre tudtam, hogy a túra elejét nem fogom nagyon szeretni, a városban való bolyongás a túra kevésbé
izgalmas része.. A jelzést viszont sokkal nehezebb követni, több a tereptárgy, nehezebb kiszúrni a festéseket.
Itt nem árt a helyismeret. Nekem nincsen, úgyhogy sasolok ahogy tudok. Egy helyen rossz utcába fordulok, de
hamar rájöttem és korrigáltam. Ahogy kifele haladtam kezdtem megnyugodni, itt már könnyebb lesz odafigyelni.
Távolabb feltűnik a Kő-hegy. Nagyon szép sziklás hegy, érdemes rá pár pillantást vetni. Közben utolérek egy
futót, meg pár kisebb csapatot. Még az emelkedő előtt lehagyom őket. Kemény mászás következik felfelé. A
terep teljesen ismeretlen, néhol bénázok az elágazásokkal, utólér a futó hölgy. Látszik, hogy Ő már többször
járt erre, magabiztosan veszi a kanyarokat. Egy helyen megint bizonytalankodok, Ő előreszólva útbaigazít.
Kiderül, hogy tényleg ismerős erre, sokat jár fel edzeni. Kicsit megint elhúzok felfele, és végre felérek
a hegytetőre. Vagyis akkor ott azt gondoltam. Kinézek egy kis tisztáson, de a fák takarják a kilátás nagy
részét. A sporttársnő megint beér, mondja, hogy feljebb majd lesz szebb kilátás is. Továbbindulok, és valóban.
Kicsit feljebb elképesztően szép panoráma tárul elém. Csak hüppögök magamban és az otthon pihenő fényképező
gépemre gondolok. A kilátóban két srác gyönyörködik a tájban. Miután összekapartam az államat a földről,
tovább siettem. Kicsit arrébb egy elágazásban bácsika álldogál, én odasietek hozzá, már veszem elő a lapomat,
de kiderül, hogy nem Ő a pont, még tovább kell menni. A futót közben megint beértem és a Kő-hegyről váltunk
pár szót a pont felé igyekezve. Meglepődve látom, hogy a fák közül épületek bukkannak elő. Erre nem számítottam.
Valószínűleg azért mert nem olvasom az útvonalvezető leírást, csak a jelzésekre hagyatkozok. Itt van az
ellenőrző pont is a menedékháznál. Megint kedves nénik fogadnak, és finom teával kínálnak. Jól esik.
A pontnál megint utólértünk pár embert. Megköszönjük a vendéglátást és indulunk tovább.

A Vasas szakadék felé vesszük az irányt. Úgy döntünk, hogy ha a tempónk hosszútávon is egyezik, akkor együtt
megyünk tovább. Én megyek elől, Andi mögöttem. Nem kell rá sehol várni, nagyon jól bírja, követ gond nélkül.
A sárgán belefutunk abba a kereszteződésbe, ahol a barlang jelzés becsatlakozik jobbról. Ezen kell most egy
kitérőt tennünk a szakadék felé. Itt a ponttól jövők velünk szemben már visszafele igyekeznek. A szakadék
(inkább sziklahasadék) a hegy oldalában van, fel kell mászni hozzá. Megintcsak kedves pontőrök béllyegeznek.
Én bekocogok a hasadékba és szétnézek. Nagyon impozáns, hatalmas falak magasodnak körülöttem.

Innen aztán mi is elindulunk visszafelé, és az előző elágazásnál, most a másik irányban továbbhaladunk a sárgán
Lajosforrás felé. Útközben megint megelőzünk jópár túratársat. Erdészekkel is találkozunk, akik nagy erőkkel
aprítják az erdőt. Azon veszem észre magamat, hogy még alig ittam valamit az út folyamán. Próbálom tudatosan
piciket szipkázva pótolni a veszteséget, habár még akkor sem voltam szomjas igazán. Lajosforráshoz érve,
lekezeljük a papírokat, kicsit rendbeszedjük magunkat, majd indulunk is tovább. A forrást azért megkóstoljuk.

Innen a háromszög jelzésen kell tovább indulni Dömörkapu felé. Jó, hogy figyelünk és nem megyünk el egy
túratárs után rossz irányban a sárgán. Visszakiabáljuk a helyes útra. Lefele elég meredek az út, zúzunk
rendesen. Itt nem könnyű a terep, de jól vesszük az akadályokat és nem zúgunk le a szakadékba sem. Leérünk
a műútra, majd azon balra indulunk el a pont fele. Itt is nagyon szívélyes fogadtatásban van részünk. Dobozos
ivólével kínálnak, de én nem kérem. Most már ráálltam a saját kotyvalékomra, nem akartam ezzel felrúgni az
ízeket. Andi viszont elkéri az enyémet is helyettem. Rá rá is fér, mert inni csak egy fél literes üvegben
hozott, igaz, abban volt még bőven. Itt megtudjuk azt is, hogy már csak hárman vannak előttünk. Beszélgetve
indulunk tovább a műúton.

A Lenkó emlékmű fele már ismerőssé válik a táj. Igen, erre már jártam többször is. Az elől lévő túratársakat
hamar utólérjük. Elbeszéljük az utat, a pont váratlanul bukkan elő az út közepén. Szemmel láthatóan itt még
jobban örülnek nekünk, mint a többi ponton. Hát persze, mert mi vagyunk az elsők akik arra járnak..

Irány sikáros felé tovább. Sokszor jártam már arra, de általában mindíg a régi kék jelzésen megyek a rét
jobb oldalán, és nem a balon, ahogy most kell nekünk. Ez a rész tehát a piros leágazásáig új terep nekem.
Ahogy kiérünk a rétre el is vesztjük a jelet ahogy kell. Az út többfelé ágazik, mi egyenesen megyünk
tovább sasolva a távoli fákat, de jelzést sehol nem látunk. A fű itt nagyon vizes volt, a cipőink pillanatok
alatt átáztak, és már tocsogtunk a vizes zokniban. Sokat megyünk így egy füves szekérúton, de már sejtjük,
hogy rossz fele jöttünk, mert jelzés továbbra sincs, mikor már néhány fa mellett is elhaladunk. Fura is,
hogy hirtelen már szinte a rét közepén találjuk magunkat, pedig a szélén kellene, hogy haladjunk. A távolban
balra meglátunk egy jelzést egy fa törzsén. Ott fentebb jön a jelzés, velünk párhuzamosan. Jól van, gondolom,
akkor nagy baj nem lehet. Úgy döntünk, hogy megyünk tovább az utunkon, és nem vágunk át a még nagyobb
aljnövényzetben a másik útra. Bele is mentünk végül a kék jelzésbe, de valami mégsem stimmelt. Itt ugyanis
a kék mellett már a piros is fel volt festve. Pedig ahol a kettő találkozik, ott kellene lennie a Bükki pusztai
pontnak. A réten visszanézve viszont nem láttunk semmi ezen az úton sem, úgyhogy tovább indultunk a rét vége
felé. Mikor újra beértünk az erdőbe már szinte biztos voltam benne, hogy már túljöttünk a ponton. Tanakodunk,
hogy mit kéne tenni. Ha vissza akarunk menni egészen a kereszteződésig, akkor még most kell visszaindulni,
ha tovább megyünk már késő lesz. Píjjegek, de nem jön válasz semerről. Végül én úgy döntök, hogy visszaszaladok,
szétnézek mégegyszer, Andi megvár ott helyben. Rohanok ahogy tudok visszafele, elhagyom azt a helyet, ahonnan
visszanéztünk, és haladok a rét túlsó vége felé. A rét kezdett túlnőni magán. Most hogy már így össze-vissza
rohangálunk rajta, mint a fejvesztett csótány egyre nagyobbnak tűnik. Végül megpillantok valamit, ami nem
illik a tájba.. igen, az lesz az, semmi kétség. Ember. Sőt, emberek. Hűha, valaki beért minket (nem csoda,
amennyit itt tököltünk). Visszapíjjegek Andinak, hátha hallja és elindul erre. Odaérek, egy fiatal sporttárs
ért éppen be előttem a helyes irányból. A pontőr mosolyogva megkérdi, hogy visszafele jövök -e.. mondom, hogy
nem, csak kavarogtunk egy sort. Gyors pecsét, és spuri vissza. Útközben folyamatosan jelzek, de Andit nem
látom sehol. Visszaérek hozzá, és elmondom, h mi az ábra. Ő úgy dönt, hogy már nem megy vissza a pontig.
Vállalja ezt a rizikót. Továbbmegyünk a kettős jelzésen, majd letérünk a pirosra balra. Ezen hamar elérjük
a pontot a Király kútnál. Itt banánzselés csokit kapunk, amit most kivételesen Andi passzol, én viszont
(hogy kiegyenlítsük a számlát.. :) elkérem az övét is. Be is tolom őket rögvest.

Elindulunk a Szőke-forrás völgyén lefelé. Ez a túra legszebb része számomra, még úgy is, hogy már ismertem
korábban is. Egy gyönyörű völgy, az út egy hasadék mentén robog lefelé a hegyoldalban, balra meredély, az aljában
patak csordogál, jobbra magasabb hegyek (odafent a Prédikáló szék és a Vadálló kövek). Az út vadregényes, meseszép
zöld moha ruhába öltözött minden. Andival beszélgettünk út közben, de egy idő után elkapott a táj minket, és
elcsendesedve ámultunk, bámultunk. Egy nagy élmény az egész völgy. Ahogy keresztülmegyünk a dózerúton, ami
a Rám szakadék előtti parkoló fele megy le, a patak is átjön arra az oldalra, és nekünk át kell mászni rajta.
Köveken bukdácsolunk, pár fán mászunk át kereszte kasul, technikás a terep egy jó darabon, de ahol tudunk
futunk lefelé. Végül mikor már közeledünk Dömös felé kiérve a műútra nagy tömegekkel találjuk szembe magunkat.
Ránézek az órámra.. hát igen, a kényelmes városi túristák jönnek ilyenkor fél 11 fele a Rám szakadékba
kirándulni. Itt aztán megint elkövetjük azt a hibát, hogy itinert továbbra sem olvasunk, és ahol a kéktől
a zöld jelzés elválik jobbra, mi a kéken maradunk, és rossz irányban a templomhoz lyukadunk ki. Megkérdezünk
egy helybelit, hogy merre lehet ez a Szőke Forrás vendéglő, de nem tudják. Megnézzük a lapon, hát persze, hogy
nem erre kellett kijönni a főútra, elindulunk visszafelé. A híd felé már meglátjuk a szalagozást is. Meglepődve
veszem észre, hogy a vendéglő nem a 11-es túlsó, hanem még innenső oldalán van. A térképvázlat itt kicsit
félrevezető. Odakocogunk a ponthoz, még elsőként érünk oda, de a srác aki mögöttünk jött hamar beér itt is
minket, Ő jó felől jött, nem kavargott. Pecsét kutyaugatás mellett, majd kenyér zabálás pezsgőtablettás
üdítővel, és megkóstoljuk a rendezők által sütött süteményt is, ami eszméletlen finom. Nagyon aranyosak itt
is a pontőrök, nem győzik mondani, hogy vegyünk bátran mindenből. Kicsit eszegetünk, aztán elbúcsúzunk
mindhárman.


A srác nem akar a kijelölt úton jönni a Duna mentén, hanem a műúton rövidít Pilismarótig, így elbúcsúzunk
tőle. Innen szalagozást kell követni a másik faluig. Elmegyünk a kemping mellett egészen a Dunapartig,
ahol balra fordulva a Duna mentén haladunk egy földúton. Kicsit sárossá válik az út, kerülgetjük a
pocsolyákat, de nem olyan vészes. A szalagozás jó, könnyen követhető. A Dunakanyar csodás látványt nyújt
innen, kicsit elmélázunk. Innen nem nyomjuk már annyira, Andi elkezdett fáradni, már csak bele bele futunk
néha az útba, többnyire gyalogolunk és beszélgetünk. Így jól telik az idő a hosszú úton Pilismarótig. Ahogy
elérjük a szélét az út visszakanyarodik, és kivezet minket újra a 11-esre. Azon haladunk a Főtérig, ahol
megtaláljuk a pontot is. A pontőrtől megtudjuk, hogy 10 percet kaptunk közben a sráctól. És ezt már nem is
dolgoztuk le a végéig.

Sétamenetben indulunk tovább, Andinak már nem akaródzik futni (felfelé :), még az enyhe részeknél sem. De
hamar újra ritmusba állunk, és ha nem is futunk, de jól haladunk felfelé. A jelzés cseles néhol, oda kell
figyelni.. de észrevesszük a beugró letéréseket. A meredekebb részeknél lassítunk, csak kényelmesen mászunk
felfelé. Az út kicsit hullámvasutazik velünk, útközben elered az eső is, a Szakó nyereg nagyon lassan jön el.
Viszont innen már nincs sok hátra. Nem is időzünk, nyomjuk tovább felfelé immáron a piroson. Itt már kicsit
jobban tudunk haladni, az út már nem olyan meredek, néhol kicsit belekocogunk. Ahogy közeledünk Dobogókőhöz,
egyre több kirándulóval találkozunk. Az időt számolgatom, és úgy saccolom, hogy 1 óra körül beérünk. Nem is
rossz. Csak az a gond, hogy a busz óra 5-kor indul, és még a célt is el kell intézni majd. Próbálom kicsit
jobban húzni a társam felfelé. Nincs is probléma, jól haladunk és végül pontban 1-kor be is érünk a Matyi
büféhez. Az összidő 6:10 lett. Meg vagyok elégedve, 6 óra volt a terv, ami nem túl gyors, de nem is lassú.
Pont jó tempó edzésnek. Nekem így jól jött Andi társasága, akivel így remek közös temptót tudtunk menni, Ő
meg saját elmondása szerint örült annak, hogy volt aki végig húzta kicsit. Gratuláltunk egymásnak is, majd
rohantunk a buszhoz. A nénikák a célban kicsit nehezen találták meg az okleveleket (amik viszont szépen előre
meg voltak írva!), így tényleg az utolsó pillanatban csíptük el a buszt. Remek befejezés volt, hogy nem kellett
várni sem, lehuppantunk a kényelmes székbe, és pihentünk hazafelé.

Remek túra volt, nagyon szép útvonallal és jó, lelkes rendezéssel. Egy kedves élmény maradt, ha tehetem
jövök jövőre is!