BHTCS 2009

Nagyon szeretem a tájékozódási túrákat, a BHTCS is nagy kedvenc lett már az elsõ teljesítés után. Idén ismét elsõbálozókat kalauzolhattam, így egy kicsit újra átélhettem az elsõ alkalom izgalmait velük. Több médián már elõre beharangozták, hogy ezen a napon várható a tél leghidegebb éjszakája. Készültünk is meleg cuccokkal, felkerültek a plussz rétegek alulra és felülre is, a vékony selyem kesztyû helyett pedig polár kesztyût vettem magamhoz.

Nagykovácsiba jó korán odaérünk Feróval, a rajthelyiség nyitására még pár percet várnunk is kell. Közben megérkezik Gyöngyi is, együtt lépünk be a plébániára. Fél hatkor még nincsenek sokan a kis helyiségben. Ezt ki is használjuk, hamar nevezünk és összekészülõdünk. Elolvassuk a kiírást, amibõl kiderül, hogy az idei meglepetés pont egy névtelen csúcs, amit a füzetben Perem-hegynek keresztelnek el. A Kutya hegyhez közel fekszik. Amíg kivárjuk az indítási idõnket (18:00), addigra elég sokan érkeznek már, tömve van a terem.

Ahogy kilépünk a fûtött épületbõl, nagyot változik a klíma. Mivel jól felöltöztünk, most még nem tûnik vészesen hidegnek, de azért csípõs a levegõ. Jó kedvûen indulunk el Nagykovácsi utcáin a Nagy-szénás felé. Az út egyre meredekebb lesz, de legalább kezdünk bemelegedni. Lehet lazítani a ruházaton is. A terepre nem lehet panasz, ahogy betérünk az erdõbe, máris ropog a hó a lábunk alatt. Így hangulatos az esti séta.

A tetõn egy spori kavarog, meg is kérdi, hogy merre lehet a pont. Mutatom neki a másik hegycsúcsot, hogy ott kell keresni. Mi is áthullámzunk. Itt már jóval zimankósabb az idõ. A pecsét mellé még egy karamell cukor is dukál. Az alatt a kis idõ alatt is, amit itt töltünk álldogálva kezdünk átfagyni a hideg széltõl. A pontõröket nem is irigyeljük.

Itt nyílt a terep, nem egy leányálom itt ácsingózni, húzúnk is lefelé.

Lentebb bemenekülünk a fák közé, ott már kellemesebb a hõérzet. Irány a meglepetés csúcs, a Perem-hegy. Az új hegy eléggé bejön, ennek is klassz nyílt füves teteje van. Az odajutás viszont elég kalandosra sikerül.. Na jó, úgy is mondhatjuk, hogy kicsit elbénáztuk. Érdekes módon nem csak mi (vagyis én), több csoport is azon az úton kötött ki, amirõl már csak egy völgyön keresztül lehetett felmászni a hegycsúcsra. Törtük elõl az utat, a többiek követtek. Ahogy felértünk a lapos tetõre már nem volt nehéz dolgunk, a pont messzirõl látszott. Újabb pipa. A másik csoport fotóztatja magukat velünk, cserébe õk is készítenek egy fotót rólunk.


Indulás tovább a messzi Meszesre. Nem sokat megyünk a fenti ösvényen, irányba állunk és meredeken lefele indulunk a hegy oldalán. Belefutunk egy gazosabb erdõrészbe, de hamar átverekedünk rajta. Lejjebb azonban újabb akadály áll az utunkba. Egy kerítés. Ja persze, erre emlékezhettem volna, hiszen a másik oldaláról ezt már ismertem régebbrõl. Nosza, másszunk át. Gyöngyinek és Ferónak hirtelen támad némi kételye, hogy ez menni fog -e. Gyorsan bemutatom milyen egyszerû is a dolog és õk is nagyon ügyesen veszik az akadályt. Csak a kezem fagy le a mutatványtól, amit kesztyû nélül mutatok be. Mászunk még felfelé egy kis szintet, és már el is értük a sárga jelzést. Pont ott lyukadunk ki, ahol kell, és szinte csak keresztezzük a jelzett utat, máris robogunk lefelé a jelzetlen földúton a Meszes felé. A pontig sok emberrel találkozunk, akik szembe jönnek velünk az úton. Az egyik csapat lámpa nélkül tolja, ezen meglepõdünk és gyorsan mi is kipróbáljuk a dolgot. Egész jó! A hó elég fényt ver vissza a földrõl, hogy még lámpa nélkül is lehessen közlekedni. Gyönyörû tiszta éjszaka vár ránk, a hold sarló alakban ragyog, a csillagok meg mint távoli lámpák fényei tündökölnek odafent. Hullócsillagot is emlegettek a rádióban, de azt nem láttunk. Begyûjtük a pecsétet és a csúcscsokit. Haver szelet. Ez komoly. :)

Visszafelé indulunk mi is, de nem sokáig. Az Ilona lak jön, amihez a Cseresznyés-völgyön keresztül vezet az út. Újabb izgalmas szakasz áll elõttünk. Az ereszkedéshez keresünk egy fákkal tûzdelt völgyet, a gerincen nem próbálkozunk. Még így sem árt az óvatosság, nagyon köves, csúszós a hegyoldal. A lejutással még nem érnek véget a megpróbáltatások, a másik oldalon való feljutás sem egyszerû. Hosszú meredek emelkedõn érjük el a kis házikót. Odabent jó meleg van, ihatunk forró teát is, ami nagyon jól esik.

Az egyik pontõrtõl, aki régebben mindig a Nagy-szénáson õrködött, érdekes infókat tudunk meg a két pontról. Megköszönjük az ellátást és elbúcsúzunk a kis pihi után.

Most persze megint fázunk, mint a kivert macska. Kemény hideg van. Most egy hosszú út áll elõttünk a következõ pontig, ami a Nagy Kopasz lesz. Az idõ mégis nagyon jól telik, mert jókat beszélgetünk és viccelõdünk elég abszurd dolgokról út közben. No meg megcsodáljuk Gyöngyi kényszerzubbony-táska-szendvics melegítõ technikáját. :)

A zöld jelzésen áthaladva hirtelen egy csoportot látunk magunk elõtt feltûnni, találgatjuk, merrõl jöhettek. Mindenesetre ugyanarra mennek, mint mi, úgyhogy haladunk utánuk. A tempó kiváló, mindenki jól bírja a felfeléket is. Amikor nyílt területre érünk szinte megdermed a levegõ, annyival hidegebb van mint bent az erdõben. Szaporázzuk is a lépteket. Ahogy elkezdjük mászni a Nagy-Kopaszt már javul a helyzet, az út meredeken vezet felfelé. A csoport elõttünk odafent a jelzésen kerülve indul tovább, mi egyenesen felmászunk a kilátóig. Hárman õrzik a helyet. Mikor odaér a másik csapat is, nekiállnak találgatni a pontõrsrácok neveit. Az igazolófüzeten minden helyhez fel van tûntetve az ott levõk keresztneve. Gyöngyi is tippel, de végül a másik csapat viszi el a pálmát. Itt is ropog a tûz, de nem maradunk melegedni, irány a Fekete-hegyek.

Itt a nekem már bevált úton megyünk, ami nem teljesen irányban halad, valamennyit kerül. Ezt a többiek is észre veszik. Viccelõdnek is vele, hogy biztos direkt megyünk körbe-körbe a hosszabb úton, mert ilyen heppim támadt. ;) Egy másik útról futók érkeznek mellettünk, akik között Orsit véljük felfedezni Feróval a lámpák fényében. Orsi nagyon megörül nekünk, mert már kiloholta a lelkét a többiek után futva. Úgy dönt, hogy leszakad róluk és velünk tart. Gyorsan egyeztetjük még azért a csúcsokat, de úgy tûnik egyezik az eddig bejárt útvonalunk. Csak késõbb derül ki, hogy Orsi véletlenül összekeveri a Nagy-szénást a Nagy-kopasszal és hogy õk a Nagy-szénáson valójában még nem voltak. Nagy köd vár a hegy tetején minket, nehezen vágják az utat a lámpák a sötétben.

A pontnál nagy a forgalom, jönnek-mennek a túratársak.

A tûz mellett kényelmesen elhelyezkedett pontõrségtõl sütit és lelki támogatást is kapunk egy-egy papírcetlire nyomtatott idézet formájában. Ötletes. Pecsét, hátra arc.


Lefelé menet azt vesszük észre, hogy nem akar csökkeni a köd. Lejjebb szállt, és továbbra is körülvesz minket. Fagyos utakon haladunk a Julianna major felé. Orsi különösen fázik, mert rajta futócucc volt, amiben a mi gyalogos tempónk kissé dermesztõen hat rá. Ezt próbálja ellensúlyozni egy kis futva sétálással, ami közeli rokonságban állhat a helybenfutással, mert igen hasonló. :) Azért mi sem poroszkálunk, kilépünk kicsit, nehogy kihüljön. A majornál most nem hallunk egyáltalán kutyaugatást. Vagy nincsenek most itt a kutyusok, vagy csak beléjük fagyott a vau... Adyliget utcáit elérve még jobban érezzük, hogy milyen nagy zima lett. A lámpám fényereje is hamar lecsökkent a hideg miatt, ezért itt én megállok az egyik sarkon akksit cserélni. Nem egyszerû feladat elfagyott ujjakkal. A Nagykovácsi úton átkelve elindulunk az utcákon felfelé a Hosszú-Erdõ hegy irányába. Felfelé Gyöngyi kezd kicsit bóbiskolni, néha rákérdezünk, hogy fent van -e még. ;) A mûút után ösvényeken jutunk fel a hegy tetején található bányához, aminek az északi odalán megtaláljuk a pontot is. Itt szusszanunk egyet, mert olyan forró teát kapunk, hogy csak lassan tudjuk letolni. Közben átmelegszünk kicsit a tûz mellett.

Mikor tovább indulunk, én is felhívom a figyelmet a következõ nagy odafigyelést igénylõ igen technikás szakaszra. Szépen lassan ereszkedünk a sziklás gerincen lefelé. Egyes részeken csúszik is az út, de azokat is sikerül mindenkinek abszolválnia. Lent azért megkönnyebbülök, hogy ilyen szépen le tudtunk jönni ezen a szakaszon. Újabb megpróbáltatásnak, most egy hegy tornyosul elénk. A Remete hegyet be is harangozom elõre, hogy ez bizony egy szuszogós hegy lesz. Szuszogunk is derekasan, mire felérünk a tetejére, igaz nem totyogunk egyáltalán. A lányok is derekasan helyt állnak felfelé. Gyöngyi még fel is élénkül a mászás után. Felébredt végre. :)) A mumus Kálvária dombot, most nagyon szépen csont nélül fogjuk. Ezt persze csak én értékelem igazán, mert volt szerencsém már megtapasztalni korábban, milyen jókat lehet itt kavarogni a sûrû erdõben. ;) Számolgatjuk a pecséteket, már csak 1+1 van hátra.

Innen már gyerekjáték a vége, gondolhatnánk. A szintek és a táv nagy részén is jócskán túl vagyunk már. Álmomban sem gondoltam volna, hogy mégis ezen a szakaszon ér majd minket a túra legnehezebb szakasza. A Kovácsi erdõföldek mentén haladó ösvényen olyan hideg volt, mint addig még sehol. Ez a szakasz ráadásul nagyon hosszú, brutálisan átfagytunk, mire újra beértünk az erdõbe. Itt mínusz 15 és mínusz 20 között lehetett a hõmérséklet. Orsit nem irigyeltük a vékony futónaciban. Itt már mi is kocogtunk itt-ott, annyira fáztunk. A fák között aztán már sokat javult a helyzet. Innen már gyorsan elértük Nagykovácsi utcáit. Orsi annyira átfagyott, hogy úgy döntött nem is jön tovább velünk, hanem leszalad a célba melegedni, neki sajnos itt véget ért a túra. Újra hárman maradtunk. Egy nyiladékon indultunk lefelé, ami jó meredek lett a végére, néhol már seggen csúsztunk. Mókás volt. Kiértünk a Solymár felõl jövõ zöld sávra, amin nem kellett sokat mennünk és már meg is láttuk a Felsberg fényeit. Odafent vörös villogó fény jelezte a pontot, amit a ritkás erdõn át már messzirõl ki lehetett szúrni. Gyorsan fel is érünk. A pecsét mellé itt egy mûzlit kapunk. Itt megtanultam, milyen éles tud lenni egy fagyott mûzliszelet mûanyag csomagolása... sikerült elvágnom vele az orromat egy rosszul sikerült mozdulattal lefelé menet.

Innen már csak a becsületpontot kellett felkeresnünk az Alsó-Zsíros-hegyen. Ez egy gyönyörû szép hegy, még így sötétben is. Nagyon jó érzés így utolsó pontként becserkészni. A többiek már nagyon kíváncsiak voltak, hogy mi lesz a meglepetés, illetve Gyöngyinek az extra meglepetése. Itt aztán minden kiderült. Szerencsére nem volt köd, így mesés panorámában gyönyörködhettünk, Gyöngyi is hamar rájött, hogy mi is a testre szabott meglepetése. Madártávlatból láthatta otthonának pislákoló fényeit. Feró a másik beígért meglepinek esett neki, ami szintén szép volt.

Készítünk még pár fotót a varázslatos helyen, aztán viszont szedjük a lábunkat visszafelé, mert jéggé fagytunk közben.

Irány a cél. Visszamászunk a turistaház romjaihoz, aztán már zúgunk is lefelé Nagykovácsi utcáin egészen a templomig. Fél kettõ van, mikor benyitunk az ajtón. Hát ez várakozáson felüli idõ lett. Megkapjuk a díjazást, mellé enni innivalót. Orsi is megkerül, egy asztalnál eszeget. Jólesõen pihentünk még egyet, mielõtt hazaindultunk volna.


Igen jól éreztük magunkat a túrán, köszönjük a rendezést és az emberfeletti kitartást a pontõröktõl ebben a farkasordító hidegben. Ez nem csak a tél leghidegebb éjszakája volt, de egyben a legragyogóbb is. Remélem sokszor eljöhetünk még erre a kiváló túrára, ami minden évben hatalmas élmény újra és újra.

További képek itt