Szurdok 40 2005

Szurdok 40 2005
-avagy- A térdpróbáló túra

A "térdpróbáló" itt nekem más jelentéssel bír, mint azt a legtöbb ember így elsõre gondolná.. Úgy három héttel a
túra elõtt kezdett el furcsán viselkedni a bal térdem. Egyik reggel arra ébredtem, hogy nem úgy hajlik a lábam,
mint azt megszoktam. Nem is tudom teljesen behajlítani, feszül. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentõsséget, de
nem tudtam mire vélni. Nem nagyon történt velem semmi, ami okot adhatott volna bármiféle sérülésre is.. Fájni
nem fájt, a járásban sem zavart, csak akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, mikor nagyon hajlítani kellett.
Reméltem, másnapra elmúlik, de rosszabb lett. Kicsit be volt dagadva, még kevésbé hajlott. Késõbb amikor már
nagyon be volt dagadva már nagyon aggódni kezdtem. Pár nap múlva már fájt is, alig bírtam járni. Izületi gyulladás
volt, kaptam rá kenõcsöket meg gyógyszert, és felpolcolva pihentetni kellett, jegelni, estére meg dunsztolni.
Nehezen, de végül javulásnak indult. Napról napra kaptam vissza a térdem eredeti formáját. ;)
Két hétre rá egy light-os túrára mentünk, ahol nagyon óvtam azért még, tudtam, hogy még nem szabad erõltetni,
a futásról meg egy jó darabig még álmodnom sem szabad.

Ez a túra nagyon érdekelt, készültem rá, nézegettem a térképet, de biztosan nem tudtam még, hogy el tudok -e
indulni, mert tudtam, hogy ez egy komoly kihívás egy felépülõben lévõ térdnek. Szombaton a FVP25 be volt tervezve,
és attól tettem függõvé a vasárnapi indulást, hogy utána minden rendben lesz -e. Rendben volt, de futásról még
most sem lehetett szó, ez tiszta sor. Vasárnap egyedül indultam a túrára. Régen volt már ilyen, hogy magam
megyek, de nem futok. Nosztalgikus érzés volt. Egy régi, 99-es Bükk 50 jutott eszembe, ahol Carlos-ékkal a minél
lassabb, de szintidõn belüli teljesítésre hajtottunk a másnapi hegyi futóversenyre való tekintettel. Meg is tettem
mindent annak érdekében, hogy még véletlenül se kapjon el a gépszíj. Jól megpakolt hátizsákkal, vibram talpas
túracipõben, kabátban és fényképezõgéppel a nyakamban indultam a Szurdok túrára. :) Ha már ismeretlen helyekre is
megyek, akkor gondoltam csinálok pár szép képet is. Még pót zoknit is beraktam, a vízzel teli hasadékokra való
tekintettel.

Már kora reggel megadta az alaphangot egy mókás jelenet. 7:09 perc Pomáz, buszmegálló. Egész szép kis tömeg gyûlt
már össze, kisebb csoportokban beszélgetnek az emberek. Hideg van, de nem vészes, fázni azért nem fázok. Látszik
az embereken az izgatottság, mindenféle árkokról beszélgetnek.. :)
7:10 Az egyik busz beindítja a motorját, és odagurul a megállóba. A tömeg hirtelen vastag sorba rendezõdik. Irtó
sokan vagyunk már és ahogy hallottam már elment egy vagy két teli busz korábban. Most is tömegnyomor lesz, azt már
lehetett látni. Mellettem egy helybéli asszony áll a sorban, és hirtelen oda csapódik hozzá egy másik helybéli nõ.
Neki ott a sor vége.. Az újonnan jött megrökönyödve alaposan végignézi a sort maga mögött:
- Mi ez a sok ember?
- Kirándulók.. feleli a másik
- De miért nem gyalog mennek kirándulni? Hát azt úgy szokás.

Hát azt úgy, valóban. És ezzel szerintem mindenki tisztában is volt, csak ezt Õk nem tudták. :) 8 órára felért a
busz Dobogókõre. Odafent hideg és köd fogadott. Egy ismerõsöm is ezzel a busszal jött, itt aztán megtaláljuk
egymást, kicsit beszélünk az útvonalról és egy kis kaját tömök magamba. A szervezõk felhívják a figyelmünket a
korábbi kiíráshoz képest történt változásokra. Minden részletre odafigyelnek, az egyik fára térképvázlatot is
raktak ki az újdonsült útvonalról. A nevezéshez való sorbanállásnál dideregtünk. Nem volt jó már ennyit álldogálni,
most már gyorsan indulni akartunk. 8:25-kor sikerült. Andi próbál bemelegedni, kocog mellettem, de szinte helyben
fut. A hatalmas köd szokatlanná teszi ezt az egyébként unalomig ismert utat, ami a Rezsõ kilátó fele vezet. Andi
is tudja, hogy most nem tudok futni vele, ezért csak pár száz métert megyünk együtt az elején, a kilátó elõtt
aztán elköszöntünk és Õ elviharzott. Én meg-meg állva, a hangulatos ködös erdõt fotózva haladtam tovább. A piros
és a sárga sáv elágazásánál figyelmeztetõ papírlap fogad, hogy innen a módosult útvonalon kell haladni a Szakó
nyereg felé. A sárga lefelé nagyon köves, odafigyelést igényel. Az aljában ismét figyelmeztetõ "tábla" irányít
egy szekérútra, amin hosszan haladunk a piros jelzésig. Útközben egy srácokból álló csoportot meg két lányt
érek utól. A jelzésen én fordulok le elsõnek, a többiek utánam. A srácok 50 méter után kicsit elbizonytalanodnak,
és térképet vesznek elõ. Visszamegyek én is megnézni mi a gond. A pirosról Szakó nyereg után le kell térni, az
világos volt, csak az nem tudtam én sem 100%-ra, hogy azt a részt elhagytuk már vagy nem. Mondtam nekik, hogy
szerintem az még lejjebb lesz, mert a leírásban, ami egyébként nagyon részletes, a lejtõ alja szerepel, és az
út itt még folyamatosan lejtett. Tovább is indultam elõre, Õk meg jöttek utánam. Meg is találtuk a letérõt, itt
ki is volt szalagozva a már jelzetlen út. Innen már a leírás meg a szalagok segítségéve egyértelmû volt az 1.
pontig az út. Közben meghúztam a lépéseket és elléptem a többiektõl. Azért fotózásra továbbra is meg-megálltam.
Az 1. pontnál önkiszolgáló igazolás mûködött a Fényes forrás mellett. Egy tasakból öntapadós matricát kellett
kivenni és felragasztani az ellenõrzõ füzetünkbe. Ötletes volt.

Innen az ösvény és a táj egyre izgalmasabb és szebb lett, ahogy leereszkedtem a Lukács árokba. Hát az valami
gyönyörû volt már rögtön az elején is. Itt a fényképezõ gépet már nagyon sûrûn kellett elõvenni és elrakni a
hordtáskába, mert sok szép képet lehetett csinálni, viszont géppel a kézben meg nem lehetett haladni a nehéz
terepen. Szóval itt alapos lassulás következett, de a látvány kárpótolt. Itt lent nem volt köd egyáltalán, be
lehetett látni szépen az egész völgyet. A terep néhol egész technikás volt, egy helyen egy picit beletoccsantam
a patakba is. Az avar sok helyen meglepetést rejtegetett, nem lehetett tudni mi is van alatta. Jópár kép készül
a völgyben. Valahol sikerült beszerválnom egy kavicsot a jobb cipõmbe. Borsószem nagyságú volt, csak éppen éles
peremei voltak. Nem álltam meg kiszedni, csak elõretornáztattam a lábujjaimhoz. Egyszer kétszer sikerült azért
ránehézkednem, felszisszentem.. ezt ki kellesz szedni hamarosan. De nem itt, nem most. A szalagokat követve végül
kimászok az árokból a fenti sárga jelzésre. Jópáran jönnek itt a jelzésen, akik nem voltak kíváncsiak a lenti szép
helyekre.. Ezen a jelzésen aztán szépen kicsorgunk a Malom völgyi parkolóhoz, ahonnan kis mászás után befordulunk
a Rám-szakadékba. Itt egy pihenõnél megtalálom a pontot, és a pontõrt, Pygmeát. Kapok topikos meglepit is, ez egy
nagyon kedves gesztus.

Továbbhaladva elmegyek a forrás mellett, ahol többen éppen vizet vételeznek. Rengeteg mûanyag pohár van odakészítve
a résztvevõknek. Itt nem állok meg, van bõven folyadék a hátizsákomban. Úgy terveztem, hogy itt nem tökölök sok
idõt megint el a fényképezéssel, errõl a helyrõl már csináltam korábban is képeket, de vegül néhol mégis elõszedem
a gépet. Az új korlátok amiket felszereltek elég rondák és túl sok van belõlük. A legtöbb helyen nem kell õket
használni, de ahol igen, ott azért jól jönnek. Így gyorsan lehet haladni felfelé. A létrák is hasznosak a nagyobb
szikláknál, bár így elveszett a mászás izgalma. Jó tempóban mászok felfelé, kirándulókkal egyáltalán nem találkozok,
nem tart fel senki. A lépcsõk után találkozok egy túratárssal, aki a térképet nézegeti még a pihenõ elõtt. Nem tudja,
hogy hol kell letérni a jelzésrõl. Szólok neki, hogy a pihenõig el kell menni, ott kell majd balra letérni a leírás
szerint. Fel is mászunk, közben egy srác is utólér minket. Nagyon jó tempót diktál, be is állok utána, tartom vele
a lépést. Elérünk a Rám hegyi fakapuig, itt szedem elõ ismét a gépet. ;) Szép díszes, jól mutat az ösvényen. Innen
emelkedik az út, elõször csak finoman, aztán elég erõteljesen. Ugyanezen az úton kell majd visszajönni, ezért jönnek
sokan szembe velem. Itt egy kicsit összesûrûsödik a mezõny. A kemény mászás jutalma gyönyörû kilátás. A leírás szerint
legalábbis, de itt most akkora köd van, hogy kb 30 méterre látni el, szóval kilátás nuku. A szikla szélérõl csak egy
nagyadag tejfelt látni, de nagyon ígéretes ez a sziklakilátó, el kéne jönni majd ide szép tiszta idõben is. Csinálok
azért pár fotót itt is, sõt az egó is elõtör belõlem és egyet csináltatok magamról is. Egy idõsebb férfit kérek meg
rá, aranyosan szabadkozik, hogy hát ez nem lesz egy túl jó kép, mert nem látni a tájat rajta.. :) mondom nem baj, azért
csak kattintson ;) Elõszedtem egy kis teát a zsákból, aztán elbúcsúztam az ottlévõktõl.

Lefelé sietek, de azért a lábamra nagyon vigyázok, futás itt sincs. Olvasgatom a leírást, miszerint a következõ pont
nincs is olyan messze. Sõt kimondottan közel van. Kapuig vissza, onnan ki egy nagyobb útra, majd nemsokára arról
letérve már el is értem a Miklós forrást. A pontõr éppen a tûzrakással volt elfoglalva. Az igazolás beszerzése után
szemügyre vettem kicsit a forrást is, amibõl elég szépen jött a víz. Ittam is belõle, nagyon jól esett. Pár fotó, aztán
indulás vissza megintcsak azon az úton, amin idejöttem.

A mûútra kiérve tovább kellett menni rajta balra, majd jobbra be egy ösvényre, ami kõkeményen emelkedni kezdett. Nem
semmi szakasz volt, erõltetett menetben meredeken felfelé. Mikor végre valamennyire szintbe ért jött egy elágazás, ahol
páran bizonytalankodtak, elindultak felfelé a jobb oldali úton. Egy futóbrigád is utólér, akik ugyanakkor indultak mint
én, még a legelején hagytak le minket Andival. Meg is kérdem tõlük, hogy merre jártak, kiderül, hogy valahol nagyon
elkavartak és jó sok idõt elcsámborogtak. Itt én is mentem volna utánuk, meggyõzõdésem volt arról, hogy a Thirring
sziklákhoz fel kell mászni.. de szerencsére az egyik srác megkereste a kérdéses részt a leírásban, és kiderült, hogy
balra lefele kell menni. Az itiner tényleg tökéletes volt, csak kényelmetlen volt elõszedegetni olvasgatni. Kicsit
visszamegyünk és elindulunk lefelé. A futók harmadszor (és utóljára) elõznek meg :)
Egy szerpentinen haladunk lefelé egy nagy szikla aljába, ahonnan aztán a szikla mellett egy emelkedõ úton indulok tovább.
Meglepõdve látom, hogy ide is láncot raktak kapaszkodni a sziklafalba. Látszólag nincs túl nagy szükség itt rá. Megállok
itt is fotózok, de itt már megint akkora köd van, hogy a hatalmas szikának a tetejébõl már alig látszik valami. Ahogy tovább
indulok meglátom a következõ nagy sziklát, de annak is csak a körvonalait látni rendesen. Az aljába érve megtalálom a pontot
is. Ez itt a Thirring szikla. Csokit kap mindenki szolgáltatásként. Jól esik, be is nyomom.

Ezután megkerülve a sziklát újabb meredek szakasz következett. Itt már nem másztam olyan nagy hévvel felfelé. Még mindíg az
után a srác után mentem, aki olyan jó tempóval törte az utat elõttem korábban is. Egy tempót nyomunk felfele is. A ködbe
burkolózó, a hegy oldalában féloldalasan emelkedõ keskeny út hirtelen elhitette velem, hogy most a mátrában vagyok, április
eleje van és éppen a Kékes fele kullogok. Teljesen elfogott a Mátrabérc feeling, annyira hasonlított ez a rész egy szakaszra
a mátrai túrából. Még a hideg és a köd is csak erõsítette ezt az érzést. Aztán hirtelen balra fordult az út és máris szerte
foszlott a kép, majd jobbra, majd megint balra, majd jobbra és hamarosan a Kékes helyett Dobogókõre érkeztem. Útközben az
egyik kanyarban még egy kegyhelyet is meg lehetett nézni. Jó volt felérni, de nem álltam meg, indultam is a parkoló fele.
Kiittam a maradék pezsgõtablettás itókámat, és a parkolóban a csapból feltöltöttem a flakont vízzel. Megint összefutok a
sráccal, és innen együtt megyünk tovább beszélgetve. Õ már a parkoló végében le akar fodulni balra, de szólok neki, hogy
még egy darabon a mûút mellett haladó körút jelzésen kell menni és csak késõbb letérni balra. Úgy is teszünk, a letérõnél
megintcsak szalagok segítenek minket. Sinen vagyunk. Szaporázzuk lefelé. Az elsõ keresztezõ útnál én majdnem rossz irányba
indulok, de szerencsére Õ emlékszik az itinerre és hamar megtaláljuk a tovább vezetõ ösvényt. Itt kezd egy kicsit zegzugossá
válni az út. Arról beszélünk, hogy erre biztos el fognak kavarni páran. Fõleg akik a vége fele jönnek majd. Figyelni kell, az
út néhol szinte teljesen láthatalanná válik és csak a fák között lavírozunk. De aztán megint felbukkan a következõ régi kék
jelzés. Ez így megy egy darabon, míg végül elérjük az elágazást, ahol bejön a sárga kereszt meg egy körút jelzés is. Ezen
magabiztosan indulunk tovább jobbra. Egy újabb hiba, hogy nem olvasok itt se leírást, mert a balra leágazó kék keresztet nem
vesszük észre és szépen tovább megyünk. 100-200 méter után feltûnik a dolog, hogy nagyon jobbra tart az út, pedig ennek nyíl
egyenesen kellene lezúgnia Pilisszentkeresztre. Meg olvasgatjuk közbe az itinert, is, ami hamarabb írja a keresztre való
letérést. Megállunk, térkép elõ, böngészés. Hmm, hát igen, így már tuti, hogy túljöttünk. Kicsit visszamegyünk, és lemászunk
a völgybe, ahol meg is találjuk a jelzésünket. Örülünk is nagyon neki, és megindulunk lefelé. Útközben megint információs
táblákat találunk, amin arról kapunk tájékoztatást, hogy a titkos ellenõrzõpont mindjárt itt lesz, egy autóban, aminek a
rendszámát is leírták. Leérünk a parkolóig, ahol megtaláljuk azt a bizonyos autót, nagy T betûvel a tetején. Titkos pont,
titkos igazolás, majd haladunk is lefelé a falu irányába.

Elérve a falut szépen követjük a leírást és bemászunk egy belsõ utcába, ahol tényleg nem nagyon volt autóforgalom. Ezen
beértünk a központba. Útközben meséltem neki a Lukács árokban szerzett kavicsról, ami még mindíg potyautasként jött
velem, de még mindíg nem volt kedvem megbontani a futómûvet miatta. Majd a Szurdokaljánál. Itt látjuk Vadmalac sporttársat,
hogy beszalad a kocsmába. A nagy elágazásnál kicsit tanakodunk merre kell menni, aztán a térkép alapján hamar rájövünk és
elindulunk a bal oldali ágon. VM itt ér utól minket, az újdonsült túratárs meg is erdeklõdi tõle, hogy a pecsétért ment -e
be, de kiderül, hogy nem, csak szomjas volt. ;) Fáj a szívem megint, hogy nem kocoghatok én is utána, de így hamar eltávolodik
és lefordul a kanyarban a jelzésen. Azt azonban hallom, hogy egy kutya nagyon ugat ott valahol, és még látom, hogy VM kövekkel
próbálja magától távol tartani. Mikor mi is odaérünk már csak a kutya van ott egy felsõ úton. Szerencsére megint van egy kis
törmelék körülöttünk, amit magunkhoz tudunk venni, szóval egy cseréppel meg egy téglával szerelkezek fel. Mikor meglátom a
kutyát megnyugszok, látom, hogy nem egy nagy darab, csak a hangja nagy. Szólok is a srácnak, hogy nem kell parázni, ezt
könnyen fejbe lehet rúgni, ha kell. Szerencsére nem kellett bántanunk egymást. Eldobáltuk a cuccokat és haladtunk tovább
az ösvényen. Hamar el is érjük a Szurdok bejáratát. Ezt a helyet is jól ismertem, de itt is sokszor elõszedtem a fényképezõ
gépet. Szép ez a völgy is nagyon. A hidakon átkelve elértük a Szurdok aljai pontot, ami egyben a kajapont is volt. Jó sokan
voltak éppen akkor ott, itt megpihentek az emberek. Nagyon finom lekváros kenyereket lehetett enni. Két félét is megkóstoltam
és nagyon ízlettek. A szörp is jól esett. Gyorsan kajáltam, nem akartam sokat állni, kiszedtem végre a kavicsot is a cipõbõl,
aztán odaszóltam a srácnak, hogy én indulok tovább. Láttam, hogy Õ még eszeget, ezért elindultam egyedül.

A bekötõút után átmásztam a keresztezõ mûúton és bementem a benõtt ösvényen a K+ jelzésre. ez egy darabig a mûúttal
párhuzamosan haladt, majd befordult jobbra, és erõsebben kezdett emelkedni. Hosszan kellett mászni, közben pár embert
utólérek. A Szent kútnál egy nagyobb gyerekcsapat zsibong éppen, itt jobbra áttérek a S+ jelzésre. Az út folyamatosan
emelkedik, ez megint egy kiadós mászás izomból. A hosszú kapaszkodás után végre elérjük a sárga jelzést, amin aztán
a Tölgyikrek felé fordulunk. Nosztalgikus érzések törnek fel bennem ezen a szakaszon és legbelül végig vigyorgok.. szeretem
ezt az utat, sokminden kötõdik már hozzá. Irtó jól érzem magam, végig élveztem a túrát, de itt tört fel igazán az érzelem,
hogy milyen jó is most itt lenni és menni. Végre. És közben a térdem is rendben van, ennek örülök a legjobban. Egyszer
kétszer elkap a hév és kicsit belekocogok, de aztán hamar lerendezem a dolgot magamban és az ész gyõz a szív felett, leállok.
Nem akarok mégegy sérülést összedolgozni. Itt utólér egy sporttárs, aki félelmetes sebességgel gyalogol. Próbálom tartani
vele a lépést, de nem nagyon megy, úgyhogy hagyom lassan eltávolodni, miközben lassan megérkezünk a Tölgyikrekhez. Itt
egy kisebb csoport várakozik. Azt hittem elõször, hogy pihennek, de kiderült, hogy nem tudják merre kell menni. Pedig ez
itt elég egyértelmû, meg is indulunk a piroson jobbra. Itt megint utólértem a túratársat és most megint tartom az iramot.
Fiatalos erdõ mellett haladunk egy jó darabon, és végül elérjük azt a bizonyos jellegfát, ahol le kell térni a jelzésrõl
a Salabasina árok felé. Ezt vártam egész végig, tudtam, hogy ez lesz a túra csúcspontja. Csõre töltöttem a fényképezõgépet
és leereszkedtem az árokba. Itt már kényszerûen lassulok, a fényképezgetés plussz idõket emészt fel. Eleinte csak fákat
kell kerülgetni, bújkálni, átmászni, késõbb jönnek a sziklák is. És ahogy haladok lejjebb és lejjebb úgy sûrûsödnek a
tennivalók az elõrehaladás érdekében. Igazi bokamorzsoló a terep, a fényképezõgépem is szívbajt kap néha (meg én is),
mikor egyik kezemben a géppel evickélek elõre a kúszós mászós terepen. Egy helyen ki van szalagozva az útvonal az árokból,
itt alig veszem észre a szalagot. Meredeken fel kell mászni a hegyoldalba, majd onnan egy kicsit lejjebb visszavezet az
árokba az ösvény. Volt persze aki nem mászott ki, fentrõl láttam, ahogy küzdenek a nagyobb szikláknál a lejutással.
Visszaereszkedtem az árokba és folytattam az utam. Itt már nagyon technikás volt a pálya, de szép és izgalmas is egyben.
Valahol jól beütöttem az egyik lábamat egy sziklába a térdem alatt, ott nem tûnt fel nagyon, csak utána éreztem végig.
A "csanyabasina" ponthoz közeledve újabb tájékoztató papírokat olvasgathattunk, amik csanyásan poénosak voltak ;). A
pontnál kicsit megpihentem, megettem a frissen kapott újabb topikos csokit és ittam a teámból is. Csanya elõször
összekevert piedcat-tel :D Sorra érkeztek a túratársak, és mindenkin azt lehetett látni, hogy piszkosul élvezi az
árokmászást. Nagyon tetszett ez a hely mindenkinek. Mikor aztán már kezdtünk túl sokan lenni, tovább is indultam.

Rögtön a pont után volt az egyik legnagyobb mászás lefelé egy nagyobb sziklatömbön, ahol kicsit feltorlódtak az emberek.
Innen már nem volt sok hátra a völgybõl, mert a szalagok kivezettek belõle és egy kis ösvényen, majd pedig egy
elkerített terület mellett haladtunk tovább hosszan. A piros jelzést elérve azon balra fordultam, aztán pár lépés után
megnéztem a térképet és visszafordultam a másik irányba ;). A P+ -ig tempósan haladtam lefelé, néhol itt is próbáltam
picit kocogni lehetõleg nyújtott lábbal. A Holdvilág árokba befordulva elhaladtam a tájékoztató tábla mellett. Ismertem
már ezt a környéket is, így nem kellett leállni olvasgatni. Felfelé is jó tempóban haladtam egészen a pontig, ahol
Lutak és Vlaszij fogadtak újabb meglepetéssel. Nagyon finom volt a süti, köszönöm mégegyszer. Vlaszijjal fényképezõ
párbajt vívunk, kicsit iszok, eszek, úgy indulok tovább.

Ez az árok is nagyon szép, élvezem a mászást felfelé. A létrás mutatvány is izgalmas. Utána a kiírt úton megyek tovább
át a hídon, fel a hegyoldalba, de akár végig is lehetett volna menni a völgyön. Persze voltam már, úgyhogy így sem
vesztek semmit. Az út visszavezet az árokba, majd a másik oldalt intenzív emelkedés kezdõdik. Kicsit feljebb egy
Suzuki jeep várakozik, valaki majdnem teljesen az árokba behajtott vele... "de miért nem gyalog mennek?"-jut eszembe
a reggeli jelenet. ;) Hosszan-hosszan mászunk felfelé. Ez az emelkedõ kicsit megviselt.. nagyon keményen toltuk felfele
pár sráccal, de majdnem meg kellett állni, a vége elõtt elfogyott a szufla.. aztán csak lassítás lett belõle. Csikóvár
viszont onnan már könnyen jött. A pontnál érdeklõdöm a pontõrtõl, hogy ugye van még egy második hegy is itt? Mire Õ
azt feleli, hogy áh, nem nincs már lényeges felfelé, csak egy egyhe.

Ahogy tovább megyek aztán kiderül, hogy csak jól emlékeztem, azért vannak még itt szintek. Jó volt átjutni az utolsó
buckán is, lejteni kezdett az út. Már az alja felé jártam, mikor egy fiatal sporttárs rámköszön, hogy ismer valahonnan.
Megegyeztünk, hogy könnyen elõfordulhat, még tippje is volt, hogy melyik túráról, de nekem valahogy nem rémlett a
dolog.. de attól még lehet, mert elég rossz a memóriám.. :)) Feltûnik végre a kulcsosház. Csinálok még egy utolsó
képet, de már alig van fény, el is rakom utána az egészet a hátizsákba. 119 kép készült reggel óta.

Innen már túl sok érdekes esemény nem történik, szépen lassan kezd sötétedni, de még lámpa nélkül beérek szépen
Pomázra. A célba 16:53-kor lépek be. Gratulálok a rendezõknek a remek túrához, õk gratulálnak nekem a teljesítéshez.
Jó meleg helyet találtak a célnak, de elég kicsi volt a helyiség. Gyorsan ki is jöttem, nehogy hozzászokjak a meleghez..
Megnézem mikor jön a következõ HÉV, van még majdnem fél órám. Odaállok az állomás bejáratához, és irányítom a beérkezõket
a cél fele, hogy addig is valami hasznosat csináljak. Közben elõszedem a termoszt és forró teát kortyolgatok, eszek is
valamit végre. Nagyon jól esik.

Remek kis túra volt ez, kitûnõ útvonalválasztással, nehéz tereppel, sok szinttel, jó szalagozással, sok meglepivel.
Szuper volt a topikos kiszolgálás, bár nem mindenhol jutott eszembe bemondani a nickem..
Ja, és több idõ kellett hozzá, mint gondoltam volna, de ezzel valószínûleg mindenki így volt.
Jövőre ugyanitt, veletek.