No megállj csak! - Less Nándor emléktúra 48 2005

No megállj csak! - Less Nándor emléktúra 48 2005
..avagy egy 5 óra 41 perces üldözős jelenet..

Erre a túrára jól felkészülve érkeztem, a tavalyi aranyérem címvédőjeként. Alapozó edzések/túrák, gondos
előkészületek, térképmagolás, helyismeret felelevenítés, időterv, miegymás. Jó formában voltam, és még az
időjárás is kedvezett, nagyon kellemes szép tiszta időre virradt mire Cserépfaluba értünk.
Nagyon jól tudtam, hogy a tavalyi időm nem volt egy erős futóidő, ezért annál lényegesen jobbat kell mennem,
ha a dobogó környékén akarok keresgélni újra. Ezt a lényegesen jobb időt 6 órában állapítottam meg, ez volt
a kitűzött cél.
A startban még nem voltak nagyon sokan és elég hamar odaértünk, úgyhogy még volt bőven időnk az indulásig.
Andinak volt egy pár fehér folt az útvonalon így azokat próbáltam neki felidézni, illetve a trükkösebb
részeket elmagyarázni. A térkép bújással viszont elég sok idő elment, időközben Bükk900 és Ákos útnak eredtek,
majd Andi is utánuk. Én gyorsan megreggeliztem és bíztam benne, hogy habár kicsit megkéstem is vele, de bent
fog maradni az első pár kilóméteren.. utána már nem lehet baj. Ezután neveztem, és 7:15-kor útnak eredtem.

Nagyon bekezdtem az elején. Végig az utcákon, majd rá a dózerra a cigánydűlőn a Hór völgy bejáratáig és
onnan toltam fel a völgybe. Hamar elértem a feljárót a barlanghoz, ahol az egykori szép információs táblából
már csak a váz maradt meg az út mellett. Meg is eredtem felfelé, mikor szembetalálkoztam piedcat-tel és Szilvivel,
akik éppen lefele csorogtak a túra előtti felfedező körútjukról. Lihegtem egy köszönésfélét, és pattogtam
tovább felfelé a köveken. Egy rövidnadrágos futó igyekezett lefelé a ponttól. Persze hiába siettem, hamar mászás
lett a vége, az emelkedő nagyon intenzív volt. Odafent 2 pontőr ücsörgött, gyorsan előráncigáltam a papirost,
pecsét, idő, aztán elköszönés és zúgás le.

A technikás lefeléket nagyon jól bírom, mindíg meg szoktam húzni, de amit itt csináltam, attól már szinte én
magam is megijedtem. Az út lefele irdatlan sziklás, bokatörős, nekem valahogy mégis sikerült szinte erőből
megfutni. A lábamra meg a lépésekre persze nagyon odafigyeltem, de így is ijesztőre sikeredett a mutatvány.
Egy középkorú pár topogott lefelé előttem, mikor meglátták hogy jövök megálltak, és egy pillanatra elkaptam
a megrökönyödött arcukat. Leérve újra a barátságos Hór völgyi dózerút fogadott. Toltam Oszla felé, de itt már
kicsit visszavettem a tempóból, próbáltam egyenletes ritmusba állni, ami tökéletesen sikerült is. Tudtam, hogy
Bükk900 és Ákos nem lehetnek messze, és reménykedtem, hogy Oszláig beérem őket. Az út nem volt hosszú, már
előbukkant az oszlai rét, mikor meglátom magam előtt a távolban Ákost. Ott érem utol, ahol be kell fordulni Oszlára,
Ő előretessékel, had menjek. Megköszönöm, és már be is robogok a pontra. Bükk900 éppen csemegézik a terülj-terülj
asztalkáról. A futó társam is itt találom, Ő is frissít és pihen egy kicsit. A pontőrök nagyon kedvesek, rögtön
kínálnak mindenféle jóval, de megköszönöm, mondván, hogy nekem elég lesz egy pohár itóka is. Úgy tele ettem
magam a rajtnál, hogy egyáltalán nem voltam még éhes. Le is nyomok egy almalevet, közben látom, hogy a futó srác
szedelődzködik és indul. Váltok pár szót még Bükk900-zal, aztán indulok a bajtárs után. "No megállj csak!"
kiálthattam volna, de ehelyett azt vetettem oda a többieknek, hogy megyek utána és jól elkapom. Elköszöntem
a pontőröktől is, és futásnak eredtem Ódorvár felé.

Az időm itt már picivel jobb volt, mint az 1 évvel azelőtti, de tényleg csak picivel. Persze eddig jól lehetett
jönni, most kezdődik a fekete leves. Látom magam előtt a srácot, 100 méterrel előttem fut. Jól nyomja, nem
tudom beérni. Ismét lefordulunk a Hór völgyéből, csak most a másik irányba. Rátérünk a visszafordítós emelkedőre.
Nyomjuk keményen, felfele is futunk, itt már nem lehet előrelátni olyan hosszan, elvesztem szem elől a futót.
Újabb visszafordító a felfelé haladó szerpentinen, még mindíg futható a terep, nyomni kell. Aztán egy idő után
bekezd a hegy. Itt visszavettem a tempót (nem mintha tudtam volna mást is tenni) és erőltetett menetelésbe
fogtam. Ismét meglátom a srácot elől. Egy elég idős sporttárs küszködik az egyik irdatlan meredek részen,
ahogy elhaladok mellette jó futást kíván. Én pedig jó utat neki. Felérek arra a részre, ahol az út a hegy
oldalában szintbe áll, és innen bekocogok a mellettünk jobbra fekvő völgyig. Itt aztán újra mindent belead a
hegy, és megpróbál mindent, hogy megnehezítse a feljutásunkat. Az út néhol elképesztően meredek, sokhelyen
ferde és keresztbe dőlt fákkal teli. Nehezen lehet haladni, zihálva próbálok jó erős tempót tartani. Közelebb
is kerülök az előttem haladó futóhoz, aki szintén erőlködik felfele. Mászás közben (mára már mókás) emlékek
jutnak eszembe, mikor annak idején pont itt bicajjal másztunk felfele egy jól sikerült bringás túrán. Hát most
nem hiányzott a bringa cipelés... :) A végén még beleerősít a hegy egy utolsót, előttem 50 méterrel a srác
már felért a dózerra és rögtön futni kezd a pont fele. Én is felmászok, és utána eredek. Pár túrázót itt is
beérünk, kerülgetem az embereket, de még messze nincs tumultus. A ponthoz érve sem kell várni a pecsétre,
csokival kínálnak. Választok egyet és bedobom az övtáskába. Itt már 15 perc előnyöm van a tavalyi időhöz képest.
Ez eddig eléggé bíztató. A futóval szinte egyszerre indulunk el a ponttól, de most gyorsan elsprintelek mellette
és én állok előre.

Tudom, hogy itt figyelni kell nagyon a jelzést, mert könnyen pórul lehet járni a rom jelzésen lefelé. Az első
letérő nem okoz problémát, zúzunk a hegyoldalban a forrás felé. Itt pár túratárs megáll a szomját oltani.
Kortyolok egyet a camelback-ből, hogy az érzés meglegyen, de meg se torpanok, megyek tovább, immáron felfelé,
vissza a dózer útra. A srác nem sokkal mögöttem. Odafent egy autó szépen takarta a jelzést, amelyik megint
leugrik a műútról, de sikerült kiszúrni, így már robogtam is lefelé az újra lejtő úton. Túlságosan is lejt
rendesen, a comboknak meg a térdnek nagyon megterhelő rajta a futás. Nem is tudok rendesen hosszú lépésekkel
futni lefelé, csak apróbb fékezőkkel. Közben hallom, hogy megérkezik mögém a srác is. Jól haladunk azért így is.
A nagy jobbos visszafordítónál pár méterrel mögöttem jár mikor lekanyarodok. Futok tovább lefelé. Idővel azt
veszem észre, hogy eltűnt mögülem. Lehet, hogy megállt valamiért a fordítóban. Futok visszafele, amíg le nem
érek újra a Hór völgybe, majd ismét irányba áll a jelzés, és megkezdődik a hosszú enyhén emelkedő dózerfutás
felfelé. Még innen visszanézve sem látom sehol a srácot, ekkor már biztos vagyok benne, hogy Ő levágott a
visszafordítónál a réten és már előttem járhat. Egy család mellett haladok el, vígan mendegélnek felfele.
Emlékszem, hogy tavaly is futottam felfele a völgyben, de akkor nem esett olyan jól, és nem ment olyan simán.
Most viszont igen. Az emelkedést egyáltalán nem éreztem meg, és nagyon jól esett ebben a szép völgyben futni.
Mikor azt vettem észre, hogy önkéntelenül lassul picit a tempóm, akkor erőltettem és újra ritmusba lendültem.
Azt tudtam, hogy ez a "ha fáradok, akkor még feljebb kapcsolok eggyel" típusú kamikáze akció nem fog végig
működni, de itt még olyan jól ment, hogy nem is volt gond vele. Hosszú futás után érem el a Pazsag völgynél
lévő pontot. Egy fiatal pár fogad mosolyogva. Megkérdem tőlük, hogy láttak -e előttem egy másik futót elmenni,
és kiderül, hogy tényleg elém került a srác, 3 perccel korábban járt ott. Na bumm, van mit ledolgozni.

Pecsét után indulok is rögtön. Innen a csodálatos Tebe puszta már nincsen messzire. Egyenletes tempóban
haladok felfelé. Mikor kiérek a rét szélére a szokásos csodás látvány fogad, majd hamarosan elérem az elágazást,
ahol a túra lekanyarodik a Hór völgyből balra. A szalagozás itt is kitűnő, mint mindenhol a túra útvonalán,
nem is lehet eltéveszteni a letérést. Ezen az úton nem kell sokat menni, hamar újabb letérőhöz érkezek, ahol
be kell kanyarodni jobbra a Csúnya völgybe. Itt is bőséges szalagozás segít. Sosem értettem, hogy miről
nevezhették el ezt a völgyet, mert valójában gyönyörű szép. Sziklák ölelik az utat két oldalról, az út néhol
beszűkül és kicsit be van nőve. Folyamatosan emelkedik, nehezen futható, de itt még mindíg jól megy a futás,
bár itt már erőlködni kell. A völgy szép hosszú, de nem unatkozok útközben, végig van lárnivaló körülöttem.
Ahogy kiérek a völgyből a hatalmas rétre, meglátom a pontot is. A pecsétet pont az indulás után 2 órával
kapom. A pontőröktől megtudom, hogy ketten jártak már itt pár perccel előttem, a rövid nadrágos srác, meg egy
túrabotos sporttárs.

Nekivágok az útnak, ami Répáshutáig még végig emelkedik. A szalagozás itt is javult, legutóbb itt kicsit
hosszítottam felfelé. Felérve Répáshuta határában találom magam. Elindulok lefelé nagy tempóban. Próbálok hozni
az időn. Út közben egy-két helybélivel találkozok, egy bácsika a kert kapujából megjegyzi, hogy járt már
itt egy futó, de az rövid nadrágban volt. :) Mondtam neki, hogy tudom, köszönöm ;) Leérve a 2. buszmegállóhoz
meglátom a botos srácot a kereszteződésben bizonytalankodik. Odaérek, mire érdeklődik, hogy merre tovább.
Mondom, hogy csak felfele.. innen csak felfele :). Megindultunk az úton, közben kicsit beszélgetünk. Próbálom
meghúzni, de ezen az úton már nehezen megy felfele a futás, bele-bele kell sétálni. Végig a hosszú utcán egészen
a falu tetejébe, ahonnan erdei ösvényre térünk rá. Ez persze még jobban emelkedni kezd. A botos srác nagyon
ügyesen használja segédeszközeit, ott is hagy rendesen a meredekebb részeknél. Azért nem irígykedek, nekem a
bot csak hátrány lenne, hajtom így is magam ahogy tudom. Nagy nehezen kicsit már szentségelve felérek a műútra,
tudom, hogy innen már nincs messze a Bányahegyi pont. A botos srác előttem kocog az úton 50 méterre, én is
iramba állok. Utol is érem, itt már gyorsabb tudok lenni. Kb ugyanannyi távolságra van, mikor elérem a pontot,
csak a sorrend változott. Örömmel veszem tudomásul, hogy beértem a futóbajtárst, ott pihen a pontnál. Ez egy
nagyon kedves pont minden évben, evés ivás lehetőséggel és nagyon kedves pontőrökkel, akik kínálnak minden jóval.
Gyorsan nekilátok én is a kajának, benyomok egy kenyeret meg egy pohár üdítőt, aztán szinte egyszerre indulunk
tovább mind a hárman.

Innen a betonon indulunk el felfelé. Én megyek középen, a botos srác igyekszik mögöttem. A betonról hamar letér
az út balra, majd párszor keresztezi a műutat. Egy meredekebb mászás után elszámolom magam és azt hiszem
hirtelen, hogy itt kell balra lekanyarodni a betonra, de valahogy nem rémlik a hely.. továbbmegyek, biztos a
következő lesz még csak. Mászok tovább, de elfog kicsit a bizonytalanság és a túrán először és utóljára előveszem
a térképet és megnézegetem a kanyarokat. Igen a következő lesz az. Ej, kicsit bosszankodok, mert így lemaradtam
a futótól. Mikor felérek már híre hamva nincs. Balra végig a kanyarig, majd tovább egyenesen át a jelzésig, ami
elindul lefelé Imó irányába. Mögöttem a srác bizonytalanul odakiállt, hogy jó fele megyek -e, mire én vissza
neki, hogy jöjjön nyugodtan tovább. Aztán elindultam lefelé ahogy a csövön kifért. Útközben az egyik kedvenc
útszakaszom köszönt vissza, itt gyönyörű mohás természetes sziklakapun kell áthaladni. Egy régi magántúránk jut
eszembe, mikor még a régi praktica-mal jöttem erre fotózni, és pont a sziklakapunál álldogált egy szép fiatal
őz. A gép persze nem telére volt szerelve, és mire összecsavargattam az objektíveket már el is illant a pára.. :)
Ahogy átfutottam ezen a részen el is szállt az emlék, mert meredek lefelé következett, ahol nagyon kellett
figyelni. A lejtő aljában valami cserkészcsapat araszolt felfelé az úttól 20 méterre bent a susnyásban. Hmm.
Jó volt leérni, innen egy darabig kényelmesebb volt az út a kör jelzésekig, ahonnan viszont kezdett kövesedni,
majd mikor már az Imó völgyét szántottam már kellemetlen bokatörő tereppel kellett küzdeni lefelé. Amikor elértem
a pontot Imókőnél meglepetésemre elsőre nem láttam a pontőröket sehol. Aztán szétnéztem, és másodszorra sem. :)
Leszaladtam a forrásbarlanghoz, majdnem oda is benéztem, hátha ott bújkálnak, de sejtettem persze, hogy valószínűleg
még nem értek ide. Megnéztem az itinerben a pont nyitást, 10:15-től kellene nyitva lenniük, ami már 10 perce
elmúlt. No sebaj gondoltam, megyek tovább. Visszamásztam fel az útra és továbbkocogtam lefelé. Kicsivel lejjebb
2 srác meg egy lány jön velem szembe. A lány kezében ott a pecsét. ;) Az előttem futó srác már előszedette velük..
Nyomnak egy pecsétet az én lapomra is, és kapok egy nagyon finom almát is. Legalább annyival is kevesebbet kell
cipelniük a pontig (bár amennyit felvittek sztem ez nekik sovány vígasz volt..).

Robogtam is tovább lefelé, majd az elágazásnál jobbra letértem a kékre és megkezdtem az intenzív mászást fel a
Lök bércre. Az elágazáshoz érve gyorsan kifújtam magam, aztán balra kanyarodtam a zöld sávra és iramba álltam.
Innen kezdődött egy jó hosszú kis hullámvasutazás egészen a Bujdosókői pontig. Útközben számolgattam az időt is.
Az előző szakaszon nagyon jót mentem, több mint 10 perccel jobb volt a 2 pont közötti időm, mint a tavalyi, a
korábbi megspórolt időkkel együtt úgy számoltam, hogy negyed 12 körül oda kell, hogy érjek a Bujdosókői ponthoz.
Legkésőbb. De amilyen jól mentem itt is, sejtettem, hogy hamarabb odaérek. El is kezdtem izgulni, mert úgy emlékeztem,
hogy csak negyedkor nyit ez a pont is. Már-már azon gondolkoztam, hogy lassítanom kéne - milyen vicces gondolat -
de vitt előre a lendület. A srác úgyis előttem van, legfeljebb majd várunk együtt pontnyitásig. Végül nem kellett
várni. Az ellenőrző pontot elő-jelző "nyuszis farkasos" papírnak itt örültem a legjobban mikor megláttam, mert
ez azt jelentette, hogy már kint vannak a pontnál. Később láttam, hogy hivatalosan 11-kor már nyitottak, de
valójában még korábban, mert én pont egészre értem oda végül. Megint hoztam több mint 10 percet. A puszedlis
pontnál az őrök egy sátorban várták az érkezőket. Adtak mézest és még egy kis ásványvizet is. Elköszöntem és
indultam lefelé, a srác után, aki megint csak pár perccel volt előttem.

Ez a szakasz lefelé jól ment, bár nem könnyű a terep. Bujdosókő olyan szép, hogy majdnem elbambultam amíg nézegettem
futás közben és kis híján lezúgtam a szakadékba ;) Az út aljára érve a szokásos kis dzsungel harc következett
a benőtt szakaszon, majd ki a műútra és tovább a halastó mellett. Itt ezen az úton volt egy harmadik típusú
találkozásom egy fene nagy kutyával, amelyik majdnem megevett reggelire. A halastavat őrizte egyébként, csak
éppen kisétált a kerítésen tátongó hatalmas lyukon és az út közepén állva mérgesen csaholva és morogva épp engem
rémisztgetett. Lassan közelítettem meg az időközben az út széléről felvett két féltéglával a kezemben. Ha netán
rámtámadna, akkor legyen vmi a kezemben.. Lassan hátrált és végül visszamászott a kerítés mögé, de még mindíg
morogva. Eldobtam a téglákat és haladtam tovább. Huh, ez meleg volt. Felértem a beton útra, amin hosszan kellett
haladni felfelé. Itt már nem bírtam futni felfelé, csak úgy, hogy gyaloglással váltogattam. Kellemetlen szakasz
volt, már alig vártam, hogy elérjem a letérőt. Tudtam azt is, hogy a beton után még jobban fog emelkedni, de
mindegy volt, ott legalább tudom mire fogni, hogy miért nem futok.. itt nem tudtam. Nehezen fogyott az út. Elértem
végül a letérőt, ahol egy fiatal pár igyekezett lefelé a patakmederbe. Előzékenyen elengedtek. Ők persze nem a
túrán voltak. A mederből kemény hosszú kaptató kezdődött. Itt nyomni kellett felfele, elég fárasztó volt. Igazi
megkönnyebbülés volt felérni a Völgyfő házhoz. Itt egy parkoló autónál álldogáló pártól kérdeztem, hogy láttak
-e elmenni egy futót előttem. Mondták, hogy nem, de csak 5 perce vannak itt. Ez kicsit rosszul érintett, bár
számítottam rá. Tudtam, hogy most lassabban jöttem, mint kellett volna, ha tartani akarom a lépést. Rövid lefele
jött a műúton, majd a rom jelzésen ismét nagyon meredek kaptató felfelé. Itt útközben jöttek szembe a 35-ösök
szép számmal, még ismerősökkel is találkoztam. Az emelkedőnek inkább az eleje ment nehezen, a végére egészen
felpörögtem. Felemelő érzés volt felérni a gerincre, ahonnak pompás kilátás várt Ódorvárra. Láttam, ahogy az
emberek a sziklakilátónál pihennek, nézelődnek. Innen már csak pár perc és ott vagyok. Zúzás lefelé, majd egy
utolsó mászás föl és már láttam is a pontot. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy nincs sor. Egyáltalán semmi.
Külön pecsételtek a különböző távoknak. Ez egy remek húzás volt, tavaly pont ezt hiányoltam. Nagy-nagy piros
pont a (már eddig is kiválló) szervezésnek. Nem is időztem, indultam rögtön tovább.

Innen meg kellett hajtani, nincs mese. Hosszú jól futható szalagozott dózer következett, igazi futócsemege volt
ez az enyhén lejtő út. Igaz itt már kerülgetni kellett a rövidebb távos túratársakat, de ez a legkevesebb. Néhol
vaddisznó módjára a sárban/pocsolyában futottam, ha nem volt máshol hely egy-egy nagyobb társaság mellett.
Élveztem a futást még mindíg és ez nagyon sokat számított már ilyen közel a vége felé. Újabb ismerőssel találkozok,
de pár szót váltunk csak. A hosszú kacskaringós lejtő végig jól megy, jó időt megyek az aszfalt útig. Innen
felfelé indul az út, ami már nehezen megy. Itt most pihizek, nem futok a Nyomóhegy felé. A hegyre fel meg pláne
nem. ;) A rövid kaptató után mosolygós pontőrök fogadnak az adótoronynál. Itt sincs sor, aminek nagyon örülök.

Tudom, hogy innen lefelé már csak negyed óra, ezért iparkodok is. Az tervezett időm meglesz bőven, és nem is
hajtottam ki magam a végletekig. Így nyugodtan futottam lefelé. Cserép határában piedcat-ékkel találkozok akik
valószínűleg elém indultak a Nyomó hegy irányába. Jelzem, hogy minden a legnagyobb rendben, és tovább futok a
célig. Beérkezés 12:56-kor. Regisztrálok is gyorsan, majd megkapom átmegyek a másik asztalhoz, ahol az okleveleket
osztják. Itt vannak jópáran előttem, ezért kicsit várni kell, de ez természetes. Kiderül viszont, hogy kitűzőt
nem tudnak adni, mert az ötszörös teljesítésért járó kitűzők még nem érkeztek meg a helyszínre. De megígérik, hogy
pár órával később már itt lesz. Az nekem nagyon jó, mondom, én egy darabig még úgyis itt vagyok, amíg a többiek
beérkeznek. Az oklevelet meg az ebédjegyet árvettem és lementem a gulyásért, ami nagyon jól esett. Egy meglepetés
sütit is kaptunk, ami szintén finom volt. Itt lent találkoztam a futó sráccal is, gratuláltam neki, emberes meló
volt. Végül 6 percet rámvert. :) Kicsit rendbe szedtem magam, aztán átkocsikáztunk Bogácsra, ahol elsétálgattunk
a Bogácsi tó fele.. kifeküdtünk a tópartra a fűbe, isteni érzés volt itt pihenni. A nap olyan melegen tűzött, hogy
szinte napozni lehetett volna fürdőgatyóban.. Közben rádión keresztül elértem Bükk900-t, aki még a túrán nyomult
valahol a Nyomó hegy felé. Aztán elsétáltunk a strand fele is, de be azért nem mentünk.. :) bár voltak bent sokan
a termál fürdőben. Végül megnéztük a remek kis kilátót a falu felett. Gyönyörű idő volt, a kilátás is káprázatos..
Érdemes itt szétnézni, nagyon szép hely. Ezután vissza mentünk Cserépre, megkaptam a kitűzőt is, és átvehettem az
ezüstérmet is a második helyért. Közben beérkeztek a többiek is, és mindenki megelégedve, kellemesen elfáradva várta
a haza indulást.

Egyébként a célban vettem csak észre, hogy az út folyamán a magammal vitt kajából semmit nem ettem.. :)
Nagyon köszönjük a hibátlan túrát! Élmény volt idén is.