Erre a hétre egy hosszabb futás volt tervezve, ami vagy Wass Albertet vagy egy magán futást jelentett. Elég rossz időt jósoltak szombatra esővel, szóval Feróval úgy döntöttünk, hogy elég itt a közelben elázni. A Kopasz-kör extra változatát terveztük be, Nagy-Szénással, Kutya-heggyel, Csergezán kilátóval.
Tegnap elég fáradt voltam, nem is volt sok kedvem az esős futáshoz. Reggel mikor felkeltem még nem esett. Eddig jó. Egy technikai kabátban mentem, de vittem magammal egy esőkabátot is... ha már induláskor is esne, akkor felveszem.
A meleg idő és a sok eső megtette a hatását, az autóból már nézegettük, milyen brutál talajviszonyok várnak majd ránk. Hó még van, de összeesett és csuron víz. Ez így nagyon kemény lesz. Hát az is volt. Esni még nem esett, szóval az esőkabátot végül az autóban hagytam... A gore-tex-es cipő az első pár száz méteren bírta kinntartani a jéghideg hólét. Meg is jegyeztem Ferónak, hogy no para, ha Nagykovácsiban meggondoljuk magunkat, akkor visszajöhetünk rövidebb úton ( de odáig hogy jutunk el??? ). Nagyon kényelmetlen volt a jeges vízben tapicskálni, a lábfejünk borzasztóan fázott. Sebaj, önmérséklet, kitartás, kellenek a szivatós edzések is. Arra is nagyon kellett figyelnünk, hogy ne mutassunk be tízpontos talajgyakorlatokat sem, mert néhol teljesen jeges volt az út ( a vízréteg alatt ). Ha ezt megússzuk esés nélkül, az kész csoda lesz.
Ferónak új volt az útvonal a piros kereszttől. Fejben nosztalgiáztam, milyen jókat futottunk erre piedcat-tel régebben. Remeteszőlősön a beton nem esik jól az elfagyott lábaimnak. Borzasztó így futni, akkor inkább már a havas latyak. A Remete-hegy lábánál a patak hatalmasra duzzadva hömpölyög előttünk... én az átugrásra voksolnék, mint a BHTCS-n, Feró az átjárónál nézegeti a vízben fetrengő nagy faágat. Elég esélytelennek tűnik. A flakonomat átdobom a másik oldalra, ha esek, ne essen a patakba, de a faágat végül nem vállalom be. Keresek egy szűkebb részt és átugrom, végül Feró is. Összeszedem a flakont, és látom, hogy a kis védőkupakja eltört földetéréskor. Ó én balga.
A Remete-hegy megizzaszt minket. Nem csak meredekségével, de most eszméletlenül csúszik is. Közben kezd felszállni a reggeli pára, már kicsit jobb a kilátás. Fent már jól haladunk és hamar elérjük Nagykovácsit. Már nem kerülgetjük a nagyobb pocsolyákat sem, teljesen mindegy. Ahol a kék sáv elindul a Szénás felé, megkérdem Ferót, hogy mehet -e. Igazából itt már annyira megszoktuk a rossz viszonyokat, hogy nem volt kérdés egyikünkek sem, tovább megyünk... csak hát ígértem, ezért rákérdeztem. Természetesen rávágta: mehet! Akkor hajrá!
A Nagy Szénás mászásánál Feró váratlanul talajt fog. Hát nem ússzuk meg esés nélkül. A csúcson levő kis mélyedésben áll a jeges víz. Olyan mint egy kis tengerszem. :) Na húzás lefelé. Elhaladunk a Kutya-Szénás mellett is, ahol egy hete kicsit megtépázott minket az északi front. Közben eloszlanak a felhők, és kezd kisütni a nap. Nofene... erről nem volt szó. Fent melegünk van, a lábfejünk meg majdnem lefagyott. A Kutya hegy után a sárga sávon minden eddiginél rosszabb talajviszonyok várnak ránk. Itt gyakorlatilag folyik a víz az úton nagyon hosszan a faluig. Olyan, mintha patakban futnánk. Kínunkban röhögünk, ahogy toccsanunk minden lépésnél, már a nadrág is tiszta víz a ráfröccsenő adagoktól. Brutál.
A zöldre fordulva már javul a helyzet, de nem sokat. Velünk szemben egy házaspár lavírozik az ingoványos úton, a hölgy babakocsival. :) Uram atyám! Hát nem mi vagyunk az extrémek... Feró jóban lehet a Nagy-Kopasszal, vagy csak a névrokonság teszi, nem tudom, de nagyon jól darálja a hegyet felfelé. Le is szakadok kicsit. Nem nagyon, mert alig szusszan egyet a kilátó alatt, már meg is érkezek. Látom, hogy eléggé megviselt, elfáradt. A kilátó látogatásáról is lemond, menjünk tovább. Előre állok és nyújtom a lépteket, lefelé ez könnyebben megy. Feró tartja a tempót, de látom, hogy már küzd. A piája már elfogyott. Nekem még lötyögött egy kevés a flakonomban, azt neki is adom, innen már csak kihúzom.
Emelkedő már kevés van innen, lefele viszont nagyon kell figyelni el ne taknyoljunk a trutyiba. Odafent kezdtek gyülekezni a felhők, már azt hittük nem ússzuk meg eső nélkül, de végül csak sikerült. Jó tempóban nyomjuk végig, a végére fáradtan érkezünk meg. Feró eléhezett, elszomjazott, én sem álltam már túl messze a dologtól. Ez kemény volt. Az időnk 4:04 lett.
Az eső a hazaúton kezd el szemetelni, hát ezt nagyon kiszámoltuk. ;) Ilyen borzalmas terepen nem szeretnék minden héten futni, de egynek klassz volt ( mondom ezt már itthon a meleg szobában sört iszogatva... ).
2010. január 9., szombat
2010. január 3., vasárnap
BHTCS
Egy kis szusszanásra volt idő otthon a BÚÉK után. Odakint a szél egyre csak erősödött.. Feró rámcsörög, hogy vigyek neki egy fejlámpát, mert az övé otthon maradt. No szép! :) Kényelmesen készültem, ebédeltem, majd indultam piedcat-ért az Örsre. Ekkorra már tombolt az északi szél, a hídon még az autót is rendesen taszigálta. Hát ez komoly kihívás lesz. Amíg úton vagyunk előadom piedcat-nek a tervet, hogy idén visszafele fűzzük fel a csúcsokat.
Kb fél hatkor érünk a rajthelyre, és már rengetegen várják a rajtot. Amíg Feróra várunk benevezünk és megnézzük a meglepetés csúcsot: Kutya-Szénás. Hogy mik vannak... Nem tűnik nehéznek, azonban elkövetem azt a hibát, hogy nem jelölöm be a gps-en a helyet. Megjön Feró is, 6-kor el is tudunk indulni.
Felveszünk egy kényelmesen sietős tempót és elindulunk a Zsíros-hegy felé. Egy teljesen úgy fejlámpát hoztam magammal, ez a túra lesz a tesztje. A fényereje nagyon jó, de még kicsit szokni kell, mert hosszúkás házával jobban billeg, mocorog a fejemen, mint az eddigiek. A Zsíros-hegyi parkolóból lefele indulunk és becserkésszük a Felsberget. Odafent tombol a szél, igyekszünk is tovább. A mai este nagyon kemény lesz a pontőröknek odafent.
Azon a nyiladékon mászunk fel a kékre, amin tavaly is lejöttünk. Egy kicsit sikerül letérni róla. Fent már könnyebben haladtunk. Átkelünk a Felső-jegenye-völgyön, ahol a másik oldalt az ösvény felszívódik. Kiverekedjük magunkat a mező szélére, onnan már ismerős az út. Hamar el is érjük a Kálvária dombot, ahol begyűjtük a második pontunkat is.
Indulás után egy jó kis régi kavarásról nosztalgiázunk, közben viszont azon vagyunk, hogy ez ne ismétlődjön meg újra. Kiérünk a jelzésre, és újra a kéken haladunk tovább a Remete-hegy irányába. A hegyről nagyon óvatosan tudunk csak lejönni, nagyon csúszik a meredek ösvény. Sikerül mindenkinek esés nélkül megúsznia, bár piedcat sajátos seggencsúszós technikájával ez nehéz is lett volna. Odalent vár minket egy újabb nehézség. A patak eléggé meg van duzzadva. Én még egy szűkebb szakaszon átugrom, Feróék a szélesebb átjárónál próbálkoznak. Kicsit várok rájuk amíg végül sikerül átvergődniük. Bemegyünk a bányába, ahonnan elindul a legendás sziklás ösvény fel a Hosszú-Erdő hegyre. Nagyon jó szolgálatot tesznek a kihelyezett prizmák, szépen mutatják az egyébként nehezen követhető utat. Ezen a szakaszon fokozottan odafigyelünk, nehogy lefújjon minket a szél a sziklákról. Nincs is semmi gond. A pontnál többen serénykednek, kapunk a frissen készült forró teából is.
Pár száz méter után szembetalálkozunk egy csapattal, akik érdekes irányból érkeznek fel a hegyre. Nem is igazán értjük mi lehet a taktikájuk... Egy hosszú szakasz jön most a Fekete-hegyig. A nyílt részeken igen erősen fújja az arcunkba havat a szél. Úgy süvít, hogy alig halljuk egymást a Julianna major felé kocogva. A majorban ugatnak a kutyák, de kerítésen belül vannak, így nem kerülünk velük összetűzésbe. Jó hosszan megyünk teljes szembeszélben és megkönnyebbülés végül ráfordulni a Fekete-hegyre felvezető útra. Odafent a szokásos remek fogadtatással várnak a pontőrök. Kapunk sütit és papírra vetett jókívánságokat is a pecsét mellé. Megköszönjük és indulunk visszafele.
A hegy aljában áttérünk a tovább vezető útra, ami egy kis csapat jön szembe velünk. Kérdezgetik, hogy jó fele mennek -e. Elmondjuk nekik, hol merre forduljanak, és hogy figyeljék a lábnyomainkat, azok is sokat segíthetnek. Lemászunk egy völgy aljába, ahonnan indul a mászás egészen a következő pontig. A kilátóhoz vezető nyiladékban sem nagyon találunk lábnyomokat, az előző csapat minden bizonnyal a Tarnai pihenő felől jöhetett. Mi azt kihagyva érünk fel a Csergezán kilátóhoz a Nagy Kopasz tetejére. Elég forgalmas a hely, itt már csapatokban érkeznek a szemből jövők. Kapunk egy kis nasit, amit rögtön be is dobunk.
Most egy kellemes kocogós szakasz jött, ahol már lépten-nyomon túratársakkal találkoztunk szembe. Volt egy olyan nagy csapat is, ami a fények alapján akár egy távoli város is lehetett volna... ha nem közeledett volna olyan gyorsan. Városon ilyen gyorsan még nem szaladtunk keresztül. Néhol alig láttam valamit az útból, annyira bombázta a szememet a jeges hódara. Tényleg olyan volt ez a sötétben így lámpával megvilágítva, mintha éppen hipertér ugrást végeznénk. De valahogy mégsem haladtunk olyan gyorsan, az Ilona lakig igen küzdelmes volt így a kocogás. A házban a megszokott személyzet a megszokott ellátással. Beszélgettünk kicsit, amíg megiszogattuk a teát.
Odakint egy kutyás sporttárs álldogált, mintha várna valakire. Mi elindulunk lefelé, de itt senkivel nem találkozunk már. Egy lábnyomokkal teli ösvényen ereszkedünk le a Cseresznyés-völgybe. Az aljában átmászunk egy kifeszített villanypásztoron, majd megindulunk irányban felfelé. Itt nincs egyetlen nyom sem. Nyíl egyenesen mászunk a kiszemelt cél felé. A terep egyre meredekebbé és sziklásabbá válik. Szerencsére van egy-két fa is amibe tudunk kapaszkodni segítségül, de vissza nézni még így is vakmerő dolog lett volna. Csúszik a láb, feszülnek az izmok, durván emelkedünk. Viszont az irány tökéletes, meg is látom a tetőt és pont ott lyukadunk ki, ahova terveztem. Szuper! A srácok még lentebb kapaszkodnak felfelé, mikor lekiálltok, hogy jók vagyunk. Fentről elég durva az emelkedő, amit kimásztunk, lefelé nem mentünk volna rajta. Mikor mindenki felér egy rövid kocogással máris a Meszes-hegyen vagyunk. Megkapjuk a pecsétet a sátorból, és indulunk is visszafelé.
Útközben szembetalálkozunk egy futóval. Már este 11 körül jár, kicsit furcsáljuk is a dolgot. A jól ismert úton elérjük a sárgát, amin épp csak keresztülmegyünk, és már másszuk is a kerítést, majd a Perem-hegyet. A ponton tájfutó srácokkal találkozunk. Itt sincs túl jó idő, ahogy a pecsét után szedjük a lábainkat lefelé. Már csak 1 csúcs vár ránk ma este.
Azt viszont nem tudtuk pontosan, hogy hol, mert ugye nem jelöltem be a pontos helyet a térképen. Sebaj, nagyjából azért tudjuk, majd csak megtaláljuk. A Kutya-hegy megmászása után szembe találkozunk egy kis csapattal, akiktől még némi instrukciót is kapunk a megközelítésről. Szuper! Egy gyanus utat megnézünk, de aztán visszamegyünk a kékre, ez még túl korai lenne. Végül megtaláljuk a helyes utat, ami felkanyarodik a hatalmas mező közepéről a Kutya-Szénás felé. Meglátjuk a piros fényeket is odafent, jó helyen járunk! Mégis itt a leg küzdelmesebb az út, olyan szembe vihart kapunk, hogy hunyorogva vágjuk magunkat előre az elemek között. A ponton megkapjuk az utolsó hiányzó pecsétet is, innen már csak le kell csorogni a célba!
A Nagy Szénásra nem mászunk fel, az aljában futó hangulatos kis ösvényen tapossuk a friss nyomokat a hóba. Az ösvény kitekergőzik a piros sávra, amin már könnyedén lekocogunk a faluba. A végén még egy kicsit meghúzzuk, így biztosan meg lesz 6 órán belül még. Odakint bevárom a többieket, majd 5:55-tel nyitok be a plébániára még szombaton. Ez szuper! Már vannak páran a célban, de Ők feladók voltak. Gratulálunk egymásnak, majd megkapjuk a díjazást a rendezőktől. Kapunk levest és egy igen érdekes fahéjas teát is, amik igen jól esnek.
Megkajálunk, megköszönjük a remek rendezést és indulunk az autókhoz. Szerencsére jó irányba álltam meg, és nem havazódott be az autó. Viszont az ajtóm kicsit befagyott, úgy kellett kirántani, hogy nyíljon. Utána alig bírtam visszazárni.. :) Aztán megoldódott a helyzet, és már haladtunk is hazafelé. Új, remek élményekkel távoztunk innen a Budai hegység távolabbi zugából. Köszönjük mégegyszer a rendezőknek a profi lebonyolítást, nagyon jól éreztük magunkat!
Kb fél hatkor érünk a rajthelyre, és már rengetegen várják a rajtot. Amíg Feróra várunk benevezünk és megnézzük a meglepetés csúcsot: Kutya-Szénás. Hogy mik vannak... Nem tűnik nehéznek, azonban elkövetem azt a hibát, hogy nem jelölöm be a gps-en a helyet. Megjön Feró is, 6-kor el is tudunk indulni.
Felveszünk egy kényelmesen sietős tempót és elindulunk a Zsíros-hegy felé. Egy teljesen úgy fejlámpát hoztam magammal, ez a túra lesz a tesztje. A fényereje nagyon jó, de még kicsit szokni kell, mert hosszúkás házával jobban billeg, mocorog a fejemen, mint az eddigiek. A Zsíros-hegyi parkolóból lefele indulunk és becserkésszük a Felsberget. Odafent tombol a szél, igyekszünk is tovább. A mai este nagyon kemény lesz a pontőröknek odafent.
Azon a nyiladékon mászunk fel a kékre, amin tavaly is lejöttünk. Egy kicsit sikerül letérni róla. Fent már könnyebben haladtunk. Átkelünk a Felső-jegenye-völgyön, ahol a másik oldalt az ösvény felszívódik. Kiverekedjük magunkat a mező szélére, onnan már ismerős az út. Hamar el is érjük a Kálvária dombot, ahol begyűjtük a második pontunkat is.
Indulás után egy jó kis régi kavarásról nosztalgiázunk, közben viszont azon vagyunk, hogy ez ne ismétlődjön meg újra. Kiérünk a jelzésre, és újra a kéken haladunk tovább a Remete-hegy irányába. A hegyről nagyon óvatosan tudunk csak lejönni, nagyon csúszik a meredek ösvény. Sikerül mindenkinek esés nélkül megúsznia, bár piedcat sajátos seggencsúszós technikájával ez nehéz is lett volna. Odalent vár minket egy újabb nehézség. A patak eléggé meg van duzzadva. Én még egy szűkebb szakaszon átugrom, Feróék a szélesebb átjárónál próbálkoznak. Kicsit várok rájuk amíg végül sikerül átvergődniük. Bemegyünk a bányába, ahonnan elindul a legendás sziklás ösvény fel a Hosszú-Erdő hegyre. Nagyon jó szolgálatot tesznek a kihelyezett prizmák, szépen mutatják az egyébként nehezen követhető utat. Ezen a szakaszon fokozottan odafigyelünk, nehogy lefújjon minket a szél a sziklákról. Nincs is semmi gond. A pontnál többen serénykednek, kapunk a frissen készült forró teából is.
Pár száz méter után szembetalálkozunk egy csapattal, akik érdekes irányból érkeznek fel a hegyre. Nem is igazán értjük mi lehet a taktikájuk... Egy hosszú szakasz jön most a Fekete-hegyig. A nyílt részeken igen erősen fújja az arcunkba havat a szél. Úgy süvít, hogy alig halljuk egymást a Julianna major felé kocogva. A majorban ugatnak a kutyák, de kerítésen belül vannak, így nem kerülünk velük összetűzésbe. Jó hosszan megyünk teljes szembeszélben és megkönnyebbülés végül ráfordulni a Fekete-hegyre felvezető útra. Odafent a szokásos remek fogadtatással várnak a pontőrök. Kapunk sütit és papírra vetett jókívánságokat is a pecsét mellé. Megköszönjük és indulunk visszafele.
A hegy aljában áttérünk a tovább vezető útra, ami egy kis csapat jön szembe velünk. Kérdezgetik, hogy jó fele mennek -e. Elmondjuk nekik, hol merre forduljanak, és hogy figyeljék a lábnyomainkat, azok is sokat segíthetnek. Lemászunk egy völgy aljába, ahonnan indul a mászás egészen a következő pontig. A kilátóhoz vezető nyiladékban sem nagyon találunk lábnyomokat, az előző csapat minden bizonnyal a Tarnai pihenő felől jöhetett. Mi azt kihagyva érünk fel a Csergezán kilátóhoz a Nagy Kopasz tetejére. Elég forgalmas a hely, itt már csapatokban érkeznek a szemből jövők. Kapunk egy kis nasit, amit rögtön be is dobunk.
Most egy kellemes kocogós szakasz jött, ahol már lépten-nyomon túratársakkal találkoztunk szembe. Volt egy olyan nagy csapat is, ami a fények alapján akár egy távoli város is lehetett volna... ha nem közeledett volna olyan gyorsan. Városon ilyen gyorsan még nem szaladtunk keresztül. Néhol alig láttam valamit az útból, annyira bombázta a szememet a jeges hódara. Tényleg olyan volt ez a sötétben így lámpával megvilágítva, mintha éppen hipertér ugrást végeznénk. De valahogy mégsem haladtunk olyan gyorsan, az Ilona lakig igen küzdelmes volt így a kocogás. A házban a megszokott személyzet a megszokott ellátással. Beszélgettünk kicsit, amíg megiszogattuk a teát.
Odakint egy kutyás sporttárs álldogált, mintha várna valakire. Mi elindulunk lefelé, de itt senkivel nem találkozunk már. Egy lábnyomokkal teli ösvényen ereszkedünk le a Cseresznyés-völgybe. Az aljában átmászunk egy kifeszített villanypásztoron, majd megindulunk irányban felfelé. Itt nincs egyetlen nyom sem. Nyíl egyenesen mászunk a kiszemelt cél felé. A terep egyre meredekebbé és sziklásabbá válik. Szerencsére van egy-két fa is amibe tudunk kapaszkodni segítségül, de vissza nézni még így is vakmerő dolog lett volna. Csúszik a láb, feszülnek az izmok, durván emelkedünk. Viszont az irány tökéletes, meg is látom a tetőt és pont ott lyukadunk ki, ahova terveztem. Szuper! A srácok még lentebb kapaszkodnak felfelé, mikor lekiálltok, hogy jók vagyunk. Fentről elég durva az emelkedő, amit kimásztunk, lefelé nem mentünk volna rajta. Mikor mindenki felér egy rövid kocogással máris a Meszes-hegyen vagyunk. Megkapjuk a pecsétet a sátorból, és indulunk is visszafelé.
Útközben szembetalálkozunk egy futóval. Már este 11 körül jár, kicsit furcsáljuk is a dolgot. A jól ismert úton elérjük a sárgát, amin épp csak keresztülmegyünk, és már másszuk is a kerítést, majd a Perem-hegyet. A ponton tájfutó srácokkal találkozunk. Itt sincs túl jó idő, ahogy a pecsét után szedjük a lábainkat lefelé. Már csak 1 csúcs vár ránk ma este.
Azt viszont nem tudtuk pontosan, hogy hol, mert ugye nem jelöltem be a pontos helyet a térképen. Sebaj, nagyjából azért tudjuk, majd csak megtaláljuk. A Kutya-hegy megmászása után szembe találkozunk egy kis csapattal, akiktől még némi instrukciót is kapunk a megközelítésről. Szuper! Egy gyanus utat megnézünk, de aztán visszamegyünk a kékre, ez még túl korai lenne. Végül megtaláljuk a helyes utat, ami felkanyarodik a hatalmas mező közepéről a Kutya-Szénás felé. Meglátjuk a piros fényeket is odafent, jó helyen járunk! Mégis itt a leg küzdelmesebb az út, olyan szembe vihart kapunk, hogy hunyorogva vágjuk magunkat előre az elemek között. A ponton megkapjuk az utolsó hiányzó pecsétet is, innen már csak le kell csorogni a célba!
A Nagy Szénásra nem mászunk fel, az aljában futó hangulatos kis ösvényen tapossuk a friss nyomokat a hóba. Az ösvény kitekergőzik a piros sávra, amin már könnyedén lekocogunk a faluba. A végén még egy kicsit meghúzzuk, így biztosan meg lesz 6 órán belül még. Odakint bevárom a többieket, majd 5:55-tel nyitok be a plébániára még szombaton. Ez szuper! Már vannak páran a célban, de Ők feladók voltak. Gratulálunk egymásnak, majd megkapjuk a díjazást a rendezőktől. Kapunk levest és egy igen érdekes fahéjas teát is, amik igen jól esnek.
Megkajálunk, megköszönjük a remek rendezést és indulunk az autókhoz. Szerencsére jó irányba álltam meg, és nem havazódott be az autó. Viszont az ajtóm kicsit befagyott, úgy kellett kirántani, hogy nyíljon. Utána alig bírtam visszazárni.. :) Aztán megoldódott a helyzet, és már haladtunk is hazafelé. Új, remek élményekkel távoztunk innen a Budai hegység távolabbi zugából. Köszönjük mégegyszer a rendezőknek a profi lebonyolítást, nagyon jól éreztük magunkat!
2010. január 2., szombat
Búék 20
Már hagyományos évnyitó futásnak tudható be a BÚÉK 20 teljesítménytúra. Korán indultam, még "csak" 200-300-an indultak el a túrán. Feróval a starthelyen találkozok. Neki ez egy felmérő, szóval tudom, hogy tolni fogja nagyon. És azt is, hogy felfelé nem bírom tartani vele a tempót, szóval szólok előre, hogy megyek vele, amíg le nem maradok. 8:05-kor vágunk neki a körnek.
Feró szépen fut felfelé, én hamar elkezdek leszakadozni róla. No, bejött a papírforma. :) Viszont azért próbálom erőltetni én is, ennek az lesz az eredménye, hogy a Határnyeregig teljesen bedurran a vádlim. Elnehezedik a két lábam, mintha ólomlábakat cipelnék magammal. :)) Felsétálok a parkolóig, majd próbálok kocogni tovább felfelé. Mikor meglátom a pontot, még látom, hogy Feró éppen tovaillan felfelé. Nekem 30 perc kellett az első szakaszhoz, neki csak 28.
A lábam nagyon beállt, így még lefelé is nehezebben haladok.. igaz, azért már jobban peregnek a méterek. A túrázókat kerülgetem a jelzésen és meglepődök, hogy most senkit nem látok az aszfalton futni. Ellenben még velünk szembe is jönnek futók az ösvényen. ;) Fenyőgyöngye, majd ismét emelkedő az Árpád kilátóig. Sétát és kocogást váltogatok az előzések közben. Meglepő, milyen jó a terep, nagyobb sárra számítottunk. A kilátóban nézelődnek az emberek, van aki mintha pontot keresne. Az itt nincs. Na spuri lefelé. Átkelek az úton majd rátérek a szűk kis ferde ösvényre, amin elvonatozok a második pontig. Apáthy-szikla.
Innen kezdődik a betonos szakasz, ami annyira nem jó, de legalább most nem csúszik. Leugrálok a Battai lépcsősoron, majd át az Ördögárkon. A villamos átjárótól indul a Zsemlye utca, aminek a végén balra követem a jelzést idén is. Egy pár pont ott tanakodott, hogy merre is kell menni, aztán ahogy elfutottam, jöttek utánam. :) A kis kerülő után ráfordulok a Szerb Antal utcára, amit meg sem kísérelek megfutni felfelé. Fentről lépcsős vágta lefelé. Itt már kezd helyreállni a vádlim, ez jó. Megkerülöm a Ferenc halmot, majd a Dénes utcán kiérek a Budakeszi útra. Óvatos átkelés, majd irány felfelé. Fent idén lemaradtak a szalagok, de így is tudom merre induljak. A pontig egy darab szalagot sem találok, ez nem jellemző erre a túrára... Újabb pecsétet gyűjtök be a János-hegy lábánál.
Irány a Szépjuhászné. Ezen a szakaszon több túrázóval szembetalálkozok.. mikor rákérdeztem, hogy miért csinálják a BÚÉK-t visszafele :) kiderül, hogy a Téli teljesítménytúrán vannak, az is errefele vezet, csak irányban visszafelé. A parkolótól indul megint a csúcstámadás. Ez sem megy valami fényesen. A kilátónál előre érdeklődök a pontőröknél, hogy ez a mi pontunk -e... sosem lehet tudni.. :) Szerencsével járok, kapok pecsétet, aztán spuri lefelé. Itt végre már rendesen haladok, most épp semmi kínja a lábamnak.. gondolom, mikor egy kutyás kiránduló társaságot kell hirtelen kikerülni és a manőver közben kimegy a bokám az egyik kövön. Wááá... :) Még ők is feljajjdulnak. A hegy lábáig, ahonnan a Kis-Hársra indul fel a jelzés, gyakorlatilag lebicegek. Mérges vagyok magamra, hogy lehet így bénázni. Mikor végre kiugrálom a kis kalandot, újra futómozgást produkálok. Wow. A tavalyi időm már nem lesz meg, az biztos.. igaz, ez már az első 500 méteren látszott :P Szóval inkább annak örültem, hogy lassan leérek a Nagy-rétre, ahol megfogom az utsó pontot is. Pecsét.
Innen már nincs messze a cél, még egy egyhe emelkedő, majd egy lejtő választ el tőle. Ezen hamar túllendülök és végül az órám szerint 10:10-kor betoppanok a célhelyiségbe. Itt még egy kis keresgélés, Ferónak gratulálás, majd megkapom a célpecsétet is. Hivatalos időm 10:11 (2:06).
Az elejét leszámítva jó kis futás volt. Nem kellett volna olyan gyorsan kezdenem, csak rosszabb volt utána. Feró nagyon szépet ment, 1:59 lett az ideje. Grat! Na BÚÉK mindenkinek!
Most odakint tombol az északi szél és hül a levegő. Lassan indulok a BHTCS-re, jó kis móka lesz. Most kivételesen sietős lesz, mert vasárnap még egyéb dolgaim is vannak.
Feró szépen fut felfelé, én hamar elkezdek leszakadozni róla. No, bejött a papírforma. :) Viszont azért próbálom erőltetni én is, ennek az lesz az eredménye, hogy a Határnyeregig teljesen bedurran a vádlim. Elnehezedik a két lábam, mintha ólomlábakat cipelnék magammal. :)) Felsétálok a parkolóig, majd próbálok kocogni tovább felfelé. Mikor meglátom a pontot, még látom, hogy Feró éppen tovaillan felfelé. Nekem 30 perc kellett az első szakaszhoz, neki csak 28.
A lábam nagyon beállt, így még lefelé is nehezebben haladok.. igaz, azért már jobban peregnek a méterek. A túrázókat kerülgetem a jelzésen és meglepődök, hogy most senkit nem látok az aszfalton futni. Ellenben még velünk szembe is jönnek futók az ösvényen. ;) Fenyőgyöngye, majd ismét emelkedő az Árpád kilátóig. Sétát és kocogást váltogatok az előzések közben. Meglepő, milyen jó a terep, nagyobb sárra számítottunk. A kilátóban nézelődnek az emberek, van aki mintha pontot keresne. Az itt nincs. Na spuri lefelé. Átkelek az úton majd rátérek a szűk kis ferde ösvényre, amin elvonatozok a második pontig. Apáthy-szikla.
Innen kezdődik a betonos szakasz, ami annyira nem jó, de legalább most nem csúszik. Leugrálok a Battai lépcsősoron, majd át az Ördögárkon. A villamos átjárótól indul a Zsemlye utca, aminek a végén balra követem a jelzést idén is. Egy pár pont ott tanakodott, hogy merre is kell menni, aztán ahogy elfutottam, jöttek utánam. :) A kis kerülő után ráfordulok a Szerb Antal utcára, amit meg sem kísérelek megfutni felfelé. Fentről lépcsős vágta lefelé. Itt már kezd helyreállni a vádlim, ez jó. Megkerülöm a Ferenc halmot, majd a Dénes utcán kiérek a Budakeszi útra. Óvatos átkelés, majd irány felfelé. Fent idén lemaradtak a szalagok, de így is tudom merre induljak. A pontig egy darab szalagot sem találok, ez nem jellemző erre a túrára... Újabb pecsétet gyűjtök be a János-hegy lábánál.
Irány a Szépjuhászné. Ezen a szakaszon több túrázóval szembetalálkozok.. mikor rákérdeztem, hogy miért csinálják a BÚÉK-t visszafele :) kiderül, hogy a Téli teljesítménytúrán vannak, az is errefele vezet, csak irányban visszafelé. A parkolótól indul megint a csúcstámadás. Ez sem megy valami fényesen. A kilátónál előre érdeklődök a pontőröknél, hogy ez a mi pontunk -e... sosem lehet tudni.. :) Szerencsével járok, kapok pecsétet, aztán spuri lefelé. Itt végre már rendesen haladok, most épp semmi kínja a lábamnak.. gondolom, mikor egy kutyás kiránduló társaságot kell hirtelen kikerülni és a manőver közben kimegy a bokám az egyik kövön. Wááá... :) Még ők is feljajjdulnak. A hegy lábáig, ahonnan a Kis-Hársra indul fel a jelzés, gyakorlatilag lebicegek. Mérges vagyok magamra, hogy lehet így bénázni. Mikor végre kiugrálom a kis kalandot, újra futómozgást produkálok. Wow. A tavalyi időm már nem lesz meg, az biztos.. igaz, ez már az első 500 méteren látszott :P Szóval inkább annak örültem, hogy lassan leérek a Nagy-rétre, ahol megfogom az utsó pontot is. Pecsét.
Innen már nincs messze a cél, még egy egyhe emelkedő, majd egy lejtő választ el tőle. Ezen hamar túllendülök és végül az órám szerint 10:10-kor betoppanok a célhelyiségbe. Itt még egy kis keresgélés, Ferónak gratulálás, majd megkapom a célpecsétet is. Hivatalos időm 10:11 (2:06).
Az elejét leszámítva jó kis futás volt. Nem kellett volna olyan gyorsan kezdenem, csak rosszabb volt utána. Feró nagyon szépet ment, 1:59 lett az ideje. Grat! Na BÚÉK mindenkinek!
Most odakint tombol az északi szél és hül a levegő. Lassan indulok a BHTCS-re, jó kis móka lesz. Most kivételesen sietős lesz, mert vasárnap még egyéb dolgaim is vannak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)