Nahát 50 ( 48.9 km / 1435m )

A Maxi után két héttel újra toltam a Börzsönyben egy ötvenest. Három éve voltam már egyszer ezen a túrán, akkor is futottam, méghozzá egy egész jó időt. Akkor 6:12 lett. Ez nagyon inspiráló volt, a cél nem is lehetett más, mint még egy kicsit faragni.

Korán indultam, korán érkeztem, a parkolóban mégis már csak utolsó helyekből válogathattam. Az autóból kiszállva Gellért üdvözöl. Beteget jelentett, így Ő most csak a huszason indul. A plébánia kertjében is nagy volt a nyüzsgés. Nagy számban képviseltették magukat katonák is, ami kissé szokatlan jelenség volt. A rendezők is sokan voltak és nagy hatékonysággal kezelték az indulókat. Rögtön eszembe is jutott, hogy mennyire jól szervezett túra is ez. Én is hamar benevezek és nekiugrok a hegynek.

Az első pár kilóméter bemelegítésnek kicsit erős, lihegni viszont kiválló. Az egyik cipőmben érzek valamit, ami nyomja az egyik lábujjamat, megállok takarítani, de nem találom az okot. A ponton beszerzem első pecsétemet és nem is időzök, indulok tovább a csúcs felé.

A kilátó előtt Szilvit érem utól, aki a hosszú távot csinálja és láthatóan nem pörög teljes üzemben. Váltunk pár szót, de lefelé menet el is köszönünk egymástól és hamar távolodni kezdek. A kék sávot sárgára cserélem és lerongyolok Zebegénybe, ahol a kálváriánál meglelem a 2. pontot is.

A lépcsős szerpentinen üldözőbe veszek három srácot, akik előttem loholnak. A főútra leérve kiderül, hogy igazából 2+1 bontásban haladnak, és az egyikőjüket ismerem is. Tamással korábban már futottam együtt más túrákon. Elmellőzöm őket, de a bal lábamnál továbbra is nagyon nyom valami, így egy újabb félreállásnál Tamás visszaelőz. Ezt a figurát a zöld sávon még eljátszuk párszor. Nem értem mi van..., ennyiszer egy évben nem szoktam menet közben cipőt kirázni (még a betétet is kiszedtem), mint itt az első tizenpár kilóméteren. Jönnek az első patakátkelések is. Konkrétan már az első olyan, hogy egyszerűen nem találtam rajta fogást. Nekifutottam és egyik lábbal a közepébe lépve tudtam csak átugrani. Bal láb innentől tocsogós, de sebaj, a későbbi átkeléseknél már nem lesz gond... hittem én azt még ott. :) Egy hatalmas rét szélén érem utól Bíbort, aki máris duplalábas elázással indított, pedig Ő a hosszún volt. Ráadásul estére esőt ígértek, nem lesz könnyű dolguk a vége felé... Egy újabb patak előtt toporgok, mikor Tamás ismét beér. Ez még nagyobb, ezt már csak simán átfutva, mindkét lábbal belegázolva tudjuk abszolválni. No ennyit a száraz zoknikról. Innen együtt folytatjuk utunkat. Törökmező már nincs messze, hamar oda is érünk a halastóhoz, ahol a rendezők már főzőcskéznek. A pecsét mellé inni és enni is kapunk, amiért nagyon hálás vagyok, mert pont kezdtem eléhezni. Reggel ugyanis nem ettem sokat és elfelejtettem berakni pár banánt is, amit még Nagymaroson akartam volna megenni. Sebaj, most itt pótolhatom a kalóriákat.

A tó mellett indulunk tovább szalagozott úton. A szalagok néhol olyan helyeken vezetnek minket, hogy komolyan azt gondolom valaki nagyon vicces kedvében volt... Néha teljesen elfogy az út, igaz a szalagokat jól tudjuk követni árkon bokron át. A patakot folyamatosan kerülgetjük, többször átmászunk rajta, néhol szó szerint. A lábunknak már mindegy. Végül kiérünk a piros sávra, amin majdnem rossz irányban indulunk el, de időben észrevesszük. Irányba állunk, de ez a jelzés sem egy egyszerű történet. Elég ritkás a festés, a terep pedig sokszor itt is trükkös. A patak mentén haladunk, még ott is ahol a jelzés már rég elkanyarodott más fele. Bakker. Furi is volt, már kezdett dzsungelharcra emlékeztetni a történet. Tamás előveszi a gps-t és nekiállunk keresgélni. Szépen túlmentünk. Úgy döntünk, hogy megspórolva az újabb patakátkeléseket visszafele nem megyünk, hanem felmászunk a műútig a hegyre és azon csatlakozunk vissza a jelzésbe. Ez így persze valamennyi plussz távolság, viszont legalább kiszabadulunk a dzsindzsából. Így is lett, a Torony-forrásig visszamentünk, majd átmásztunk a Biberváron és haladtunk tovább a horgásztó és a patak mentén. Egy nagy réten érjük el a 4. EP-t.

Innen már hamar ráfordulunk Kóspallagra és festői környezetben robogunk a falu felé. A mi lábunkat pedig a nedves fű festi csuron vizesre ismét. Nem mintha ez itt már annyira zavarna. A faluban megállunk inni az egyik csapnál. Kezd melegedni az idő, már le is kell rendesen mosakodni, még a sapkámat is bevizezem. A templomnál balra fordulunk és a sárgán folytatjuk utunkat. Ez a jelzés is tartogat meglepetéseket azoknak akik nem figyelnek oda eléggé, de szerencsére mi jól vesszük a fordulókat és hosszú kocogás után sikeresen elérjük az Érsek-tisztást. Ez az ötvenes legtávolabbi pontja a rajttól. A ponton 2 vadász fogad minket jó hangulatban. El tudom képzelni, hogy lesz itt még dínom dánom később.. Itt kiderül, hogy nincs már előttünk senki, amit egyébként már sejtettünk mert hosszú idő óta senkivel nem találkoztunk már.

Tamás még ott marad egy kicsit a ponton, ahogy látom vizet kér a rendezőktől. A zöld sávon indul újra a hegymászás. Itt én is tápolok, ezalatt aztán társam is beér és együtt haladunk felfelé. A Nagy-Sas hegyet kell legyűrni először. Ezen két zöld háromszög letérést is magunk mögött hagyunk. Nekünk majd csak a harmadik kell, azt viszont nem szabad kihagyni. A második nagyobb hegy a Sós-hegy, ami szerintem ennek a túrának a fénypontja. Elképesztő, ahogy az erdőből kimászunk a tetejére és olyan panoráma tárul egy pillanat alatt a szemünk elé, hogy leesik az állunk. Bár elég párás a levegő és nem látni el nagyon messze, a Dunát még látjuk kanyarogni a messzeségben. A nagy szél miatt vesszük csak sietősre lefelé és próbálunk újra behúzódni a fák védelmébe. Az ereszkedés nem egyszerű, elég meredek és köves a hegyoldal. Lentről aztán már könnyen haladunk, és hamar elérjük az újabb háromszög jelzést. Ezen azonban már fel is másztunk a Kopasz-hegyre. Itt is ugyanolyan gyönyörű kilátás fogadott minket, csak már nem volt olyan hirtelen átütő ereje, mint a Sós-hegyen. A pontőrök a sziklák szélén üldögélve adják a pecsétet és a csokit.

Én itt sem időzök, Tamás viszont lemarad. Egyedül kocogok lefelé. Márianosztra nincs messze, hamar el is érem. Lecsorgok a főútig, ahol a Juliánus-ról is jól ismert Hangulat-presszó kinti teraszán találom az újabb EP-t. A papírmunka végére befut Tamás is, de látom rajta, hogy kicsit elkészült.

Itt is előre indulok, majd a pirosra ráfordulva még egyszer bevárom rögtönzött utitársamat, hátha tudunk továbbra is együtt menni. Nem így lesz, úgy tűnik elfuthatta az elejét. Újra távolodni kezdünk és nem is látom már többet a túrán. Jó kis emelkedős szakasz újra, de jól megy. Igyekszem nem elkavarni, emlékezetem szerint ez a szakasz sem egyszerű. Egy keresztező patakban megmosakodok és felfrissülve teszem meg a maradék távot a jelzésből. Elérem a szalagozott letérőt. A szalagok profin vannak kirakva, egyértelműen levezetnek a Kóspallagi útelágazáshoz, ahol újabb EP vár.

Egy almával gazdagodva távozok a pontról, amit rögtön be is tolok menet közben. Nem olyan egyszerű a dolog, mert közben lihegek az emelkedő ösvényen. Azt számolgatom, hogy kicsit el vagyok csúszva az idővel, nem lesz ebből már javítás. Pedig a futás remekül megy, szép egyenletesen haladok felfelé is. Itt már újra találkozok túratársakkal, hiszen becsatlakoztam a 35-ös táv útvonalába. Átbukok a hegyen és megtolom kicsit lefelé. 5:30-as idővel érem el újra a törökmezői halastavat. Most rengetegen vannak a ponton. Enni már nem eszek, csak egy teát döntök magamba, aztán már rongyolok is tovább.

Itt már a 20-as táv is megy, nagyobb csoportokat is kerülgetek az úton. Felmászok a turistaházhoz, majd tovább a jól ismert kék sávon. Zúzás le a Vizes-árokba, majd izzasztó mászás felfelé. Itt is van egy két erősen saras rész, csúszik is az ösvény. Végül felérek a műúthoz, ahonnan már lankásabbak az emelkedők Kövesmezőig. A parkolótól újabb meredek rész jön, de itt lefelé. Legurulok a köves ösvényen Nagymarosra és 6:21-el érek vissza a plébániára első ötvenesként. Kb húsz percet töltök még el a célban, de Tamásnak még semmi nyoma.

9 perccel maradtam el a korábbi időtől, ami nem sok. Ha nincs az a kis kavargás a Kis-Hanta pataknál, meg is lett volna. :) Lényegtelen, jó kis futás volt így ahogy van. A terepviszonyok érdekesek voltak... Az utóbbi napok sok napsütésének köszönhetően nagyrészt csont száraz volt a talaj. Ahol viszont nem, ott nagyon (nagyon) saras és vizes. A patakok kb duplájára duzzadva hömpölyögtek. Persze régóta tudjuk már, hogy a Börzsöny nem viccel. Ma is nagyon komoly volt.... és gyönyörű.

A futás számokban.

Bogár teszt és Pirosozás

Pénteken szinte egész nap esett az eső, szombatra is jósoltak még valamennyit. Így sajnos a Hatvani hatvanasról inkább lemondtam. Ebben az évben valahogy nem akarnak összejönni a bringás túrák... :(

Node ha már múlt héten olyan jót futottam a Maxin esőben, gondoltam most is elmegyek lazázni egyet ide a közelbe. Az ICEBUG ott figyelgetett a kamrában, és mikor benyitottam olyan sóvárogva nézett rám (én meg rá), hogy rögtön ki is kaptam. Nem is lehetne jobb alkalmat találni a próbára, mint egy jó kis vizes, saras futást. ;)

Tegnap már kiötöltem, hogy a Piros végéből fogok futni egy darabot oda-vissza. Csak, hogy összekössem a jót a hasznossal. Már csak az volt a kérdés, hogy honnan induljak. Tegnap még úgy voltam vele, hogy Budaörsön hagyom a verdát és onnan indulok, de reggel elindultam és valahogy mégis Normafán kötöttem ki. :D Hiába no, a Skodával is élvezet hegyet mászni...

Az eső esett, nem is voltak sokan a parkolóban még. Felhúzom a szögest, aztán indulok is a János-hegy irányába. Az első benyomások ilyesfélék: hű de merev, hű de robosztus, tartja a bokám is, úh nyomja is kicsit, eszi a terepet. Kemény talajon nem jó futni benne, de földön, füvön nagyon otthon érzi magát. A parkolóig összebarátkozunk. Ott aztán rátérek a piros sávra és hosszan gurulok lefelé. Makkosmárián megtalálom az EKF túra egyik ellenőrző pontját. :) Túrázókkal is összefutok menet közben. Sokan mondjuk nincsenek, de ilyen időben nem is csodállom. Jól esik a kocogás. Nem mondom, hogy a Maxi sebeinek már nyoma sincs, de érzésre minden okés. A Végvári-sziklától jönnek az emelkedők is, hogy kicsit változatosabb legyen a terep. Útközben hatalmas gombamezőkre bukkanok. Érdekes, hogy milyen szabályos formációkban nőttek ki a földből.



Közeledek Budaörshöz, balra a fák között már le is látok a völgyben elterülő házakra. Az első utcákig futok csak le, aztán el is indulok visszafele. Kezd elállni az eső, bár a fákról még így bőséggel esik le a víz. Most több túrázóval találkozok, még ismerősöket is üdvözölhetek. Visszafele több az emelkedő, így valamivel több időbe is telik visszaérni a libegőhöz. Innen Normafáig több futóval találkozok, mint az egész úton eddig. Már a nap is elő-elő bújik a felhők mögül, mire visszaérek egész jó idő lesz. Hát ez kellemes volt.

Nyújtok egy kicsit, aztán a Rétes büfében veszek egy mákos rétest. Nyamm, ez nagyon finom! Visszamegyek a kocsihoz átöltözni. A cipő nagyon jól viselkedett, egyedül ferde úton kellemetlen benne menni kicsit, mert akkor a merev magas oldalfala nyomja a bokám környékét. Ezt leszámítva nagyon kényelmes. A terepet remekül tompítja és csodásan kapaszkodik. A vízállóságára sem lehet egy szavam sem, tökéletesen száraz maradt a lábam. Direkt fehér zokniban jöttem, hogy jobban lássam az eredményt...





Igaz, sem az eső, sem a futás nem tartott túl sokáig. Mindenesetre biztató.

Ja, jut eszembe.. Ilyen lett a fólia:

:)

Jégbogár

A kiváló pesti tájfutóbolt honlapján találtam egy meglepően jó áron (61% engedménnyel) levő szöges cipőt. El is mentem ma megnézni és felpróbálni. A cipő nagyon robosztus, jóval nehezebb, mint a megszokott terepfutó cipőim, és ez nem csak a szögek miatti súlytöbblet. Kényelmes és vízálló kivitel, nem gore-tex, de hasonló membránnal van ellátva. Ez egy igazi téli alapozó csuka. El is hoztam egy párat a boltból. :)

http://multinavigator.hu/termek.php?id=589

BEAC Maxi 110

2001-ben részt vettem a Feladsz Maxin, ami a horrorisztikus 15,5%-os (46/296) teljesítési arányával érdemelte ki ezt a nevet. Azt elég derekasan megszenvedtem, de 24:43 perc fájdalmas küzdelem után teljesítettem. Akkor kijelentettem, hogy esőmaxit soha többé... Abban az évben az volt az utolsó túrám. Azóta teltek az évek, fakultak az emlékek és szinte évről évre vártam mikor jön el újra a pillanat, mikor szembe kell néznem korábbi döntésemmel. A döntés pillanata 2010-ben eljött.

Az idei Maxi is keménynek ígérkezett, de azért a 2001-eshez mérten jobbak voltak a kilátások. Sok eső esett az elmúlt napokban és szombatra is mondtak még, de inkább csak délelőttre. Hajnalban kelek, ahogy szoktam a szükségesnél egyel korábbi vonattal utazok Magyarkútra, hogy bőven legyen időm az előkészületekre a rajtnál. Valószínűleg akkor is így tettem volna, ha egész napos esőt mondanak. Rajtam kívül is van pár túratárs, akik így tesznek. Vácon hidegzuhanyként ér minket a hír, hogy nincs csatlakozás, mert lerobbant a vonat valahol. Várnunk kell egy órát a következőre. Giga szopás... jól indul a nap... A 14 órás kompnak gyakorlatilag már most búcsút inthetek. Mondjuk ilyen időben egyébként is elég valószínűtlen lett volna. Bíborral teszünk egy gyenge próbálkozást a többieknél, hogy együtt mehetnénk taxival a rajthoz. Nem járunk szerencsével, így inkább mi is kivárjuk a következő járatot. Arra persze már felszállnak a későbbi pesti vonattal jövők is. Sokan vagyunk, de valahogy mégis kevesen. Láthatóan kevesebben, mint szoktunk. Megállás nélkül esik az eső... talán érthető is.

Magyarkúton a szokásos hangulat fogad, csak kicsit vizesebb környezetben. Sajnos az indulást így kicsit késve, csak 8:20-kor ejtem meg. Pap Gábor a rajtnál rábeszél, hogy menjünk együtt. Saját bevallása szerint nincs nagy formában, nem akar nagyon gyorsan haladni. Ahogy ismerem, az még mindig gyorsabb tempó lesz, mint amit én egy esős Maxin el tudok képzelni magamnak. Együtt vágunk neki a távnak.

A Nagy-kő hegynek a hatalmas sár ellenére elég rendesen nekiugrunk. Az elején 3 bringás küzd felfelé, elég reménytelennek látszik a helyzetük. Bringával most nekiindulni is óriási bátorság. Az egyik srác az orrunk előtt tanyál egy nagyot a géppel. Szerencsére baja nem esik. Elmellőzzük őket, és a túra folyamán velük már nem is találkozunk újra. Folyamatosan esik, az softshell esőkabát rendkívül jó szolgálatot tesz. Felfele taposva a sarat szóltam Gábornak, hogy lemaradok. Maradok a saját tempómnál, mert ez így halál lesz. Méghogy nincs formában... hagyom eltávolodni. Lezúzok a hegyről, majd a sinek után felfele elkavarok. Egek, már csak ez hiányzott. Az egyik elágazásnál úgy be volt nőve a helyes út, hogy nem ismertem rá és továbbmentem rossz irányba. Kis kitérővel érem el újra odafent a jelzést. Előttem Runner42 szalad, ugyanígy járt. A faluban érem utól és megyek el mellette. Az Irma forrásnál aztán nem várt fordulatként Gábor ér be utánam a pontra... :P No mi történt? Mint kiderül volt egy kis kavarása neki is.

Újra együtt futunk tovább. Innen most jó sokáig együtt is maradunk. A falu utáni Fekete patakon nem bírunk átmenni, akkorára duzzadt... Megtorpanunk, egy kicsit méregetjük, én próbálom oldalról megkerülni, hátha arrébb könnyebb átugrani. Mikor közlöm Gáborral, hogy ott sem jó a helyzet, Ő nem vacakol tovább, átgázol. Én még próbálok oldalt trükközni kicsit, de csak rosszabbul járok. Olyan ingoványba keveredek, hogy sokkal többet kell bokáig érő vízben futnom az útig, mintha simán átmentem volna a patakon. A cipő úszik, gore-tex szevasz. Beszélgetve tocsogunk tovább. Darazsaktól idén nem kell tartani, de az előttünk álló emelkedők most nem csak meredekek, hanem csúszósak is. Egy idő után megint elkezdek lemaradni és saját tempóra váltok. Csóványosnál beér Runner42. Együtt pecsételünk.

Nagy-Hideg hegyig előzgetjük egymást. Az idővel nem állok jól, kezdek elcsúszni menet közben már lemondok a 3 órás kompról is. Gábornak elől biztosan meglesz. Nekem jó lesz kényelmesen a 4 órás is. Ez egy kényelmes, de nagyon megnyugtató döntés, vissza is veszek a tempóból. A turistaházban gyors mosakodást eszközölök csak. Lefelé hosszú az út és figyelni kell a csúszós út miatt. Megúszom esés nélkül. Kisinóctól a régi kéken megyek Kóspallagra, ami mint pár napja megtudtam már nem jelzett út. Kóspallag vége után próbálok menni a jelzésen az iszonyat nagy vizes fűben, de egyszerűen nem találom a bejáratot az erdőbe. :S Suxx. Ilyen nincs. Akkora susnya nőtt itt ki, hogy borzasztó. Visszamegyek a műútra és ott tovább. Odébb a Békás réten elterelték a jelzést, a régi magánterület lett. Szerencsére jól követhető az új útvonal. Számolgatni kezdek, és meglepődve konstatállom, hogy még van esélyem a korábbi komp elérésére. Úgy döntök, hogy egyelőre nyitva hagyom a döntést. Ha odaérek időre Törökmezőre, akkor hajtok tovább full gázzal. Ez erőt ad, felpörgök újra. Nagyon kemény a tempó, percre pontosan érem el a turistaházat. Ez brutál, nagyon szoros lesz. Még a tervezett kólámat is kihagyom, hogy ne menjen el egyetlen perc se megtett táv nélkül.

Minden erőmet összeszedem a maradék szakaszra. Csak remélem, hogy ki fogok tartani. Vészesen fogy az idő, Kövesmezőnél nem gondolnám, hogy meglesz, de küzdök tovább. Hegyes-tető megmászása kemény dió. Odafent nézem az órámat, 30 percem van leérni. Nem lehetetlen, de fel kell kötni a gatyát. A pontőr srácok finom dinnyével etetnek. Egyet be is vágok, nagyon éhes vagyok és nagyon jól esik. Egy másodikat magammal viszek és lefelé rohanás közben tömök magamba. Kemény tempót diktálok, nem szeretném, ha megismétlődne a tavalyi rémálom, mikor pont lekéstem a kompot. A börzsönyi 50-est végül 6:35-ös idővel 14:55-kör zárom a ponton. Meglett, éppencsak, de megvan! Mesés! Éhes vagyok, egy kenyeret rögtön benyomok, de többre nincs is idő, itt a komp. Gábor lecsesz (jogosan), hogy útközben feladtam a 3órás átkelést. A rendezők ideadják a Nagyvillámi pecsétet is... rögtön arra gondolok, hogy larzennek milyen remekül összejöhet a miniBM. :) /mint később kiderült nem jött össze a dolog sajnos/

Gyorsan felkapok még 2 félkenyeret. Egy pillanatra lerakom őket, amígy az autók felgurulnak a hajóra és az egyiket egy kutya lenyúlja. Frankó! Visszamenni már nincs idő másikért, de majd tápolok saját készletből. Nem szeretnék idén is eléhezni SzentLászlóig. A komppal csak mi hárman megyünk át. Odaát pihenős tempóra váltok, Gábor is lassul velem. Runner42 ellép. Ráérősen haladunk felfele, Gábor még le is marad egy kis szükségdepóra. Én a Fellegvárnál állok meg kipucolni a cipőimet, itt bevárom társamat is. Nagyvillámig együtt megyünk, ahol most még nincs pont, innen viszont Gábor újra távolodni kezd. Egyedül szelem az utat, a futást gyaloglással váltogatva. A Moli pihenőnél megtalálom a Csanyapontot, és Gábort is beérem. Csanya egy sátorba húzódva bújt el az eső elől. Nagyon készült, mindenféle földi jóból csemegézhetünk. Ezer köszönet érte! Innen a Kisrigóig megint lemaradok, de sokkal jobb állapotban érem el a pontot, mint tavaly. Igaz a lábam teljesen szétázott és már fáj is. Leülök Gábor mellé, aki már lassan végez a mennyei levessel. Hamar megkapom én is, ez most nagyon kell! Meg a pohár kóla is, amit még legurítok utána. A talpam sajog, Gábor ajánl valami krémet, de passzolok. Majd bekenem Neogronarmonnal gondoltam, de végül ez elmarad. Nincs kedvem megbontani a szerelést. Gábor hamarabb indul el, nekem kell még egy kis idő még összeszedem magam, feltöltöm a camelbak-t.

Szívesen maradnék még a hangulatos vendéglőben, de sok van még hátra, menni kell. Dobogókőig teljes magányban haladok, még mindig az elterelt kék jelzésen. Alig késem le a napnyugtát. A lámpát kicsivel a pont előtt kellene elővennem, de nem teszem, hangulatos sötétben érem el a fenti műutat (meg egyszer-kétszer beletoccsanok egy-egy nagyobb pocsolyába). Nagy meglepetésemre Dobogókőn a szokott helyen nem találok senkit. Az egyel arrébb lévő épületből szűrődnek ki fények, ott találom meg a már (több értelemben-)teljesen elázott pontőrt. :( Pecsétet még nem ad, hivatalosan még nincs nyitva a pont, várni kellene 20 percet. Persze az a pár ember sem várta ki, aki előttem van, én sem. A kéktúra pecsét kerül a lapra, ami pont ott van az épületnél.

Besötétedett, nagy a köd, alig látni valamit. Ha a lámpát a fejemre teszem, akkor szinte semmit nem látok, ezért kézben tudom csak vinni, és lentről világítom meg az előttem levő utat. Lassan haladok lefelé, a talpam minden lépésnél fáj. Idén nem látom a furcsa fényt sem, igazából örülök, ha pár méterre előre látom a terepet. Az út szokás szerint nagyon hosszú a Tölgyikreken át Lajosforrásig. Menet közben viszont eláll az eső végre. Nagyon megörülök a pont meleg fényeinek. Csak reménykedtem benne, hogy a legutóbbi szuper fogadtatásban újra részem lehet, de így volt. A pontőrség megint kitett magáért, nagyon finom saját készítésű muffinokkal, és sütikkel vártak. Szuperjól esett. Csakúgy mint a meleg tea is. Ezt a pontot is nagyon nehéz otthagyni.

Innen indul az éjszakai 30-as táv, így pár friss emberrel is találkozok. Az egyik tapad rám egy darabig, de aztán hamar leszakítom. Azért annyira még nem vagyok lassú. A trükkös kereszteződéseket sikerrel veszem, majd már a forrás után megtalálom Pilis50 jelzését is az egyik fán. Egy fényvisszaverő csík jelzi az ajánlott utat, ami levezet az elkerített turistaházhoz. Az volt a terv, hogy arra megyek, úgyhogy le is tértem a jelzésről és követem a jelzetlen dózerutat. Egy idő után az út összeszűkül és ráfordul a turistaházra. Erősen lejteni kezd, döcögök lefelé, mikor erőteljes vaddisznóröfögést hallok meg pár méterrel előttem a bozótban. A szívbajt hozzák rám! Megtorpantam, vártam mi lesz, merre indulnak el, de szerencsére nem jöttek ki az útra, úgyhogy kis várakozás után továbbindultam. Lent a sorompón már láttam villogni Pilis50 fényvisszaverő mellényét. Megkapom tőlük a pecsétet, a felajánlott geoládázást most kihagyom.

A futás már kínszenvedés, de próbálkozok. Nehéz a haladás. Csobánkánál most kutyával nem találkozok, komótosan botorkálok felfelé. Rendesen belassultam felfelé. A nyeregben a ponton lerogyok. Elfáradtam. Megkapom a pecsétet, beszélgetni sincs már erőm, de az elbúcsúzásra még futja.

Nagyon lassan indulok, nem kívánom a következő szakaszt... Utálom ezt a köves utat! Sziszegek, szuszogok... Lent már jobb a helyzet. Elérem a Teve sziklákat, ahol most nem találkozok bulizó fiatalokkal sem. Nincs túl bulizós idő. :) Bedöcögök a faluba, majd elkezdem mászni a Köves-tetőt.. Francba ezekkel a kövekkel is. Lefele borzalmas menni, de muszáj haladni. Műút, majd sima földút! Végre! Téglagyár, kacskaringó felfelé. Hosszú nagyon. Felfele gyök2vel megyek. Egy örökkévalóságnak tűnik, amig elérem a Virágos-nyerget. Ott viszont pozitív meglepetés vár rám. Az autóban pihenő pontőrök egy asztalra nagyon fincsi hagymás pirosaranyos zsíros kenyereket raktak. Iszonyat jól esik. Az egyik pontőr kis is száll a kocsiból, megköszönöm a kenyeret. Szuper!

Lefele fájdalmas az út, de már nincs sok hátra. A már megszokott útvonalon közelítem meg az óvodát. Fél 4-kor lépek be az ajtón, 19:10 lett a vége. A célban ott van Gábor, aki már 1,5 órája beért. Megeszem a meleg levest, ami isteni finom. Nagyon jó végre ülni egy széken. Felállni és az autóhoz poroszkálni már nem volt ilyen jó, sőt hazavezetni és a traktor kemény kuplungját nyomogatni a szétment lábammal még annyira sem. Nem kellett viszont sokat várni arra, ami a Maxi minden fájdalomért kárpótolt, másnap dél körül felébredve az érzés: ismét megcsináltam esőben! Kemény menet volt.