A túra előtt kíváncsi voltam a pontnyitásokra, ezért előkerestem egy régebbi B50-es nevlapomat. Én lepődtem meg a legjobban, mikor kiderült, hogy utoljára 1999-ben voltam Bükk 50-n. :) Hihetetlen. Az akkor már a harmadik volt. Igaz, azóta voltam többször a 25-n és megcsináltam a jubileumi 75-t is, de a klasszikus ötvenesből az volt az utolsó. Gyorsabb teljesítés volt a cél, azért érdekelt annyira, mikor érdemes indulni, hogy ne toljak ki nagyon magammal. De ahogy elnéztem a régi papirost szinte mindegy mikor indul az ember, hamar nyitnak a pontok. Ezt még tetézte pár érdekes mondat a kopott lapocskán:
„A versenyen minden résztvevő a saját felelősségére indul. A versenyiroda 21:00 óráig tart nyitva. Az addig be nem érkezett versenyzőket nem áll módunkban megkeresni.”
Meg kell mondjam a túra nem sokat változott az évek alatt, és valószínűleg nem is sokat fog a jövőben sem. A rajthoz piedcat barátommal érkeztünk 7 óra körül, rögtön utánunk érkeztek OT Tomék is. Kis pakolás, szedelőzködés, aztán a többiek már indulnak is. Én még kicsit teszek-veszek, lemaradok, nem sietem el a nevezést sem. A rajtnál is minden a régi, kedves idősebb szervezők nagyon lelkesen végzik a dolgukat. A térképvázlaton még mindig megtalálom a titokzatos versenyre utaló megjegyzést, bár már egy rövidített formában csak:
„A versenyen minden induló a saját felelősségére vesz részt.”
Ez egyébként a túra több pontján visszaköszönt, hogy ők ezt tényleg versenynek vélik. Ezen az apró változáson kívül szinte semmit nem változott az útvonalvezető és a térkép. No persze az útvonalat leszámítva, mert az jó szokás szerint mindig más. Az idei is nagyon jól sikerült, hát neki is láttam a végigjárásához.
Futva indultam az aszfalton, amelyik hosszan vezetett enyhén emelkedve Ómassáig. Útközben utolértem először Vándorköszörűst, majd Tomékat is, de a beszélgetéséket rövidre fogtuk. Jól esett a futás, bár kicsit még fáztam itt az elején. Ómassáról két jelzett út vezet fel Bánkútra, mindkettőt jól ismerem, rengeteget jártunk erre régen. Régen igen, no de mikor is voltam itt utoljára? Szomorú, de nem tudtam. Most a Száraz völgyön kellett felmászni a síházig. Az út kövesebb és meredekebb lett, de jól ment a futás végig. Jó érzés volt újra látni a jellegzetes helyeket, mélyeket szippantottam a friss levegőbe és éreztem, hogy a szívem nem csak a szintek leküzdése miatt dobog jobban, hanem azért is mert annyira szeretem a Bükköt, ahol felnőttem. Felérve a síháznál a pontőrök kicsit csodálkoznak a rajtszámomon, meg hogy hova tűntek 70-től 96-ig az emberek. Megnyugtattam őket, hogy jönnek, mindenkivel találkoztam. :) A ház előtti padoknál kisebb csoportok pihennek, eszegetnek. Én elköszönök és futok is tovább felfelé.
A parkolótól jobbra indul a sárga jelzés, amin Csurgó felé „csorgadozok”, majd onnan kis mászás a Faktor rét felé. Erről a tájékról óhatatlanul a 900-as csúcsok jutnak az eszembe, és epekedve nézegetek a csúcsok felé. Sajna az idén is kimaradt. Egy-két kisebb csoportot itt is elhagyok, szépen haladok immáron a kék kereszten. Az olaszkapui emelkedő kicsit megfog, de utána ismét én fogok meg pár embert a hatalmas sziklás rét elején. Istállóskő fele is dobok egy pillantást, aztán már zúgok is le a Kopasz rétre. Nagyon szép ez a rész is. Kicsivel arrébb a Kerek rétnél egy fiatal páros van előttem, egy elágazásnál. Rossz fele indulnak, két lépést én is utánuk, aztán észreveszem a távolban a jelet a másik úton. Szólok nekik is. Visszamászunk a jelzésre. Itt látok meg két futót, akik közelednek. A startnál láttam őket, tudtam, hogy be fognak érni előbb-utóbb, mert úgy nagyjából tisztában voltak a köztünk lévő sebességkülönbséggel. :) De még nem itt, mert újra rákapcsoltam, és tartottam előttük a lépést a pontig. Itt kisebb tömeg volt, de nem sokat ácsorogtam. Ők sem. Indultunk hát tovább.
Szép köves gerincút következett, ahogy egyik pillanatról a másikra eltűnt mögöttem a két futó. Jól haladtam a bokatörő terepen, először azt hittem, hogy ők másfele vették az irányt, de mint később kiderült ez nem így volt. A kék jelzés itt elég hosszan nagyon technikás terepet nyújtott, nagyon kellett figyelni minden lépésre. A barlangszálláshoz érve most kivételesen nem néztem be, mi újság lehet a barlanglakókkal és a naplóval. Kicsivel utána egy túratárs a kéktúra bélyegzőt keresgéli a sziklák túloldalán. Útbaigazítom, majd sietek tovább lefelé. A szép kilátással megáldott kis ösvény mindig is nagyon tetszett, most is alig győztem gyönyörködni a tájban. Bár meg kell hagyni, most nem volt tiszta kilátás egyáltalán. Ez után látom meg újra a futó bajtársakat magam mögött. Az emelkedőn, ami az Őserdő felé indul, már együtt kapaszkodunk. Majd le is maradtam, mert kezdtem éhes lenni, előkapartam egy kis tápszert a zsákomból. És innentől a mászásokat már kényelmesebbre vettem. Az Őserdőt szépen megkerülve a jelzésen haladtam tovább, és hamar el is értem Tarkő alját, ahonnan lassabb mászás következett. Felérve még így is láttam, amint a két másik futó indul éppen. A köves lefelék miatt itt sem ártott odafigyelni a lábam alá. Hipp-hopp leértem a Keskeny rétre, ahol 2 srác előttem alternatív úton indult el Háromkő felé. Én a háromszöget választottam. Odafent szusszantam egy kicsit a pontnál, beszélgettem kicsit a pontőrökkel és csodáltam kicsit itt is a kilátást. Áldás ez az útvonal azoknak, akik nem nagyon ismerik még a déli Bükköt.
Indulás után kicsit hamar tértem be egy ösvényen a sűrűbe, így egy kis harc után tudtam magam kiverekedni a jelzésre. A zöld háromszög egy jó kis hullámvasút. Felültem rá, és vidáman robogtam a Bányahegyi műút fele. Két újabb futó nyomult utánam, valószínűleg Háromkőn pihentek, és onnan tapadtak rám. Kicsit otthagytam őket a műútig, de még láttam, ahogy ők a másik irányba Nagymező felé fordulnak. Ők a 25-t nyomják derekasan. Csorogtam tovább a zöldön a kerítés mentén, majd a négyzeten lefelé. Kis műút, kis dózer út és már lenn is vagyok Hután. A pont hamarabb jött, mint vártam, mert előzetesen átnéztem az útvonalat, és tudtam, hogy melyik elágazásban kellene lennie… nem ott volt. Jóval hamarabb, csodálkoztam is.
A ponton többféle üdítőből választhattunk, ez már kellett. Kicsit meg is álltam eszegetni, iszogatni, közben pedig az örködőkkel beszélgettem. Direkt rá is kérdeztem, hogy biztos jó helyen vannak -e, de ők szentül meg voltak győződve róla, hogy igen, és hogy az _egyenesen_ továbbmenő út (még a térképen is mutogatták) az az, ami a térképen jobbra kanyarodik. :) Kaptam még egy jótanácsot is, hogy végig egyenesen menjek most már ezen az úton, amíg ki nem érek a faluból. Hmm.. Lehet, hogy én emlékszek rosszul? Azt is megtudtam, hogy én vagyok itt a 10. érkező. Sok 50-essel már nem fogok találkozni… Elköszönünk.
Végig azon morfondírozok, hogy vajon megváltozhatott –e Répáshuta azóta, mióta legutóbb erre jártam… kétlem. Így aztán a söröző után balra vettem az irányt az eligazítással ellenben. A szomorú az, hogy a sárga jelzés itt nem csak balra, hanem tényleg egyenesen is ment, és aki nem ismeri e helyet és csak a pontőrökre hallgat, az lehet, h tovább is megy. Itt még azért elővettem még egyszer a térképet meg a vázlatot, hogy biztosan jól emlékszem –e, aztán már toltam is felfelé a házak között. Ahogy felértem bevágtam az erdőbe a nagy dózerúton, de minek? Keresgéltem a jelzést, aztán rájöttem úgy 100 méter után, hogy egyel arrébb kellett volna bemennem. Remek. Spuri vissza… megvan a jelzés, indulás tovább. A sárga jelzés néhol hagyott némi kívánnivalót maga után, több helyen keresgéltem a jelzést Szarvaskútig. El is kavartam vagy kétszer kicsit. Nem volt vészes, de arra pont elég volt, hogy a morálom lehúzza. Kisebb mélypontom volt, futni sem volt kedvem. És jó kis hosszú szakasz volt ez. :) Az egyik helyen, ahol a jelzés megint kiment a műútra egy bicajost láttam eltekerni… no, hát megérkeztek az első bringások is. Nagy öröm volt végre Hollósra beérni. Az elágazásnál álldogált a személyzet. Gyors firkantás, aztán már másztam is a Nagy dél hegyre.
Mászás közben megint tápoltam, hogy legyen mire fogni miért nem sietek, de azért haladtam is. Találkozni viszont senkivel nem találkoztam ezen a szakaszon. A tetőről egy kis zúzás lefelé, és már ott is voltam a fennsíkon haladó aszfaltúton a kéken. Ez jó hosszan ki is tartott egészen Jávorkútig. Útközben a csodás mezőkben lehetett gyönyörködni a sok-sok töbörrel és szép fenyvesekkel. Még Jávorkút előtt becsatlakoztak újra a 25-ösök is. A pont felé kocogva már messziről integettek a pontőrök. Ez jó volt, mert kismillióan voltak a pihenőknél.
Váltunk pár szót, iszok vizet a kristálytiszta forrásból és már nyomom is tovább a betonon. Itt visszajött a futókedv, így kényelmesebb volt a dolog. Újra és újra túrázókat hagyok el, mindenki rövidtávos. Meglepően hamar érek Sebesvízhez. Itt egy kisebb csoport tétován téblábol térképpel a kezükben és tanácstalansággal az arcukon. Mutatom nekik, hogy hol kell bevágni a jelzésre, és már gurulok is lefelé. Jól ismerve a Sebesvíz völgyét, azért nagyon óvatosan sietek. :) Egyre több az átmásznivaló, és a bokatörő szikla. Az egyik helyen valami bogarak szállnak rám, én reflexből leseprem magamról minden különösebb odafigyelés nélkül. Másnap tudtam meg, hogy ez bizony egy jó kis darázs raj volt, ami többeknek alapos fejfájást ill. egyéb fájdalmakat okozott. Én _most_ szerencsére megúsztam. Folyamatosan itt is előzgetek, a végére kicsit visszasűrűsödött a mezőny. Lentebb hatalmas kidőlt fák között kell átjutni, egy bringás srác vív kicsit kilátástalan harcot. Elszáguldok mellette is.
Vége a völgynek, újra beton, nyomás a cél már nincs messze. Át a patakon, cél, gratuláció, hatalmas kitűző (bár az avasi kilátó nekem oly becses látvány, nem tudom igazából mit keres a kitűzőn :D), zsíroskenyér és tea hegyek. Nagyon jól esik a finom meleg tea. Kellemesen elfáradva indulok hazafele. Remek nap volt.
Vannak hiányosságok a túrán persze, nem lehet mondani egyáltalán, hogy tökéletes a szervezés, de nekem így is nagyon tetszett. Örülök, hogy ott voltam.
2006. szeptember 30., szombat
2006. május 28., vasárnap
Kinizsi 100 2006
Tervezett idõ nem volt, nem hajtottam ki magam, nagyon jól esett. A vége 17:29 lett, természetesen depó nélkül, sok cuccal, saját erõbõl.
Jó sokáig tartottam a lépést a futók mezõnyének a végével, Mogyorósbányától Bányahegyig Tibettel tartottam, onnan pedig kényelmes séta a végéig. Klassz volt, nekem az eddigi legkönnyebb teljesítés, imádtam a saras részeket, a téli felkészülést juttatták eszembe. ;)
Ha lesz T100 jövõre, azt hiszem én is megfutom. Igaz az elég nagy könnyítés, de egyszer kipróbálom. :)
Pár szösszenet a 2006-os K100-ról:
1. Csillaghegy, startra várás, sorbanállás.. mögöttem két idõsebb túratárs beszélget:
- Mostánaban úgy elkezdett nyikorogni a bakancsom. /mutatja/
- Ne panaszkodj, nekem a térdem csinálja ugyanezt.
2. A Hosszúhegyi pont elõtt egy elõretolt pontõr. Mögöttem egy nagyobb csoport T100-as
résztvevõ. Egy hölgy kérdezi közülük a rendezõt:
- Itt dugó hely is van?
mire a rendezõ tréfásan:
- Hát, nincsenek ott olyan sokan.
3. A Pilis aljában Hiverék várják a futókat. Nekem is odaszól, hogy "mondj egy számot".
Mókás kedvemben átfutott az agyamon, h azt mondom neki, hogy "száz", aztán mielõtt
lejegyezné folytatnám James Bond-osan, hogy "Kinizsi száz", de aztán megkönyörültem
rajtuk a hülye poén elhagyásával, csak simán mondtam, hogy én a Kinizsit csinálom.
4. A Kétágú hegyrõl lefelé, már majdnem a falunál két halál aranyos kissrác, valami õrült
önfeledt vidámsággal várta a futókat. Az elõttem futóval futottak pár lépést, aztán
hirtelen visszakanyarodtak és várták a következõ embert. Ezt még kicsit messzebbrõl
szemléltem, én is kocogás közben lefelé. Mikor odaértem, megint kivirultak, már-már
indultak volna megint ordibálva futni, mikor a nagyobbik arca ráül a döbbenet (kereste
rajtam a szemével a rajtszámot) és odaszól a kicsinek:
- Ez csak egy turista. :)))
A K100 élbolyban jött mögöttem is valaki, arra is ránéznek:
- Meg a másik is. :))
Azt hittem padlót fogok a röhögéstõl.
Õk leálltak, várták a következõ rajtszámost, mi meg nyomtuk tovább a sörözõ felé. :D
5. Hegyeskõ, T100-as pontnál az egyik mögöttem levõ futó meglátja Tapírt:
- Hát Te meg mit keresel itt? Eddig mindíg olyan szép fiatal lányoknál kellett dugni.. :)
6. Este a Nagyegyházi tavak környékén.. egy hozzám csapódott túratárssal haladtunk a saras
úton, hallgattuk a két oldalt kuruttyoló békákat. Egyszer csak élesen középre, elénk
tolódik a hangforrás.
- Te ezek itt vannak elõttünk az úton.
- Hol? /gúvad a szemünk a lámpafénynél/
- Abban a pocsolyában.
..közben haladunk.. a következõ lépésnél, mintha karmester intett volna nekik, olyan egyszerre hallgatott
el az összes, hogy összenevettünk.
Jó sokáig tartottam a lépést a futók mezõnyének a végével, Mogyorósbányától Bányahegyig Tibettel tartottam, onnan pedig kényelmes séta a végéig. Klassz volt, nekem az eddigi legkönnyebb teljesítés, imádtam a saras részeket, a téli felkészülést juttatták eszembe. ;)
Ha lesz T100 jövõre, azt hiszem én is megfutom. Igaz az elég nagy könnyítés, de egyszer kipróbálom. :)
Pár szösszenet a 2006-os K100-ról:
1. Csillaghegy, startra várás, sorbanállás.. mögöttem két idõsebb túratárs beszélget:
- Mostánaban úgy elkezdett nyikorogni a bakancsom. /mutatja/
- Ne panaszkodj, nekem a térdem csinálja ugyanezt.
2. A Hosszúhegyi pont elõtt egy elõretolt pontõr. Mögöttem egy nagyobb csoport T100-as
résztvevõ. Egy hölgy kérdezi közülük a rendezõt:
- Itt dugó hely is van?
mire a rendezõ tréfásan:
- Hát, nincsenek ott olyan sokan.
3. A Pilis aljában Hiverék várják a futókat. Nekem is odaszól, hogy "mondj egy számot".
Mókás kedvemben átfutott az agyamon, h azt mondom neki, hogy "száz", aztán mielõtt
lejegyezné folytatnám James Bond-osan, hogy "Kinizsi száz", de aztán megkönyörültem
rajtuk a hülye poén elhagyásával, csak simán mondtam, hogy én a Kinizsit csinálom.
4. A Kétágú hegyrõl lefelé, már majdnem a falunál két halál aranyos kissrác, valami õrült
önfeledt vidámsággal várta a futókat. Az elõttem futóval futottak pár lépést, aztán
hirtelen visszakanyarodtak és várták a következõ embert. Ezt még kicsit messzebbrõl
szemléltem, én is kocogás közben lefelé. Mikor odaértem, megint kivirultak, már-már
indultak volna megint ordibálva futni, mikor a nagyobbik arca ráül a döbbenet (kereste
rajtam a szemével a rajtszámot) és odaszól a kicsinek:
- Ez csak egy turista. :)))
A K100 élbolyban jött mögöttem is valaki, arra is ránéznek:
- Meg a másik is. :))
Azt hittem padlót fogok a röhögéstõl.
Õk leálltak, várták a következõ rajtszámost, mi meg nyomtuk tovább a sörözõ felé. :D
5. Hegyeskõ, T100-as pontnál az egyik mögöttem levõ futó meglátja Tapírt:
- Hát Te meg mit keresel itt? Eddig mindíg olyan szép fiatal lányoknál kellett dugni.. :)
6. Este a Nagyegyházi tavak környékén.. egy hozzám csapódott túratárssal haladtunk a saras
úton, hallgattuk a két oldalt kuruttyoló békákat. Egyszer csak élesen középre, elénk
tolódik a hangforrás.
- Te ezek itt vannak elõttünk az úton.
- Hol? /gúvad a szemünk a lámpafénynél/
- Abban a pocsolyában.
..közben haladunk.. a következõ lépésnél, mintha karmester intett volna nekik, olyan egyszerre hallgatott
el az összes, hogy összenevettünk.
2006. február 25., szombat
LeFaGySz 55 2006 (Pilis)
LeFaGySz 55 2006 (Pilis)
"Na ki a fasza gyerek? Most Ő? Ő? Vagy én?"
Tavaly nagyon-nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy újra megrendezik a LeFaGySz túrát. Természetesen azonnal elhatároztam, hogy 2006-ban újra ott a helyem, hogy megint jól megszivassanak.
Eljött a február, 1 héttel a túra előtt Barcika 65 kemény tempóban végigfutva. A túra után sikerült megfáznom és egész héten beteg voltam. Csütörtökre végre már nem voltam lázas, de éreztem, hogy jóval gyengébb a szervezetem még, mintha egészséges lennék. Semmi gond, a LeFaGySz túrát úgyis gyalogbéka tempóban képzeltem el már korábban is. Meg volt beszélve ismerőseimmel, hogy együtt megyünk végig a túrán, csakúgy mint korábban. Biztos voltam benne, hogy így nem is lesz gond a teljesítéssel, szépen végigsétálunk rajta.. No hát könnyű sétáról szó sem volt, de ezt kicsit bővebben.. :)
Szombat hajnalban havazásra ébredtem, kis szemekbe esett, de nem szallingózott, inkább a szelet meglovagolva száguldott lefelé a sok-sok vizes hópehely. A starthelyre érve én nem a nagyparkolóban hagytam a verdát, hanem kicsit tovább, lejjebb az utcán. Átvettem a szerelést, bakancs, kamásli, kabát fel, táska a hátamra, benne forró tea termoszban és még sok-sok inni és ennivaló. Két fejlámpát is vittem magammal pót elemekkel, mivel az akksik már régen voltak feltöltve, nem tudhattam meddig bírják majd a hideg időben.
Az indulást 7 körül terveztük, mindenki időben meg is érkezett Dobogókőre, így pontban 7-kor el is tudtunk indulni. Andi és barátnője Anna még reménykedtek benne, hogy tudunk együtt menni, de mivel én még kicsit vártam Tamásékra, Ők már 5 perccel hamarabb neveztek és elindultak, és mivel futottak én biztos voltam benne, hogy már nem is látjuk Őket a túrán. Mi elég nagy bolyban, 6-an indultunk lefelé a piros jelzésen. Feri és egy másik túratárs, akit nem ismertem korábbról a 45-ös távon indultak, a két Tamás és Ibolya a hosszún. Tom húzta elől a népet először, de hamar odanyargaltam én is előre, és nekiálltam kicsit kocogni lefelé. Meg-megállva, hogy a többiek is jönnek -e és jöttek is szépen, mindenki felvette a tempót. Már majdnem leértünk a Fagyoskatonához, mikor Feriék szóltak, hogy Ők inkább lemaradnának. A célban láttuk őket viszont. Szóval négyen nyomtuk tovább lefelé. A srácokat nem féltettem, jól ismerjük egymást, tudtam, hogy jó tempót tudunk együtt menni, Ibolyát viszont nem ismertem egyáltalán, de úgy tűnt Őt is nagyon kemény fából faragták. Csúszós jeges néhol tükörjegesre fagyott úton száguldottunk lefelé előzgetve az előttünk haladókat. Beérve Pilisszentkeresztre lassítunk és jókat beszélgetve haladunk a hosszú betonos szakaszon. A letérőnél hiányolom azt az ugatós kis dögöt aki itt szokott lepzselni. A terep kezd nehezedni, átvergődünk egy patakon a csúszós köveket átugrálva és el is érjük a Szurdok bejáratát. Az első igazi próbatétel a túrán. A gyönyörű völgyben nehéz az előrejutás, az ösvény kicsi és ferde és nagyon csúszik, tiszte jég minden. Fákba, sziklákba néhol a földbe kapaszkodunk hogy ne zúgjunk bele a lent zubogó fagyos patakba, ami részben szintén jégréteg fedett. Egy két helyen gatyaféken lehet csak leereszkedni, nem nagyon van kapaszkodó sem. A hidak is le voltak fagyva, de azokon így is könnyű volt a haladás, szóval ha sikerült elérni egyet, akkor gyorsan átfutottunk rajta és jöhetett a következő balettozós, csúszós mászós szakasz a következő hídig. Mókás volt, de nem volt játék, oda kellett figyelni nagyon. Elértem az első pontot a Szurdokban. A többiek kicsit lemaradtak, de tudtam, hogy majd beérnek, kényelmesebb tempóban indultam tovább.
A kék kereszt kemény emelkedőjét szeretem nagyon, itt elkapott a hév és adtam is neki rendesen. Sorra hagytam el a túratársakat, köztük több ismerős arcot is. Az egyik igazán húzós kaptatón meglepetésemre elől Andit és Annát vélem felfedezni. Nagyon megfogta őket a harc felfelé, hamar be is érem őket. Beállva a tempójukra pihentem kicsit útközben, benyomtam pár puszedlit. Pár perc múlva feltűntek Tomék is mögöttünk. Jól van, nyomják Ők is mint a gép és Ibolya is velük van rendületlenül. Az Öreg vágás hegyre felfelé már együtt haladunk ismét. Itt hihetetlen nagy havon próbálunk nem beszakadni a majd méteres lyukakba. Nagy szerencse, hogy keményre van fagyva a hó. A pontnál nem nagyon pihentünk, rögtön indultunk is tovább, azért gyorsan benyomtat még egy pár puszedlit magamba, pótolni kellett az energiaveszteséget. Tom megindult lefelé, a többiek utána. Olyan tempót nyomtak lefelé, hogy az már több volt, mint kocogás, és nem esett valami jól a bakancsban, de mindenki tartotta a lépést. Itt szerencsére nem csúszott annyira, lehetett haladni. Igaz még így is sikerült egy helyen majdnem fejreállnom, de megúsztam az esést. Az alja felé kicsit visszavettek, Andiék az élre álltak és nyomták tovább. Leértünk a Király völgybe, ahol újabb patakátkelés várt ránk, majd kemény emelkedő fel egészen a Varga lószig. Felérve már barátságosabb volt az út, itt a lányok megint meg is lógtak. Hosszú hullámvasót a Prédikálószékig, ahol újabb pecsét várt ránk.
Tudta mindenki, hogy a Prédikálószék lefele nem lesz egyszerű téma, de valójában rosszabb volt, mint amire számítottam. Hát ez itt tényleg mocskosul le van fagyva! A Vadállókövektől jöttek az igazi nehézségek, tükörjégen nehéz lefele haladni a sziklákon. Csúsztunk, másztunk, kapaszkodtunk minden földből, jégból picit is kiállóba. Egy lehetetlen helyen lehetetlen pozícióban egy srác fotót készít rólam, meg a kicsit fentebb szenvedő Ibolyáról. Mondtam is neki, hogy azt a képet majd rakja a sírkövemre.. :) Ibolya kétségbeesetten kiált le az egyik durvább résznél, hogy itt hogy mentem le??? Mondom, hogy már én sem tudom. :)) Tamásék meglepően jól haladtak lefelé, el is húztak előre. Andiékat egy keskeny oldalazós jeges úton érem utól, toporognak lefelé. Én is toporgok utánuk. Több helyen a hegyoldalba mászok fel, hogy kerüljem a lefagyott utat. Aztán az út kiszélesedik, de meredekebb lesz, és ugyanolyan jeges. Itt fától fáig csúszkálunk lefelé. Még egy száz métert szenvedünk lefelé, aztán már könnyebb a haladás, kevésbé sziklás és jeges az út. Keressük a havas részeket, kocogunk ismét. Ibolya elzúg mellettünk. :) Nahát. Próbálunk lépést tartani lefelé, nem könnyű. Végül befogjuk a többieket. Megvan mindenki, remek, már majdnem lent vagyunk, az utolsó méterek már könnyen mennek lefelé. Tovább a zöldön. Egy kis romos épületnél kisebb tömeget találunk magunk előtt.. nézzük mi lehet itt, csak nem ide rakták a Rám szakadékos pontot?? Kiderül, hogy ez egy titkos "nyalókás" pont, ahol egy kis zacskóból ki kellett vennünk egy öntapadós matricát, és ráragasztani az ellenőrző füzetünkre. Már nem emlékszem, hogy ez a "11. ellenőrzőpont" vagy a "14. ellenőrzőpont" feliratú volt -e, de valahogy sehogy nem stimmelt.. :D Mindenki felragasztott egyet, aztán indultunk tovább a jelzésen. Itt is nagyon jeges volt az út, a mellettünk húzódó hatalmas árokba nem lett volna jó becsusszanni. Nem sokkal a műút elérése előtt még volt egy húzós patakátkelés, Anna itt majdnem beszakadt a vízbe. A három veszélyes szakaszból kettőn már túl voltunk, de most jött a Rám szakadék. A bejárattól az első patakátkelésig nem volt gond, onnan komplikálódott a terep. A jégen nehéz volt megmaradni a keskenyebb részeken. Megtaláltuk a pontot, ahol pecsétet kaptunk.
Feljebb érve az volt a szerencse, hogy az egész patak be volt fagyva alattunk, így viszonylag könnyű volt a haladás ott, ahol máskor a sziklákon kell ugrálni és a patakot kerülgetni. A jég megbírt, kényelmesen haladhattunk rajta az újonnan kiépített fém korlátokba kapaszkodva. A meredekebb falmászások meg a lefagyott fémlétrán való feljutás már nem volt ilyen egyszerű, de itt is óriási segítség volt a fémkorlát. Azon húztuk vontuk magunkat. Volt ahol két kézzel húztam magam felfelé a korláton, de a lábammal nem bírtam fogást találni a jégen így az csak ide-oda csúszkált alattam. A terep mág akkor is tiszta jég volt, mikor már kiértünk a szakadékból. A falépcsőn is nehezen másztunk fel, de végül elértük is kis pihenőt a faházzal meg az asztalokkal. Az úton később újabb nyalóka, újabb furcsa EP számmal.. A Júlia forrásnál beérjük BHG sporttársat. Vizet töltünk a forrásból. Több folyadék fogyott út közben, mint amire számítana az ember így télen. Indulás tovább, Gábor és Tom elől. A Szakó nyeregig mászunk, aztán lefelé megint kocogás. A zöld keresztet szerencsére többen is jól ismerik, nagyon könnyű itt elkavarni, ritkák a jelzések, zegzugosak az utak. Szakee itt ér valahol utól kocogva, Ibolya csatlakozik hozzá. A pirosat elérve megtaláljuk az Égett-hárs pontot is.
Lefelé még együtt kocorászok Andiékkal, Tomék kicsit lemaradva mögöttünk. Aztán mikor a kolostor romjait elérjük Ők a műúton futnak tovább Pilisszentlélek felé. Én megnézek egy kis leágazó ösvényt, ami nagyon-nagyon gazos. Pár szerencsétlen lelket becsábítok magam után, de hamar kiderül, hogy ez nem a jelzés.. kis dzsungelharc után leérünk egy kis utcába, ahol aztán balra fordulva nemsokára ismét elérjük a jelzést. Sebaj, nem sok időt vesztettünk vele, nyomás tovább. A srácok elfutnak a műúton. Egyedül maradok, se előtte se mögöttem senki látótávolságon belül. Andiék már árkon bokron túl elől, Tamásék meg még hátrébb. Nekiállok kényelmesen kajálni. :) Ez a hosszú betonos szakasz erre pont ideális, itt bakancsban úgy sem tudnék kocogni. A bakancs egyébként itt már teljesen át volt ázva, nem egy vízálló típus és a vizes zokni elkezdte puhítani a talpamat. A műút után a sárga kereszten aztán irgalmatlan emelkedő következett. Itt lassan vonszoltam magam felfelé. És egyre csak keményebb lett. És elértem a Háromszázgarádicsot. Ez nem tudom mit jelent, de ezek után mindíg egy rémálomkép fog eszembejutni iszonyat meredek ferde ösvénnyel egy hegyoldalban, ami ráadásul sziklás, köves és tiszta jég. Nem elég, hogy majd kiköptem a tüdőm, még csúszkáltam is össze vissza a meredek hegyoldalban. Több fát is át kellett mászni. Ez a szakasz nagyon kemény volt, engem itt ért a holtpont is. Nagy nehezen felértem egy szintben haladó dózerútra, amin megláttam arrébb Annáékat. Úgy látom Őket is nagyon megviselte ez a gyilkos szakasz. Együtt mászunk tovább, egy fordulónál látom, hogy Tomék is megjöttek, a Sasfészekhez már megint együtt ér oda a csapat. Kivéve Ibolyát, aki Szakee-val kicsit később fut be amíg ott vagyunk.. pedig nekik már elől kéne lenniük. Kavartak kicsit. A pont frissítőként is szolgál, teát kapunk inni, és egy nagyobbat szusszanunk. Jól esik a kis pihenés, helyre lehet kicsit rázódni.
Nehézkes a pontot ott hagyni, de aztán megint rákapcsolunk és nyargalunk tovább a Kétágú hegy felé. Itt lefelé találjuk a 4., de eddigi legravaszabb nyalókát. :) Ez ugyanis az egyik vaskosabb fa azon oldalára volt rakva, melyet csak akkor lehetett meglátni, ha az embernek hátul a van szeme, vagy hátrafele nézve halad előre. Tomra ez egyik sem igaz, de véletlenül hátranézve észrevette. Visszakiáltjuk Andiékat is. No szépen vagyunk, mostantól minden fát előről hátulról meg kell néznünk... Hárman voltunk, az minden harmadik fa/fő. :)) Nagyokat mókáztunk ezzel kapcsolatban (meg azon elmélkedtünk mit eszelhetnek még ki a rendezők, hogy véletlenül se találjuk meg az összes nyalókát) egészen a Kétágú hegyi pont előtt lévő újabb papírig. "a következő szakaszon a pontig titkos ellenőrző pont valószínűsége kicsi". Itt már kínunkban vihogtunk.. a pont 50 méterrel arrébb volt. A ponton lévő lányokat kérdezgettük, hogy nincs -e itt a közelben valamelyik bokorban elrejtve egy titkos pont..
Nagy csoportot pillantottunk meg odalent az úton, de ők nem a teljesítménytúrán voltak. Furcsa is lett volna, mert feldolgoztuk magunkat a huszonikszedik helyre, szóval nagyjából az lett volna előttünk az egész mezőny. ;) Erről persze szó nem volt. Lemásztunk a kék jelzésre, és belegabalyodtunka csoportba. Tudtuk, hogy a zöld kereszt cselesen ágazik le a kékről, mégis szépen túlszárnyaltunk a leágazáson és nem vettük észre a leágazó nyomokat. Mentünk, mentünk, majd már bent az erdőben kapcsoltunk, hogy jócskán túljöhettünk már, vissza kéne fordulni. Hátra arc. Visszamentünk sokat, de mivel nem tudtuk pontosan hol a leágazás inkább elindultunk felfele, hogy majd ha keresztezzük akkor meg lesz, minthogy megint elmenjünk mellette. Így meg is találtuk a jelzést, de kb negyed órát elvesztettünk ezzel a malőrrel. Felérve a zöld sávra már nem volt nehéz dolgunk a Pilis nyeregig. Tamás közben nagyon elkészült, rosszul viselte már a megpróbáltatásokat és erős motivációhiányban szenvedett. Már-már a feladáson is gondolkodott, de Tommal hamar lebeszéltük erről a döntéséről. :) A hó továbbra is makacsul esett (egész nap), a kabátom gallérjára már keményen odafagyott a hódara. Pilisnyeregben pecsét és indulás lefelé a sárgán Klastrompusztára.
BHG előttünk 200 méterrel fut! Hát ilyet! :) A Klastrompusztai ponton kapott pecséten (többek közt) ez állt: "A Pilis nem viccel!" Respect. Innen megint hosszú és durva emelkedő következett. Egy mögöttünk haladó kis csoportból kérdezte valaki, hogy ez már a Simon halála? Nem, ez még nem az. -válaszolta valaki.. Ez még csak a mienk. -folytatta.. Itt már lassabban haladtunk, Tamáson látszott, hogy rossz passzban van és nem hiányzik ez már neki. De valahogy csak végighúzzuk most már.. legalábbis reméltük. A Simon halála is eljött csendben, mi meg csendben vánszorogtunk felfelé és próbáltuk túlélni Simont. Itt megint mélyebb volt a hó, és megint volt egy kis akadályverseny is. Felérve kicsit megkönnyebbültünk, de utána a piros kereszt még hosszabbnak tűnt mint amire számítottunk. Valószínűleg csak azért, mert lassultunk. A Máriapadnál volt a nagy vízválasztó 45/55 elágazás.
Tamást szépen terelgettük tovább a Pilis felé. :) Itt volt egy fiatal pár, akik nem ismerték a helyet és nem voltak biztosak benne, hogy jó fele megyünk. Megnyugtattuk őket, hogy jó irányba tartunk, mire még egy kicsit rákapcsoltak és eltűntek a távolban. Nagyon jól bírják. A sárga kereszt végtelen útnak tűnt, csak mentünk és mentünk, mellettünk a Pilis meg olyan Mátyás királyosan ott is volt meg nem is. Tudtuk, hogy ott van, de semmi nem látszott belőle, az egész ködfelhőben úszott. Az zöldet elérve felhívom a párom, hogy megvagyunk, de kicsit tovább tart a buli, mint eredetileg gondoltam. Még sehol sem vagyunk pedig megyünk rendesen. Megkezdjük a Pilis mászását szépen lassan. Tamás kéri, hogy még egy picit vegyünk vissza. Tom lassít elől. Nekem valamilyen perverz módon jól esik ez az emelkedő szerpentin. Valószínűleg csak ezért, mert tudom, hogy nincs már sok szint hátra. Pusztítsuk az utolsó métereket! A pont jóval később jön, mint azt gondoltuk, a szerpentin egyik kanyarjában találjuk a László kúpja pontot, ahol újabb pecsét vár ránk. Itt érjük be ismét a párost, akik még itt is keményen állják a sarat (khm.. szóval a havat).
Fél hat fele járhatott, elkezdett sötétedni, az utolsó kanyarban Tamásnak pihenőre volt szüksége, itt elő is bányásztam a fejlámpáim egyikét. Hosszú menetelés következett a zöld sávon. Itt már lassabban mentünk, csetlettünk, botlottunk a keményre fagyott nyomokban a nagy hóban. Ez már nekem se esett túl jól, mert a bakancs kezdte feltörni a felázott talpamat. Gábor és Béla itt ismét utólér minket, és utat kérnek, mert őket nagyon szorítja már a szintidő. Hát minket a szintidő egyáltalán nem fenyegetett, így bátran lessíthattunk és kényelmeskedhettünk. Így szép lassan visszaértünk a Pilis nyeregbe és a sátorba húzódó pontőröktől ismét pecsétet kapunk.
Kicsit keresgetjük, hol indul tovább a zöld háromszög. A Fekete Kőre mászás közben többször meg kell állnunk, mert Tamás lábát görcsök gyötrik, szidja a túrát mint a bokrot. :)) Fent kinézünk a kilátóba is nyalóka után kutatva, de nem találtunk semmit, pedig minden fát alaposan körbenéztünk. :D Innen már nincs messze a Két-bükkfa nyereg. Természetesen maradunk a jelzésen, keresztezzük párszor a műutat. Az utolsó keresztésnél egy futóval találkozunk, aki az aszfalton nyomja. Érdeklődik, hogy volt -e nyalóka eddig, mondjuk, hogy nem találtunk. Aztán kérdi, hogy miért megyünk a jelzésen, mikor itt a jó kis aszfalt.. hehe, mert.. mi erre megyünk és pont. Tamás a végét már nagyon nehezen viseli, le is marad, Tom is leszakad, mondja, hogy bevárja. 20:10-kor érek a célba 13:10-es menetidővel.
Ez egy igazi kuriózum túra volt, egy igazán kemény, embert próbáló megmérettetés testileg és lelkileg is. Nagyon örülök, hogy teljesíthettem a legendás LeFaGySz első útvonalát. Köszönöm a rendezőknek a gondos szivatást, tényleg igazi szívás volt végig... de jól esett :)) Remélem lesz folytatás.
[A napi szíváshoz még hozzátartozott, hogy az autóról vastag hó és jég réteget kellett levakarnom a hideg éjszakában remegő kézzel, a hátsó ajtókat csak úgy tudtam kinyitni azoknak akiket levittem Pestre, hogy bentről kilöktem vállal. de egy lett kerek a nap]
"Na ki a fasza gyerek? Most Ő? Ő? Vagy én?"
Tavaly nagyon-nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy újra megrendezik a LeFaGySz túrát. Természetesen azonnal elhatároztam, hogy 2006-ban újra ott a helyem, hogy megint jól megszivassanak.
Eljött a február, 1 héttel a túra előtt Barcika 65 kemény tempóban végigfutva. A túra után sikerült megfáznom és egész héten beteg voltam. Csütörtökre végre már nem voltam lázas, de éreztem, hogy jóval gyengébb a szervezetem még, mintha egészséges lennék. Semmi gond, a LeFaGySz túrát úgyis gyalogbéka tempóban képzeltem el már korábban is. Meg volt beszélve ismerőseimmel, hogy együtt megyünk végig a túrán, csakúgy mint korábban. Biztos voltam benne, hogy így nem is lesz gond a teljesítéssel, szépen végigsétálunk rajta.. No hát könnyű sétáról szó sem volt, de ezt kicsit bővebben.. :)
Szombat hajnalban havazásra ébredtem, kis szemekbe esett, de nem szallingózott, inkább a szelet meglovagolva száguldott lefelé a sok-sok vizes hópehely. A starthelyre érve én nem a nagyparkolóban hagytam a verdát, hanem kicsit tovább, lejjebb az utcán. Átvettem a szerelést, bakancs, kamásli, kabát fel, táska a hátamra, benne forró tea termoszban és még sok-sok inni és ennivaló. Két fejlámpát is vittem magammal pót elemekkel, mivel az akksik már régen voltak feltöltve, nem tudhattam meddig bírják majd a hideg időben.
Az indulást 7 körül terveztük, mindenki időben meg is érkezett Dobogókőre, így pontban 7-kor el is tudtunk indulni. Andi és barátnője Anna még reménykedtek benne, hogy tudunk együtt menni, de mivel én még kicsit vártam Tamásékra, Ők már 5 perccel hamarabb neveztek és elindultak, és mivel futottak én biztos voltam benne, hogy már nem is látjuk Őket a túrán. Mi elég nagy bolyban, 6-an indultunk lefelé a piros jelzésen. Feri és egy másik túratárs, akit nem ismertem korábbról a 45-ös távon indultak, a két Tamás és Ibolya a hosszún. Tom húzta elől a népet először, de hamar odanyargaltam én is előre, és nekiálltam kicsit kocogni lefelé. Meg-megállva, hogy a többiek is jönnek -e és jöttek is szépen, mindenki felvette a tempót. Már majdnem leértünk a Fagyoskatonához, mikor Feriék szóltak, hogy Ők inkább lemaradnának. A célban láttuk őket viszont. Szóval négyen nyomtuk tovább lefelé. A srácokat nem féltettem, jól ismerjük egymást, tudtam, hogy jó tempót tudunk együtt menni, Ibolyát viszont nem ismertem egyáltalán, de úgy tűnt Őt is nagyon kemény fából faragták. Csúszós jeges néhol tükörjegesre fagyott úton száguldottunk lefelé előzgetve az előttünk haladókat. Beérve Pilisszentkeresztre lassítunk és jókat beszélgetve haladunk a hosszú betonos szakaszon. A letérőnél hiányolom azt az ugatós kis dögöt aki itt szokott lepzselni. A terep kezd nehezedni, átvergődünk egy patakon a csúszós köveket átugrálva és el is érjük a Szurdok bejáratát. Az első igazi próbatétel a túrán. A gyönyörű völgyben nehéz az előrejutás, az ösvény kicsi és ferde és nagyon csúszik, tiszte jég minden. Fákba, sziklákba néhol a földbe kapaszkodunk hogy ne zúgjunk bele a lent zubogó fagyos patakba, ami részben szintén jégréteg fedett. Egy két helyen gatyaféken lehet csak leereszkedni, nem nagyon van kapaszkodó sem. A hidak is le voltak fagyva, de azokon így is könnyű volt a haladás, szóval ha sikerült elérni egyet, akkor gyorsan átfutottunk rajta és jöhetett a következő balettozós, csúszós mászós szakasz a következő hídig. Mókás volt, de nem volt játék, oda kellett figyelni nagyon. Elértem az első pontot a Szurdokban. A többiek kicsit lemaradtak, de tudtam, hogy majd beérnek, kényelmesebb tempóban indultam tovább.
A kék kereszt kemény emelkedőjét szeretem nagyon, itt elkapott a hév és adtam is neki rendesen. Sorra hagytam el a túratársakat, köztük több ismerős arcot is. Az egyik igazán húzós kaptatón meglepetésemre elől Andit és Annát vélem felfedezni. Nagyon megfogta őket a harc felfelé, hamar be is érem őket. Beállva a tempójukra pihentem kicsit útközben, benyomtam pár puszedlit. Pár perc múlva feltűntek Tomék is mögöttünk. Jól van, nyomják Ők is mint a gép és Ibolya is velük van rendületlenül. Az Öreg vágás hegyre felfelé már együtt haladunk ismét. Itt hihetetlen nagy havon próbálunk nem beszakadni a majd méteres lyukakba. Nagy szerencse, hogy keményre van fagyva a hó. A pontnál nem nagyon pihentünk, rögtön indultunk is tovább, azért gyorsan benyomtat még egy pár puszedlit magamba, pótolni kellett az energiaveszteséget. Tom megindult lefelé, a többiek utána. Olyan tempót nyomtak lefelé, hogy az már több volt, mint kocogás, és nem esett valami jól a bakancsban, de mindenki tartotta a lépést. Itt szerencsére nem csúszott annyira, lehetett haladni. Igaz még így is sikerült egy helyen majdnem fejreállnom, de megúsztam az esést. Az alja felé kicsit visszavettek, Andiék az élre álltak és nyomták tovább. Leértünk a Király völgybe, ahol újabb patakátkelés várt ránk, majd kemény emelkedő fel egészen a Varga lószig. Felérve már barátságosabb volt az út, itt a lányok megint meg is lógtak. Hosszú hullámvasót a Prédikálószékig, ahol újabb pecsét várt ránk.
Tudta mindenki, hogy a Prédikálószék lefele nem lesz egyszerű téma, de valójában rosszabb volt, mint amire számítottam. Hát ez itt tényleg mocskosul le van fagyva! A Vadállókövektől jöttek az igazi nehézségek, tükörjégen nehéz lefele haladni a sziklákon. Csúsztunk, másztunk, kapaszkodtunk minden földből, jégból picit is kiállóba. Egy lehetetlen helyen lehetetlen pozícióban egy srác fotót készít rólam, meg a kicsit fentebb szenvedő Ibolyáról. Mondtam is neki, hogy azt a képet majd rakja a sírkövemre.. :) Ibolya kétségbeesetten kiált le az egyik durvább résznél, hogy itt hogy mentem le??? Mondom, hogy már én sem tudom. :)) Tamásék meglepően jól haladtak lefelé, el is húztak előre. Andiékat egy keskeny oldalazós jeges úton érem utól, toporognak lefelé. Én is toporgok utánuk. Több helyen a hegyoldalba mászok fel, hogy kerüljem a lefagyott utat. Aztán az út kiszélesedik, de meredekebb lesz, és ugyanolyan jeges. Itt fától fáig csúszkálunk lefelé. Még egy száz métert szenvedünk lefelé, aztán már könnyebb a haladás, kevésbé sziklás és jeges az út. Keressük a havas részeket, kocogunk ismét. Ibolya elzúg mellettünk. :) Nahát. Próbálunk lépést tartani lefelé, nem könnyű. Végül befogjuk a többieket. Megvan mindenki, remek, már majdnem lent vagyunk, az utolsó méterek már könnyen mennek lefelé. Tovább a zöldön. Egy kis romos épületnél kisebb tömeget találunk magunk előtt.. nézzük mi lehet itt, csak nem ide rakták a Rám szakadékos pontot?? Kiderül, hogy ez egy titkos "nyalókás" pont, ahol egy kis zacskóból ki kellett vennünk egy öntapadós matricát, és ráragasztani az ellenőrző füzetünkre. Már nem emlékszem, hogy ez a "11. ellenőrzőpont" vagy a "14. ellenőrzőpont" feliratú volt -e, de valahogy sehogy nem stimmelt.. :D Mindenki felragasztott egyet, aztán indultunk tovább a jelzésen. Itt is nagyon jeges volt az út, a mellettünk húzódó hatalmas árokba nem lett volna jó becsusszanni. Nem sokkal a műút elérése előtt még volt egy húzós patakátkelés, Anna itt majdnem beszakadt a vízbe. A három veszélyes szakaszból kettőn már túl voltunk, de most jött a Rám szakadék. A bejárattól az első patakátkelésig nem volt gond, onnan komplikálódott a terep. A jégen nehéz volt megmaradni a keskenyebb részeken. Megtaláltuk a pontot, ahol pecsétet kaptunk.
Feljebb érve az volt a szerencse, hogy az egész patak be volt fagyva alattunk, így viszonylag könnyű volt a haladás ott, ahol máskor a sziklákon kell ugrálni és a patakot kerülgetni. A jég megbírt, kényelmesen haladhattunk rajta az újonnan kiépített fém korlátokba kapaszkodva. A meredekebb falmászások meg a lefagyott fémlétrán való feljutás már nem volt ilyen egyszerű, de itt is óriási segítség volt a fémkorlát. Azon húztuk vontuk magunkat. Volt ahol két kézzel húztam magam felfelé a korláton, de a lábammal nem bírtam fogást találni a jégen így az csak ide-oda csúszkált alattam. A terep mág akkor is tiszta jég volt, mikor már kiértünk a szakadékból. A falépcsőn is nehezen másztunk fel, de végül elértük is kis pihenőt a faházzal meg az asztalokkal. Az úton később újabb nyalóka, újabb furcsa EP számmal.. A Júlia forrásnál beérjük BHG sporttársat. Vizet töltünk a forrásból. Több folyadék fogyott út közben, mint amire számítana az ember így télen. Indulás tovább, Gábor és Tom elől. A Szakó nyeregig mászunk, aztán lefelé megint kocogás. A zöld keresztet szerencsére többen is jól ismerik, nagyon könnyű itt elkavarni, ritkák a jelzések, zegzugosak az utak. Szakee itt ér valahol utól kocogva, Ibolya csatlakozik hozzá. A pirosat elérve megtaláljuk az Égett-hárs pontot is.
Lefelé még együtt kocorászok Andiékkal, Tomék kicsit lemaradva mögöttünk. Aztán mikor a kolostor romjait elérjük Ők a műúton futnak tovább Pilisszentlélek felé. Én megnézek egy kis leágazó ösvényt, ami nagyon-nagyon gazos. Pár szerencsétlen lelket becsábítok magam után, de hamar kiderül, hogy ez nem a jelzés.. kis dzsungelharc után leérünk egy kis utcába, ahol aztán balra fordulva nemsokára ismét elérjük a jelzést. Sebaj, nem sok időt vesztettünk vele, nyomás tovább. A srácok elfutnak a műúton. Egyedül maradok, se előtte se mögöttem senki látótávolságon belül. Andiék már árkon bokron túl elől, Tamásék meg még hátrébb. Nekiállok kényelmesen kajálni. :) Ez a hosszú betonos szakasz erre pont ideális, itt bakancsban úgy sem tudnék kocogni. A bakancs egyébként itt már teljesen át volt ázva, nem egy vízálló típus és a vizes zokni elkezdte puhítani a talpamat. A műút után a sárga kereszten aztán irgalmatlan emelkedő következett. Itt lassan vonszoltam magam felfelé. És egyre csak keményebb lett. És elértem a Háromszázgarádicsot. Ez nem tudom mit jelent, de ezek után mindíg egy rémálomkép fog eszembejutni iszonyat meredek ferde ösvénnyel egy hegyoldalban, ami ráadásul sziklás, köves és tiszta jég. Nem elég, hogy majd kiköptem a tüdőm, még csúszkáltam is össze vissza a meredek hegyoldalban. Több fát is át kellett mászni. Ez a szakasz nagyon kemény volt, engem itt ért a holtpont is. Nagy nehezen felértem egy szintben haladó dózerútra, amin megláttam arrébb Annáékat. Úgy látom Őket is nagyon megviselte ez a gyilkos szakasz. Együtt mászunk tovább, egy fordulónál látom, hogy Tomék is megjöttek, a Sasfészekhez már megint együtt ér oda a csapat. Kivéve Ibolyát, aki Szakee-val kicsit később fut be amíg ott vagyunk.. pedig nekik már elől kéne lenniük. Kavartak kicsit. A pont frissítőként is szolgál, teát kapunk inni, és egy nagyobbat szusszanunk. Jól esik a kis pihenés, helyre lehet kicsit rázódni.
Nehézkes a pontot ott hagyni, de aztán megint rákapcsolunk és nyargalunk tovább a Kétágú hegy felé. Itt lefelé találjuk a 4., de eddigi legravaszabb nyalókát. :) Ez ugyanis az egyik vaskosabb fa azon oldalára volt rakva, melyet csak akkor lehetett meglátni, ha az embernek hátul a van szeme, vagy hátrafele nézve halad előre. Tomra ez egyik sem igaz, de véletlenül hátranézve észrevette. Visszakiáltjuk Andiékat is. No szépen vagyunk, mostantól minden fát előről hátulról meg kell néznünk... Hárman voltunk, az minden harmadik fa/fő. :)) Nagyokat mókáztunk ezzel kapcsolatban (meg azon elmélkedtünk mit eszelhetnek még ki a rendezők, hogy véletlenül se találjuk meg az összes nyalókát) egészen a Kétágú hegyi pont előtt lévő újabb papírig. "a következő szakaszon a pontig titkos ellenőrző pont valószínűsége kicsi". Itt már kínunkban vihogtunk.. a pont 50 méterrel arrébb volt. A ponton lévő lányokat kérdezgettük, hogy nincs -e itt a közelben valamelyik bokorban elrejtve egy titkos pont..
Nagy csoportot pillantottunk meg odalent az úton, de ők nem a teljesítménytúrán voltak. Furcsa is lett volna, mert feldolgoztuk magunkat a huszonikszedik helyre, szóval nagyjából az lett volna előttünk az egész mezőny. ;) Erről persze szó nem volt. Lemásztunk a kék jelzésre, és belegabalyodtunka csoportba. Tudtuk, hogy a zöld kereszt cselesen ágazik le a kékről, mégis szépen túlszárnyaltunk a leágazáson és nem vettük észre a leágazó nyomokat. Mentünk, mentünk, majd már bent az erdőben kapcsoltunk, hogy jócskán túljöhettünk már, vissza kéne fordulni. Hátra arc. Visszamentünk sokat, de mivel nem tudtuk pontosan hol a leágazás inkább elindultunk felfele, hogy majd ha keresztezzük akkor meg lesz, minthogy megint elmenjünk mellette. Így meg is találtuk a jelzést, de kb negyed órát elvesztettünk ezzel a malőrrel. Felérve a zöld sávra már nem volt nehéz dolgunk a Pilis nyeregig. Tamás közben nagyon elkészült, rosszul viselte már a megpróbáltatásokat és erős motivációhiányban szenvedett. Már-már a feladáson is gondolkodott, de Tommal hamar lebeszéltük erről a döntéséről. :) A hó továbbra is makacsul esett (egész nap), a kabátom gallérjára már keményen odafagyott a hódara. Pilisnyeregben pecsét és indulás lefelé a sárgán Klastrompusztára.
BHG előttünk 200 méterrel fut! Hát ilyet! :) A Klastrompusztai ponton kapott pecséten (többek közt) ez állt: "A Pilis nem viccel!" Respect. Innen megint hosszú és durva emelkedő következett. Egy mögöttünk haladó kis csoportból kérdezte valaki, hogy ez már a Simon halála? Nem, ez még nem az. -válaszolta valaki.. Ez még csak a mienk. -folytatta.. Itt már lassabban haladtunk, Tamáson látszott, hogy rossz passzban van és nem hiányzik ez már neki. De valahogy csak végighúzzuk most már.. legalábbis reméltük. A Simon halála is eljött csendben, mi meg csendben vánszorogtunk felfelé és próbáltuk túlélni Simont. Itt megint mélyebb volt a hó, és megint volt egy kis akadályverseny is. Felérve kicsit megkönnyebbültünk, de utána a piros kereszt még hosszabbnak tűnt mint amire számítottunk. Valószínűleg csak azért, mert lassultunk. A Máriapadnál volt a nagy vízválasztó 45/55 elágazás.
Tamást szépen terelgettük tovább a Pilis felé. :) Itt volt egy fiatal pár, akik nem ismerték a helyet és nem voltak biztosak benne, hogy jó fele megyünk. Megnyugtattuk őket, hogy jó irányba tartunk, mire még egy kicsit rákapcsoltak és eltűntek a távolban. Nagyon jól bírják. A sárga kereszt végtelen útnak tűnt, csak mentünk és mentünk, mellettünk a Pilis meg olyan Mátyás királyosan ott is volt meg nem is. Tudtuk, hogy ott van, de semmi nem látszott belőle, az egész ködfelhőben úszott. Az zöldet elérve felhívom a párom, hogy megvagyunk, de kicsit tovább tart a buli, mint eredetileg gondoltam. Még sehol sem vagyunk pedig megyünk rendesen. Megkezdjük a Pilis mászását szépen lassan. Tamás kéri, hogy még egy picit vegyünk vissza. Tom lassít elől. Nekem valamilyen perverz módon jól esik ez az emelkedő szerpentin. Valószínűleg csak ezért, mert tudom, hogy nincs már sok szint hátra. Pusztítsuk az utolsó métereket! A pont jóval később jön, mint azt gondoltuk, a szerpentin egyik kanyarjában találjuk a László kúpja pontot, ahol újabb pecsét vár ránk. Itt érjük be ismét a párost, akik még itt is keményen állják a sarat (khm.. szóval a havat).
Fél hat fele járhatott, elkezdett sötétedni, az utolsó kanyarban Tamásnak pihenőre volt szüksége, itt elő is bányásztam a fejlámpáim egyikét. Hosszú menetelés következett a zöld sávon. Itt már lassabban mentünk, csetlettünk, botlottunk a keményre fagyott nyomokban a nagy hóban. Ez már nekem se esett túl jól, mert a bakancs kezdte feltörni a felázott talpamat. Gábor és Béla itt ismét utólér minket, és utat kérnek, mert őket nagyon szorítja már a szintidő. Hát minket a szintidő egyáltalán nem fenyegetett, így bátran lessíthattunk és kényelmeskedhettünk. Így szép lassan visszaértünk a Pilis nyeregbe és a sátorba húzódó pontőröktől ismét pecsétet kapunk.
Kicsit keresgetjük, hol indul tovább a zöld háromszög. A Fekete Kőre mászás közben többször meg kell állnunk, mert Tamás lábát görcsök gyötrik, szidja a túrát mint a bokrot. :)) Fent kinézünk a kilátóba is nyalóka után kutatva, de nem találtunk semmit, pedig minden fát alaposan körbenéztünk. :D Innen már nincs messze a Két-bükkfa nyereg. Természetesen maradunk a jelzésen, keresztezzük párszor a műutat. Az utolsó keresztésnél egy futóval találkozunk, aki az aszfalton nyomja. Érdeklődik, hogy volt -e nyalóka eddig, mondjuk, hogy nem találtunk. Aztán kérdi, hogy miért megyünk a jelzésen, mikor itt a jó kis aszfalt.. hehe, mert.. mi erre megyünk és pont. Tamás a végét már nagyon nehezen viseli, le is marad, Tom is leszakad, mondja, hogy bevárja. 20:10-kor érek a célba 13:10-es menetidővel.
Ez egy igazi kuriózum túra volt, egy igazán kemény, embert próbáló megmérettetés testileg és lelkileg is. Nagyon örülök, hogy teljesíthettem a legendás LeFaGySz első útvonalát. Köszönöm a rendezőknek a gondos szivatást, tényleg igazi szívás volt végig... de jól esett :)) Remélem lesz folytatás.
[A napi szíváshoz még hozzátartozott, hogy az autóról vastag hó és jég réteget kellett levakarnom a hideg éjszakában remegő kézzel, a hátsó ajtókat csak úgy tudtam kinyitni azoknak akiket levittem Pestre, hogy bentről kilöktem vállal. de egy lett kerek a nap]
2006. január 28., szombat
Téli Mátra 42 2006
"Bolond, ki földre rogyván
fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként
mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,
mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,
maradni úgyse mer,..."
(Radnóti Miklós: Erőltetett menet)
Hárman indultunk kora reggel Mátrafüredre piedcat-tel és Ritchy-vel. Úgy beszéltük meg az indulást, hogy piedcat hamarabb indul, mi meg majd üldözőbe vesszük. A start nagyon flottul ment, a nevlapnál (2 asztal) kisebb sor is volt, de gyorsan haladt, az indításnál pedig egyáltalán nem kellett várni (újabb 2 asztal).. pedig rengetegen voltak. 7:55-kor indultunk.
Az út jeges, csúszkálós volt sok helyen. Az első szakaszt nagyon szeretem, nyomtuk is ahogy kell, 40perc alatt ott voltunk Lajosházánál. A pont előtti patakátkelésnél egy kisebb csoportot előztem éppen jobbról, mikor az egyikőjük váratlanul kilépett odalra én meg hogy elkerüljem az ütközést szintén kiléptem jobbra.. a befagyott patak tükörjegére.. és dobtam egy szép hátast. Gyorsan összeszedtem magam, de valami baj volt a térdemmel. Rosszul eshettem, mert a pontig csak bicegni tudtam, úgy fájt a térdem. Na ez szép lesz gondoltam, innen tempó visszavesz. Vártam a szokásos nagy sort a pontnál, de most nem volt. Derék, itt is ketten nyomták az ipart. Ritchy később ért be a pontra, én meg indultam is tovább rögtön.
Ilyen térdfájással nem szabad nyomni nagyon, ezért csak nagyon lassan kocogtam tovább, tudtam, hogy Ritchy úgy is beér hamar, majd akkor szólok neki, hogy mi újság van.. Jött is hamar. Szerencsére múlni éreztem a fájást, és fokozatosan visszaálltam tempóra. Előzgettük tovább az embereket, de itt már nem volt olyan nagy tumultus, mint az első szakaszon. A camelback csövét előre felkészítettük a hidegre, csak a szívóka része nem volt betekerve semmivel, az viszont jól be is fagyott... Így nem tudtam folyamatosan frissíteni (sőt sehogysem, mert ezért nem álltam meg), pedig hozzá vagyok szokva.. így ez nagyon rosszul érintett. Gondoltam SztImréig kibírom, ott lesz tea.. arra nem gondoltam, hogy egyéb következmények is lehetnek mint a szomjúság. Pedig lettek.. később. Mátraszentimre előtti emelkedőknél nem bírtam Ritchy tempóját és lemaradtam kicsit. A pontra akkor érkeztem, mikor Ő továbbindult. Teaivás közben jutott eszembe, hogy a forró teával fel lehetne olvasztani a szívócső végét. Kicsit melengettem a 2. pohár végében, de az kevés volt, indulni kellett.
A nagy emelkedő leküzdése után kicsit görcsölt a jobb vádlim, de nem volt vészes kiugráltam hamar. A Galyatető előtti hullámzó részek mindíg is nagyon tetszettek, most is élvezettel haladtam rajtuk. A kilátó előtt balra gyönyörű kilátás fogadott, szívesen időztem volna még egy kicsit, majd a kilátó után megvolt a pont is.
Nyomás tovább a kéken lefelé. Útközben meglepetésemre Ritchy ér utól. :D Galyánál kicsit elkavart. Jó tempót diktáltunk lefelé, közben beszélgettünk. Én már eléggé el voltam éhezve, mert még nem ettem semmit, bezzeg Ő már mindent benyomott addigra.. :) Szóltam is, hogy én most nekilátok kicsit utánpótolni felfelé majd. Így is történt, Ő meg szépen megint elhúzott előre. A meredek emelkedő végén egy idősebb túratárssal együtt értem fel a műútra. Ő a műutat választotta, én mentem tovább egyenesen a jelzésen. Itt lehetett látni igazán mennyit jelent ez a terep a sima betonúthoz képest. Rögtön elhúzott mellettem a spori.. :) én meg küzdöttem magam felfelé, majd lefelé, és a második feljárónál, ahol már Ő is bejött a jelzésre már én mentem hátul. Felfelé nem is előztem meg, csak mikor már felértünk a Csór hegy oldalába. Lefelé menet kidőlt/kivágott fák akadályozták a haladást az ösvényre keresztbe dőlve. A műutas kereszteződésnél rögtön átmentem a túloldalra és nyomtam tovább felfelé. Na itt csapott be a crash. Mindkét vádlim egyszerre dobta be a törölközőt egy-egy durva görcs formájában. Éreztem, hogy a bal az nagyon komoly téma lesz. Lerogytam az út szélére és csendben szenvedtem ;) Rohadtul fájt, nem tudtam lábra állni sem egy darabig. Itt már tudtam, hogy a megszokott magnéziumpótlás lesz a ludas a dologban. 28km után így túlságosan beálltak az izmaim. Közben odaért a fent leelőzött túratárs is, és már messze járt mikor újra talpra bírtam tápászkodni. Közben persze már kénytelen voltam előcibálni a zsákból a piás tasakot, és a betöltő nyíláson keresztül ittam belőle. Ezt már jóval korábban meg kellett volna, hogy tegyem. Így viszont megszívtam rendesen, bicegve, sziszegve totyogtam el a Vörösmarty turistaházig. Féltem, hogy újra be fog görcsölni, így nagyon nehezen fogok tudni tovább menni, de nem gondoltam egy percig sem a feladásra. A pontnál hatalmas tömeg fogadott, de szerencsére a kondér körül nem voltak túl sokan. A forró levesből rögtön kettőt kértem, az egyikbe belógattam a szipkámat, a másikat iszogattam. A lábam iszonyatosan sajgott. A cső még most sem olvadt fel teljesen, és fájdalmas volt a továbbindulás.
Alig ment a futás, és nagyon óvatosnak kellett lennem, elrugaszkodni nem nagyon tudtam. Egyébként sem a kedvenc részem a piros kereszt, de most különösen negatív élmény volt végig szenvedni a Pisztrángos tóig. Azért küzdöttem nagyon, csak ez kifele itt nem látszott, lassan haladtam de nagy fájdalmakkal. Minden lépésben benne volt egy újabb jó kis görcs lehetősége. A pontnál muszáj voltam nagyobb pihenőt tartani, hogy valahogy fel bírjak majd mászni Kékesre. Megint előszedtem a tasakot, ittam sokat, ettem, nyújtottam.
Nekivágva a keresztnek, felfelé csak óvatosan mehettem, semmi meggondolatlan ugrálás. Így az előzés különösen nehezen ment a kitaposott út mellett a mélyebb hóban. Esélyem sem volt már a többieket utólérni ezt tudtam jól, de nem tudtam mit tenni ellene. Útközben éreztem, hogy valami áztatja a hátsó felemet, na már csak ez hiányzott. Nem tekertem vissza jól a tasak beöntőnyílását. Mi jöhet még? :) A futónaci fele teljesen átázott, marha hideg volt. Menet közben helyreraktam a dolgokat, megállni már nem volt szabad.. Felfelé menet hallottuk, hogy a csúcson hangosbeszélővel osztja valaki az észt. Emlékeztem is, amint reggel a kocsiban a Gyöngyösi rádióban azt mondják: ma ifjúsági síversenyt rendeznek Kékes tetőn.. de hol volt még az. A fájdalmas és kimerítő mászás még eltartott egy darabig. A kék sávra felérve már jobban ment, innen már nincs messze. A pontnál jól esett a tea nagyon, itt már meg sem próbáltam olvasztgatni, lehúztam és indultam lefelé.
Ezt a szakaszt nagyon szeretem a célig, itt lehet zúzni végig. Azaz lehetne, ha nem lennék félig rokkant. ;) Nehezen ment az eleje nagyon. Aztán belerázódtam, és mindent vagy semmit alapon nyomtam lefelé ahogy tudtam. Meglepődtem, hogy a csúszósabb részekre biztonsági köteleket raktak ki a terepre, ami segítségével már sokkal egyszerűbb volt a lejutás. Ez nagyon klassz dolog, köszönjük, bárki is csinálta. Később kisebb futótársaságba keveredtem lefelé, együtt nyomtuk az utolsó kiliket. A vége 5:44 lett, amivel teljesen meg is vagyok elégedve. Egy jó fél óra benne maradt még a kényszerű állások meg a visszavett tempó miatt, amit sajnálok azért, de ez volt az ára az odafigyelés hiányának. Ebből is tanultam. :)
Összességében azért nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy ott lehettem idén is ezen a szuper túrán! Meg egyébként is.. úgy voltam vele, hogy a Mátrában egy kicsit meg akarok halni.. hát sikerült, bár az igaz, hogy én nem egészen így gondoltam akkor.. :)
Köszönöm a remek szervezést, most tényleg életet (de legalábbis teljesítést) mentett. Jövőre is ott a helyem!
fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként
mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,
mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,
maradni úgyse mer,..."
(Radnóti Miklós: Erőltetett menet)
Hárman indultunk kora reggel Mátrafüredre piedcat-tel és Ritchy-vel. Úgy beszéltük meg az indulást, hogy piedcat hamarabb indul, mi meg majd üldözőbe vesszük. A start nagyon flottul ment, a nevlapnál (2 asztal) kisebb sor is volt, de gyorsan haladt, az indításnál pedig egyáltalán nem kellett várni (újabb 2 asztal).. pedig rengetegen voltak. 7:55-kor indultunk.
Az út jeges, csúszkálós volt sok helyen. Az első szakaszt nagyon szeretem, nyomtuk is ahogy kell, 40perc alatt ott voltunk Lajosházánál. A pont előtti patakátkelésnél egy kisebb csoportot előztem éppen jobbról, mikor az egyikőjük váratlanul kilépett odalra én meg hogy elkerüljem az ütközést szintén kiléptem jobbra.. a befagyott patak tükörjegére.. és dobtam egy szép hátast. Gyorsan összeszedtem magam, de valami baj volt a térdemmel. Rosszul eshettem, mert a pontig csak bicegni tudtam, úgy fájt a térdem. Na ez szép lesz gondoltam, innen tempó visszavesz. Vártam a szokásos nagy sort a pontnál, de most nem volt. Derék, itt is ketten nyomták az ipart. Ritchy később ért be a pontra, én meg indultam is tovább rögtön.
Ilyen térdfájással nem szabad nyomni nagyon, ezért csak nagyon lassan kocogtam tovább, tudtam, hogy Ritchy úgy is beér hamar, majd akkor szólok neki, hogy mi újság van.. Jött is hamar. Szerencsére múlni éreztem a fájást, és fokozatosan visszaálltam tempóra. Előzgettük tovább az embereket, de itt már nem volt olyan nagy tumultus, mint az első szakaszon. A camelback csövét előre felkészítettük a hidegre, csak a szívóka része nem volt betekerve semmivel, az viszont jól be is fagyott... Így nem tudtam folyamatosan frissíteni (sőt sehogysem, mert ezért nem álltam meg), pedig hozzá vagyok szokva.. így ez nagyon rosszul érintett. Gondoltam SztImréig kibírom, ott lesz tea.. arra nem gondoltam, hogy egyéb következmények is lehetnek mint a szomjúság. Pedig lettek.. később. Mátraszentimre előtti emelkedőknél nem bírtam Ritchy tempóját és lemaradtam kicsit. A pontra akkor érkeztem, mikor Ő továbbindult. Teaivás közben jutott eszembe, hogy a forró teával fel lehetne olvasztani a szívócső végét. Kicsit melengettem a 2. pohár végében, de az kevés volt, indulni kellett.
A nagy emelkedő leküzdése után kicsit görcsölt a jobb vádlim, de nem volt vészes kiugráltam hamar. A Galyatető előtti hullámzó részek mindíg is nagyon tetszettek, most is élvezettel haladtam rajtuk. A kilátó előtt balra gyönyörű kilátás fogadott, szívesen időztem volna még egy kicsit, majd a kilátó után megvolt a pont is.
Nyomás tovább a kéken lefelé. Útközben meglepetésemre Ritchy ér utól. :D Galyánál kicsit elkavart. Jó tempót diktáltunk lefelé, közben beszélgettünk. Én már eléggé el voltam éhezve, mert még nem ettem semmit, bezzeg Ő már mindent benyomott addigra.. :) Szóltam is, hogy én most nekilátok kicsit utánpótolni felfelé majd. Így is történt, Ő meg szépen megint elhúzott előre. A meredek emelkedő végén egy idősebb túratárssal együtt értem fel a műútra. Ő a műutat választotta, én mentem tovább egyenesen a jelzésen. Itt lehetett látni igazán mennyit jelent ez a terep a sima betonúthoz képest. Rögtön elhúzott mellettem a spori.. :) én meg küzdöttem magam felfelé, majd lefelé, és a második feljárónál, ahol már Ő is bejött a jelzésre már én mentem hátul. Felfelé nem is előztem meg, csak mikor már felértünk a Csór hegy oldalába. Lefelé menet kidőlt/kivágott fák akadályozták a haladást az ösvényre keresztbe dőlve. A műutas kereszteződésnél rögtön átmentem a túloldalra és nyomtam tovább felfelé. Na itt csapott be a crash. Mindkét vádlim egyszerre dobta be a törölközőt egy-egy durva görcs formájában. Éreztem, hogy a bal az nagyon komoly téma lesz. Lerogytam az út szélére és csendben szenvedtem ;) Rohadtul fájt, nem tudtam lábra állni sem egy darabig. Itt már tudtam, hogy a megszokott magnéziumpótlás lesz a ludas a dologban. 28km után így túlságosan beálltak az izmaim. Közben odaért a fent leelőzött túratárs is, és már messze járt mikor újra talpra bírtam tápászkodni. Közben persze már kénytelen voltam előcibálni a zsákból a piás tasakot, és a betöltő nyíláson keresztül ittam belőle. Ezt már jóval korábban meg kellett volna, hogy tegyem. Így viszont megszívtam rendesen, bicegve, sziszegve totyogtam el a Vörösmarty turistaházig. Féltem, hogy újra be fog görcsölni, így nagyon nehezen fogok tudni tovább menni, de nem gondoltam egy percig sem a feladásra. A pontnál hatalmas tömeg fogadott, de szerencsére a kondér körül nem voltak túl sokan. A forró levesből rögtön kettőt kértem, az egyikbe belógattam a szipkámat, a másikat iszogattam. A lábam iszonyatosan sajgott. A cső még most sem olvadt fel teljesen, és fájdalmas volt a továbbindulás.
Alig ment a futás, és nagyon óvatosnak kellett lennem, elrugaszkodni nem nagyon tudtam. Egyébként sem a kedvenc részem a piros kereszt, de most különösen negatív élmény volt végig szenvedni a Pisztrángos tóig. Azért küzdöttem nagyon, csak ez kifele itt nem látszott, lassan haladtam de nagy fájdalmakkal. Minden lépésben benne volt egy újabb jó kis görcs lehetősége. A pontnál muszáj voltam nagyobb pihenőt tartani, hogy valahogy fel bírjak majd mászni Kékesre. Megint előszedtem a tasakot, ittam sokat, ettem, nyújtottam.
Nekivágva a keresztnek, felfelé csak óvatosan mehettem, semmi meggondolatlan ugrálás. Így az előzés különösen nehezen ment a kitaposott út mellett a mélyebb hóban. Esélyem sem volt már a többieket utólérni ezt tudtam jól, de nem tudtam mit tenni ellene. Útközben éreztem, hogy valami áztatja a hátsó felemet, na már csak ez hiányzott. Nem tekertem vissza jól a tasak beöntőnyílását. Mi jöhet még? :) A futónaci fele teljesen átázott, marha hideg volt. Menet közben helyreraktam a dolgokat, megállni már nem volt szabad.. Felfelé menet hallottuk, hogy a csúcson hangosbeszélővel osztja valaki az észt. Emlékeztem is, amint reggel a kocsiban a Gyöngyösi rádióban azt mondják: ma ifjúsági síversenyt rendeznek Kékes tetőn.. de hol volt még az. A fájdalmas és kimerítő mászás még eltartott egy darabig. A kék sávra felérve már jobban ment, innen már nincs messze. A pontnál jól esett a tea nagyon, itt már meg sem próbáltam olvasztgatni, lehúztam és indultam lefelé.
Ezt a szakaszt nagyon szeretem a célig, itt lehet zúzni végig. Azaz lehetne, ha nem lennék félig rokkant. ;) Nehezen ment az eleje nagyon. Aztán belerázódtam, és mindent vagy semmit alapon nyomtam lefelé ahogy tudtam. Meglepődtem, hogy a csúszósabb részekre biztonsági köteleket raktak ki a terepre, ami segítségével már sokkal egyszerűbb volt a lejutás. Ez nagyon klassz dolog, köszönjük, bárki is csinálta. Később kisebb futótársaságba keveredtem lefelé, együtt nyomtuk az utolsó kiliket. A vége 5:44 lett, amivel teljesen meg is vagyok elégedve. Egy jó fél óra benne maradt még a kényszerű állások meg a visszavett tempó miatt, amit sajnálok azért, de ez volt az ára az odafigyelés hiányának. Ebből is tanultam. :)
Összességében azért nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy ott lehettem idén is ezen a szuper túrán! Meg egyébként is.. úgy voltam vele, hogy a Mátrában egy kicsit meg akarok halni.. hát sikerült, bár az igaz, hogy én nem egészen így gondoltam akkor.. :)
Köszönöm a remek szervezést, most tényleg életet (de legalábbis teljesítést) mentett. Jövőre is ott a helyem!
2006. január 21., szombat
Téli TT 2006
Remek útvonalválasztás, kiválló szalagozás, nehéz terep jellemezte a túrát.
Csapat vonaton: piedcat, Szilvi, Ritchy, Egomban csatlakozott volna: OT Andi
nyugati: hoeses fogad, Ritchy sorbanallas, szupervonat, hozapor, majd elall..
Andi elaludt, elindul visszafele majd. Ritchy már megint érdekeset akciózik,
bõrkabát, szatyor, táska...csomagszállítás meg nuku.. röhögés végig.. 2:0..
velem mi fog történni?.. hmmm én majd esek..
piedcat-ek indulnak hamar, mi még tetvészkedünk, indulás 8:40-kor. Kemény
tempó felfelé. Beérjük a többieket, piedcat fotóz. Egy elágazásban mindenki tovább
a mûúton, mi nyomulunk a nagyobb hóban a jelzésen. Valaki kintrõl megtapsol
minket.. - Ez igen! Szép!
Ahhoz képest, hogy csak kényelmesen akartam menni eléggé nyomjuk. A Dobogó hegyen
óriási hó, szenvedés az elõrejutással. El sem akarom hinni a térdig érõ havat.
Egy betonon késõbb jó kis zakózás.. 2:1 ..ez bejött.
Szakó nyeregben telefon Andinak, Õ már felért. Ritchy tovább nyomja, én belassítok.
10 perccel késõbb érek be. Almáspite, tea, puszedli. Gratulációk, beszélgetés, majd
indulás tovább. Fázás, majd izzadás. Fagyoskatona elõtt szánkózók tömege. Jól esik
a lefele futás. A sárgán hódûnék a tarvágásnál, nagyon állat. Lajosforrásnál jól
esik a forrásvíz, újabb puszedlizés. ;) A kék kereszt végig bokatörõ, nagyon kellett
figyelni. Végül nagyon jól esett az egész, jó kis levezetés volt.
Csapat vonaton: piedcat, Szilvi, Ritchy, Egomban csatlakozott volna: OT Andi
nyugati: hoeses fogad, Ritchy sorbanallas, szupervonat, hozapor, majd elall..
Andi elaludt, elindul visszafele majd. Ritchy már megint érdekeset akciózik,
bõrkabát, szatyor, táska...csomagszállítás meg nuku.. röhögés végig.. 2:0..
velem mi fog történni?.. hmmm én majd esek..
piedcat-ek indulnak hamar, mi még tetvészkedünk, indulás 8:40-kor. Kemény
tempó felfelé. Beérjük a többieket, piedcat fotóz. Egy elágazásban mindenki tovább
a mûúton, mi nyomulunk a nagyobb hóban a jelzésen. Valaki kintrõl megtapsol
minket.. - Ez igen! Szép!
Ahhoz képest, hogy csak kényelmesen akartam menni eléggé nyomjuk. A Dobogó hegyen
óriási hó, szenvedés az elõrejutással. El sem akarom hinni a térdig érõ havat.
Egy betonon késõbb jó kis zakózás.. 2:1 ..ez bejött.
Szakó nyeregben telefon Andinak, Õ már felért. Ritchy tovább nyomja, én belassítok.
10 perccel késõbb érek be. Almáspite, tea, puszedli. Gratulációk, beszélgetés, majd
indulás tovább. Fázás, majd izzadás. Fagyoskatona elõtt szánkózók tömege. Jól esik
a lefele futás. A sárgán hódûnék a tarvágásnál, nagyon állat. Lajosforrásnál jól
esik a forrásvíz, újabb puszedlizés. ;) A kék kereszt végig bokatörõ, nagyon kellett
figyelni. Végül nagyon jól esett az egész, jó kis levezetés volt.
2005. december 10., szombat
Börzsöny Vulkántúra 2005 visszatekintő
..visszatekintõ közjáték..
Ritchyvel az egyik északi fekvésû lejtõ aljába érkezünk meg kocogva, a havat taposva. Hirtelen lassít és megáll. Se elõttünk se mögöttünk nincs senki a közelben. Én is megállok, nem értem a dolgot.. látom, hogy valamit néz a távolban, de nem az utat.. csak úgy be az erdõbe. Nézem én is, de nem látok semmit, fülelek, de nem hallok semmit.
Odafordulok és értetlen szemekkel nézek rá.. mire elmosolyodik, és azt mondja: - Milyen csend van. - pár másodpercig mozdulatlanul állunk tovább és csodálattal "hallgatjuk"..
Börzsöny 2005.12.10.
Ritchyvel az egyik északi fekvésû lejtõ aljába érkezünk meg kocogva, a havat taposva. Hirtelen lassít és megáll. Se elõttünk se mögöttünk nincs senki a közelben. Én is megállok, nem értem a dolgot.. látom, hogy valamit néz a távolban, de nem az utat.. csak úgy be az erdõbe. Nézem én is, de nem látok semmit, fülelek, de nem hallok semmit.
Odafordulok és értetlen szemekkel nézek rá.. mire elmosolyodik, és azt mondja: - Milyen csend van. - pár másodpercig mozdulatlanul állunk tovább és csodálattal "hallgatjuk"..
Börzsöny 2005.12.10.
Börzsöny Vulkántúra 2005
Börzsöny Vulkántúra 2005
Ritchyvel (FB) utaztunk együtt szombat reggel Királyrét-re. Kiderült, hogy hasonló idõt tervezünk olyan 6:30 körülit, ezért úgy döntöttünk együtt is indulunk a túrán.
Kellemes hideg fogadott a startnál, az út fullra lefagyva, de nem volt vészes, személy szerint még 3-4 fokkal lejjebb tekertem volna a hõmérsékletet. Mindenesetre sapka, kesztyû fel, aztán indulás 7:51-kor.
Nem akartunk nagyon bekezdeni ezt megbeszéltük elõre. Én a térdsérülésem óta nem futottam 20 kilinél hosszabbat, szóval nem is lehetett igazi ereszd el a hajamat. Azaz lehetett volna, csak a sok kihagyás miatt nem voltam ahhoz eléggé edzésben. Ritchy számomra hihetetlen módon 2db 1,5 literes palackkal (és természetesen narancssárga FB pólóban) vágott neki a távnak a KEZÉBEN. Brrr.. nézni is rossz volt. Õ sem volt oda az ötlettõl, hogy ezt így cipelje végig. Az elsõ párszáz méter után rájött, hogy ez így nagyon kemény izommunka lesz. Mikor leérünk a Cseresznyefa parkolóhoz már azon gondolkodik, hogy hol hagyja magukra a flakonokat ;) Aztán az elsõ pontnál az egyik ott is maradt.
A kék kereszt jelzés nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. Az úton folydogáló patakocskákat azért sok helyen kerülgetni kellett. Be is áztunk. A Taxinál kicsit kavarogtunk, csináltunk egy jó kis hurokszerû kitérõt, mire megtaláltuk a tovább induló jelzést. Nem csak mi voltunk így vele.. bár ez nem vígasztalt. :) Itt már melegünk volt, a kesztyûimet gyorsan zsebre is vágtam. Szinte elképzelhetetlen volt Pestrõl elindulva, hogy itt majd hóban fogunk futni..de így volt. Az emelkedõk továbbra is jöttek egyfolytában, a rakodó után kezdett bele csak igazán. Csóványosra felérni nagyon jó volt, idõben is voltunk, minden a terv szerint haladt. Ritchy itt megállt egy szusszanásra, a pontõrökre bízza a második üvegét is, kajálni is akart, de aztán gonosz módon sikerült lebeszélnem róla.. ;) és nyomtuk tovább.
Gondoltuk majd egy emelkedõnél bedobunk valamit útközben. Téptünk lefelé, irány Magosfa. Szinte észre sem vettük úgy hagytuk el. Mire feleszméltünk már az Esztergályosnál zúgunk lefelé a zöldön. Úgyhogy lassítás és kényszerkajálás lett belõle. Jó tempóban haladtunk lefelé a Fekete-völgy panzió felé. A pontnál sok finomság vár minket tea, túrórudi és nagyon finom alma formájában. Jól estek.
Innen kezdõdött egy nagyon hosszú, kimerítõ mászás vissza a vulkánperemre. Az idõjárásra nem lehetett panasz, szél nem volt egyáltalán, az feljebb érve kellemetlen lett volna. Odafent káprázatos kilátás fogadott minket Hollókõrõl. Én ott azt mondtam, ott maradok... Kicsit kimerített mindkettõnket a sok mászás, itt felfelé váltottunk és Ritchy állt az élre. Salgóvárra felfelé a mászás az utolsó métereken már kemény küzdelem volt számomra. Fent kifújtuk magunkat.
Lefelé teljesen helyrezökkentem, és zúztunk tovább. A Magyar hegyet kellet még megmászni, aztán tolhattuk lefelé a Magyar völgyig. Itt is nehéz terep várt minket a patak mentén, össze-vissza kellett ugrálni az árok egyik partjáról a másikra.. mókás volt, de fárasztó és lassított rendesen. Bányapusztától megint hosszú kemény emelkedõ következett a NHH-ig. Itt egy kicsit megzuhantam, ahogy ezt elõre sejtettem is. :)) A pontnál pihentünk egy kicsit, nagy fürdés a csapban, majd sétálva beszélgetve indultunk tovább.
Lefelé aztán újra futás. Innen már csak le kellett tolni Királyrétig. Itt a változatosság kedvéért Ritchy volt kicsit bajban, mert a sípcsontja fájt lefelé a sok visszatámasztás miatt. Így muszáj voltunk váltogatni a futást a gyaloglással. A rakodónál megint keresgéltük kicsit a jelzést, csak most már a pirosat ;). A terep továbbra is nehéz, köves volt. A vége felé aztán Ritchy látta, hogy már szenvedek a belegyaloglástól és mennék. Mivel innen már nehéz lett volna elkavarni, Õ lemaradt. A célba végül majdnem pont a tervezett idõvel, 6:35-tel értem be. Pár percre rá Ritchy is beesett. Célban gyönyörû kitûzõ, virsli, kenyér mustár, tea. És a sok szép elmény, azok a gyönyörû havas/zuzmarás fák a magasabb részeken... Fantasztikus volt, köszönjük a kemény de gyönyörû túrát a szervezõknek!
A túra tényleg nehéz, ahogy számolgattam a távra esõ szintemelkedés majdnem pont annyi, mint a Mátrabércnél. Ehhez jön még hozzá a nehéz köves, patakos, famászós terep, valamint a hótól, sártól csúszós ösvények. Egy két helyen nekünk is sikerült egy-egy nagyobb sártengerbe belecsattannunk, amiket gondosan takart az avar.
Egy kis izomlázat szereztem a combomba, egyébként nagyon rendben vagyok. A térdem újra 100%-os, most már csak vissza kell nyernem a formámat. :))
Ritchyvel (FB) utaztunk együtt szombat reggel Királyrét-re. Kiderült, hogy hasonló idõt tervezünk olyan 6:30 körülit, ezért úgy döntöttünk együtt is indulunk a túrán.
Kellemes hideg fogadott a startnál, az út fullra lefagyva, de nem volt vészes, személy szerint még 3-4 fokkal lejjebb tekertem volna a hõmérsékletet. Mindenesetre sapka, kesztyû fel, aztán indulás 7:51-kor.
Nem akartunk nagyon bekezdeni ezt megbeszéltük elõre. Én a térdsérülésem óta nem futottam 20 kilinél hosszabbat, szóval nem is lehetett igazi ereszd el a hajamat. Azaz lehetett volna, csak a sok kihagyás miatt nem voltam ahhoz eléggé edzésben. Ritchy számomra hihetetlen módon 2db 1,5 literes palackkal (és természetesen narancssárga FB pólóban) vágott neki a távnak a KEZÉBEN. Brrr.. nézni is rossz volt. Õ sem volt oda az ötlettõl, hogy ezt így cipelje végig. Az elsõ párszáz méter után rájött, hogy ez így nagyon kemény izommunka lesz. Mikor leérünk a Cseresznyefa parkolóhoz már azon gondolkodik, hogy hol hagyja magukra a flakonokat ;) Aztán az elsõ pontnál az egyik ott is maradt.
A kék kereszt jelzés nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. Az úton folydogáló patakocskákat azért sok helyen kerülgetni kellett. Be is áztunk. A Taxinál kicsit kavarogtunk, csináltunk egy jó kis hurokszerû kitérõt, mire megtaláltuk a tovább induló jelzést. Nem csak mi voltunk így vele.. bár ez nem vígasztalt. :) Itt már melegünk volt, a kesztyûimet gyorsan zsebre is vágtam. Szinte elképzelhetetlen volt Pestrõl elindulva, hogy itt majd hóban fogunk futni..de így volt. Az emelkedõk továbbra is jöttek egyfolytában, a rakodó után kezdett bele csak igazán. Csóványosra felérni nagyon jó volt, idõben is voltunk, minden a terv szerint haladt. Ritchy itt megállt egy szusszanásra, a pontõrökre bízza a második üvegét is, kajálni is akart, de aztán gonosz módon sikerült lebeszélnem róla.. ;) és nyomtuk tovább.
Gondoltuk majd egy emelkedõnél bedobunk valamit útközben. Téptünk lefelé, irány Magosfa. Szinte észre sem vettük úgy hagytuk el. Mire feleszméltünk már az Esztergályosnál zúgunk lefelé a zöldön. Úgyhogy lassítás és kényszerkajálás lett belõle. Jó tempóban haladtunk lefelé a Fekete-völgy panzió felé. A pontnál sok finomság vár minket tea, túrórudi és nagyon finom alma formájában. Jól estek.
Innen kezdõdött egy nagyon hosszú, kimerítõ mászás vissza a vulkánperemre. Az idõjárásra nem lehetett panasz, szél nem volt egyáltalán, az feljebb érve kellemetlen lett volna. Odafent káprázatos kilátás fogadott minket Hollókõrõl. Én ott azt mondtam, ott maradok... Kicsit kimerített mindkettõnket a sok mászás, itt felfelé váltottunk és Ritchy állt az élre. Salgóvárra felfelé a mászás az utolsó métereken már kemény küzdelem volt számomra. Fent kifújtuk magunkat.
Lefelé teljesen helyrezökkentem, és zúztunk tovább. A Magyar hegyet kellet még megmászni, aztán tolhattuk lefelé a Magyar völgyig. Itt is nehéz terep várt minket a patak mentén, össze-vissza kellett ugrálni az árok egyik partjáról a másikra.. mókás volt, de fárasztó és lassított rendesen. Bányapusztától megint hosszú kemény emelkedõ következett a NHH-ig. Itt egy kicsit megzuhantam, ahogy ezt elõre sejtettem is. :)) A pontnál pihentünk egy kicsit, nagy fürdés a csapban, majd sétálva beszélgetve indultunk tovább.
Lefelé aztán újra futás. Innen már csak le kellett tolni Királyrétig. Itt a változatosság kedvéért Ritchy volt kicsit bajban, mert a sípcsontja fájt lefelé a sok visszatámasztás miatt. Így muszáj voltunk váltogatni a futást a gyaloglással. A rakodónál megint keresgéltük kicsit a jelzést, csak most már a pirosat ;). A terep továbbra is nehéz, köves volt. A vége felé aztán Ritchy látta, hogy már szenvedek a belegyaloglástól és mennék. Mivel innen már nehéz lett volna elkavarni, Õ lemaradt. A célba végül majdnem pont a tervezett idõvel, 6:35-tel értem be. Pár percre rá Ritchy is beesett. Célban gyönyörû kitûzõ, virsli, kenyér mustár, tea. És a sok szép elmény, azok a gyönyörû havas/zuzmarás fák a magasabb részeken... Fantasztikus volt, köszönjük a kemény de gyönyörû túrát a szervezõknek!
A túra tényleg nehéz, ahogy számolgattam a távra esõ szintemelkedés majdnem pont annyi, mint a Mátrabércnél. Ehhez jön még hozzá a nehéz köves, patakos, famászós terep, valamint a hótól, sártól csúszós ösvények. Egy két helyen nekünk is sikerült egy-egy nagyobb sártengerbe belecsattannunk, amiket gondosan takart az avar.
Egy kis izomlázat szereztem a combomba, egyébként nagyon rendben vagyok. A térdem újra 100%-os, most már csak vissza kell nyernem a formámat. :))
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)