BEAC Maxi 110

2001-ben részt vettem a Feladsz Maxin, ami a horrorisztikus 15,5%-os (46/296) teljesítési arányával érdemelte ki ezt a nevet. Azt elég derekasan megszenvedtem, de 24:43 perc fájdalmas küzdelem után teljesítettem. Akkor kijelentettem, hogy esőmaxit soha többé... Abban az évben az volt az utolsó túrám. Azóta teltek az évek, fakultak az emlékek és szinte évről évre vártam mikor jön el újra a pillanat, mikor szembe kell néznem korábbi döntésemmel. A döntés pillanata 2010-ben eljött.

Az idei Maxi is keménynek ígérkezett, de azért a 2001-eshez mérten jobbak voltak a kilátások. Sok eső esett az elmúlt napokban és szombatra is mondtak még, de inkább csak délelőttre. Hajnalban kelek, ahogy szoktam a szükségesnél egyel korábbi vonattal utazok Magyarkútra, hogy bőven legyen időm az előkészületekre a rajtnál. Valószínűleg akkor is így tettem volna, ha egész napos esőt mondanak. Rajtam kívül is van pár túratárs, akik így tesznek. Vácon hidegzuhanyként ér minket a hír, hogy nincs csatlakozás, mert lerobbant a vonat valahol. Várnunk kell egy órát a következőre. Giga szopás... jól indul a nap... A 14 órás kompnak gyakorlatilag már most búcsút inthetek. Mondjuk ilyen időben egyébként is elég valószínűtlen lett volna. Bíborral teszünk egy gyenge próbálkozást a többieknél, hogy együtt mehetnénk taxival a rajthoz. Nem járunk szerencsével, így inkább mi is kivárjuk a következő járatot. Arra persze már felszállnak a későbbi pesti vonattal jövők is. Sokan vagyunk, de valahogy mégis kevesen. Láthatóan kevesebben, mint szoktunk. Megállás nélkül esik az eső... talán érthető is.

Magyarkúton a szokásos hangulat fogad, csak kicsit vizesebb környezetben. Sajnos az indulást így kicsit késve, csak 8:20-kor ejtem meg. Pap Gábor a rajtnál rábeszél, hogy menjünk együtt. Saját bevallása szerint nincs nagy formában, nem akar nagyon gyorsan haladni. Ahogy ismerem, az még mindig gyorsabb tempó lesz, mint amit én egy esős Maxin el tudok képzelni magamnak. Együtt vágunk neki a távnak.

A Nagy-kő hegynek a hatalmas sár ellenére elég rendesen nekiugrunk. Az elején 3 bringás küzd felfelé, elég reménytelennek látszik a helyzetük. Bringával most nekiindulni is óriási bátorság. Az egyik srác az orrunk előtt tanyál egy nagyot a géppel. Szerencsére baja nem esik. Elmellőzzük őket, és a túra folyamán velük már nem is találkozunk újra. Folyamatosan esik, az softshell esőkabát rendkívül jó szolgálatot tesz. Felfele taposva a sarat szóltam Gábornak, hogy lemaradok. Maradok a saját tempómnál, mert ez így halál lesz. Méghogy nincs formában... hagyom eltávolodni. Lezúzok a hegyről, majd a sinek után felfele elkavarok. Egek, már csak ez hiányzott. Az egyik elágazásnál úgy be volt nőve a helyes út, hogy nem ismertem rá és továbbmentem rossz irányba. Kis kitérővel érem el újra odafent a jelzést. Előttem Runner42 szalad, ugyanígy járt. A faluban érem utól és megyek el mellette. Az Irma forrásnál aztán nem várt fordulatként Gábor ér be utánam a pontra... :P No mi történt? Mint kiderül volt egy kis kavarása neki is.

Újra együtt futunk tovább. Innen most jó sokáig együtt is maradunk. A falu utáni Fekete patakon nem bírunk átmenni, akkorára duzzadt... Megtorpanunk, egy kicsit méregetjük, én próbálom oldalról megkerülni, hátha arrébb könnyebb átugrani. Mikor közlöm Gáborral, hogy ott sem jó a helyzet, Ő nem vacakol tovább, átgázol. Én még próbálok oldalt trükközni kicsit, de csak rosszabbul járok. Olyan ingoványba keveredek, hogy sokkal többet kell bokáig érő vízben futnom az útig, mintha simán átmentem volna a patakon. A cipő úszik, gore-tex szevasz. Beszélgetve tocsogunk tovább. Darazsaktól idén nem kell tartani, de az előttünk álló emelkedők most nem csak meredekek, hanem csúszósak is. Egy idő után megint elkezdek lemaradni és saját tempóra váltok. Csóványosnál beér Runner42. Együtt pecsételünk.

Nagy-Hideg hegyig előzgetjük egymást. Az idővel nem állok jól, kezdek elcsúszni menet közben már lemondok a 3 órás kompról is. Gábornak elől biztosan meglesz. Nekem jó lesz kényelmesen a 4 órás is. Ez egy kényelmes, de nagyon megnyugtató döntés, vissza is veszek a tempóból. A turistaházban gyors mosakodást eszközölök csak. Lefelé hosszú az út és figyelni kell a csúszós út miatt. Megúszom esés nélkül. Kisinóctól a régi kéken megyek Kóspallagra, ami mint pár napja megtudtam már nem jelzett út. Kóspallag vége után próbálok menni a jelzésen az iszonyat nagy vizes fűben, de egyszerűen nem találom a bejáratot az erdőbe. :S Suxx. Ilyen nincs. Akkora susnya nőtt itt ki, hogy borzasztó. Visszamegyek a műútra és ott tovább. Odébb a Békás réten elterelték a jelzést, a régi magánterület lett. Szerencsére jól követhető az új útvonal. Számolgatni kezdek, és meglepődve konstatállom, hogy még van esélyem a korábbi komp elérésére. Úgy döntök, hogy egyelőre nyitva hagyom a döntést. Ha odaérek időre Törökmezőre, akkor hajtok tovább full gázzal. Ez erőt ad, felpörgök újra. Nagyon kemény a tempó, percre pontosan érem el a turistaházat. Ez brutál, nagyon szoros lesz. Még a tervezett kólámat is kihagyom, hogy ne menjen el egyetlen perc se megtett táv nélkül.

Minden erőmet összeszedem a maradék szakaszra. Csak remélem, hogy ki fogok tartani. Vészesen fogy az idő, Kövesmezőnél nem gondolnám, hogy meglesz, de küzdök tovább. Hegyes-tető megmászása kemény dió. Odafent nézem az órámat, 30 percem van leérni. Nem lehetetlen, de fel kell kötni a gatyát. A pontőr srácok finom dinnyével etetnek. Egyet be is vágok, nagyon éhes vagyok és nagyon jól esik. Egy másodikat magammal viszek és lefelé rohanás közben tömök magamba. Kemény tempót diktálok, nem szeretném, ha megismétlődne a tavalyi rémálom, mikor pont lekéstem a kompot. A börzsönyi 50-est végül 6:35-ös idővel 14:55-kör zárom a ponton. Meglett, éppencsak, de megvan! Mesés! Éhes vagyok, egy kenyeret rögtön benyomok, de többre nincs is idő, itt a komp. Gábor lecsesz (jogosan), hogy útközben feladtam a 3órás átkelést. A rendezők ideadják a Nagyvillámi pecsétet is... rögtön arra gondolok, hogy larzennek milyen remekül összejöhet a miniBM. :) /mint később kiderült nem jött össze a dolog sajnos/

Gyorsan felkapok még 2 félkenyeret. Egy pillanatra lerakom őket, amígy az autók felgurulnak a hajóra és az egyiket egy kutya lenyúlja. Frankó! Visszamenni már nincs idő másikért, de majd tápolok saját készletből. Nem szeretnék idén is eléhezni SzentLászlóig. A komppal csak mi hárman megyünk át. Odaát pihenős tempóra váltok, Gábor is lassul velem. Runner42 ellép. Ráérősen haladunk felfele, Gábor még le is marad egy kis szükségdepóra. Én a Fellegvárnál állok meg kipucolni a cipőimet, itt bevárom társamat is. Nagyvillámig együtt megyünk, ahol most még nincs pont, innen viszont Gábor újra távolodni kezd. Egyedül szelem az utat, a futást gyaloglással váltogatva. A Moli pihenőnél megtalálom a Csanyapontot, és Gábort is beérem. Csanya egy sátorba húzódva bújt el az eső elől. Nagyon készült, mindenféle földi jóból csemegézhetünk. Ezer köszönet érte! Innen a Kisrigóig megint lemaradok, de sokkal jobb állapotban érem el a pontot, mint tavaly. Igaz a lábam teljesen szétázott és már fáj is. Leülök Gábor mellé, aki már lassan végez a mennyei levessel. Hamar megkapom én is, ez most nagyon kell! Meg a pohár kóla is, amit még legurítok utána. A talpam sajog, Gábor ajánl valami krémet, de passzolok. Majd bekenem Neogronarmonnal gondoltam, de végül ez elmarad. Nincs kedvem megbontani a szerelést. Gábor hamarabb indul el, nekem kell még egy kis idő még összeszedem magam, feltöltöm a camelbak-t.

Szívesen maradnék még a hangulatos vendéglőben, de sok van még hátra, menni kell. Dobogókőig teljes magányban haladok, még mindig az elterelt kék jelzésen. Alig késem le a napnyugtát. A lámpát kicsivel a pont előtt kellene elővennem, de nem teszem, hangulatos sötétben érem el a fenti műutat (meg egyszer-kétszer beletoccsanok egy-egy nagyobb pocsolyába). Nagy meglepetésemre Dobogókőn a szokott helyen nem találok senkit. Az egyel arrébb lévő épületből szűrődnek ki fények, ott találom meg a már (több értelemben-)teljesen elázott pontőrt. :( Pecsétet még nem ad, hivatalosan még nincs nyitva a pont, várni kellene 20 percet. Persze az a pár ember sem várta ki, aki előttem van, én sem. A kéktúra pecsét kerül a lapra, ami pont ott van az épületnél.

Besötétedett, nagy a köd, alig látni valamit. Ha a lámpát a fejemre teszem, akkor szinte semmit nem látok, ezért kézben tudom csak vinni, és lentről világítom meg az előttem levő utat. Lassan haladok lefelé, a talpam minden lépésnél fáj. Idén nem látom a furcsa fényt sem, igazából örülök, ha pár méterre előre látom a terepet. Az út szokás szerint nagyon hosszú a Tölgyikreken át Lajosforrásig. Menet közben viszont eláll az eső végre. Nagyon megörülök a pont meleg fényeinek. Csak reménykedtem benne, hogy a legutóbbi szuper fogadtatásban újra részem lehet, de így volt. A pontőrség megint kitett magáért, nagyon finom saját készítésű muffinokkal, és sütikkel vártak. Szuperjól esett. Csakúgy mint a meleg tea is. Ezt a pontot is nagyon nehéz otthagyni.

Innen indul az éjszakai 30-as táv, így pár friss emberrel is találkozok. Az egyik tapad rám egy darabig, de aztán hamar leszakítom. Azért annyira még nem vagyok lassú. A trükkös kereszteződéseket sikerrel veszem, majd már a forrás után megtalálom Pilis50 jelzését is az egyik fán. Egy fényvisszaverő csík jelzi az ajánlott utat, ami levezet az elkerített turistaházhoz. Az volt a terv, hogy arra megyek, úgyhogy le is tértem a jelzésről és követem a jelzetlen dózerutat. Egy idő után az út összeszűkül és ráfordul a turistaházra. Erősen lejteni kezd, döcögök lefelé, mikor erőteljes vaddisznóröfögést hallok meg pár méterrel előttem a bozótban. A szívbajt hozzák rám! Megtorpantam, vártam mi lesz, merre indulnak el, de szerencsére nem jöttek ki az útra, úgyhogy kis várakozás után továbbindultam. Lent a sorompón már láttam villogni Pilis50 fényvisszaverő mellényét. Megkapom tőlük a pecsétet, a felajánlott geoládázást most kihagyom.

A futás már kínszenvedés, de próbálkozok. Nehéz a haladás. Csobánkánál most kutyával nem találkozok, komótosan botorkálok felfelé. Rendesen belassultam felfelé. A nyeregben a ponton lerogyok. Elfáradtam. Megkapom a pecsétet, beszélgetni sincs már erőm, de az elbúcsúzásra még futja.

Nagyon lassan indulok, nem kívánom a következő szakaszt... Utálom ezt a köves utat! Sziszegek, szuszogok... Lent már jobb a helyzet. Elérem a Teve sziklákat, ahol most nem találkozok bulizó fiatalokkal sem. Nincs túl bulizós idő. :) Bedöcögök a faluba, majd elkezdem mászni a Köves-tetőt.. Francba ezekkel a kövekkel is. Lefele borzalmas menni, de muszáj haladni. Műút, majd sima földút! Végre! Téglagyár, kacskaringó felfelé. Hosszú nagyon. Felfele gyök2vel megyek. Egy örökkévalóságnak tűnik, amig elérem a Virágos-nyerget. Ott viszont pozitív meglepetés vár rám. Az autóban pihenő pontőrök egy asztalra nagyon fincsi hagymás pirosaranyos zsíros kenyereket raktak. Iszonyat jól esik. Az egyik pontőr kis is száll a kocsiból, megköszönöm a kenyeret. Szuper!

Lefele fájdalmas az út, de már nincs sok hátra. A már megszokott útvonalon közelítem meg az óvodát. Fél 4-kor lépek be az ajtón, 19:10 lett a vége. A célban ott van Gábor, aki már 1,5 órája beért. Megeszem a meleg levest, ami isteni finom. Nagyon jó végre ülni egy széken. Felállni és az autóhoz poroszkálni már nem volt ilyen jó, sőt hazavezetni és a traktor kemény kuplungját nyomogatni a szétment lábammal még annyira sem. Nem kellett viszont sokat várni arra, ami a Maxi minden fájdalomért kárpótolt, másnap dél körül felébredve az érzés: ismét megcsináltam esőben! Kemény menet volt.