Egyáltalán nem volt tervbe véve a túra, de végül úgy alakult, hogy szabaddá vált ez a hétvége. Elõször arra gondoltam, hogy egy ötvenest lefutok belõle, annyi elég is lesz most. A megszokott százas adagjaim az évre már megvoltak. Azonban itt mégiscsak a nagy Kinizsi Százas-ról van szó, ráadásul egy egyszeri, különleges rendezésben. Még a hét közepe fele sem tudtam, hogy melyik távra megyek. Végül az idõjósok beharangozták a telet a hétvégére, no nekem több se kellett.. Kinizsi? Visszafele? Télen? Megyek.
Hajnalban 3:45-kor keltem. A terv az volt, hogy aznap kétszer érkezek meg Csillaghegyre. Az elsõt nem volt nehéz abszolválni, beültem az autóba, és irány a cél. Jó korán odaértem, a 4:50-es hév robogott el éppen, mikor lekapcsoltam a fényszórókat. Na most egy jó fél órát itt dekkolhatok a hidegben. Sebaj, gondoltam, akkor ruhateszt. Otthon ugyanis nem bírtam eldönteni, hogy például futónadrágban induljak -e, vagy valami szélállóbban. Így vittem a kocsiban több verziót is. Kiálltam egy jó szeles helyre, és ácsingóztam egy sort. Nagyon harapós hideg szél fújt. A futónadrág ott is maradt az autóban. Mikor végre megjön a hév, kicsit visszamelegedek. Batthyány tér, Déli, majd egy nagyon kultúrált, kellemesen modern vonat Szárligetig.
Elég szép számú embersereg száll le a vonatról a kis állomáson. A nevezés az állomás várójában zajlik, ahova hosszú sorban állva várta mindenki a belépést. Elég gyorsan lezajlott a nevezés, hála a szervezõk profi munkájának. A kis fûtött teremben mindenki próbált kicsit maradni, mert odakint elég zord hideg volt. Mint tudjuk sok õrült kis helyen is elfér, szóval egész jól bezsúfolódtunk. Én bedobtam egy banánt, kicsit átrendeztem a két táskám tartalmát, majd kimentem, hogy szokjam a klímát. Indulás elõtt a fõszervezõ egy nagyon lelkes beszédet tartott a felüljáró lépcsõirõl. Mesélt arról, hogy õk is bejárták két éve ezt az útvonalat ilyen hidegben, így együtt tudnak érezni velünk. Elmondott pár fontos infót az útvonalról, többek között azt is, hogy hol van pontosan a cél. Ez megmaradt, mert azt mondta, hogy ott egy stoptábla, na ott kell megállni. Nehogy továbbmenjünk... :) A beszéd végén egy közös visszaszámlálás, és már indul is a száznéhány lelkes sporttárs.
A futók elõl rögtön elhúznak. Én bent a tömegben indulok pár ismerõssel. Ha már visszafele csináljuk a százast, induljunk úgy, ahogy érkezni szoktunk.. csak szép lassan, megfontoltan. ;) Mint ha csak a rajtra vártak volna az égiek, elkezd szállingózni a hó. Azért szerettem volna persze kicsit kocogni, így már az elsõ emelkedõn elbúcsúztam Tamáséktól. Ez a hegy, most nagyon laposnak és kicsinek tûnik, nem úgy mint visszafelé a túra végén. Nagyon gyorsan átesünk a másik oldalára, és a mûúton haladunk tovább. Itt kezd rá igazán a havazás. Sûrû pelyhekben esik, erõs széllel kombinálva. Majdnem vízszintesen csap az arcunkba a fehér áldás. Milyen jó most, hogy hoztam kabátot, rá is húzom a kapucnit a sapkámra. Meglehetõsen furcsa visszafele haladni az útvonalon, nézegetem is a térképet a telómon, hogy ne tévesszek az elágazásoknál. Csak az a baj, hogy csuron víz már minden, a kesztyûm és a telefon is. Alig gyõzöm törölgetni. Ahol épp szembe szél fúj, ott alig bírjuk nyitva tartani a szemünket. Egy rövidtávos sráccal meg is jegyezzük, hogy elkelne egy síszemüveg. Ahol meg szét tudok nézni kicsit, ott rácsodálkozok, hogy mennyivel másképp fest így ez a környék, mint május végén. A Nagyegyházi tavak fagyos hallgatásba burkolóztak, az úton taposom a havat, kerülgetem a befagyott pocsolyákat. Egész komoly hóréteg gyûlt már össze, ez itt már kõkemény tél kérem! Rákanyarodunk a Somlyóra, és szép lassan emelkedünk felfelé. A pont bent van a kulcsosházban, pecsételünk. Vagy legalábbis egy ideiglenes kisegítõ pont, mert az õrség még nem ért ide. Rögtön indulok is tovább, ne maradok melegedni, bár jó volna megszárítani a cipõimet, mert itt már teljesen szétáztak a zoknijaim.
Még egy kis emelkedõ, aztán száguldás lefelé, kiérek a Tornyópusztai mûútra. Ez persze most is jó hosszú szakasz, nem csak odafele tûnik annak. A havon viszont kényelmesebb haladni, mint ha csak a csupasz beton lenne a talpunk alatt. Az úton Vlaszijék jönnek szembe a hivatalos Somlyói pecséttel. Mozgó igazolás. A letérés után leereszkedek a Bodza völgybe. Odalent egy kiránduló pár jön velem szembe, és érdeklõdnek, hogy: Százas? Mondom igen. Ma, egyben? Úgy valahogy. :) Legalábbis szeretném ma befejezni. Átcaplatok a mezõ szélén az autópályáig, majd indulás a Kõ-Galla felé. Ezen az úton többször szakad a nyakamba egy-egy szép adag hó a fákról. Ez vicces is meg nem is, mert arra gondoltam, ez milyen klassz frissítõ lenne májusban a nagy melegben... de nem most. Átkelek a Tarjáni malompatakon, és hamarosan megérkezek Koldusszállásra, ahol fel kell írni egy kódot a kihelyezett papírlapokról.
A vadászház melletti tó is szótlanul fogadott, most nem hallatszott a megszokott békakórus. Mondhatni, az elõadás az idõjárásra való tekintettel elmaradt. Elértem az elágazást, ahol Tata felé fordultunk idén, itt eszembe is jutott, hogy milyen jól ment ez az utolsó rész akkor. Kezd melegem lenni a nadrágokban, lehet, hogy kicsit túlöltöztem? Azt tudom, hogy estére jó lesz még a plussz ruhaadag, de az még odébb van. Hosszú egyenes szakaszok után érem el a következõ pontot a Vértestolnai mûúton. A pecsét felkerül a helyére, és már megyek is tovább. Jönnek a mászókák és a nyáron bozótharcra kényszerítõ szûk ösvények. A növényzet persze most ritkás, jól járható. Hamar ki is érek arra a szélesebb földútra, amelyik elvezet a következõ pontig, Bányahegyig. Mikor elõször jutottam el eddig világosban, az nagyon furi volt. Azóta ezt már megszoktam, most persze az volt furcsa, hogy a rét teljesen üres volt. A pontõrök egy autóban próbáltak elbújni a zima elõl. Itt kifejezetten hideg volt, nem is sokat ácsorogtam.
Kocogás lefelé. Kicsit lejjebb, a hegyoldalban egy három tagú õzcsapatot látok lefutni a völgybe. Keresztülfutok a fagyoskodó láncos kapukon. Az üdülõk után a lejtõk bekeményítenek... Meredekebb és sziklásabb a terep, nem árt figyelni hova lépek. Pusztamaróton sincs akkora élet, mint szokott lenni, én is csak átsuhanok a nagy réten. Hamarosan elérem a jellegzetes visszafordító U kanyart. Itt látom, hogy Yoyo, akit Bányahegynél elõztem le, szépen tartja az iramot kicsit lemaradva. A Bika völgybõl felfelé indulva is én megyek elõl. Egy idõ után azt veszem észre, hogy elfogytak a jelek, az elágazások viszont csak jönnek sorra. Kicsit berohangálom az ágakat, de jelet nem találok egyiken sem. Yoyo utólér, most már úgy tûnik, mindketten rossz felé jöttünk valahol. Segítségül hívom a technikát, és a térképrõl kiderül, hogy tényleg elvétettünk egy gyors bal kanyart az emelkedõ elején még valahol. Gyorsan korrigálunk, ez némi idõt és energiát szépen felemészt. Hiába no, a jól ismert utak is ismeretlenné válhatnak, ha nem a megszokott irányban közlekedünk rajtuk. A Domonkos hegyen átbukva már könnyen lecsorgunk a mûútig, ami levezet Péliföldszentkeresztre. Útközben csodás panoráma nyílik az Öreg-kõre, ahova most nem kell mennünk. Ezt jó, hogy szóvá is teszem, mert Yoyo-t ez meglepte az idei T100 után. Itt már nem esik olyan jól a kocogás, mint az elején. A régóta ázó lábam azért még viszonylag rendben van. A kék kereszten hamar felérünk Mogyorósbánya széléig, ahonnan már csak le kell csorogni a pontig, ami a megszokott helyen, a Kakukk vendéglõben van. Fél három van, ez eddig nagyon rendben van. Gyors pecsét után elfogyasztom a forró teát, amit a pultnál osztanak az érkezõknek. Yoyo is beér, neki ez a cél. Pótlom az elfogyasztott folyadékot a camelbak-be is. Tudom jól, hogy ez volt a könnyebbik fele a túrának, minden szempontból. Hátra van még 51 kemény kilóméter, jóval több szinttel, mint ami eddig jutott a távra.
Kényelmesen indulok visszafelé, majd pedig felfelé a Kõsziklára. Felhívom a párom, egy gyors helyzetjelentés erejéig. Minden rendben, idõvel, erõvel jól állok. Itt még nem is gondoltam, hogy milyen drasztikusan meg fog változni a helyzet rövid idõn belül. A hegy nem okoz problémát, bár lefelé kicsit kellemetlen a kanyargós, köves ösvény. Elrobogok a nyáron oly jó szolgálatot tevõ kutak mellett. A tokodi pincéket mellõzve utólérek egy rövidtávos srácot, akivel váltunk pár szót a mûúton haladva. A Hegyeskõ megmászása nem egyszerû ebbõl az irányból. Lassulok is rendesen. Az utolsó nagyon meredek résznél, ami felvisz a Kis-kõ tetejére épp csak felcammogok. Odafent viszont kárpótól a mesés kilátás. Számomra ez a legszebb része a túrának. Az elágazásnál, ahol le kell térni a sávról a kék keresztre utólér a rövidtávos spori, de rossz irányból jön. Csodálkozik, hogy utólért, mert Õ nem fut. Én nem csodálkozok, mert láttam, hogy másfelé ment, fel sem mászott a Kis-kõre. Ismét távolodni kezdek tõle, mikor tovább kocogok a kereszten. Ez a szakasz nagyon hosszúnak tûnik. A derékszögû forduló nehezen jön el. Innen tovább jól megy egy darabig, aztán már közel a hegy széléhez szépen elvesztem ismét a jelet. Jól be is kavarodok egy nehezen járható részbe, ahonnan csak egy kis harc után jutok vissza a helyes útra. Itt is elbolyongtam jópár percet. Végül a megtalált jelzésen már csak le kellett ereszkedni a völgybe, ahol a kék sávra visszatérve megkezdtem a mászást az Öreg kõre. Itt lépek valahol át a Gerecsébõl a Pilisbe. Nem virgonckodok már nagyon, érzem, hogy sokat kivett belõlem a túra elsõ fele. Az Öreg kõ még hagyján, de ahogy elkezdek felfelé mászni a Getére, kezdek nagyon belassulni. Errõl az oldalról nagyon intenzív ez az emelkedõ. Komoly küzdelem árán érek fel a tetejére. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy melyik oldalról nehezebb a dolog. Már kezd sötétedni, mikor a sátorból Vlaszij nyomja a pecsétet a lapomra. De hogy került Õ ide? :)
A hóesés újra kezd intenzívebb lenni. Egy sráccal együtt indulunk lefelé. A lámpák felkerülnek a sapkákra. A spori nagyon nyomja lefelé, loholok utána. A havazás közben a végletekig eldurvul. Semmit nem látunk. Megpróbálom a lámpát felkapcsolni és úgy haladni, de úgy még rosszabb. A fény csak a száguldó hópelyheket világítja meg, amik szinte elvakítanak és semmit nem látni a háttérbõl. Lámpa nélkül a hóval borított utat nagyjából ki lehet venni, de oldalt a jelzéseket már nem látni. Elágazásoknál komoly feladat megtalálni a helyes utat. Elõszedem a telót, most megint ki kell, hogy segítsen. Õ navigál, én csak megyek vakon a semmiben. Az a nagy mázlink, hogy a föld nincs eljegesedve. Elképzelem, mekkorákat lehetne itt firkászni ebben az idõben. Egy helyi társaság hatalmas kutyákat ráncigál el az utunkból. Köszönet érte. Már a Gete aljában járunk, mikor egy motoros jön szembe a hóval borított úton. Az egyenestõl nagyon messze volt az a nyomvonal, amit bejárt a járgánnyal. Felkapcsoltam a lámpámat, hogy lássa, hogy ott vagyok az út szélén, de csak rosszabb lett. A fény úgy vonzotta, mint a bogarakat szokás. Végül hirtelen irányt váltott. Mikor elment mellettem, láttam, hogy egy idõsebb fickó volt, valószínûleg kicsit már megalapozott jókedvû állapotban. A lényeg, hogy nem vasalt ki. Leértünk Dorogra, ahol reflexbõl rosszfele indultunk el... arra, amerrõl jönni szoktunk. Azonban most be kellett menni Dorog központjába, megkeresni a Molnár sörözõt, ahol pont volt. Beszélgetve haladunk az ideiglenes utitársammal, és rendesen el is beszéljük azt az elágazást, ahol le kellett volna térnünk a kék jelzésrõl. Mi csak mentünk tovább a jelzésen. Átkelünk a fõ utcán is, a srác állítja, hogy tudja merre van a sörözõ és az még odébb van. Már majdnem a vasútállomásnál járunk, mikor azt mondom, hogy ez már gyanús. Megkérdezve egy helybelit kiderül, hogy jócskán túljöttünk a keresett helyen. Spuri vissza a fõútig, ott aztán elindultunk visszafelé. Mivel fogalmunk sem volt, pontosan hol van a hely, telefonos segítséget kértünk a rendezõktõl. Õk készségesek voltak, és elmondták merre menjünk. Így már nem volt gond, odataláltunk. Ez a nagy kavar persze simán elkerülhetõ lett volna, ha olvassuk a szöveges leírást az itinerben. Persze azt nem olvastuk... A ponton Pigmeáéktól kapunk újabb pecsétet. 17:20 van.
A sok beton nem esik jól a talpamnak. Érzem, hogy már teljesen szétpuhult és meggyûrõdött, kezd darabos lenni az elõrehaladás. Az utcákban való kavargás alatt megint hazacsörgök egyet. Helyzetjelentés, megvagyok, jót kavarogtunk, de nyomom tovább, nincs nagy gond. Kesztölcig jól haladok, ott viszont, mikor újra betont érek érzem, hogy a talpam kezdi megadni magát. Most már fáj rendesen, valószínûleg vízhólyagjaim is vannak. Rendesen belassulok, a haladás küzdelmessé válik. Átbattyogok Kesztölcön, de útközben nem találom a pontot. Itt már persze megállok olvasgatni a leírást. Az csak még jobban összezavar, mert két helyen emlegeti a pontot. Végül tovább indulok, mert végig jó úton jöttem, és eddig biztos nem volt. Miután letértem a mûútról, az út jobban kezd emelkedni. Egy fickó jön velem szemben, az itinert olvasgatva a kezében. Na bumm. Kérdi, hogy most megyek a Kesztölci pontra? Mondom igen. Akkor Õ tévedt el. Megnyugtatott, hogy mindjárt itt a pont, csak fogalma nincs merre induljon tovább. Ebben remekül tudtam neki segíteni. Kiértem újra egy mûútra, ahol le kellett térni a jelzésrõl a pontig. A spori tovább indult felfelé, én meg a ponthoz. Igaz, hogy nehezen jött, de milyen remek kis pont volt ez! Kaptam enni, inni. A tea alapból is eszméletlen finom volt, de a kedves pontõr még egy kis bort is beletöltött, ami leírhatatlan magasságokba emelte a forró ital élményértékét. Extraként a végén még egy sütit is elvehettem. Közben a srác is beért, akivel korábban együtt mentünk. Nehéz volt ott hagyni a pontot, de muszáj. A Kétágú hegy nappal gyönyörû látványt nyújtott volna felfelé, így viszont csak a küzdelem maradt. Felfelé haladva a talpam még jobban fájt, mivel a súlypontom a lábfejem elsõ részére esett, ahol igazán szét volt már menve. A kék sávról zöldre váltottam. Lassan, nehézkesen, de még folyamatosan mentek a meredek emelkedõk. Felérve a gerincre az út még tovább emelkedett, de már sokkal enyhébben. Itt próbáltam erõltetni egy kis kocogást. Sétával váltogatva ment csak és igen küzdelmesen. Annyira csak az elõrehaladás nehézségeire koncentráltam, hogy itt is elvétettem egy elágazást, és egy darabig a jelzéssel párhuzamosan futó egyik erdészeti úton haladtam. Aztán visszakanyarodtam a jelzésre a kis kitérõ után. Az út alig akart fogyni, már-már végtelennek tûnt ez a zöld jelzés. Mikor végre elértem a pontot, meglepetésemre a korábbi utitársamat is ott találtam. Ez azért furi, mert az elõzõ pontról késõbb indult el, és nem találkoztunk út közben. Persze lehet, hogy pont akkor elõzött le, mikor elkavartam. Pár rövidtávos is volt a pontnál, õk még egész fittnek tûntek. ;)
Erõs emelkedõ következett, amely lefelé is kellemetlen perceket szerez mindig a köves mivolta miatt. Amikor kõre léptem, azt most hatványozottan éreztem, így elég harcos volt a mászás. Felérve már javult a helyzet, a zöld jelzés hosszan haladt a hegy oldalában. Leelõztem egy rövidtávos párt, akiknek velem ellentétben jó hangulatban teltek a méterek. Kedélyesen beszélgettek, amíg én összeszorított fogakkal döcögtem elõre. A Pilisi szerpentin elõtt valamivel még adtam egy utolsó helyzetjelentést a feleségemnek, aminek a lényege kb az volt, hogy szarul vagyok, de büszkén. Szó sem volt már aznapi célbaérkezésrõl, az a terv már kútba esett... percrõl percre reménytelenebbnek tûnt. A szerpentin lefelé aztán pokoli küzdelem kezdõdött. Legfõképpen a köves kanyarokat szenvedtem meg, a talpam itt kapta meg az utolsó döfést. A fájdalom már kezdett felõrölni, az energia tartalékom vészesen fogyott. Sántikálva, sziszegve, káromkodva értem el a sorompót, majd lejjebb a Szántó-nyerget. Folyton az elõttem levõ út járt az eszembe, hogy normális helyzetben, már milyen közel járnék, így azonban milyen borzasztó sok van még hátra. Legfõképpen az elõttem álló emelkedõk jelentették az igazi kihívásokat, hiszen ott felfele és lefelé is igen fájdalmas volt már a haladás. Átkelve a mûúton, teljesen kedvtelenül léptem be újra az erdõbe. Tudtam, hogy a Hosszú-hegy nem véletlenül kapta a nevét, hanem kiérdemelte. Ez elég fájdalmas gondolat volt. Felfelé ennek megfelelõen lassan is haladtam. Azt vettem észre, hogy szokatlanul halovány a lámpám fénye, úgy látszik a végét rúgja az akksi. Ez egy jó kifogás volt egy kis pihenõre, megálltam és elõkerestem a tartalékot. Csere. Így már mindjárt más, teljes fényárban mehettem tovább. Odafent megtaláltam az újabb papírlapokra felírt számot, amit fel kellett jegyezni az igazolófüzetbe. Egy kis pihenés, amíg elõkaparom a tollat és a füzetet...
Tovább bandukolok a gerincen. Egyszer csak lámpafényre leszek figyelmes magam elõtt az erdõben. Közelebb érve egy idõsebb túrázó keresi a jelet. Kérdezi, hogy biztosan jó fele jövünk -e, mire rá is vágom, hogy szerintem igen. Nemrég láttam még jelet, elágazás meg nem volt. Aztán megmutatja, mi a probléma, pár méterrel odébb elfogy az ösvény, amin eddig jöttünk. Ajjaj, most már mégsem olyan biztos a dolog. Javaslom, hogy menjünk vissza az elõzõ jelig, amit még láttam. El is indulok, de a fickó még keresgéli a tovább vezetõ ösvényt a sûrû bozótokban. Mikor megtalálom az elhagyott jelzést, akkor veszem észre, hogy bizony ott kellett volna lefordulni a gerincrõl. A jelzett út olyan élesen fordul visszafele, hogy észre sem vettük és továbbmentünk a jelzetlen, de jól kijárt ösvényen. Kiáltok egyet vissza, hogy megvan a jel, aztán már nyomulok is lefelé. Visszaérek a hegyoldalon haladó földútra, amin tovább ereszkedek a kék sávig, ami már nagyjából szintben halad tovább. Cserében viszont borzalmas hosszú ez is. Mire elérem a Csobánka szélén lévõ mûútat már nagyon fáradt vagyok, elképzelésem sincs, hogy fogom tudni még megmászni a Kevélyeket. Az nagyon kemény lesz. Tovább botorkálok a hegyek felé. Ahol be kell fordulni balra a nyílt részrõl az erdõbe, ismét lámpafényeket veszek észre magam elõtt. Hangokat is hallok, biztos egy újabb rövidtávos csoport. Jó lenne beérni õket, úgy talán könnyebben telnének a percek és a hátra lévõ méterek. De érzem, hogy nagyon elkészültem, nemhogy beérni õket, továbbmenni nem bírok. Egy farönkrõl arrébb seprem a havat, és leülök az út szélén. A hangok eltávolodnak. A lábaim sajognak, jó egy kicsit levenni a terhet róluk. Elmajszolok egy újabb csokit, aztán kerítek egy botot, amire tudok támaszkodni, hogy minél kevesebb teher jusson a talpamra felfelé. Fájdalmasan lassan haladok. Most már nem bírok folyamatosan menni, újra és újra keresek az út szélén valamit, amire egy-egy percre le tudok ülni kifújni magamat. Egyszer még arra is elszánom magam, hogy egy kicsit megszabaduljak a cipõmtõl. Nagy nehezen leoperálom magamról, úgy pihenek. Visszavenni már durvább. Legszívesebben persze ott maradnék ülve, amíg értem nem jön valaki egy hordággyal és hazavisz, de inkább továbbindultam, minthogy azt kivárjam. Azon gondolkodok, hogy hogy lehet az, hogy nem ért utól még senki a mögöttem jövõk közül. Elég rossz állapotban érek fel a Kevély nyeregbe, ahol sátor és tûz mellett fogadnak a pontõrök. Lerogyok egy padra. Csanya el sem akarja hinni, hogy már csak bottal vagyok képes haladni. Begyûjtöm a pecsétet, kicsit összeszedem magam, aztán nekivágok az utolsó nagy emelkedõnek.
A Nagy-Kevély szörnyen köves, ami most nagy kihívást jelent. Minden egyes kõre lépés hatványozott fájdalmat hoz magával, de muszáj haladni. Pontosan már nem emlékszem, de olyan fél egy fele járhatott, mikor felértem a tetõre. Itt újabb számot kellett felírni az igazolófüzetbe. Szusszantam egy nagyot, aztán megkezdtem életem legfájdalmasabb ereszkedését.
Lefele poroszkáltam a bottal, nagyokat szisszenve egy-egy megcsúszásnál, mikor egy kis csapattal találkozok. Õk is lassan haladnak, de jókedvûen. Kicsit félreállnak, elporoszkálok mellettük. Aztán hamar visszaelõznek. Az egyik sráctól megkérdezem, hogy nincs -e véletlenül algopyrin náluk, az most rámférne, de nem járok szerencsével. Nálam szokott lenni, de úgy látszik legutóbb nem pótoltam a táskába, mert most nem találtam. Botorkálok tovább lefelé, mikor nem sokára ismét találkozok ugyanazzal a társasággal. Gyógyszer helyett pálinkát ajánlanak fel, hátha az segít, de azt visszautasítom. Ha valahogy mégiscsak sikerül célbaérnem, akkor vezetnem kellesz. Innen viszont velük folytatom az utamat, és most ez is nagy segítség. A csapat lány tagja még egy zoknit is felajánl a saját készletébõl, hogy cseréljem le a vizeseket. Ez egy nagyon kedves gesztus tõle, nem sokan tennének ilyet, de nem akarom elfogadni. Aztán addig kérlel, még végül beleegyezek. Megállunk az út szélén, a többiek tovább battyognak. Még az is egy örökkévalóságnak tûnik, mire sikerül lehámozni magamról a cipõt és a zoknijaim. A lábam borzasztóan ramaty állapotban van. Felhúzom a száraz váltást. Fáj még ebben is rendesen, de azért valamivel jobb. Ahogy lankásabbá válik a lejtõ eldobom a botot is. Gyöngyivel beszélgetve haladunk a többiek után. Neki kutya baja sincsen, remekül bírja ezt az éjszakai negyvenest, pedig ez az elsõ teljesítémytúrája. És ilyen idõben? Az Ezüst-Kevélyrõl lecsorgunk az ürömi útra, onnan már csak a Róka hegyrõl kell lejutni. Az egyik srácnak is nagyon nehezen megy már a vége, neki a térde adta be a kulcsot.. együtt sántikálunk az ösvényeken. A meredek részek elõtt kerítek újra egy botot, amire támaszkodhatok. Lefelé kín keserves a haladás, de már nincs sok hátra ez tartja bennünk a lelket. Mikor elérjük a Gyöngyvirág utcát, kedvem lenne örömtáncot lejteni a betonon... persze erõm nincs hozzá, úgyhogy csak arra figyelek, hogy ne essek hasra a tükörjégen, ami fogadott az úton. Sikerült úgy letopognunk a sörözõig, hogy talpon maradunk. Megvan a stoptábla is, eszünk ágába sem jutna továbbmenni. Egyébként sem nagyon bírnék már. A rendezõk már várnak minket, beinvitálnak. Én rögtön lerogyok egy székre, semmi erõm nem maradt. Tizedikként értem be a százason. Gyöngyi még itt is nagylelkûen segít, odahozza a virsliket és a teát az asztalhoz. Egy igazi angyal ez a lány. Alig telik el pár perc és betoppan az üldözõ boly, a gyorslábú gyalogosok. Csak utólértek a végére. Kell egy húsz perc, mire úgy összeszedem magam, hogy el tudjak indulni kikaparni a verdát a hó alól, aztán indulhassak haza. Hát ez borzalmas kemény volt.
Csak később vettem észre, hogy az igazolófüzetre milyen leleményesre találták ki a pecséteket. Minden begyűjtött pecsét egy betűt vagy számot ábrázolt, és nézzétek csak mi rajzolódott ki végül...:
Itt pedig a kitűző látható:
Nem is teljesítménytúra volt ez, hanem egy kõ kemény lecke. Egy lecke, amit meg kellett érteni, amin túl kellett lenni, amibõl tanulni kellett. Tanultam. Sokat. Igaz, most épphogy átcsúsztam egy kettes alával, de tudom, hogy sokszor fogok tudni még ebbõl erõt meríteni.
Na mi maradt ki a beszámolóból? Igen, a medvehagymák illata... nekem a túrából is csak ez hiányzott.
Egyébként pedig Ispi egy õrült. :) Kérem kapcsolja ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése