Kinizsi Százas 1999

Kinizsi Százas

Az alábbiakban idézni fogok magamtól, azaz egész pontosan a naplómból. Természetesen bizonyos dolgokat átírtam, és erõsen lerövidítettem a történetet.

"A tömeggel besodródtunk a strand kertjébe. Itt a belépéskor kaptunk nevezési lapot, meg szórólapokat is osztogattak. Én nem akartam elsietni a nevezést, úgyhogy kényelmesre vettem a figurát. Nevezés után nekiálltam egy kicsit átolvasni a füzetet, ami igencsak terjengõs kivitelezésû volt. Ezután még ettem egyet, és közben figyeltem az embereket, akik között nem láttam ismerõst. Mikor elérkezettnek láttam az idõt, beálltam a kifele várakozók hosszú sorába, és 7:20 perckor hivatalosan megkezdtem a 102.2 km teljesítését. Kilépve a kertbõl nem volt probléma az útiránnyal, hiszen elég sokan mentek elõttem. A túra nagy tempóban indult. Igyekeztem felvenni egy olyan ritmust, ami elég dinamikus is és sokáig is lehet bírni. Ez egész jól ment a mûúton, ahol lehetett elõzgetni az embereket, de beérve az erdõbe a szûk ösvényen kénytelen voltam más tempóját is felvenni néha. Azért mindenki jól nyomta, itt még mindenkiben túltengett a teljesítési vágy, és a menni akarás. Az 1. hét km-en elég sokat mentünk felfele, aki akart már itt elfáradhatott. Én felfele is próbáltam tartani az erõltetett tempót, az egyenesebb szakaszoknál néhol kocogtam. Hatalmas embertömeg hömpölygött a szerencsére késõbb kiszélesedett úton. Az 1. ellenõrzõ pont nem a mienk volt. Csak a rövidtávosoknak szólt. A Kevély nyeregnél sokan ültek le egy kicsit pihenni, ekkor már drasztikusan nõtt a hõmérséklet, mindenki tudta, nehéz napunk lesz. Én nem álltam meg megtudva, hogy ez a pont nekem nem pont. Megtudtam azt is, hogy eddig 8 km-et teljesítettem. Ezen elsõre meglepõdtem, mert 1 óra alatt értem oda. E szerint 8-as átlagott jöttem felfele. Itt elgondolkoztam azon, hogy talán nem kéne ennyire nyomni, mert ennyit még sose mentem egyszerre, így azt se tudhatom, hogy mennyi tartalék erõre van szüksége az embernek a teljesítéshez. A Pilis gyönyörû tájain továbbhaladva nagyon szép kilátásban volt lehetõségünk gyönyörködni több helyen is. A tempó még itt sem csökkent, nagy volt az iram. Az 1. ellenõrzõ pontig 27 km-et kellett megtenni, épp ezért nagyon jó érzés volt beérni oda. Egy kis sikerélménye volt mindenkinek. Itt a Pilis nyeregben volt a 25-ös túra vége. Sokan pihentek árnyékba menekülve a most már teljes gõzzel izzó nap sugarai elõl. Pokoli meleg volt. Az úton több helyen figyelhettük meg a legkülönbözõbb védekezési formákat a nap ellen. A legtöbben arab stílusú kendõt tettek a sapka alá, vagy egyszerûen a fejre kötve, hogy a tarkójukat védjék. Egy helyen filmeztek, ezen is meglepõdtem. A kamerát letették a földre a menetiránnyal szembe, és vették a szembe jövõ tömeget. Engem is pont lefilmeztek. Az út szélén még a túra elején volt aki már zoknit cserélt (ezek szerint valami igen rossz választás volt), volt aki napozott egy kicsit, és volt aki pózolva fényképeztette magát a Százas alkalmából. Itt a Pilis nyeregben azonban már kicsit fáradtan ült le mindenki szusszanni egyet. Én is leálltam egy kicsit, egy csendes zugba vonulva elõvettem egy zsömlét, ittam egy kis vizet, majd újra elindulva belekezdtem az evésbe. Rápillantottam az útszéli táblára amin ez állt: - Már csak 99900 lépés van hátra! Ez 75 km-t jelentett. Itt már szétszakadt a mezõny, nem volt nagy hömpölygés az úton. Innen leereszkedtünk Kesztölcre, jó 400 métert lezúgva a Pilisrõl. Kesztölcön már nagyon hiányzott volna egy jó kis hidegzuhany, vagy legalább egy közkút, úgyhogy mindenki a szemét meresztette, honnan szedhet vizet a porzó kulacsába, vagy ez esetleg megmaradt felforrt vize helyére. Szerencsére volt egy kút, aminek ugyan nem volt nyomókarja, de valaki feltalálta magát, és egy fadarab megoldotta a problémát. Itt aztán mindenki kidõzsõlhette magát. Én is töltöttem vizet, megmosakodtam. Továbbindulva úgy egy km után rám tört a felismerés, hogy nem töltöttem meg csak az egyik flakonomat. Na bumm, majd Dorogon. Odáig egy két nagy mezõn is áthaladtunk. Dorogra beérve többen a buszmegállóban ácsorogtak, gondolom megadva magukat nap hevének, meg a táv hosszúságának. Itt is csapot kerestem, bár több kocsma mellett is elhaladtam, ahonnan kérhettem volna vizet. Nem mentem be egyikbe se, bízva abban, hogy majdcsak lesz egy közkút valahol. Hát nem volt. Az utolsó kocsmát is elhagyva meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy ki kell bírnom annyi vízzel a következő vízvételi lehetõségig, bárhol is legyen az. Itt már nem volt olyan nagy az iram. 38 km-et tettünk meg, és sok helyen az út menti árnyékokba húzódva pihentek a túratársak. Mint még Dorogon megtudtam az elõttem haladó veteránoktól, nehéz szakasz elé néztem. Most jön csak igazán a java, az eddigi 'lazsálás' után (bár megjegyzem azért nem mondanám annak a Nagy Kevély, meg a Pilistetõ megmászását sem). Az elsõ komoly erõpróba a Nagy Gete. Ez az undok hegy, aminek a megmászása semmiképpen se mondható kellemesnek. Nagy öröm volt felérni a tetõre, és az ellenõrzõ pontnál egy kicsit megpihenni. Itt már nem csak ültek az emberek, de feküdtek is. Én épp csak egy kortyra álltam meg, aztán indulás tovább. Tudtam, a Getét nem megmászni igazán nehéz, hanem lejönni róla. Nos ezt most már biztosan mondhatom így van. Gyilkos terepen kell 300 méteren 150 métert ereszkedni, ami ha nem figyelünk eléggé elég fájdalmas lehet a lábujjainknak. Azután tovább ereszkedtünk Tokodig. Útközben egy rövid undok pillantást vetettem vissza a Getére. Tokodon újabb buszra várókat pillantok meg. És ami sokkal fontosabb, egy kutat! Jó sokan állják körül, mindenki elfáradt, és szomjas. Közel 47 km-nél tartunk. A lábak itt kezdenek el sajogni és ha valaki érzékeny a napra és nem vigyáz, itt már akár le is éghetett, vagy napszúrást kaphatott. A csapnál már sokkal átfogóbb mosakodást vezettem le, a hajamat is bevizezve, és mindkét kulacsot megtöltve indultam tovább. A falu végében újabb kút volt, itt is megálltam, hiszen addigra már hatszor megszáradtam, és a fejem a kút alá nyomva megnyomtam a kallantyút. Csuron vizesen vágtam neki az újabb emelkedõnek. Most következett a túra legdurvább szakasza. Felfelé haladtunk, és egyszer csak megpillantok egy utat magam elõtt, ami valami lehetetlen szögben nyúlt az ég felé, és apró pontok próbáltak feljebb jutni rajta. Az egész olyan volt, mintha kivetítették volna elém egy függõleges vászonra. Elõször azt hittem ez csak érzéki csalódás, ilyen meredek út nem létezhet. Aztán feljebb érve szinte beleütköztem az útba. Úgy magasodott elém a teteje, hogy kedvem lett volna inkább kerülni egyet valamerre, de az öles táblák a K100 jelzéssel egyértelmûen felfele mutattak. Nosza akkor nyomjuk meg. Nagyon lassan haladtam a tûzõ napon. A lábaim nem akartak engedelmeskedni, többször megálltam, de mint láttam mindenki más is. Az elsõ emelkedõ után újabb út magasodott az égbe. Ez még hosszabb volt és ha lehet, még meredekebb. Felfelé menet egy krosszmotoros zúgott el lefelé felkavarva a port, ami a szemünkbe szánkba belement. Felérve újabb EP volt, ami a lapon nem is szerepelt. Egy kicsit itt már leültem. Iszogattam, majd továbbindultam. Viszonylag egyenesen, majd lefele haladtunk hatalmas mezõkön a crosspályán. Lent megpillantottam egy falut, amire azt hittem már Mogyorósbánya, pedig az még messze volt. Ezen csak átzúgni kellett. Persze itt is árultak üdítõket, amit meg is bántam utána, hogy nem vettem. Újabb emelkedõ jött. Itt már nagyon fáradt voltam. Az egyik telekrõl egy termetes fickó odaszól: -Fiatalember, nem kér egy fröccsöt, jobban megy tõle a túra!? mire én: - Nem köszönöm, megy ez így is - pedig itt már csak vánszorogtam felfelé. Rettenetes volt a hõség. Felfele többször meg kellett állni egy kis árnyékban pihenni. Éhes is voltam. Mire a Kõszikla tetejére felértem már nagyon ki voltam. Pocsékul festhettem, ennek ellenére kocogni kezdtünk a megkerült túratársammal. Mogyorósbányára beérve rögtön célkeresztbe vettük a csapot, és szinte megfürödtünk a hideg vízben. Õ még idõzött, mondtam neki, majd az EPnél megvárom, és elindultam megkeresni az állomást. Mûvelõdési ház. Mire odaértem az úton mindkét oldalt kiterült emberek tömegét láthattam. Mindenki az árnyékot kereste. Rekkenõ hõség. Bevágódtam a mûvházba. Itt pecsételtettem, majd leültem egy asztalhoz. Vettem egy kólát, és elõvettem a kajámat. Ez volt a túra mélypontja. Lelkileg is testileg is. Vagyis egészen pontosan ez volt az 1. mélypont. Közben befut Ervin, Õ is rendel egy kólát. Élvezzük a jéghideg csodát. Ágiék indulnak, megyünk mi is. Gyenge emelkedõ jön Öregkõig. Mi ismét felpörgetjük a tempót, néhol kocogunk. Itt már ismerõs arcokat elõzgetünk. Péliföldszentkereszt elõtt ismét jelöletlen EP. Kapunk egy csokit. Ez meglepett, és jól esett. Itt hatalmas erõvel jött egy forrás, amiben újabb fürdést rendeztünk. Én egy kicsit pihentem, még Ervinre vártam, törökülésben a füvön. Indulunk tovább. Itt már a Gerecsében haladunk, és szerencsénkre a fák lombjai sok helyen betakarták az utat, egy kicsit hûsebb volt. Enyhe, de kitartóan hosszú emelkedõ. Én egyre furcsábban kezdem magam érezni, majd a Bajóti mûút után (61-62 km) igazán elfog a rosszullét. Elszállt az erõm, látási zavaraim is voltak, hányinger, hidegrázás és fáztam. A fázás már Mogyorósbányán kijött (1. holtpont), ott is rosszul voltam, be is vettem egy lázcsillapítót. De most más volt a baj, az csak a fáradtság volt, ez most komolyabb. Szédültem is. Nagyon lassúra vettem a menetet. Szerencsére Ervin megértõ volt, Õ is lassított. Már alig vártam, hogy végre Pusztamarótra érkezzünk, bár ott tudtam, nincs EP. Lassan haladtunk, és a helyzet csak rosszabb lett. A Pusztamaróti füves résznél le kellett feküdnöm, képtelen voltam egy lépést is tovább menni. A lefekvésbõl aztán inkább összeesés lett. Kiment belõlem minden erõ. Nem bírtam újra elindulni. Ervin felvette a táskám (még engem is fel akart dobni a hátára, de ez ellen nagyon tiltakoztam) Nagyon nehezen indultam el. Minden 5 percben le kellett ülnöm. Sorra elõztek vissza az emberek, de nem tudott érdekelni. Tudtam, hogy innen még 7 km Bányahegy, és jócskán kell felfele is menni. Piszok rosszul voltam. Ott lent a réten volt a 2. holtpont, ami egészen Bányahegyig kitartott. Sok helyen üldögéltem egy-egy percre az út szélén, nézve az elõttem elszáguldó társakat. Ervin is kitartó volt, mindíg bevárt. Ezért nagy köszönettel tartozok neki. Nélküle nem tudom mikor értem volna fel Bányahegyre. A táskám nem bírtam volna vinni. A gyermeküdülõ után egy kanyarban üldögélõ embereket pillantunk meg. Azt hittem EP. Csak két fáradt túratárs volt. Nekem újból muszáj volt lefeküdni, úgyhogy odatelepedtünk hozzájuk. Elmondtam mi a baj, mire az egyik azt mondja, tudja mi a bajom. Túl sok sót vesztettem és nem pótoltam. Ami igaz is volt. Adott egy kis ropit, hogy rágcsáljam el. A szédülés itt sem múlt el. Mi hamarabb indultunk tovább, jó 5 perc pihenõ után, csigatempóban. Itt már 70 km környékén jártunk. Egy idõ után jön a két srác is, elmennek melletünk. Kérdésükre, hogy javult -e a helyzet, csak egy gyönge 'semmit'-tel tudtam felelni. Újabb emberek haladtak el mellettünk. Az állapotom tényleg nem sokat javult, de most az egyenes részen jobban mentünk, mint felfele, és kevesebbszer is kellett megállni. Egy örökkévalóságnak tûnt az út a Bányahegyig. Felértünk. Sikerült még szürkületkor felérni, így odáig még nem kellett lámpa. Itt úgy terveztem, hogy alszok egy órácskát, mert egyébként nem tudok továbbmenni, és majd utána meglátom, hogy feladom -e vagy bírok újra menni. Innen még sok volt hátra! 29 km. Sötétben. Ervin innen megszabadult koloncától (tõlem), mehetett saját tempót. Mercza Ági már megint otthagyta. Én kértem egy teát, és ettem. Pihentem, feküdtem. Ennek a helynek varázsa volt. Szanaszét emberek feküdtek, fáradt izmaikat masszírozva, vagy a lábukat az égbe nyújtva próbáltak új erõkre szert tenni. Én meg csak a csodában bíztam. Közben éreztem, hogy jön vissza a színem. A homlokomat már nem éreztem olyan fagyos hidegnek. Közben emberek érkeznek folyamatosan, immáron lámpákkal. Itt a sátortáborban nagy reflektorok szolgáltatták a világítást. A két srác, akik segítettek szintén itt voltak még, bár nemsoká Õk is elindultak. Fél óra eltelt, az emberek cserélõdtek, az ismerõsök elindultak már, egyre több az ismeretlen arc. Nekem pedig társ kellesz az éjszakai részhez, mégpedig olyan, aki nem nagyon siet. Közben jobban érzem magam. Határozottan jót tesz a pihenés. Újabb teát iszok, és újabb zsömlét vágok be. Egy kis mazsola is jöhet. Most már azt nézem, kivel mehetnék tovább. A két tapasztalt veterán, akiket Dorognál követtem meglepetésemre még itt voltak. Eldöntöttem, hogy megyek velük, legalább ismerik az utat. Mikor indultak, én is felálltam. Meglepõen könnyen ment a felállás, nem úgy mint sok más társnak. Odaérve hozzájuk egy fickó megelõz. Kérdi tõlük, hogy nem -e mehet velük, mert nincs társa. Mire én is mondom, hogy szeretnék csatlakozni. De Õk csak ketten akarnak menni, a fickó így elindul maga. Nekem meg mondja az egyik veterán, hogy menjek azzal a hapival, aki elindult. Több se kellett, utána. Mondtam neki, hogy ha nem bánja akkor csatlakozom, mire Õ helyeselt. Az elején még keveset beszéltünk. Gyöngyösi, és kétszeres. Ez volt minden, amit tudtam róla. Nem mentünk sokat, és bizonytalanul össze-vissza pásztázó fénycsóvákkal találkoztunk. Négy srác kérdezte az irányt. Bizonytalanságuk miatt hozzánk verõdtek. Nem siettünk. Koldusszállás 12 km-re volt. Hosszú és unalmas út volt, a sötétben bolyongva. Egy idõ után kicsit jobban kezdtünk el menni. A srácok alig-alig tudtak már követni minket. Bevártuk õket. Méghogy nem lehet este csak 4-gyel haladni. Sokkal jobb volt este menni, mint nappal abban a hülye nagy hõségben. Csak a szentjános bogarakat hiányoltam. A hosszú út után végre meghalljuk a békakórust. Messzirõl jelzi Koldusszállás közelségét. Remek, végre itt vagyunk. Út közben a segítõkész srácokat is leelõztük, akiknek odaszóltam, hogy új erõre kaptam. De tényleg. A fáradság szikrája se merült föl bennem Bányahegy után. Az a hely megmentette az életemet. Koldusszállásnál nagyon kedves a fogadtatás, és a pontõrség. Lefekszünk a tábortûz köré melegedni egy kicsit. Éjfél van. Lassan indulunk. A tempó szapora. Felfele megyünk vagy 3-4 km -t, ahol egy elágazásnál a sárgára fordulunk rá. Kis tanakodás az irányt illetõen, majd újra lefele haladunk. Jó sokat megyünk, majd furcsa hangokat hallok: békabrekegés. Újra. Kérdem a vezetõnket, hogy mi ez itt, Koldusszállás 2? Egy kicsit Õ is meglepõdött, de száz méter után egyenesen megriadt a felismeréstõl. Visszajöttünk Koldusszállásra! Hogy mi???? Úr Isten. Mellettünk a kéken folyamatosan érkeztek a lámpás fénycsóvák. Mi meg ott bámuljuk a térképet az úton ugyanott vagyunk, ahol egy órája. Remek. Rövid utat kerestünk vissza, majd úgy döntöttünk, arra megyünk vissza, amerre jöttünk. Flúgos vágta kezdõdött innentõl. Kocogtunk felfele a srácok enyhe szörnyülködésére. Zihálva, lemaradozva próbáltak követni minket. Továbbra is nagyon nyomtuk felfele, de már nem futva. A srácok nagy nehezen beérnek minket. Késõbb újból leszakadnak. Én pislantok, mire a leszakadt 2 sráchoz érek. Megtudtam róluk, hogy nem nagyon szoktak túrázni, a felkészülés a Gerecse 50 volt, de legalább focizni szoktak. Az is valami. Ja, és hogy jövõre biztos nem jönnek. Újra meg- nyomom a tempót, és beérem a gyöngyösi fickót. Innentõl már végig együtt mentünk, a srácok közben végképp nem bírják a megint elfajuló iramot, és lemaradnak. Többet nem is láttuk Õket. Nem féltem, hogy eltévednek, mert ekkor már a jó útvonalon mentünk, és többeket elõztünk meg. Nagyon jól haladtunk. Nagyon hosszúnak tûnt az út a baji vh-ig. Az is volt. Itt megint egy kis pihenés a tûznél. Elmeséljük kavarásunkat az ottlévõknek. Majd tovább indulunk. Ekkor már 3 óra van. Úgy látszik a mostani pihenés nem tett jót, nagyon lassan indulunk, szinte sétatempó. Fáradtak vagyunk. Aztán újból kilépünk. Baj elõtt már futunk újból. 99 km. Bajnál kis kavarás, sok tanácstalan botorkáló. Megvan az út. Itt már nem futunk. Egy ürge ránk tapad, bírja a tempót, a többiek lemaradtak. Messzirõl kivesszük a villogó lámpákat: - Ott a sorompó Remek. Beérünk Tatára. Az állomáson egy nagyobb vonatra váró csoport. Mi tovább megyünk a középiskolába. Célt értünk. 4:15. Gratuláció, oklevél, jelvény vagy kitûzõ. Én a jelvényt választom, túratársam a kitûzõt, olyanja még nincs. Gyorsan megcélozzuk a kajáldát. A babgulyás isteni. A társam képtelen megenni az egészet. Kint az aula részben ledõlünk a falnak. Szerte fekvõ emberek, bicegõ sorstársak. Leírhatatlan érzés. Megcsináltuk a Százast! Az elsõ gondolatom, hogy milyen soká lesz újra lehetõségem nevezni rá. Egy teljes évet kell várnom! Olvasgatom a füzetet, majd lassan indulok. Megköszönöm a vezetést a társamnak, akivel reményeim szerint a Tortúrán összefutok (szó szerint). Kilépve a suliból bicegõ embereket látok. Nekem elég jól megy a menés, még semmit se érzek. Frissen leszökdécselek a lépcsõkön, a fent ülõk látható elborzadására, majd erõltetett menetben ki az állomásra, mert még jegyet is kell vennem. Az utolsó percekben sikerül. Csak sejtettem, hogy melyik vágányra jön a vonat, de odajött ahova vártam. Felszálltam, a kalaj egybõl kezelt. Ez jó, mert ezután én már egybõl aludtam is. Még szerencse, hogy az órámat felhúztam 6-ra, a zenélésére keltem. Fogalmam sem volt hol járhatunk, hirtelen azt hittem már elhagytuk Gyõrt. Aztán eszembe jutott, hogy odáig megy a vonat. Megnyugodtam, és 10 perc múlva meg is érkeztem. A leszállás volt még egy nagy próbatétel, és az albiig való eljutás. Ekkor már borzasztó fáradt voltam, alig vonszoltam magam. A szemem ragadt le, a lábam alig vitt. Visszaérve a szobámba levetkõzem, megmosakodtam, majd ledõltem és aludtam. Még fürödni se volt erõm, csak mikor felébredtem délután 3 után. Borzasztó nagy élményt szerzett a Százas, és komolyan alig várom már, hogy újra ott legyek a Csillaghegyi kertben és az ismerõs arcokat látva konstatálhassam, hogy már én is EGYSZERES vagyok."