..visszatekintõ közjáték..
Ritchyvel az egyik északi fekvésû lejtõ aljába érkezünk meg kocogva, a havat taposva. Hirtelen lassít és megáll. Se elõttünk se mögöttünk nincs senki a közelben. Én is megállok, nem értem a dolgot.. látom, hogy valamit néz a távolban, de nem az utat.. csak úgy be az erdõbe. Nézem én is, de nem látok semmit, fülelek, de nem hallok semmit.
Odafordulok és értetlen szemekkel nézek rá.. mire elmosolyodik, és azt mondja: - Milyen csend van. - pár másodpercig mozdulatlanul állunk tovább és csodálattal "hallgatjuk"..
Börzsöny 2005.12.10.
2005. december 10., szombat
Börzsöny Vulkántúra 2005
Börzsöny Vulkántúra 2005
Ritchyvel (FB) utaztunk együtt szombat reggel Királyrét-re. Kiderült, hogy hasonló idõt tervezünk olyan 6:30 körülit, ezért úgy döntöttünk együtt is indulunk a túrán.
Kellemes hideg fogadott a startnál, az út fullra lefagyva, de nem volt vészes, személy szerint még 3-4 fokkal lejjebb tekertem volna a hõmérsékletet. Mindenesetre sapka, kesztyû fel, aztán indulás 7:51-kor.
Nem akartunk nagyon bekezdeni ezt megbeszéltük elõre. Én a térdsérülésem óta nem futottam 20 kilinél hosszabbat, szóval nem is lehetett igazi ereszd el a hajamat. Azaz lehetett volna, csak a sok kihagyás miatt nem voltam ahhoz eléggé edzésben. Ritchy számomra hihetetlen módon 2db 1,5 literes palackkal (és természetesen narancssárga FB pólóban) vágott neki a távnak a KEZÉBEN. Brrr.. nézni is rossz volt. Õ sem volt oda az ötlettõl, hogy ezt így cipelje végig. Az elsõ párszáz méter után rájött, hogy ez így nagyon kemény izommunka lesz. Mikor leérünk a Cseresznyefa parkolóhoz már azon gondolkodik, hogy hol hagyja magukra a flakonokat ;) Aztán az elsõ pontnál az egyik ott is maradt.
A kék kereszt jelzés nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. Az úton folydogáló patakocskákat azért sok helyen kerülgetni kellett. Be is áztunk. A Taxinál kicsit kavarogtunk, csináltunk egy jó kis hurokszerû kitérõt, mire megtaláltuk a tovább induló jelzést. Nem csak mi voltunk így vele.. bár ez nem vígasztalt. :) Itt már melegünk volt, a kesztyûimet gyorsan zsebre is vágtam. Szinte elképzelhetetlen volt Pestrõl elindulva, hogy itt majd hóban fogunk futni..de így volt. Az emelkedõk továbbra is jöttek egyfolytában, a rakodó után kezdett bele csak igazán. Csóványosra felérni nagyon jó volt, idõben is voltunk, minden a terv szerint haladt. Ritchy itt megállt egy szusszanásra, a pontõrökre bízza a második üvegét is, kajálni is akart, de aztán gonosz módon sikerült lebeszélnem róla.. ;) és nyomtuk tovább.
Gondoltuk majd egy emelkedõnél bedobunk valamit útközben. Téptünk lefelé, irány Magosfa. Szinte észre sem vettük úgy hagytuk el. Mire feleszméltünk már az Esztergályosnál zúgunk lefelé a zöldön. Úgyhogy lassítás és kényszerkajálás lett belõle. Jó tempóban haladtunk lefelé a Fekete-völgy panzió felé. A pontnál sok finomság vár minket tea, túrórudi és nagyon finom alma formájában. Jól estek.
Innen kezdõdött egy nagyon hosszú, kimerítõ mászás vissza a vulkánperemre. Az idõjárásra nem lehetett panasz, szél nem volt egyáltalán, az feljebb érve kellemetlen lett volna. Odafent káprázatos kilátás fogadott minket Hollókõrõl. Én ott azt mondtam, ott maradok... Kicsit kimerített mindkettõnket a sok mászás, itt felfelé váltottunk és Ritchy állt az élre. Salgóvárra felfelé a mászás az utolsó métereken már kemény küzdelem volt számomra. Fent kifújtuk magunkat.
Lefelé teljesen helyrezökkentem, és zúztunk tovább. A Magyar hegyet kellet még megmászni, aztán tolhattuk lefelé a Magyar völgyig. Itt is nehéz terep várt minket a patak mentén, össze-vissza kellett ugrálni az árok egyik partjáról a másikra.. mókás volt, de fárasztó és lassított rendesen. Bányapusztától megint hosszú kemény emelkedõ következett a NHH-ig. Itt egy kicsit megzuhantam, ahogy ezt elõre sejtettem is. :)) A pontnál pihentünk egy kicsit, nagy fürdés a csapban, majd sétálva beszélgetve indultunk tovább.
Lefelé aztán újra futás. Innen már csak le kellett tolni Királyrétig. Itt a változatosság kedvéért Ritchy volt kicsit bajban, mert a sípcsontja fájt lefelé a sok visszatámasztás miatt. Így muszáj voltunk váltogatni a futást a gyaloglással. A rakodónál megint keresgéltük kicsit a jelzést, csak most már a pirosat ;). A terep továbbra is nehéz, köves volt. A vége felé aztán Ritchy látta, hogy már szenvedek a belegyaloglástól és mennék. Mivel innen már nehéz lett volna elkavarni, Õ lemaradt. A célba végül majdnem pont a tervezett idõvel, 6:35-tel értem be. Pár percre rá Ritchy is beesett. Célban gyönyörû kitûzõ, virsli, kenyér mustár, tea. És a sok szép elmény, azok a gyönyörû havas/zuzmarás fák a magasabb részeken... Fantasztikus volt, köszönjük a kemény de gyönyörû túrát a szervezõknek!
A túra tényleg nehéz, ahogy számolgattam a távra esõ szintemelkedés majdnem pont annyi, mint a Mátrabércnél. Ehhez jön még hozzá a nehéz köves, patakos, famászós terep, valamint a hótól, sártól csúszós ösvények. Egy két helyen nekünk is sikerült egy-egy nagyobb sártengerbe belecsattannunk, amiket gondosan takart az avar.
Egy kis izomlázat szereztem a combomba, egyébként nagyon rendben vagyok. A térdem újra 100%-os, most már csak vissza kell nyernem a formámat. :))
Ritchyvel (FB) utaztunk együtt szombat reggel Királyrét-re. Kiderült, hogy hasonló idõt tervezünk olyan 6:30 körülit, ezért úgy döntöttünk együtt is indulunk a túrán.
Kellemes hideg fogadott a startnál, az út fullra lefagyva, de nem volt vészes, személy szerint még 3-4 fokkal lejjebb tekertem volna a hõmérsékletet. Mindenesetre sapka, kesztyû fel, aztán indulás 7:51-kor.
Nem akartunk nagyon bekezdeni ezt megbeszéltük elõre. Én a térdsérülésem óta nem futottam 20 kilinél hosszabbat, szóval nem is lehetett igazi ereszd el a hajamat. Azaz lehetett volna, csak a sok kihagyás miatt nem voltam ahhoz eléggé edzésben. Ritchy számomra hihetetlen módon 2db 1,5 literes palackkal (és természetesen narancssárga FB pólóban) vágott neki a távnak a KEZÉBEN. Brrr.. nézni is rossz volt. Õ sem volt oda az ötlettõl, hogy ezt így cipelje végig. Az elsõ párszáz méter után rájött, hogy ez így nagyon kemény izommunka lesz. Mikor leérünk a Cseresznyefa parkolóhoz már azon gondolkodik, hogy hol hagyja magukra a flakonokat ;) Aztán az elsõ pontnál az egyik ott is maradt.
A kék kereszt jelzés nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. Az úton folydogáló patakocskákat azért sok helyen kerülgetni kellett. Be is áztunk. A Taxinál kicsit kavarogtunk, csináltunk egy jó kis hurokszerû kitérõt, mire megtaláltuk a tovább induló jelzést. Nem csak mi voltunk így vele.. bár ez nem vígasztalt. :) Itt már melegünk volt, a kesztyûimet gyorsan zsebre is vágtam. Szinte elképzelhetetlen volt Pestrõl elindulva, hogy itt majd hóban fogunk futni..de így volt. Az emelkedõk továbbra is jöttek egyfolytában, a rakodó után kezdett bele csak igazán. Csóványosra felérni nagyon jó volt, idõben is voltunk, minden a terv szerint haladt. Ritchy itt megállt egy szusszanásra, a pontõrökre bízza a második üvegét is, kajálni is akart, de aztán gonosz módon sikerült lebeszélnem róla.. ;) és nyomtuk tovább.
Gondoltuk majd egy emelkedõnél bedobunk valamit útközben. Téptünk lefelé, irány Magosfa. Szinte észre sem vettük úgy hagytuk el. Mire feleszméltünk már az Esztergályosnál zúgunk lefelé a zöldön. Úgyhogy lassítás és kényszerkajálás lett belõle. Jó tempóban haladtunk lefelé a Fekete-völgy panzió felé. A pontnál sok finomság vár minket tea, túrórudi és nagyon finom alma formájában. Jól estek.
Innen kezdõdött egy nagyon hosszú, kimerítõ mászás vissza a vulkánperemre. Az idõjárásra nem lehetett panasz, szél nem volt egyáltalán, az feljebb érve kellemetlen lett volna. Odafent káprázatos kilátás fogadott minket Hollókõrõl. Én ott azt mondtam, ott maradok... Kicsit kimerített mindkettõnket a sok mászás, itt felfelé váltottunk és Ritchy állt az élre. Salgóvárra felfelé a mászás az utolsó métereken már kemény küzdelem volt számomra. Fent kifújtuk magunkat.
Lefelé teljesen helyrezökkentem, és zúztunk tovább. A Magyar hegyet kellet még megmászni, aztán tolhattuk lefelé a Magyar völgyig. Itt is nehéz terep várt minket a patak mentén, össze-vissza kellett ugrálni az árok egyik partjáról a másikra.. mókás volt, de fárasztó és lassított rendesen. Bányapusztától megint hosszú kemény emelkedõ következett a NHH-ig. Itt egy kicsit megzuhantam, ahogy ezt elõre sejtettem is. :)) A pontnál pihentünk egy kicsit, nagy fürdés a csapban, majd sétálva beszélgetve indultunk tovább.
Lefelé aztán újra futás. Innen már csak le kellett tolni Királyrétig. Itt a változatosság kedvéért Ritchy volt kicsit bajban, mert a sípcsontja fájt lefelé a sok visszatámasztás miatt. Így muszáj voltunk váltogatni a futást a gyaloglással. A rakodónál megint keresgéltük kicsit a jelzést, csak most már a pirosat ;). A terep továbbra is nehéz, köves volt. A vége felé aztán Ritchy látta, hogy már szenvedek a belegyaloglástól és mennék. Mivel innen már nehéz lett volna elkavarni, Õ lemaradt. A célba végül majdnem pont a tervezett idõvel, 6:35-tel értem be. Pár percre rá Ritchy is beesett. Célban gyönyörû kitûzõ, virsli, kenyér mustár, tea. És a sok szép elmény, azok a gyönyörû havas/zuzmarás fák a magasabb részeken... Fantasztikus volt, köszönjük a kemény de gyönyörû túrát a szervezõknek!
A túra tényleg nehéz, ahogy számolgattam a távra esõ szintemelkedés majdnem pont annyi, mint a Mátrabércnél. Ehhez jön még hozzá a nehéz köves, patakos, famászós terep, valamint a hótól, sártól csúszós ösvények. Egy két helyen nekünk is sikerült egy-egy nagyobb sártengerbe belecsattannunk, amiket gondosan takart az avar.
Egy kis izomlázat szereztem a combomba, egyébként nagyon rendben vagyok. A térdem újra 100%-os, most már csak vissza kell nyernem a formámat. :))
2005. november 13., vasárnap
Szurdok 40 2005
Szurdok 40 2005
-avagy- A térdpróbáló túra
A "térdpróbáló" itt nekem más jelentéssel bír, mint azt a legtöbb ember így elsõre gondolná.. Úgy három héttel a
túra elõtt kezdett el furcsán viselkedni a bal térdem. Egyik reggel arra ébredtem, hogy nem úgy hajlik a lábam,
mint azt megszoktam. Nem is tudom teljesen behajlítani, feszül. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentõsséget, de
nem tudtam mire vélni. Nem nagyon történt velem semmi, ami okot adhatott volna bármiféle sérülésre is.. Fájni
nem fájt, a járásban sem zavart, csak akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, mikor nagyon hajlítani kellett.
Reméltem, másnapra elmúlik, de rosszabb lett. Kicsit be volt dagadva, még kevésbé hajlott. Késõbb amikor már
nagyon be volt dagadva már nagyon aggódni kezdtem. Pár nap múlva már fájt is, alig bírtam járni. Izületi gyulladás
volt, kaptam rá kenõcsöket meg gyógyszert, és felpolcolva pihentetni kellett, jegelni, estére meg dunsztolni.
Nehezen, de végül javulásnak indult. Napról napra kaptam vissza a térdem eredeti formáját. ;)
Két hétre rá egy light-os túrára mentünk, ahol nagyon óvtam azért még, tudtam, hogy még nem szabad erõltetni,
a futásról meg egy jó darabig még álmodnom sem szabad.
Ez a túra nagyon érdekelt, készültem rá, nézegettem a térképet, de biztosan nem tudtam még, hogy el tudok -e
indulni, mert tudtam, hogy ez egy komoly kihívás egy felépülõben lévõ térdnek. Szombaton a FVP25 be volt tervezve,
és attól tettem függõvé a vasárnapi indulást, hogy utána minden rendben lesz -e. Rendben volt, de futásról még
most sem lehetett szó, ez tiszta sor. Vasárnap egyedül indultam a túrára. Régen volt már ilyen, hogy magam
megyek, de nem futok. Nosztalgikus érzés volt. Egy régi, 99-es Bükk 50 jutott eszembe, ahol Carlos-ékkal a minél
lassabb, de szintidõn belüli teljesítésre hajtottunk a másnapi hegyi futóversenyre való tekintettel. Meg is tettem
mindent annak érdekében, hogy még véletlenül se kapjon el a gépszíj. Jól megpakolt hátizsákkal, vibram talpas
túracipõben, kabátban és fényképezõgéppel a nyakamban indultam a Szurdok túrára. :) Ha már ismeretlen helyekre is
megyek, akkor gondoltam csinálok pár szép képet is. Még pót zoknit is beraktam, a vízzel teli hasadékokra való
tekintettel.
Már kora reggel megadta az alaphangot egy mókás jelenet. 7:09 perc Pomáz, buszmegálló. Egész szép kis tömeg gyûlt
már össze, kisebb csoportokban beszélgetnek az emberek. Hideg van, de nem vészes, fázni azért nem fázok. Látszik
az embereken az izgatottság, mindenféle árkokról beszélgetnek.. :)
7:10 Az egyik busz beindítja a motorját, és odagurul a megállóba. A tömeg hirtelen vastag sorba rendezõdik. Irtó
sokan vagyunk már és ahogy hallottam már elment egy vagy két teli busz korábban. Most is tömegnyomor lesz, azt már
lehetett látni. Mellettem egy helybéli asszony áll a sorban, és hirtelen oda csapódik hozzá egy másik helybéli nõ.
Neki ott a sor vége.. Az újonnan jött megrökönyödve alaposan végignézi a sort maga mögött:
- Mi ez a sok ember?
- Kirándulók.. feleli a másik
- De miért nem gyalog mennek kirándulni? Hát azt úgy szokás.
Hát azt úgy, valóban. És ezzel szerintem mindenki tisztában is volt, csak ezt Õk nem tudták. :) 8 órára felért a
busz Dobogókõre. Odafent hideg és köd fogadott. Egy ismerõsöm is ezzel a busszal jött, itt aztán megtaláljuk
egymást, kicsit beszélünk az útvonalról és egy kis kaját tömök magamba. A szervezõk felhívják a figyelmünket a
korábbi kiíráshoz képest történt változásokra. Minden részletre odafigyelnek, az egyik fára térképvázlatot is
raktak ki az újdonsült útvonalról. A nevezéshez való sorbanállásnál dideregtünk. Nem volt jó már ennyit álldogálni,
most már gyorsan indulni akartunk. 8:25-kor sikerült. Andi próbál bemelegedni, kocog mellettem, de szinte helyben
fut. A hatalmas köd szokatlanná teszi ezt az egyébként unalomig ismert utat, ami a Rezsõ kilátó fele vezet. Andi
is tudja, hogy most nem tudok futni vele, ezért csak pár száz métert megyünk együtt az elején, a kilátó elõtt
aztán elköszöntünk és Õ elviharzott. Én meg-meg állva, a hangulatos ködös erdõt fotózva haladtam tovább. A piros
és a sárga sáv elágazásánál figyelmeztetõ papírlap fogad, hogy innen a módosult útvonalon kell haladni a Szakó
nyereg felé. A sárga lefelé nagyon köves, odafigyelést igényel. Az aljában ismét figyelmeztetõ "tábla" irányít
egy szekérútra, amin hosszan haladunk a piros jelzésig. Útközben egy srácokból álló csoportot meg két lányt
érek utól. A jelzésen én fordulok le elsõnek, a többiek utánam. A srácok 50 méter után kicsit elbizonytalanodnak,
és térképet vesznek elõ. Visszamegyek én is megnézni mi a gond. A pirosról Szakó nyereg után le kell térni, az
világos volt, csak az nem tudtam én sem 100%-ra, hogy azt a részt elhagytuk már vagy nem. Mondtam nekik, hogy
szerintem az még lejjebb lesz, mert a leírásban, ami egyébként nagyon részletes, a lejtõ alja szerepel, és az
út itt még folyamatosan lejtett. Tovább is indultam elõre, Õk meg jöttek utánam. Meg is találtuk a letérõt, itt
ki is volt szalagozva a már jelzetlen út. Innen már a leírás meg a szalagok segítségéve egyértelmû volt az 1.
pontig az út. Közben meghúztam a lépéseket és elléptem a többiektõl. Azért fotózásra továbbra is meg-megálltam.
Az 1. pontnál önkiszolgáló igazolás mûködött a Fényes forrás mellett. Egy tasakból öntapadós matricát kellett
kivenni és felragasztani az ellenõrzõ füzetünkbe. Ötletes volt.
Innen az ösvény és a táj egyre izgalmasabb és szebb lett, ahogy leereszkedtem a Lukács árokba. Hát az valami
gyönyörû volt már rögtön az elején is. Itt a fényképezõ gépet már nagyon sûrûn kellett elõvenni és elrakni a
hordtáskába, mert sok szép képet lehetett csinálni, viszont géppel a kézben meg nem lehetett haladni a nehéz
terepen. Szóval itt alapos lassulás következett, de a látvány kárpótolt. Itt lent nem volt köd egyáltalán, be
lehetett látni szépen az egész völgyet. A terep néhol egész technikás volt, egy helyen egy picit beletoccsantam
a patakba is. Az avar sok helyen meglepetést rejtegetett, nem lehetett tudni mi is van alatta. Jópár kép készül
a völgyben. Valahol sikerült beszerválnom egy kavicsot a jobb cipõmbe. Borsószem nagyságú volt, csak éppen éles
peremei voltak. Nem álltam meg kiszedni, csak elõretornáztattam a lábujjaimhoz. Egyszer kétszer sikerült azért
ránehézkednem, felszisszentem.. ezt ki kellesz szedni hamarosan. De nem itt, nem most. A szalagokat követve végül
kimászok az árokból a fenti sárga jelzésre. Jópáran jönnek itt a jelzésen, akik nem voltak kíváncsiak a lenti szép
helyekre.. Ezen a jelzésen aztán szépen kicsorgunk a Malom völgyi parkolóhoz, ahonnan kis mászás után befordulunk
a Rám-szakadékba. Itt egy pihenõnél megtalálom a pontot, és a pontõrt, Pygmeát. Kapok topikos meglepit is, ez egy
nagyon kedves gesztus.
Továbbhaladva elmegyek a forrás mellett, ahol többen éppen vizet vételeznek. Rengeteg mûanyag pohár van odakészítve
a résztvevõknek. Itt nem állok meg, van bõven folyadék a hátizsákomban. Úgy terveztem, hogy itt nem tökölök sok
idõt megint el a fényképezéssel, errõl a helyrõl már csináltam korábban is képeket, de vegül néhol mégis elõszedem
a gépet. Az új korlátok amiket felszereltek elég rondák és túl sok van belõlük. A legtöbb helyen nem kell õket
használni, de ahol igen, ott azért jól jönnek. Így gyorsan lehet haladni felfelé. A létrák is hasznosak a nagyobb
szikláknál, bár így elveszett a mászás izgalma. Jó tempóban mászok felfelé, kirándulókkal egyáltalán nem találkozok,
nem tart fel senki. A lépcsõk után találkozok egy túratárssal, aki a térképet nézegeti még a pihenõ elõtt. Nem tudja,
hogy hol kell letérni a jelzésrõl. Szólok neki, hogy a pihenõig el kell menni, ott kell majd balra letérni a leírás
szerint. Fel is mászunk, közben egy srác is utólér minket. Nagyon jó tempót diktál, be is állok utána, tartom vele
a lépést. Elérünk a Rám hegyi fakapuig, itt szedem elõ ismét a gépet. ;) Szép díszes, jól mutat az ösvényen. Innen
emelkedik az út, elõször csak finoman, aztán elég erõteljesen. Ugyanezen az úton kell majd visszajönni, ezért jönnek
sokan szembe velem. Itt egy kicsit összesûrûsödik a mezõny. A kemény mászás jutalma gyönyörû kilátás. A leírás szerint
legalábbis, de itt most akkora köd van, hogy kb 30 méterre látni el, szóval kilátás nuku. A szikla szélérõl csak egy
nagyadag tejfelt látni, de nagyon ígéretes ez a sziklakilátó, el kéne jönni majd ide szép tiszta idõben is. Csinálok
azért pár fotót itt is, sõt az egó is elõtör belõlem és egyet csináltatok magamról is. Egy idõsebb férfit kérek meg
rá, aranyosan szabadkozik, hogy hát ez nem lesz egy túl jó kép, mert nem látni a tájat rajta.. :) mondom nem baj, azért
csak kattintson ;) Elõszedtem egy kis teát a zsákból, aztán elbúcsúztam az ottlévõktõl.
Lefelé sietek, de azért a lábamra nagyon vigyázok, futás itt sincs. Olvasgatom a leírást, miszerint a következõ pont
nincs is olyan messze. Sõt kimondottan közel van. Kapuig vissza, onnan ki egy nagyobb útra, majd nemsokára arról
letérve már el is értem a Miklós forrást. A pontõr éppen a tûzrakással volt elfoglalva. Az igazolás beszerzése után
szemügyre vettem kicsit a forrást is, amibõl elég szépen jött a víz. Ittam is belõle, nagyon jól esett. Pár fotó, aztán
indulás vissza megintcsak azon az úton, amin idejöttem.
A mûútra kiérve tovább kellett menni rajta balra, majd jobbra be egy ösvényre, ami kõkeményen emelkedni kezdett. Nem
semmi szakasz volt, erõltetett menetben meredeken felfelé. Mikor végre valamennyire szintbe ért jött egy elágazás, ahol
páran bizonytalankodtak, elindultak felfelé a jobb oldali úton. Egy futóbrigád is utólér, akik ugyanakkor indultak mint
én, még a legelején hagytak le minket Andival. Meg is kérdem tõlük, hogy merre jártak, kiderül, hogy valahol nagyon
elkavartak és jó sok idõt elcsámborogtak. Itt én is mentem volna utánuk, meggyõzõdésem volt arról, hogy a Thirring
sziklákhoz fel kell mászni.. de szerencsére az egyik srác megkereste a kérdéses részt a leírásban, és kiderült, hogy
balra lefele kell menni. Az itiner tényleg tökéletes volt, csak kényelmetlen volt elõszedegetni olvasgatni. Kicsit
visszamegyünk és elindulunk lefelé. A futók harmadszor (és utóljára) elõznek meg :)
Egy szerpentinen haladunk lefelé egy nagy szikla aljába, ahonnan aztán a szikla mellett egy emelkedõ úton indulok tovább.
Meglepõdve látom, hogy ide is láncot raktak kapaszkodni a sziklafalba. Látszólag nincs túl nagy szükség itt rá. Megállok
itt is fotózok, de itt már megint akkora köd van, hogy a hatalmas szikának a tetejébõl már alig látszik valami. Ahogy tovább
indulok meglátom a következõ nagy sziklát, de annak is csak a körvonalait látni rendesen. Az aljába érve megtalálom a pontot
is. Ez itt a Thirring szikla. Csokit kap mindenki szolgáltatásként. Jól esik, be is nyomom.
Ezután megkerülve a sziklát újabb meredek szakasz következett. Itt már nem másztam olyan nagy hévvel felfelé. Még mindíg az
után a srác után mentem, aki olyan jó tempóval törte az utat elõttem korábban is. Egy tempót nyomunk felfele is. A ködbe
burkolózó, a hegy oldalában féloldalasan emelkedõ keskeny út hirtelen elhitette velem, hogy most a mátrában vagyok, április
eleje van és éppen a Kékes fele kullogok. Teljesen elfogott a Mátrabérc feeling, annyira hasonlított ez a rész egy szakaszra
a mátrai túrából. Még a hideg és a köd is csak erõsítette ezt az érzést. Aztán hirtelen balra fordult az út és máris szerte
foszlott a kép, majd jobbra, majd megint balra, majd jobbra és hamarosan a Kékes helyett Dobogókõre érkeztem. Útközben az
egyik kanyarban még egy kegyhelyet is meg lehetett nézni. Jó volt felérni, de nem álltam meg, indultam is a parkoló fele.
Kiittam a maradék pezsgõtablettás itókámat, és a parkolóban a csapból feltöltöttem a flakont vízzel. Megint összefutok a
sráccal, és innen együtt megyünk tovább beszélgetve. Õ már a parkoló végében le akar fodulni balra, de szólok neki, hogy
még egy darabon a mûút mellett haladó körút jelzésen kell menni és csak késõbb letérni balra. Úgy is teszünk, a letérõnél
megintcsak szalagok segítenek minket. Sinen vagyunk. Szaporázzuk lefelé. Az elsõ keresztezõ útnál én majdnem rossz irányba
indulok, de szerencsére Õ emlékszik az itinerre és hamar megtaláljuk a tovább vezetõ ösvényt. Itt kezd egy kicsit zegzugossá
válni az út. Arról beszélünk, hogy erre biztos el fognak kavarni páran. Fõleg akik a vége fele jönnek majd. Figyelni kell, az
út néhol szinte teljesen láthatalanná válik és csak a fák között lavírozunk. De aztán megint felbukkan a következõ régi kék
jelzés. Ez így megy egy darabon, míg végül elérjük az elágazást, ahol bejön a sárga kereszt meg egy körút jelzés is. Ezen
magabiztosan indulunk tovább jobbra. Egy újabb hiba, hogy nem olvasok itt se leírást, mert a balra leágazó kék keresztet nem
vesszük észre és szépen tovább megyünk. 100-200 méter után feltûnik a dolog, hogy nagyon jobbra tart az út, pedig ennek nyíl
egyenesen kellene lezúgnia Pilisszentkeresztre. Meg olvasgatjuk közbe az itinert, is, ami hamarabb írja a keresztre való
letérést. Megállunk, térkép elõ, böngészés. Hmm, hát igen, így már tuti, hogy túljöttünk. Kicsit visszamegyünk, és lemászunk
a völgybe, ahol meg is találjuk a jelzésünket. Örülünk is nagyon neki, és megindulunk lefelé. Útközben megint információs
táblákat találunk, amin arról kapunk tájékoztatást, hogy a titkos ellenõrzõpont mindjárt itt lesz, egy autóban, aminek a
rendszámát is leírták. Leérünk a parkolóig, ahol megtaláljuk azt a bizonyos autót, nagy T betûvel a tetején. Titkos pont,
titkos igazolás, majd haladunk is lefelé a falu irányába.
Elérve a falut szépen követjük a leírást és bemászunk egy belsõ utcába, ahol tényleg nem nagyon volt autóforgalom. Ezen
beértünk a központba. Útközben meséltem neki a Lukács árokban szerzett kavicsról, ami még mindíg potyautasként jött
velem, de még mindíg nem volt kedvem megbontani a futómûvet miatta. Majd a Szurdokaljánál. Itt látjuk Vadmalac sporttársat,
hogy beszalad a kocsmába. A nagy elágazásnál kicsit tanakodunk merre kell menni, aztán a térkép alapján hamar rájövünk és
elindulunk a bal oldali ágon. VM itt ér utól minket, az újdonsült túratárs meg is erdeklõdi tõle, hogy a pecsétért ment -e
be, de kiderül, hogy nem, csak szomjas volt. ;) Fáj a szívem megint, hogy nem kocoghatok én is utána, de így hamar eltávolodik
és lefordul a kanyarban a jelzésen. Azt azonban hallom, hogy egy kutya nagyon ugat ott valahol, és még látom, hogy VM kövekkel
próbálja magától távol tartani. Mikor mi is odaérünk már csak a kutya van ott egy felsõ úton. Szerencsére megint van egy kis
törmelék körülöttünk, amit magunkhoz tudunk venni, szóval egy cseréppel meg egy téglával szerelkezek fel. Mikor meglátom a
kutyát megnyugszok, látom, hogy nem egy nagy darab, csak a hangja nagy. Szólok is a srácnak, hogy nem kell parázni, ezt
könnyen fejbe lehet rúgni, ha kell. Szerencsére nem kellett bántanunk egymást. Eldobáltuk a cuccokat és haladtunk tovább
az ösvényen. Hamar el is érjük a Szurdok bejáratát. Ezt a helyet is jól ismertem, de itt is sokszor elõszedtem a fényképezõ
gépet. Szép ez a völgy is nagyon. A hidakon átkelve elértük a Szurdok aljai pontot, ami egyben a kajapont is volt. Jó sokan
voltak éppen akkor ott, itt megpihentek az emberek. Nagyon finom lekváros kenyereket lehetett enni. Két félét is megkóstoltam
és nagyon ízlettek. A szörp is jól esett. Gyorsan kajáltam, nem akartam sokat állni, kiszedtem végre a kavicsot is a cipõbõl,
aztán odaszóltam a srácnak, hogy én indulok tovább. Láttam, hogy Õ még eszeget, ezért elindultam egyedül.
A bekötõút után átmásztam a keresztezõ mûúton és bementem a benõtt ösvényen a K+ jelzésre. ez egy darabig a mûúttal
párhuzamosan haladt, majd befordult jobbra, és erõsebben kezdett emelkedni. Hosszan kellett mászni, közben pár embert
utólérek. A Szent kútnál egy nagyobb gyerekcsapat zsibong éppen, itt jobbra áttérek a S+ jelzésre. Az út folyamatosan
emelkedik, ez megint egy kiadós mászás izomból. A hosszú kapaszkodás után végre elérjük a sárga jelzést, amin aztán
a Tölgyikrek felé fordulunk. Nosztalgikus érzések törnek fel bennem ezen a szakaszon és legbelül végig vigyorgok.. szeretem
ezt az utat, sokminden kötõdik már hozzá. Irtó jól érzem magam, végig élveztem a túrát, de itt tört fel igazán az érzelem,
hogy milyen jó is most itt lenni és menni. Végre. És közben a térdem is rendben van, ennek örülök a legjobban. Egyszer
kétszer elkap a hév és kicsit belekocogok, de aztán hamar lerendezem a dolgot magamban és az ész gyõz a szív felett, leállok.
Nem akarok mégegy sérülést összedolgozni. Itt utólér egy sporttárs, aki félelmetes sebességgel gyalogol. Próbálom tartani
vele a lépést, de nem nagyon megy, úgyhogy hagyom lassan eltávolodni, miközben lassan megérkezünk a Tölgyikrekhez. Itt
egy kisebb csoport várakozik. Azt hittem elõször, hogy pihennek, de kiderült, hogy nem tudják merre kell menni. Pedig ez
itt elég egyértelmû, meg is indulunk a piroson jobbra. Itt megint utólértem a túratársat és most megint tartom az iramot.
Fiatalos erdõ mellett haladunk egy jó darabon, és végül elérjük azt a bizonyos jellegfát, ahol le kell térni a jelzésrõl
a Salabasina árok felé. Ezt vártam egész végig, tudtam, hogy ez lesz a túra csúcspontja. Csõre töltöttem a fényképezõgépet
és leereszkedtem az árokba. Itt már kényszerûen lassulok, a fényképezgetés plussz idõket emészt fel. Eleinte csak fákat
kell kerülgetni, bújkálni, átmászni, késõbb jönnek a sziklák is. És ahogy haladok lejjebb és lejjebb úgy sûrûsödnek a
tennivalók az elõrehaladás érdekében. Igazi bokamorzsoló a terep, a fényképezõgépem is szívbajt kap néha (meg én is),
mikor egyik kezemben a géppel evickélek elõre a kúszós mászós terepen. Egy helyen ki van szalagozva az útvonal az árokból,
itt alig veszem észre a szalagot. Meredeken fel kell mászni a hegyoldalba, majd onnan egy kicsit lejjebb visszavezet az
árokba az ösvény. Volt persze aki nem mászott ki, fentrõl láttam, ahogy küzdenek a nagyobb szikláknál a lejutással.
Visszaereszkedtem az árokba és folytattam az utam. Itt már nagyon technikás volt a pálya, de szép és izgalmas is egyben.
Valahol jól beütöttem az egyik lábamat egy sziklába a térdem alatt, ott nem tûnt fel nagyon, csak utána éreztem végig.
A "csanyabasina" ponthoz közeledve újabb tájékoztató papírokat olvasgathattunk, amik csanyásan poénosak voltak ;). A
pontnál kicsit megpihentem, megettem a frissen kapott újabb topikos csokit és ittam a teámból is. Csanya elõször
összekevert piedcat-tel :D Sorra érkeztek a túratársak, és mindenkin azt lehetett látni, hogy piszkosul élvezi az
árokmászást. Nagyon tetszett ez a hely mindenkinek. Mikor aztán már kezdtünk túl sokan lenni, tovább is indultam.
Rögtön a pont után volt az egyik legnagyobb mászás lefelé egy nagyobb sziklatömbön, ahol kicsit feltorlódtak az emberek.
Innen már nem volt sok hátra a völgybõl, mert a szalagok kivezettek belõle és egy kis ösvényen, majd pedig egy
elkerített terület mellett haladtunk tovább hosszan. A piros jelzést elérve azon balra fordultam, aztán pár lépés után
megnéztem a térképet és visszafordultam a másik irányba ;). A P+ -ig tempósan haladtam lefelé, néhol itt is próbáltam
picit kocogni lehetõleg nyújtott lábbal. A Holdvilág árokba befordulva elhaladtam a tájékoztató tábla mellett. Ismertem
már ezt a környéket is, így nem kellett leállni olvasgatni. Felfelé is jó tempóban haladtam egészen a pontig, ahol
Lutak és Vlaszij fogadtak újabb meglepetéssel. Nagyon finom volt a süti, köszönöm mégegyszer. Vlaszijjal fényképezõ
párbajt vívunk, kicsit iszok, eszek, úgy indulok tovább.
Ez az árok is nagyon szép, élvezem a mászást felfelé. A létrás mutatvány is izgalmas. Utána a kiírt úton megyek tovább
át a hídon, fel a hegyoldalba, de akár végig is lehetett volna menni a völgyön. Persze voltam már, úgyhogy így sem
vesztek semmit. Az út visszavezet az árokba, majd a másik oldalt intenzív emelkedés kezdõdik. Kicsit feljebb egy
Suzuki jeep várakozik, valaki majdnem teljesen az árokba behajtott vele... "de miért nem gyalog mennek?"-jut eszembe
a reggeli jelenet. ;) Hosszan-hosszan mászunk felfelé. Ez az emelkedõ kicsit megviselt.. nagyon keményen toltuk felfele
pár sráccal, de majdnem meg kellett állni, a vége elõtt elfogyott a szufla.. aztán csak lassítás lett belõle. Csikóvár
viszont onnan már könnyen jött. A pontnál érdeklõdöm a pontõrtõl, hogy ugye van még egy második hegy is itt? Mire Õ
azt feleli, hogy áh, nem nincs már lényeges felfelé, csak egy egyhe.
Ahogy tovább megyek aztán kiderül, hogy csak jól emlékeztem, azért vannak még itt szintek. Jó volt átjutni az utolsó
buckán is, lejteni kezdett az út. Már az alja felé jártam, mikor egy fiatal sporttárs rámköszön, hogy ismer valahonnan.
Megegyeztünk, hogy könnyen elõfordulhat, még tippje is volt, hogy melyik túráról, de nekem valahogy nem rémlett a
dolog.. de attól még lehet, mert elég rossz a memóriám.. :)) Feltûnik végre a kulcsosház. Csinálok még egy utolsó
képet, de már alig van fény, el is rakom utána az egészet a hátizsákba. 119 kép készült reggel óta.
Innen már túl sok érdekes esemény nem történik, szépen lassan kezd sötétedni, de még lámpa nélkül beérek szépen
Pomázra. A célba 16:53-kor lépek be. Gratulálok a rendezõknek a remek túrához, õk gratulálnak nekem a teljesítéshez.
Jó meleg helyet találtak a célnak, de elég kicsi volt a helyiség. Gyorsan ki is jöttem, nehogy hozzászokjak a meleghez..
Megnézem mikor jön a következõ HÉV, van még majdnem fél órám. Odaállok az állomás bejáratához, és irányítom a beérkezõket
a cél fele, hogy addig is valami hasznosat csináljak. Közben elõszedem a termoszt és forró teát kortyolgatok, eszek is
valamit végre. Nagyon jól esik.
Remek kis túra volt ez, kitûnõ útvonalválasztással, nehéz tereppel, sok szinttel, jó szalagozással, sok meglepivel.
Szuper volt a topikos kiszolgálás, bár nem mindenhol jutott eszembe bemondani a nickem..
Ja, és több idõ kellett hozzá, mint gondoltam volna, de ezzel valószínûleg mindenki így volt.
Jövőre ugyanitt, veletek.
-avagy- A térdpróbáló túra
A "térdpróbáló" itt nekem más jelentéssel bír, mint azt a legtöbb ember így elsõre gondolná.. Úgy három héttel a
túra elõtt kezdett el furcsán viselkedni a bal térdem. Egyik reggel arra ébredtem, hogy nem úgy hajlik a lábam,
mint azt megszoktam. Nem is tudom teljesen behajlítani, feszül. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentõsséget, de
nem tudtam mire vélni. Nem nagyon történt velem semmi, ami okot adhatott volna bármiféle sérülésre is.. Fájni
nem fájt, a járásban sem zavart, csak akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, mikor nagyon hajlítani kellett.
Reméltem, másnapra elmúlik, de rosszabb lett. Kicsit be volt dagadva, még kevésbé hajlott. Késõbb amikor már
nagyon be volt dagadva már nagyon aggódni kezdtem. Pár nap múlva már fájt is, alig bírtam járni. Izületi gyulladás
volt, kaptam rá kenõcsöket meg gyógyszert, és felpolcolva pihentetni kellett, jegelni, estére meg dunsztolni.
Nehezen, de végül javulásnak indult. Napról napra kaptam vissza a térdem eredeti formáját. ;)
Két hétre rá egy light-os túrára mentünk, ahol nagyon óvtam azért még, tudtam, hogy még nem szabad erõltetni,
a futásról meg egy jó darabig még álmodnom sem szabad.
Ez a túra nagyon érdekelt, készültem rá, nézegettem a térképet, de biztosan nem tudtam még, hogy el tudok -e
indulni, mert tudtam, hogy ez egy komoly kihívás egy felépülõben lévõ térdnek. Szombaton a FVP25 be volt tervezve,
és attól tettem függõvé a vasárnapi indulást, hogy utána minden rendben lesz -e. Rendben volt, de futásról még
most sem lehetett szó, ez tiszta sor. Vasárnap egyedül indultam a túrára. Régen volt már ilyen, hogy magam
megyek, de nem futok. Nosztalgikus érzés volt. Egy régi, 99-es Bükk 50 jutott eszembe, ahol Carlos-ékkal a minél
lassabb, de szintidõn belüli teljesítésre hajtottunk a másnapi hegyi futóversenyre való tekintettel. Meg is tettem
mindent annak érdekében, hogy még véletlenül se kapjon el a gépszíj. Jól megpakolt hátizsákkal, vibram talpas
túracipõben, kabátban és fényképezõgéppel a nyakamban indultam a Szurdok túrára. :) Ha már ismeretlen helyekre is
megyek, akkor gondoltam csinálok pár szép képet is. Még pót zoknit is beraktam, a vízzel teli hasadékokra való
tekintettel.
Már kora reggel megadta az alaphangot egy mókás jelenet. 7:09 perc Pomáz, buszmegálló. Egész szép kis tömeg gyûlt
már össze, kisebb csoportokban beszélgetnek az emberek. Hideg van, de nem vészes, fázni azért nem fázok. Látszik
az embereken az izgatottság, mindenféle árkokról beszélgetnek.. :)
7:10 Az egyik busz beindítja a motorját, és odagurul a megállóba. A tömeg hirtelen vastag sorba rendezõdik. Irtó
sokan vagyunk már és ahogy hallottam már elment egy vagy két teli busz korábban. Most is tömegnyomor lesz, azt már
lehetett látni. Mellettem egy helybéli asszony áll a sorban, és hirtelen oda csapódik hozzá egy másik helybéli nõ.
Neki ott a sor vége.. Az újonnan jött megrökönyödve alaposan végignézi a sort maga mögött:
- Mi ez a sok ember?
- Kirándulók.. feleli a másik
- De miért nem gyalog mennek kirándulni? Hát azt úgy szokás.
Hát azt úgy, valóban. És ezzel szerintem mindenki tisztában is volt, csak ezt Õk nem tudták. :) 8 órára felért a
busz Dobogókõre. Odafent hideg és köd fogadott. Egy ismerõsöm is ezzel a busszal jött, itt aztán megtaláljuk
egymást, kicsit beszélünk az útvonalról és egy kis kaját tömök magamba. A szervezõk felhívják a figyelmünket a
korábbi kiíráshoz képest történt változásokra. Minden részletre odafigyelnek, az egyik fára térképvázlatot is
raktak ki az újdonsült útvonalról. A nevezéshez való sorbanállásnál dideregtünk. Nem volt jó már ennyit álldogálni,
most már gyorsan indulni akartunk. 8:25-kor sikerült. Andi próbál bemelegedni, kocog mellettem, de szinte helyben
fut. A hatalmas köd szokatlanná teszi ezt az egyébként unalomig ismert utat, ami a Rezsõ kilátó fele vezet. Andi
is tudja, hogy most nem tudok futni vele, ezért csak pár száz métert megyünk együtt az elején, a kilátó elõtt
aztán elköszöntünk és Õ elviharzott. Én meg-meg állva, a hangulatos ködös erdõt fotózva haladtam tovább. A piros
és a sárga sáv elágazásánál figyelmeztetõ papírlap fogad, hogy innen a módosult útvonalon kell haladni a Szakó
nyereg felé. A sárga lefelé nagyon köves, odafigyelést igényel. Az aljában ismét figyelmeztetõ "tábla" irányít
egy szekérútra, amin hosszan haladunk a piros jelzésig. Útközben egy srácokból álló csoportot meg két lányt
érek utól. A jelzésen én fordulok le elsõnek, a többiek utánam. A srácok 50 méter után kicsit elbizonytalanodnak,
és térképet vesznek elõ. Visszamegyek én is megnézni mi a gond. A pirosról Szakó nyereg után le kell térni, az
világos volt, csak az nem tudtam én sem 100%-ra, hogy azt a részt elhagytuk már vagy nem. Mondtam nekik, hogy
szerintem az még lejjebb lesz, mert a leírásban, ami egyébként nagyon részletes, a lejtõ alja szerepel, és az
út itt még folyamatosan lejtett. Tovább is indultam elõre, Õk meg jöttek utánam. Meg is találtuk a letérõt, itt
ki is volt szalagozva a már jelzetlen út. Innen már a leírás meg a szalagok segítségéve egyértelmû volt az 1.
pontig az út. Közben meghúztam a lépéseket és elléptem a többiektõl. Azért fotózásra továbbra is meg-megálltam.
Az 1. pontnál önkiszolgáló igazolás mûködött a Fényes forrás mellett. Egy tasakból öntapadós matricát kellett
kivenni és felragasztani az ellenõrzõ füzetünkbe. Ötletes volt.
Innen az ösvény és a táj egyre izgalmasabb és szebb lett, ahogy leereszkedtem a Lukács árokba. Hát az valami
gyönyörû volt már rögtön az elején is. Itt a fényképezõ gépet már nagyon sûrûn kellett elõvenni és elrakni a
hordtáskába, mert sok szép képet lehetett csinálni, viszont géppel a kézben meg nem lehetett haladni a nehéz
terepen. Szóval itt alapos lassulás következett, de a látvány kárpótolt. Itt lent nem volt köd egyáltalán, be
lehetett látni szépen az egész völgyet. A terep néhol egész technikás volt, egy helyen egy picit beletoccsantam
a patakba is. Az avar sok helyen meglepetést rejtegetett, nem lehetett tudni mi is van alatta. Jópár kép készül
a völgyben. Valahol sikerült beszerválnom egy kavicsot a jobb cipõmbe. Borsószem nagyságú volt, csak éppen éles
peremei voltak. Nem álltam meg kiszedni, csak elõretornáztattam a lábujjaimhoz. Egyszer kétszer sikerült azért
ránehézkednem, felszisszentem.. ezt ki kellesz szedni hamarosan. De nem itt, nem most. A szalagokat követve végül
kimászok az árokból a fenti sárga jelzésre. Jópáran jönnek itt a jelzésen, akik nem voltak kíváncsiak a lenti szép
helyekre.. Ezen a jelzésen aztán szépen kicsorgunk a Malom völgyi parkolóhoz, ahonnan kis mászás után befordulunk
a Rám-szakadékba. Itt egy pihenõnél megtalálom a pontot, és a pontõrt, Pygmeát. Kapok topikos meglepit is, ez egy
nagyon kedves gesztus.
Továbbhaladva elmegyek a forrás mellett, ahol többen éppen vizet vételeznek. Rengeteg mûanyag pohár van odakészítve
a résztvevõknek. Itt nem állok meg, van bõven folyadék a hátizsákomban. Úgy terveztem, hogy itt nem tökölök sok
idõt megint el a fényképezéssel, errõl a helyrõl már csináltam korábban is képeket, de vegül néhol mégis elõszedem
a gépet. Az új korlátok amiket felszereltek elég rondák és túl sok van belõlük. A legtöbb helyen nem kell õket
használni, de ahol igen, ott azért jól jönnek. Így gyorsan lehet haladni felfelé. A létrák is hasznosak a nagyobb
szikláknál, bár így elveszett a mászás izgalma. Jó tempóban mászok felfelé, kirándulókkal egyáltalán nem találkozok,
nem tart fel senki. A lépcsõk után találkozok egy túratárssal, aki a térképet nézegeti még a pihenõ elõtt. Nem tudja,
hogy hol kell letérni a jelzésrõl. Szólok neki, hogy a pihenõig el kell menni, ott kell majd balra letérni a leírás
szerint. Fel is mászunk, közben egy srác is utólér minket. Nagyon jó tempót diktál, be is állok utána, tartom vele
a lépést. Elérünk a Rám hegyi fakapuig, itt szedem elõ ismét a gépet. ;) Szép díszes, jól mutat az ösvényen. Innen
emelkedik az út, elõször csak finoman, aztán elég erõteljesen. Ugyanezen az úton kell majd visszajönni, ezért jönnek
sokan szembe velem. Itt egy kicsit összesûrûsödik a mezõny. A kemény mászás jutalma gyönyörû kilátás. A leírás szerint
legalábbis, de itt most akkora köd van, hogy kb 30 méterre látni el, szóval kilátás nuku. A szikla szélérõl csak egy
nagyadag tejfelt látni, de nagyon ígéretes ez a sziklakilátó, el kéne jönni majd ide szép tiszta idõben is. Csinálok
azért pár fotót itt is, sõt az egó is elõtör belõlem és egyet csináltatok magamról is. Egy idõsebb férfit kérek meg
rá, aranyosan szabadkozik, hogy hát ez nem lesz egy túl jó kép, mert nem látni a tájat rajta.. :) mondom nem baj, azért
csak kattintson ;) Elõszedtem egy kis teát a zsákból, aztán elbúcsúztam az ottlévõktõl.
Lefelé sietek, de azért a lábamra nagyon vigyázok, futás itt sincs. Olvasgatom a leírást, miszerint a következõ pont
nincs is olyan messze. Sõt kimondottan közel van. Kapuig vissza, onnan ki egy nagyobb útra, majd nemsokára arról
letérve már el is értem a Miklós forrást. A pontõr éppen a tûzrakással volt elfoglalva. Az igazolás beszerzése után
szemügyre vettem kicsit a forrást is, amibõl elég szépen jött a víz. Ittam is belõle, nagyon jól esett. Pár fotó, aztán
indulás vissza megintcsak azon az úton, amin idejöttem.
A mûútra kiérve tovább kellett menni rajta balra, majd jobbra be egy ösvényre, ami kõkeményen emelkedni kezdett. Nem
semmi szakasz volt, erõltetett menetben meredeken felfelé. Mikor végre valamennyire szintbe ért jött egy elágazás, ahol
páran bizonytalankodtak, elindultak felfelé a jobb oldali úton. Egy futóbrigád is utólér, akik ugyanakkor indultak mint
én, még a legelején hagytak le minket Andival. Meg is kérdem tõlük, hogy merre jártak, kiderül, hogy valahol nagyon
elkavartak és jó sok idõt elcsámborogtak. Itt én is mentem volna utánuk, meggyõzõdésem volt arról, hogy a Thirring
sziklákhoz fel kell mászni.. de szerencsére az egyik srác megkereste a kérdéses részt a leírásban, és kiderült, hogy
balra lefele kell menni. Az itiner tényleg tökéletes volt, csak kényelmetlen volt elõszedegetni olvasgatni. Kicsit
visszamegyünk és elindulunk lefelé. A futók harmadszor (és utóljára) elõznek meg :)
Egy szerpentinen haladunk lefelé egy nagy szikla aljába, ahonnan aztán a szikla mellett egy emelkedõ úton indulok tovább.
Meglepõdve látom, hogy ide is láncot raktak kapaszkodni a sziklafalba. Látszólag nincs túl nagy szükség itt rá. Megállok
itt is fotózok, de itt már megint akkora köd van, hogy a hatalmas szikának a tetejébõl már alig látszik valami. Ahogy tovább
indulok meglátom a következõ nagy sziklát, de annak is csak a körvonalait látni rendesen. Az aljába érve megtalálom a pontot
is. Ez itt a Thirring szikla. Csokit kap mindenki szolgáltatásként. Jól esik, be is nyomom.
Ezután megkerülve a sziklát újabb meredek szakasz következett. Itt már nem másztam olyan nagy hévvel felfelé. Még mindíg az
után a srác után mentem, aki olyan jó tempóval törte az utat elõttem korábban is. Egy tempót nyomunk felfele is. A ködbe
burkolózó, a hegy oldalában féloldalasan emelkedõ keskeny út hirtelen elhitette velem, hogy most a mátrában vagyok, április
eleje van és éppen a Kékes fele kullogok. Teljesen elfogott a Mátrabérc feeling, annyira hasonlított ez a rész egy szakaszra
a mátrai túrából. Még a hideg és a köd is csak erõsítette ezt az érzést. Aztán hirtelen balra fordult az út és máris szerte
foszlott a kép, majd jobbra, majd megint balra, majd jobbra és hamarosan a Kékes helyett Dobogókõre érkeztem. Útközben az
egyik kanyarban még egy kegyhelyet is meg lehetett nézni. Jó volt felérni, de nem álltam meg, indultam is a parkoló fele.
Kiittam a maradék pezsgõtablettás itókámat, és a parkolóban a csapból feltöltöttem a flakont vízzel. Megint összefutok a
sráccal, és innen együtt megyünk tovább beszélgetve. Õ már a parkoló végében le akar fodulni balra, de szólok neki, hogy
még egy darabon a mûút mellett haladó körút jelzésen kell menni és csak késõbb letérni balra. Úgy is teszünk, a letérõnél
megintcsak szalagok segítenek minket. Sinen vagyunk. Szaporázzuk lefelé. Az elsõ keresztezõ útnál én majdnem rossz irányba
indulok, de szerencsére Õ emlékszik az itinerre és hamar megtaláljuk a tovább vezetõ ösvényt. Itt kezd egy kicsit zegzugossá
válni az út. Arról beszélünk, hogy erre biztos el fognak kavarni páran. Fõleg akik a vége fele jönnek majd. Figyelni kell, az
út néhol szinte teljesen láthatalanná válik és csak a fák között lavírozunk. De aztán megint felbukkan a következõ régi kék
jelzés. Ez így megy egy darabon, míg végül elérjük az elágazást, ahol bejön a sárga kereszt meg egy körút jelzés is. Ezen
magabiztosan indulunk tovább jobbra. Egy újabb hiba, hogy nem olvasok itt se leírást, mert a balra leágazó kék keresztet nem
vesszük észre és szépen tovább megyünk. 100-200 méter után feltûnik a dolog, hogy nagyon jobbra tart az út, pedig ennek nyíl
egyenesen kellene lezúgnia Pilisszentkeresztre. Meg olvasgatjuk közbe az itinert, is, ami hamarabb írja a keresztre való
letérést. Megállunk, térkép elõ, böngészés. Hmm, hát igen, így már tuti, hogy túljöttünk. Kicsit visszamegyünk, és lemászunk
a völgybe, ahol meg is találjuk a jelzésünket. Örülünk is nagyon neki, és megindulunk lefelé. Útközben megint információs
táblákat találunk, amin arról kapunk tájékoztatást, hogy a titkos ellenõrzõpont mindjárt itt lesz, egy autóban, aminek a
rendszámát is leírták. Leérünk a parkolóig, ahol megtaláljuk azt a bizonyos autót, nagy T betûvel a tetején. Titkos pont,
titkos igazolás, majd haladunk is lefelé a falu irányába.
Elérve a falut szépen követjük a leírást és bemászunk egy belsõ utcába, ahol tényleg nem nagyon volt autóforgalom. Ezen
beértünk a központba. Útközben meséltem neki a Lukács árokban szerzett kavicsról, ami még mindíg potyautasként jött
velem, de még mindíg nem volt kedvem megbontani a futómûvet miatta. Majd a Szurdokaljánál. Itt látjuk Vadmalac sporttársat,
hogy beszalad a kocsmába. A nagy elágazásnál kicsit tanakodunk merre kell menni, aztán a térkép alapján hamar rájövünk és
elindulunk a bal oldali ágon. VM itt ér utól minket, az újdonsült túratárs meg is erdeklõdi tõle, hogy a pecsétért ment -e
be, de kiderül, hogy nem, csak szomjas volt. ;) Fáj a szívem megint, hogy nem kocoghatok én is utána, de így hamar eltávolodik
és lefordul a kanyarban a jelzésen. Azt azonban hallom, hogy egy kutya nagyon ugat ott valahol, és még látom, hogy VM kövekkel
próbálja magától távol tartani. Mikor mi is odaérünk már csak a kutya van ott egy felsõ úton. Szerencsére megint van egy kis
törmelék körülöttünk, amit magunkhoz tudunk venni, szóval egy cseréppel meg egy téglával szerelkezek fel. Mikor meglátom a
kutyát megnyugszok, látom, hogy nem egy nagy darab, csak a hangja nagy. Szólok is a srácnak, hogy nem kell parázni, ezt
könnyen fejbe lehet rúgni, ha kell. Szerencsére nem kellett bántanunk egymást. Eldobáltuk a cuccokat és haladtunk tovább
az ösvényen. Hamar el is érjük a Szurdok bejáratát. Ezt a helyet is jól ismertem, de itt is sokszor elõszedtem a fényképezõ
gépet. Szép ez a völgy is nagyon. A hidakon átkelve elértük a Szurdok aljai pontot, ami egyben a kajapont is volt. Jó sokan
voltak éppen akkor ott, itt megpihentek az emberek. Nagyon finom lekváros kenyereket lehetett enni. Két félét is megkóstoltam
és nagyon ízlettek. A szörp is jól esett. Gyorsan kajáltam, nem akartam sokat állni, kiszedtem végre a kavicsot is a cipõbõl,
aztán odaszóltam a srácnak, hogy én indulok tovább. Láttam, hogy Õ még eszeget, ezért elindultam egyedül.
A bekötõút után átmásztam a keresztezõ mûúton és bementem a benõtt ösvényen a K+ jelzésre. ez egy darabig a mûúttal
párhuzamosan haladt, majd befordult jobbra, és erõsebben kezdett emelkedni. Hosszan kellett mászni, közben pár embert
utólérek. A Szent kútnál egy nagyobb gyerekcsapat zsibong éppen, itt jobbra áttérek a S+ jelzésre. Az út folyamatosan
emelkedik, ez megint egy kiadós mászás izomból. A hosszú kapaszkodás után végre elérjük a sárga jelzést, amin aztán
a Tölgyikrek felé fordulunk. Nosztalgikus érzések törnek fel bennem ezen a szakaszon és legbelül végig vigyorgok.. szeretem
ezt az utat, sokminden kötõdik már hozzá. Irtó jól érzem magam, végig élveztem a túrát, de itt tört fel igazán az érzelem,
hogy milyen jó is most itt lenni és menni. Végre. És közben a térdem is rendben van, ennek örülök a legjobban. Egyszer
kétszer elkap a hév és kicsit belekocogok, de aztán hamar lerendezem a dolgot magamban és az ész gyõz a szív felett, leállok.
Nem akarok mégegy sérülést összedolgozni. Itt utólér egy sporttárs, aki félelmetes sebességgel gyalogol. Próbálom tartani
vele a lépést, de nem nagyon megy, úgyhogy hagyom lassan eltávolodni, miközben lassan megérkezünk a Tölgyikrekhez. Itt
egy kisebb csoport várakozik. Azt hittem elõször, hogy pihennek, de kiderült, hogy nem tudják merre kell menni. Pedig ez
itt elég egyértelmû, meg is indulunk a piroson jobbra. Itt megint utólértem a túratársat és most megint tartom az iramot.
Fiatalos erdõ mellett haladunk egy jó darabon, és végül elérjük azt a bizonyos jellegfát, ahol le kell térni a jelzésrõl
a Salabasina árok felé. Ezt vártam egész végig, tudtam, hogy ez lesz a túra csúcspontja. Csõre töltöttem a fényképezõgépet
és leereszkedtem az árokba. Itt már kényszerûen lassulok, a fényképezgetés plussz idõket emészt fel. Eleinte csak fákat
kell kerülgetni, bújkálni, átmászni, késõbb jönnek a sziklák is. És ahogy haladok lejjebb és lejjebb úgy sûrûsödnek a
tennivalók az elõrehaladás érdekében. Igazi bokamorzsoló a terep, a fényképezõgépem is szívbajt kap néha (meg én is),
mikor egyik kezemben a géppel evickélek elõre a kúszós mászós terepen. Egy helyen ki van szalagozva az útvonal az árokból,
itt alig veszem észre a szalagot. Meredeken fel kell mászni a hegyoldalba, majd onnan egy kicsit lejjebb visszavezet az
árokba az ösvény. Volt persze aki nem mászott ki, fentrõl láttam, ahogy küzdenek a nagyobb szikláknál a lejutással.
Visszaereszkedtem az árokba és folytattam az utam. Itt már nagyon technikás volt a pálya, de szép és izgalmas is egyben.
Valahol jól beütöttem az egyik lábamat egy sziklába a térdem alatt, ott nem tûnt fel nagyon, csak utána éreztem végig.
A "csanyabasina" ponthoz közeledve újabb tájékoztató papírokat olvasgathattunk, amik csanyásan poénosak voltak ;). A
pontnál kicsit megpihentem, megettem a frissen kapott újabb topikos csokit és ittam a teámból is. Csanya elõször
összekevert piedcat-tel :D Sorra érkeztek a túratársak, és mindenkin azt lehetett látni, hogy piszkosul élvezi az
árokmászást. Nagyon tetszett ez a hely mindenkinek. Mikor aztán már kezdtünk túl sokan lenni, tovább is indultam.
Rögtön a pont után volt az egyik legnagyobb mászás lefelé egy nagyobb sziklatömbön, ahol kicsit feltorlódtak az emberek.
Innen már nem volt sok hátra a völgybõl, mert a szalagok kivezettek belõle és egy kis ösvényen, majd pedig egy
elkerített terület mellett haladtunk tovább hosszan. A piros jelzést elérve azon balra fordultam, aztán pár lépés után
megnéztem a térképet és visszafordultam a másik irányba ;). A P+ -ig tempósan haladtam lefelé, néhol itt is próbáltam
picit kocogni lehetõleg nyújtott lábbal. A Holdvilág árokba befordulva elhaladtam a tájékoztató tábla mellett. Ismertem
már ezt a környéket is, így nem kellett leállni olvasgatni. Felfelé is jó tempóban haladtam egészen a pontig, ahol
Lutak és Vlaszij fogadtak újabb meglepetéssel. Nagyon finom volt a süti, köszönöm mégegyszer. Vlaszijjal fényképezõ
párbajt vívunk, kicsit iszok, eszek, úgy indulok tovább.
Ez az árok is nagyon szép, élvezem a mászást felfelé. A létrás mutatvány is izgalmas. Utána a kiírt úton megyek tovább
át a hídon, fel a hegyoldalba, de akár végig is lehetett volna menni a völgyön. Persze voltam már, úgyhogy így sem
vesztek semmit. Az út visszavezet az árokba, majd a másik oldalt intenzív emelkedés kezdõdik. Kicsit feljebb egy
Suzuki jeep várakozik, valaki majdnem teljesen az árokba behajtott vele... "de miért nem gyalog mennek?"-jut eszembe
a reggeli jelenet. ;) Hosszan-hosszan mászunk felfelé. Ez az emelkedõ kicsit megviselt.. nagyon keményen toltuk felfele
pár sráccal, de majdnem meg kellett állni, a vége elõtt elfogyott a szufla.. aztán csak lassítás lett belõle. Csikóvár
viszont onnan már könnyen jött. A pontnál érdeklõdöm a pontõrtõl, hogy ugye van még egy második hegy is itt? Mire Õ
azt feleli, hogy áh, nem nincs már lényeges felfelé, csak egy egyhe.
Ahogy tovább megyek aztán kiderül, hogy csak jól emlékeztem, azért vannak még itt szintek. Jó volt átjutni az utolsó
buckán is, lejteni kezdett az út. Már az alja felé jártam, mikor egy fiatal sporttárs rámköszön, hogy ismer valahonnan.
Megegyeztünk, hogy könnyen elõfordulhat, még tippje is volt, hogy melyik túráról, de nekem valahogy nem rémlett a
dolog.. de attól még lehet, mert elég rossz a memóriám.. :)) Feltûnik végre a kulcsosház. Csinálok még egy utolsó
képet, de már alig van fény, el is rakom utána az egészet a hátizsákba. 119 kép készült reggel óta.
Innen már túl sok érdekes esemény nem történik, szépen lassan kezd sötétedni, de még lámpa nélkül beérek szépen
Pomázra. A célba 16:53-kor lépek be. Gratulálok a rendezõknek a remek túrához, õk gratulálnak nekem a teljesítéshez.
Jó meleg helyet találtak a célnak, de elég kicsi volt a helyiség. Gyorsan ki is jöttem, nehogy hozzászokjak a meleghez..
Megnézem mikor jön a következõ HÉV, van még majdnem fél órám. Odaállok az állomás bejáratához, és irányítom a beérkezõket
a cél fele, hogy addig is valami hasznosat csináljak. Közben elõszedem a termoszt és forró teát kortyolgatok, eszek is
valamit végre. Nagyon jól esik.
Remek kis túra volt ez, kitûnõ útvonalválasztással, nehéz tereppel, sok szinttel, jó szalagozással, sok meglepivel.
Szuper volt a topikos kiszolgálás, bár nem mindenhol jutott eszembe bemondani a nickem..
Ja, és több idõ kellett hozzá, mint gondoltam volna, de ezzel valószínûleg mindenki így volt.
Jövőre ugyanitt, veletek.
2005. október 8., szombat
No megállj csak! - Less Nándor emléktúra 48 2005
No megállj csak! - Less Nándor emléktúra 48 2005
..avagy egy 5 óra 41 perces üldözős jelenet..
Erre a túrára jól felkészülve érkeztem, a tavalyi aranyérem címvédőjeként. Alapozó edzések/túrák, gondos
előkészületek, térképmagolás, helyismeret felelevenítés, időterv, miegymás. Jó formában voltam, és még az
időjárás is kedvezett, nagyon kellemes szép tiszta időre virradt mire Cserépfaluba értünk.
Nagyon jól tudtam, hogy a tavalyi időm nem volt egy erős futóidő, ezért annál lényegesen jobbat kell mennem,
ha a dobogó környékén akarok keresgélni újra. Ezt a lényegesen jobb időt 6 órában állapítottam meg, ez volt
a kitűzött cél.
A startban még nem voltak nagyon sokan és elég hamar odaértünk, úgyhogy még volt bőven időnk az indulásig.
Andinak volt egy pár fehér folt az útvonalon így azokat próbáltam neki felidézni, illetve a trükkösebb
részeket elmagyarázni. A térkép bújással viszont elég sok idő elment, időközben Bükk900 és Ákos útnak eredtek,
majd Andi is utánuk. Én gyorsan megreggeliztem és bíztam benne, hogy habár kicsit megkéstem is vele, de bent
fog maradni az első pár kilóméteren.. utána már nem lehet baj. Ezután neveztem, és 7:15-kor útnak eredtem.
Nagyon bekezdtem az elején. Végig az utcákon, majd rá a dózerra a cigánydűlőn a Hór völgy bejáratáig és
onnan toltam fel a völgybe. Hamar elértem a feljárót a barlanghoz, ahol az egykori szép információs táblából
már csak a váz maradt meg az út mellett. Meg is eredtem felfelé, mikor szembetalálkoztam piedcat-tel és Szilvivel,
akik éppen lefele csorogtak a túra előtti felfedező körútjukról. Lihegtem egy köszönésfélét, és pattogtam
tovább felfelé a köveken. Egy rövidnadrágos futó igyekezett lefelé a ponttól. Persze hiába siettem, hamar mászás
lett a vége, az emelkedő nagyon intenzív volt. Odafent 2 pontőr ücsörgött, gyorsan előráncigáltam a papirost,
pecsét, idő, aztán elköszönés és zúgás le.
A technikás lefeléket nagyon jól bírom, mindíg meg szoktam húzni, de amit itt csináltam, attól már szinte én
magam is megijedtem. Az út lefele irdatlan sziklás, bokatörős, nekem valahogy mégis sikerült szinte erőből
megfutni. A lábamra meg a lépésekre persze nagyon odafigyeltem, de így is ijesztőre sikeredett a mutatvány.
Egy középkorú pár topogott lefelé előttem, mikor meglátták hogy jövök megálltak, és egy pillanatra elkaptam
a megrökönyödött arcukat. Leérve újra a barátságos Hór völgyi dózerút fogadott. Toltam Oszla felé, de itt már
kicsit visszavettem a tempóból, próbáltam egyenletes ritmusba állni, ami tökéletesen sikerült is. Tudtam, hogy
Bükk900 és Ákos nem lehetnek messze, és reménykedtem, hogy Oszláig beérem őket. Az út nem volt hosszú, már
előbukkant az oszlai rét, mikor meglátom magam előtt a távolban Ákost. Ott érem utol, ahol be kell fordulni Oszlára,
Ő előretessékel, had menjek. Megköszönöm, és már be is robogok a pontra. Bükk900 éppen csemegézik a terülj-terülj
asztalkáról. A futó társam is itt találom, Ő is frissít és pihen egy kicsit. A pontőrök nagyon kedvesek, rögtön
kínálnak mindenféle jóval, de megköszönöm, mondván, hogy nekem elég lesz egy pohár itóka is. Úgy tele ettem
magam a rajtnál, hogy egyáltalán nem voltam még éhes. Le is nyomok egy almalevet, közben látom, hogy a futó srác
szedelődzködik és indul. Váltok pár szót még Bükk900-zal, aztán indulok a bajtárs után. "No megállj csak!"
kiálthattam volna, de ehelyett azt vetettem oda a többieknek, hogy megyek utána és jól elkapom. Elköszöntem
a pontőröktől is, és futásnak eredtem Ódorvár felé.
Az időm itt már picivel jobb volt, mint az 1 évvel azelőtti, de tényleg csak picivel. Persze eddig jól lehetett
jönni, most kezdődik a fekete leves. Látom magam előtt a srácot, 100 méterrel előttem fut. Jól nyomja, nem
tudom beérni. Ismét lefordulunk a Hór völgyéből, csak most a másik irányba. Rátérünk a visszafordítós emelkedőre.
Nyomjuk keményen, felfele is futunk, itt már nem lehet előrelátni olyan hosszan, elvesztem szem elől a futót.
Újabb visszafordító a felfelé haladó szerpentinen, még mindíg futható a terep, nyomni kell. Aztán egy idő után
bekezd a hegy. Itt visszavettem a tempót (nem mintha tudtam volna mást is tenni) és erőltetett menetelésbe
fogtam. Ismét meglátom a srácot elől. Egy elég idős sporttárs küszködik az egyik irdatlan meredek részen,
ahogy elhaladok mellette jó futást kíván. Én pedig jó utat neki. Felérek arra a részre, ahol az út a hegy
oldalában szintbe áll, és innen bekocogok a mellettünk jobbra fekvő völgyig. Itt aztán újra mindent belead a
hegy, és megpróbál mindent, hogy megnehezítse a feljutásunkat. Az út néhol elképesztően meredek, sokhelyen
ferde és keresztbe dőlt fákkal teli. Nehezen lehet haladni, zihálva próbálok jó erős tempót tartani. Közelebb
is kerülök az előttem haladó futóhoz, aki szintén erőlködik felfele. Mászás közben (mára már mókás) emlékek
jutnak eszembe, mikor annak idején pont itt bicajjal másztunk felfele egy jól sikerült bringás túrán. Hát most
nem hiányzott a bringa cipelés... :) A végén még beleerősít a hegy egy utolsót, előttem 50 méterrel a srác
már felért a dózerra és rögtön futni kezd a pont fele. Én is felmászok, és utána eredek. Pár túrázót itt is
beérünk, kerülgetem az embereket, de még messze nincs tumultus. A ponthoz érve sem kell várni a pecsétre,
csokival kínálnak. Választok egyet és bedobom az övtáskába. Itt már 15 perc előnyöm van a tavalyi időhöz képest.
Ez eddig eléggé bíztató. A futóval szinte egyszerre indulunk el a ponttól, de most gyorsan elsprintelek mellette
és én állok előre.
Tudom, hogy itt figyelni kell nagyon a jelzést, mert könnyen pórul lehet járni a rom jelzésen lefelé. Az első
letérő nem okoz problémát, zúzunk a hegyoldalban a forrás felé. Itt pár túratárs megáll a szomját oltani.
Kortyolok egyet a camelback-ből, hogy az érzés meglegyen, de meg se torpanok, megyek tovább, immáron felfelé,
vissza a dózer útra. A srác nem sokkal mögöttem. Odafent egy autó szépen takarta a jelzést, amelyik megint
leugrik a műútról, de sikerült kiszúrni, így már robogtam is lefelé az újra lejtő úton. Túlságosan is lejt
rendesen, a comboknak meg a térdnek nagyon megterhelő rajta a futás. Nem is tudok rendesen hosszú lépésekkel
futni lefelé, csak apróbb fékezőkkel. Közben hallom, hogy megérkezik mögém a srác is. Jól haladunk azért így is.
A nagy jobbos visszafordítónál pár méterrel mögöttem jár mikor lekanyarodok. Futok tovább lefelé. Idővel azt
veszem észre, hogy eltűnt mögülem. Lehet, hogy megállt valamiért a fordítóban. Futok visszafele, amíg le nem
érek újra a Hór völgybe, majd ismét irányba áll a jelzés, és megkezdődik a hosszú enyhén emelkedő dózerfutás
felfelé. Még innen visszanézve sem látom sehol a srácot, ekkor már biztos vagyok benne, hogy Ő levágott a
visszafordítónál a réten és már előttem járhat. Egy család mellett haladok el, vígan mendegélnek felfele.
Emlékszem, hogy tavaly is futottam felfele a völgyben, de akkor nem esett olyan jól, és nem ment olyan simán.
Most viszont igen. Az emelkedést egyáltalán nem éreztem meg, és nagyon jól esett ebben a szép völgyben futni.
Mikor azt vettem észre, hogy önkéntelenül lassul picit a tempóm, akkor erőltettem és újra ritmusba lendültem.
Azt tudtam, hogy ez a "ha fáradok, akkor még feljebb kapcsolok eggyel" típusú kamikáze akció nem fog végig
működni, de itt még olyan jól ment, hogy nem is volt gond vele. Hosszú futás után érem el a Pazsag völgynél
lévő pontot. Egy fiatal pár fogad mosolyogva. Megkérdem tőlük, hogy láttak -e előttem egy másik futót elmenni,
és kiderül, hogy tényleg elém került a srác, 3 perccel korábban járt ott. Na bumm, van mit ledolgozni.
Pecsét után indulok is rögtön. Innen a csodálatos Tebe puszta már nincsen messzire. Egyenletes tempóban
haladok felfelé. Mikor kiérek a rét szélére a szokásos csodás látvány fogad, majd hamarosan elérem az elágazást,
ahol a túra lekanyarodik a Hór völgyből balra. A szalagozás itt is kitűnő, mint mindenhol a túra útvonalán,
nem is lehet eltéveszteni a letérést. Ezen az úton nem kell sokat menni, hamar újabb letérőhöz érkezek, ahol
be kell kanyarodni jobbra a Csúnya völgybe. Itt is bőséges szalagozás segít. Sosem értettem, hogy miről
nevezhették el ezt a völgyet, mert valójában gyönyörű szép. Sziklák ölelik az utat két oldalról, az út néhol
beszűkül és kicsit be van nőve. Folyamatosan emelkedik, nehezen futható, de itt még mindíg jól megy a futás,
bár itt már erőlködni kell. A völgy szép hosszú, de nem unatkozok útközben, végig van lárnivaló körülöttem.
Ahogy kiérek a völgyből a hatalmas rétre, meglátom a pontot is. A pecsétet pont az indulás után 2 órával
kapom. A pontőröktől megtudom, hogy ketten jártak már itt pár perccel előttem, a rövid nadrágos srác, meg egy
túrabotos sporttárs.
Nekivágok az útnak, ami Répáshutáig még végig emelkedik. A szalagozás itt is javult, legutóbb itt kicsit
hosszítottam felfelé. Felérve Répáshuta határában találom magam. Elindulok lefelé nagy tempóban. Próbálok hozni
az időn. Út közben egy-két helybélivel találkozok, egy bácsika a kert kapujából megjegyzi, hogy járt már
itt egy futó, de az rövid nadrágban volt. :) Mondtam neki, hogy tudom, köszönöm ;) Leérve a 2. buszmegállóhoz
meglátom a botos srácot a kereszteződésben bizonytalankodik. Odaérek, mire érdeklődik, hogy merre tovább.
Mondom, hogy csak felfele.. innen csak felfele :). Megindultunk az úton, közben kicsit beszélgetünk. Próbálom
meghúzni, de ezen az úton már nehezen megy felfele a futás, bele-bele kell sétálni. Végig a hosszú utcán egészen
a falu tetejébe, ahonnan erdei ösvényre térünk rá. Ez persze még jobban emelkedni kezd. A botos srác nagyon
ügyesen használja segédeszközeit, ott is hagy rendesen a meredekebb részeknél. Azért nem irígykedek, nekem a
bot csak hátrány lenne, hajtom így is magam ahogy tudom. Nagy nehezen kicsit már szentségelve felérek a műútra,
tudom, hogy innen már nincs messze a Bányahegyi pont. A botos srác előttem kocog az úton 50 méterre, én is
iramba állok. Utol is érem, itt már gyorsabb tudok lenni. Kb ugyanannyi távolságra van, mikor elérem a pontot,
csak a sorrend változott. Örömmel veszem tudomásul, hogy beértem a futóbajtárst, ott pihen a pontnál. Ez egy
nagyon kedves pont minden évben, evés ivás lehetőséggel és nagyon kedves pontőrökkel, akik kínálnak minden jóval.
Gyorsan nekilátok én is a kajának, benyomok egy kenyeret meg egy pohár üdítőt, aztán szinte egyszerre indulunk
tovább mind a hárman.
Innen a betonon indulunk el felfelé. Én megyek középen, a botos srác igyekszik mögöttem. A betonról hamar letér
az út balra, majd párszor keresztezi a műutat. Egy meredekebb mászás után elszámolom magam és azt hiszem
hirtelen, hogy itt kell balra lekanyarodni a betonra, de valahogy nem rémlik a hely.. továbbmegyek, biztos a
következő lesz még csak. Mászok tovább, de elfog kicsit a bizonytalanság és a túrán először és utóljára előveszem
a térképet és megnézegetem a kanyarokat. Igen a következő lesz az. Ej, kicsit bosszankodok, mert így lemaradtam
a futótól. Mikor felérek már híre hamva nincs. Balra végig a kanyarig, majd tovább egyenesen át a jelzésig, ami
elindul lefelé Imó irányába. Mögöttem a srác bizonytalanul odakiállt, hogy jó fele megyek -e, mire én vissza
neki, hogy jöjjön nyugodtan tovább. Aztán elindultam lefelé ahogy a csövön kifért. Útközben az egyik kedvenc
útszakaszom köszönt vissza, itt gyönyörű mohás természetes sziklakapun kell áthaladni. Egy régi magántúránk jut
eszembe, mikor még a régi praktica-mal jöttem erre fotózni, és pont a sziklakapunál álldogált egy szép fiatal
őz. A gép persze nem telére volt szerelve, és mire összecsavargattam az objektíveket már el is illant a pára.. :)
Ahogy átfutottam ezen a részen el is szállt az emlék, mert meredek lefelé következett, ahol nagyon kellett
figyelni. A lejtő aljában valami cserkészcsapat araszolt felfelé az úttól 20 méterre bent a susnyásban. Hmm.
Jó volt leérni, innen egy darabig kényelmesebb volt az út a kör jelzésekig, ahonnan viszont kezdett kövesedni,
majd mikor már az Imó völgyét szántottam már kellemetlen bokatörő tereppel kellett küzdeni lefelé. Amikor elértem
a pontot Imókőnél meglepetésemre elsőre nem láttam a pontőröket sehol. Aztán szétnéztem, és másodszorra sem. :)
Leszaladtam a forrásbarlanghoz, majdnem oda is benéztem, hátha ott bújkálnak, de sejtettem persze, hogy valószínűleg
még nem értek ide. Megnéztem az itinerben a pont nyitást, 10:15-től kellene nyitva lenniük, ami már 10 perce
elmúlt. No sebaj gondoltam, megyek tovább. Visszamásztam fel az útra és továbbkocogtam lefelé. Kicsivel lejjebb
2 srác meg egy lány jön velem szembe. A lány kezében ott a pecsét. ;) Az előttem futó srác már előszedette velük..
Nyomnak egy pecsétet az én lapomra is, és kapok egy nagyon finom almát is. Legalább annyival is kevesebbet kell
cipelniük a pontig (bár amennyit felvittek sztem ez nekik sovány vígasz volt..).
Robogtam is tovább lefelé, majd az elágazásnál jobbra letértem a kékre és megkezdtem az intenzív mászást fel a
Lök bércre. Az elágazáshoz érve gyorsan kifújtam magam, aztán balra kanyarodtam a zöld sávra és iramba álltam.
Innen kezdődött egy jó hosszú kis hullámvasutazás egészen a Bujdosókői pontig. Útközben számolgattam az időt is.
Az előző szakaszon nagyon jót mentem, több mint 10 perccel jobb volt a 2 pont közötti időm, mint a tavalyi, a
korábbi megspórolt időkkel együtt úgy számoltam, hogy negyed 12 körül oda kell, hogy érjek a Bujdosókői ponthoz.
Legkésőbb. De amilyen jól mentem itt is, sejtettem, hogy hamarabb odaérek. El is kezdtem izgulni, mert úgy emlékeztem,
hogy csak negyedkor nyit ez a pont is. Már-már azon gondolkoztam, hogy lassítanom kéne - milyen vicces gondolat -
de vitt előre a lendület. A srác úgyis előttem van, legfeljebb majd várunk együtt pontnyitásig. Végül nem kellett
várni. Az ellenőrző pontot elő-jelző "nyuszis farkasos" papírnak itt örültem a legjobban mikor megláttam, mert
ez azt jelentette, hogy már kint vannak a pontnál. Később láttam, hogy hivatalosan 11-kor már nyitottak, de
valójában még korábban, mert én pont egészre értem oda végül. Megint hoztam több mint 10 percet. A puszedlis
pontnál az őrök egy sátorban várták az érkezőket. Adtak mézest és még egy kis ásványvizet is. Elköszöntem és
indultam lefelé, a srác után, aki megint csak pár perccel volt előttem.
Ez a szakasz lefelé jól ment, bár nem könnyű a terep. Bujdosókő olyan szép, hogy majdnem elbambultam amíg nézegettem
futás közben és kis híján lezúgtam a szakadékba ;) Az út aljára érve a szokásos kis dzsungel harc következett
a benőtt szakaszon, majd ki a műútra és tovább a halastó mellett. Itt ezen az úton volt egy harmadik típusú
találkozásom egy fene nagy kutyával, amelyik majdnem megevett reggelire. A halastavat őrizte egyébként, csak
éppen kisétált a kerítésen tátongó hatalmas lyukon és az út közepén állva mérgesen csaholva és morogva épp engem
rémisztgetett. Lassan közelítettem meg az időközben az út széléről felvett két féltéglával a kezemben. Ha netán
rámtámadna, akkor legyen vmi a kezemben.. Lassan hátrált és végül visszamászott a kerítés mögé, de még mindíg
morogva. Eldobtam a téglákat és haladtam tovább. Huh, ez meleg volt. Felértem a beton útra, amin hosszan kellett
haladni felfelé. Itt már nem bírtam futni felfelé, csak úgy, hogy gyaloglással váltogattam. Kellemetlen szakasz
volt, már alig vártam, hogy elérjem a letérőt. Tudtam azt is, hogy a beton után még jobban fog emelkedni, de
mindegy volt, ott legalább tudom mire fogni, hogy miért nem futok.. itt nem tudtam. Nehezen fogyott az út. Elértem
végül a letérőt, ahol egy fiatal pár igyekezett lefelé a patakmederbe. Előzékenyen elengedtek. Ők persze nem a
túrán voltak. A mederből kemény hosszú kaptató kezdődött. Itt nyomni kellett felfele, elég fárasztó volt. Igazi
megkönnyebbülés volt felérni a Völgyfő házhoz. Itt egy parkoló autónál álldogáló pártól kérdeztem, hogy láttak
-e elmenni egy futót előttem. Mondták, hogy nem, de csak 5 perce vannak itt. Ez kicsit rosszul érintett, bár
számítottam rá. Tudtam, hogy most lassabban jöttem, mint kellett volna, ha tartani akarom a lépést. Rövid lefele
jött a műúton, majd a rom jelzésen ismét nagyon meredek kaptató felfelé. Itt útközben jöttek szembe a 35-ösök
szép számmal, még ismerősökkel is találkoztam. Az emelkedőnek inkább az eleje ment nehezen, a végére egészen
felpörögtem. Felemelő érzés volt felérni a gerincre, ahonnak pompás kilátás várt Ódorvárra. Láttam, ahogy az
emberek a sziklakilátónál pihennek, nézelődnek. Innen már csak pár perc és ott vagyok. Zúzás lefelé, majd egy
utolsó mászás föl és már láttam is a pontot. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy nincs sor. Egyáltalán semmi.
Külön pecsételtek a különböző távoknak. Ez egy remek húzás volt, tavaly pont ezt hiányoltam. Nagy-nagy piros
pont a (már eddig is kiválló) szervezésnek. Nem is időztem, indultam rögtön tovább.
Innen meg kellett hajtani, nincs mese. Hosszú jól futható szalagozott dózer következett, igazi futócsemege volt
ez az enyhén lejtő út. Igaz itt már kerülgetni kellett a rövidebb távos túratársakat, de ez a legkevesebb. Néhol
vaddisznó módjára a sárban/pocsolyában futottam, ha nem volt máshol hely egy-egy nagyobb társaság mellett.
Élveztem a futást még mindíg és ez nagyon sokat számított már ilyen közel a vége felé. Újabb ismerőssel találkozok,
de pár szót váltunk csak. A hosszú kacskaringós lejtő végig jól megy, jó időt megyek az aszfalt útig. Innen
felfelé indul az út, ami már nehezen megy. Itt most pihizek, nem futok a Nyomóhegy felé. A hegyre fel meg pláne
nem. ;) A rövid kaptató után mosolygós pontőrök fogadnak az adótoronynál. Itt sincs sor, aminek nagyon örülök.
Tudom, hogy innen lefelé már csak negyed óra, ezért iparkodok is. Az tervezett időm meglesz bőven, és nem is
hajtottam ki magam a végletekig. Így nyugodtan futottam lefelé. Cserép határában piedcat-ékkel találkozok akik
valószínűleg elém indultak a Nyomó hegy irányába. Jelzem, hogy minden a legnagyobb rendben, és tovább futok a
célig. Beérkezés 12:56-kor. Regisztrálok is gyorsan, majd megkapom átmegyek a másik asztalhoz, ahol az okleveleket
osztják. Itt vannak jópáran előttem, ezért kicsit várni kell, de ez természetes. Kiderül viszont, hogy kitűzőt
nem tudnak adni, mert az ötszörös teljesítésért járó kitűzők még nem érkeztek meg a helyszínre. De megígérik, hogy
pár órával később már itt lesz. Az nekem nagyon jó, mondom, én egy darabig még úgyis itt vagyok, amíg a többiek
beérkeznek. Az oklevelet meg az ebédjegyet árvettem és lementem a gulyásért, ami nagyon jól esett. Egy meglepetés
sütit is kaptunk, ami szintén finom volt. Itt lent találkoztam a futó sráccal is, gratuláltam neki, emberes meló
volt. Végül 6 percet rámvert. :) Kicsit rendbe szedtem magam, aztán átkocsikáztunk Bogácsra, ahol elsétálgattunk
a Bogácsi tó fele.. kifeküdtünk a tópartra a fűbe, isteni érzés volt itt pihenni. A nap olyan melegen tűzött, hogy
szinte napozni lehetett volna fürdőgatyóban.. Közben rádión keresztül elértem Bükk900-t, aki még a túrán nyomult
valahol a Nyomó hegy felé. Aztán elsétáltunk a strand fele is, de be azért nem mentünk.. :) bár voltak bent sokan
a termál fürdőben. Végül megnéztük a remek kis kilátót a falu felett. Gyönyörű idő volt, a kilátás is káprázatos..
Érdemes itt szétnézni, nagyon szép hely. Ezután vissza mentünk Cserépre, megkaptam a kitűzőt is, és átvehettem az
ezüstérmet is a második helyért. Közben beérkeztek a többiek is, és mindenki megelégedve, kellemesen elfáradva várta
a haza indulást.
Egyébként a célban vettem csak észre, hogy az út folyamán a magammal vitt kajából semmit nem ettem.. :)
Nagyon köszönjük a hibátlan túrát! Élmény volt idén is.
..avagy egy 5 óra 41 perces üldözős jelenet..
Erre a túrára jól felkészülve érkeztem, a tavalyi aranyérem címvédőjeként. Alapozó edzések/túrák, gondos
előkészületek, térképmagolás, helyismeret felelevenítés, időterv, miegymás. Jó formában voltam, és még az
időjárás is kedvezett, nagyon kellemes szép tiszta időre virradt mire Cserépfaluba értünk.
Nagyon jól tudtam, hogy a tavalyi időm nem volt egy erős futóidő, ezért annál lényegesen jobbat kell mennem,
ha a dobogó környékén akarok keresgélni újra. Ezt a lényegesen jobb időt 6 órában állapítottam meg, ez volt
a kitűzött cél.
A startban még nem voltak nagyon sokan és elég hamar odaértünk, úgyhogy még volt bőven időnk az indulásig.
Andinak volt egy pár fehér folt az útvonalon így azokat próbáltam neki felidézni, illetve a trükkösebb
részeket elmagyarázni. A térkép bújással viszont elég sok idő elment, időközben Bükk900 és Ákos útnak eredtek,
majd Andi is utánuk. Én gyorsan megreggeliztem és bíztam benne, hogy habár kicsit megkéstem is vele, de bent
fog maradni az első pár kilóméteren.. utána már nem lehet baj. Ezután neveztem, és 7:15-kor útnak eredtem.
Nagyon bekezdtem az elején. Végig az utcákon, majd rá a dózerra a cigánydűlőn a Hór völgy bejáratáig és
onnan toltam fel a völgybe. Hamar elértem a feljárót a barlanghoz, ahol az egykori szép információs táblából
már csak a váz maradt meg az út mellett. Meg is eredtem felfelé, mikor szembetalálkoztam piedcat-tel és Szilvivel,
akik éppen lefele csorogtak a túra előtti felfedező körútjukról. Lihegtem egy köszönésfélét, és pattogtam
tovább felfelé a köveken. Egy rövidnadrágos futó igyekezett lefelé a ponttól. Persze hiába siettem, hamar mászás
lett a vége, az emelkedő nagyon intenzív volt. Odafent 2 pontőr ücsörgött, gyorsan előráncigáltam a papirost,
pecsét, idő, aztán elköszönés és zúgás le.
A technikás lefeléket nagyon jól bírom, mindíg meg szoktam húzni, de amit itt csináltam, attól már szinte én
magam is megijedtem. Az út lefele irdatlan sziklás, bokatörős, nekem valahogy mégis sikerült szinte erőből
megfutni. A lábamra meg a lépésekre persze nagyon odafigyeltem, de így is ijesztőre sikeredett a mutatvány.
Egy középkorú pár topogott lefelé előttem, mikor meglátták hogy jövök megálltak, és egy pillanatra elkaptam
a megrökönyödött arcukat. Leérve újra a barátságos Hór völgyi dózerút fogadott. Toltam Oszla felé, de itt már
kicsit visszavettem a tempóból, próbáltam egyenletes ritmusba állni, ami tökéletesen sikerült is. Tudtam, hogy
Bükk900 és Ákos nem lehetnek messze, és reménykedtem, hogy Oszláig beérem őket. Az út nem volt hosszú, már
előbukkant az oszlai rét, mikor meglátom magam előtt a távolban Ákost. Ott érem utol, ahol be kell fordulni Oszlára,
Ő előretessékel, had menjek. Megköszönöm, és már be is robogok a pontra. Bükk900 éppen csemegézik a terülj-terülj
asztalkáról. A futó társam is itt találom, Ő is frissít és pihen egy kicsit. A pontőrök nagyon kedvesek, rögtön
kínálnak mindenféle jóval, de megköszönöm, mondván, hogy nekem elég lesz egy pohár itóka is. Úgy tele ettem
magam a rajtnál, hogy egyáltalán nem voltam még éhes. Le is nyomok egy almalevet, közben látom, hogy a futó srác
szedelődzködik és indul. Váltok pár szót még Bükk900-zal, aztán indulok a bajtárs után. "No megállj csak!"
kiálthattam volna, de ehelyett azt vetettem oda a többieknek, hogy megyek utána és jól elkapom. Elköszöntem
a pontőröktől is, és futásnak eredtem Ódorvár felé.
Az időm itt már picivel jobb volt, mint az 1 évvel azelőtti, de tényleg csak picivel. Persze eddig jól lehetett
jönni, most kezdődik a fekete leves. Látom magam előtt a srácot, 100 méterrel előttem fut. Jól nyomja, nem
tudom beérni. Ismét lefordulunk a Hór völgyéből, csak most a másik irányba. Rátérünk a visszafordítós emelkedőre.
Nyomjuk keményen, felfele is futunk, itt már nem lehet előrelátni olyan hosszan, elvesztem szem elől a futót.
Újabb visszafordító a felfelé haladó szerpentinen, még mindíg futható a terep, nyomni kell. Aztán egy idő után
bekezd a hegy. Itt visszavettem a tempót (nem mintha tudtam volna mást is tenni) és erőltetett menetelésbe
fogtam. Ismét meglátom a srácot elől. Egy elég idős sporttárs küszködik az egyik irdatlan meredek részen,
ahogy elhaladok mellette jó futást kíván. Én pedig jó utat neki. Felérek arra a részre, ahol az út a hegy
oldalában szintbe áll, és innen bekocogok a mellettünk jobbra fekvő völgyig. Itt aztán újra mindent belead a
hegy, és megpróbál mindent, hogy megnehezítse a feljutásunkat. Az út néhol elképesztően meredek, sokhelyen
ferde és keresztbe dőlt fákkal teli. Nehezen lehet haladni, zihálva próbálok jó erős tempót tartani. Közelebb
is kerülök az előttem haladó futóhoz, aki szintén erőlködik felfele. Mászás közben (mára már mókás) emlékek
jutnak eszembe, mikor annak idején pont itt bicajjal másztunk felfele egy jól sikerült bringás túrán. Hát most
nem hiányzott a bringa cipelés... :) A végén még beleerősít a hegy egy utolsót, előttem 50 méterrel a srác
már felért a dózerra és rögtön futni kezd a pont fele. Én is felmászok, és utána eredek. Pár túrázót itt is
beérünk, kerülgetem az embereket, de még messze nincs tumultus. A ponthoz érve sem kell várni a pecsétre,
csokival kínálnak. Választok egyet és bedobom az övtáskába. Itt már 15 perc előnyöm van a tavalyi időhöz képest.
Ez eddig eléggé bíztató. A futóval szinte egyszerre indulunk el a ponttól, de most gyorsan elsprintelek mellette
és én állok előre.
Tudom, hogy itt figyelni kell nagyon a jelzést, mert könnyen pórul lehet járni a rom jelzésen lefelé. Az első
letérő nem okoz problémát, zúzunk a hegyoldalban a forrás felé. Itt pár túratárs megáll a szomját oltani.
Kortyolok egyet a camelback-ből, hogy az érzés meglegyen, de meg se torpanok, megyek tovább, immáron felfelé,
vissza a dózer útra. A srác nem sokkal mögöttem. Odafent egy autó szépen takarta a jelzést, amelyik megint
leugrik a műútról, de sikerült kiszúrni, így már robogtam is lefelé az újra lejtő úton. Túlságosan is lejt
rendesen, a comboknak meg a térdnek nagyon megterhelő rajta a futás. Nem is tudok rendesen hosszú lépésekkel
futni lefelé, csak apróbb fékezőkkel. Közben hallom, hogy megérkezik mögém a srác is. Jól haladunk azért így is.
A nagy jobbos visszafordítónál pár méterrel mögöttem jár mikor lekanyarodok. Futok tovább lefelé. Idővel azt
veszem észre, hogy eltűnt mögülem. Lehet, hogy megállt valamiért a fordítóban. Futok visszafele, amíg le nem
érek újra a Hór völgybe, majd ismét irányba áll a jelzés, és megkezdődik a hosszú enyhén emelkedő dózerfutás
felfelé. Még innen visszanézve sem látom sehol a srácot, ekkor már biztos vagyok benne, hogy Ő levágott a
visszafordítónál a réten és már előttem járhat. Egy család mellett haladok el, vígan mendegélnek felfele.
Emlékszem, hogy tavaly is futottam felfele a völgyben, de akkor nem esett olyan jól, és nem ment olyan simán.
Most viszont igen. Az emelkedést egyáltalán nem éreztem meg, és nagyon jól esett ebben a szép völgyben futni.
Mikor azt vettem észre, hogy önkéntelenül lassul picit a tempóm, akkor erőltettem és újra ritmusba lendültem.
Azt tudtam, hogy ez a "ha fáradok, akkor még feljebb kapcsolok eggyel" típusú kamikáze akció nem fog végig
működni, de itt még olyan jól ment, hogy nem is volt gond vele. Hosszú futás után érem el a Pazsag völgynél
lévő pontot. Egy fiatal pár fogad mosolyogva. Megkérdem tőlük, hogy láttak -e előttem egy másik futót elmenni,
és kiderül, hogy tényleg elém került a srác, 3 perccel korábban járt ott. Na bumm, van mit ledolgozni.
Pecsét után indulok is rögtön. Innen a csodálatos Tebe puszta már nincsen messzire. Egyenletes tempóban
haladok felfelé. Mikor kiérek a rét szélére a szokásos csodás látvány fogad, majd hamarosan elérem az elágazást,
ahol a túra lekanyarodik a Hór völgyből balra. A szalagozás itt is kitűnő, mint mindenhol a túra útvonalán,
nem is lehet eltéveszteni a letérést. Ezen az úton nem kell sokat menni, hamar újabb letérőhöz érkezek, ahol
be kell kanyarodni jobbra a Csúnya völgybe. Itt is bőséges szalagozás segít. Sosem értettem, hogy miről
nevezhették el ezt a völgyet, mert valójában gyönyörű szép. Sziklák ölelik az utat két oldalról, az út néhol
beszűkül és kicsit be van nőve. Folyamatosan emelkedik, nehezen futható, de itt még mindíg jól megy a futás,
bár itt már erőlködni kell. A völgy szép hosszú, de nem unatkozok útközben, végig van lárnivaló körülöttem.
Ahogy kiérek a völgyből a hatalmas rétre, meglátom a pontot is. A pecsétet pont az indulás után 2 órával
kapom. A pontőröktől megtudom, hogy ketten jártak már itt pár perccel előttem, a rövid nadrágos srác, meg egy
túrabotos sporttárs.
Nekivágok az útnak, ami Répáshutáig még végig emelkedik. A szalagozás itt is javult, legutóbb itt kicsit
hosszítottam felfelé. Felérve Répáshuta határában találom magam. Elindulok lefelé nagy tempóban. Próbálok hozni
az időn. Út közben egy-két helybélivel találkozok, egy bácsika a kert kapujából megjegyzi, hogy járt már
itt egy futó, de az rövid nadrágban volt. :) Mondtam neki, hogy tudom, köszönöm ;) Leérve a 2. buszmegállóhoz
meglátom a botos srácot a kereszteződésben bizonytalankodik. Odaérek, mire érdeklődik, hogy merre tovább.
Mondom, hogy csak felfele.. innen csak felfele :). Megindultunk az úton, közben kicsit beszélgetünk. Próbálom
meghúzni, de ezen az úton már nehezen megy felfele a futás, bele-bele kell sétálni. Végig a hosszú utcán egészen
a falu tetejébe, ahonnan erdei ösvényre térünk rá. Ez persze még jobban emelkedni kezd. A botos srác nagyon
ügyesen használja segédeszközeit, ott is hagy rendesen a meredekebb részeknél. Azért nem irígykedek, nekem a
bot csak hátrány lenne, hajtom így is magam ahogy tudom. Nagy nehezen kicsit már szentségelve felérek a műútra,
tudom, hogy innen már nincs messze a Bányahegyi pont. A botos srác előttem kocog az úton 50 méterre, én is
iramba állok. Utol is érem, itt már gyorsabb tudok lenni. Kb ugyanannyi távolságra van, mikor elérem a pontot,
csak a sorrend változott. Örömmel veszem tudomásul, hogy beértem a futóbajtárst, ott pihen a pontnál. Ez egy
nagyon kedves pont minden évben, evés ivás lehetőséggel és nagyon kedves pontőrökkel, akik kínálnak minden jóval.
Gyorsan nekilátok én is a kajának, benyomok egy kenyeret meg egy pohár üdítőt, aztán szinte egyszerre indulunk
tovább mind a hárman.
Innen a betonon indulunk el felfelé. Én megyek középen, a botos srác igyekszik mögöttem. A betonról hamar letér
az út balra, majd párszor keresztezi a műutat. Egy meredekebb mászás után elszámolom magam és azt hiszem
hirtelen, hogy itt kell balra lekanyarodni a betonra, de valahogy nem rémlik a hely.. továbbmegyek, biztos a
következő lesz még csak. Mászok tovább, de elfog kicsit a bizonytalanság és a túrán először és utóljára előveszem
a térképet és megnézegetem a kanyarokat. Igen a következő lesz az. Ej, kicsit bosszankodok, mert így lemaradtam
a futótól. Mikor felérek már híre hamva nincs. Balra végig a kanyarig, majd tovább egyenesen át a jelzésig, ami
elindul lefelé Imó irányába. Mögöttem a srác bizonytalanul odakiállt, hogy jó fele megyek -e, mire én vissza
neki, hogy jöjjön nyugodtan tovább. Aztán elindultam lefelé ahogy a csövön kifért. Útközben az egyik kedvenc
útszakaszom köszönt vissza, itt gyönyörű mohás természetes sziklakapun kell áthaladni. Egy régi magántúránk jut
eszembe, mikor még a régi praktica-mal jöttem erre fotózni, és pont a sziklakapunál álldogált egy szép fiatal
őz. A gép persze nem telére volt szerelve, és mire összecsavargattam az objektíveket már el is illant a pára.. :)
Ahogy átfutottam ezen a részen el is szállt az emlék, mert meredek lefelé következett, ahol nagyon kellett
figyelni. A lejtő aljában valami cserkészcsapat araszolt felfelé az úttól 20 méterre bent a susnyásban. Hmm.
Jó volt leérni, innen egy darabig kényelmesebb volt az út a kör jelzésekig, ahonnan viszont kezdett kövesedni,
majd mikor már az Imó völgyét szántottam már kellemetlen bokatörő tereppel kellett küzdeni lefelé. Amikor elértem
a pontot Imókőnél meglepetésemre elsőre nem láttam a pontőröket sehol. Aztán szétnéztem, és másodszorra sem. :)
Leszaladtam a forrásbarlanghoz, majdnem oda is benéztem, hátha ott bújkálnak, de sejtettem persze, hogy valószínűleg
még nem értek ide. Megnéztem az itinerben a pont nyitást, 10:15-től kellene nyitva lenniük, ami már 10 perce
elmúlt. No sebaj gondoltam, megyek tovább. Visszamásztam fel az útra és továbbkocogtam lefelé. Kicsivel lejjebb
2 srác meg egy lány jön velem szembe. A lány kezében ott a pecsét. ;) Az előttem futó srác már előszedette velük..
Nyomnak egy pecsétet az én lapomra is, és kapok egy nagyon finom almát is. Legalább annyival is kevesebbet kell
cipelniük a pontig (bár amennyit felvittek sztem ez nekik sovány vígasz volt..).
Robogtam is tovább lefelé, majd az elágazásnál jobbra letértem a kékre és megkezdtem az intenzív mászást fel a
Lök bércre. Az elágazáshoz érve gyorsan kifújtam magam, aztán balra kanyarodtam a zöld sávra és iramba álltam.
Innen kezdődött egy jó hosszú kis hullámvasutazás egészen a Bujdosókői pontig. Útközben számolgattam az időt is.
Az előző szakaszon nagyon jót mentem, több mint 10 perccel jobb volt a 2 pont közötti időm, mint a tavalyi, a
korábbi megspórolt időkkel együtt úgy számoltam, hogy negyed 12 körül oda kell, hogy érjek a Bujdosókői ponthoz.
Legkésőbb. De amilyen jól mentem itt is, sejtettem, hogy hamarabb odaérek. El is kezdtem izgulni, mert úgy emlékeztem,
hogy csak negyedkor nyit ez a pont is. Már-már azon gondolkoztam, hogy lassítanom kéne - milyen vicces gondolat -
de vitt előre a lendület. A srác úgyis előttem van, legfeljebb majd várunk együtt pontnyitásig. Végül nem kellett
várni. Az ellenőrző pontot elő-jelző "nyuszis farkasos" papírnak itt örültem a legjobban mikor megláttam, mert
ez azt jelentette, hogy már kint vannak a pontnál. Később láttam, hogy hivatalosan 11-kor már nyitottak, de
valójában még korábban, mert én pont egészre értem oda végül. Megint hoztam több mint 10 percet. A puszedlis
pontnál az őrök egy sátorban várták az érkezőket. Adtak mézest és még egy kis ásványvizet is. Elköszöntem és
indultam lefelé, a srác után, aki megint csak pár perccel volt előttem.
Ez a szakasz lefelé jól ment, bár nem könnyű a terep. Bujdosókő olyan szép, hogy majdnem elbambultam amíg nézegettem
futás közben és kis híján lezúgtam a szakadékba ;) Az út aljára érve a szokásos kis dzsungel harc következett
a benőtt szakaszon, majd ki a műútra és tovább a halastó mellett. Itt ezen az úton volt egy harmadik típusú
találkozásom egy fene nagy kutyával, amelyik majdnem megevett reggelire. A halastavat őrizte egyébként, csak
éppen kisétált a kerítésen tátongó hatalmas lyukon és az út közepén állva mérgesen csaholva és morogva épp engem
rémisztgetett. Lassan közelítettem meg az időközben az út széléről felvett két féltéglával a kezemben. Ha netán
rámtámadna, akkor legyen vmi a kezemben.. Lassan hátrált és végül visszamászott a kerítés mögé, de még mindíg
morogva. Eldobtam a téglákat és haladtam tovább. Huh, ez meleg volt. Felértem a beton útra, amin hosszan kellett
haladni felfelé. Itt már nem bírtam futni felfelé, csak úgy, hogy gyaloglással váltogattam. Kellemetlen szakasz
volt, már alig vártam, hogy elérjem a letérőt. Tudtam azt is, hogy a beton után még jobban fog emelkedni, de
mindegy volt, ott legalább tudom mire fogni, hogy miért nem futok.. itt nem tudtam. Nehezen fogyott az út. Elértem
végül a letérőt, ahol egy fiatal pár igyekezett lefelé a patakmederbe. Előzékenyen elengedtek. Ők persze nem a
túrán voltak. A mederből kemény hosszú kaptató kezdődött. Itt nyomni kellett felfele, elég fárasztó volt. Igazi
megkönnyebbülés volt felérni a Völgyfő házhoz. Itt egy parkoló autónál álldogáló pártól kérdeztem, hogy láttak
-e elmenni egy futót előttem. Mondták, hogy nem, de csak 5 perce vannak itt. Ez kicsit rosszul érintett, bár
számítottam rá. Tudtam, hogy most lassabban jöttem, mint kellett volna, ha tartani akarom a lépést. Rövid lefele
jött a műúton, majd a rom jelzésen ismét nagyon meredek kaptató felfelé. Itt útközben jöttek szembe a 35-ösök
szép számmal, még ismerősökkel is találkoztam. Az emelkedőnek inkább az eleje ment nehezen, a végére egészen
felpörögtem. Felemelő érzés volt felérni a gerincre, ahonnak pompás kilátás várt Ódorvárra. Láttam, ahogy az
emberek a sziklakilátónál pihennek, nézelődnek. Innen már csak pár perc és ott vagyok. Zúzás lefelé, majd egy
utolsó mászás föl és már láttam is a pontot. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy nincs sor. Egyáltalán semmi.
Külön pecsételtek a különböző távoknak. Ez egy remek húzás volt, tavaly pont ezt hiányoltam. Nagy-nagy piros
pont a (már eddig is kiválló) szervezésnek. Nem is időztem, indultam rögtön tovább.
Innen meg kellett hajtani, nincs mese. Hosszú jól futható szalagozott dózer következett, igazi futócsemege volt
ez az enyhén lejtő út. Igaz itt már kerülgetni kellett a rövidebb távos túratársakat, de ez a legkevesebb. Néhol
vaddisznó módjára a sárban/pocsolyában futottam, ha nem volt máshol hely egy-egy nagyobb társaság mellett.
Élveztem a futást még mindíg és ez nagyon sokat számított már ilyen közel a vége felé. Újabb ismerőssel találkozok,
de pár szót váltunk csak. A hosszú kacskaringós lejtő végig jól megy, jó időt megyek az aszfalt útig. Innen
felfelé indul az út, ami már nehezen megy. Itt most pihizek, nem futok a Nyomóhegy felé. A hegyre fel meg pláne
nem. ;) A rövid kaptató után mosolygós pontőrök fogadnak az adótoronynál. Itt sincs sor, aminek nagyon örülök.
Tudom, hogy innen lefelé már csak negyed óra, ezért iparkodok is. Az tervezett időm meglesz bőven, és nem is
hajtottam ki magam a végletekig. Így nyugodtan futottam lefelé. Cserép határában piedcat-ékkel találkozok akik
valószínűleg elém indultak a Nyomó hegy irányába. Jelzem, hogy minden a legnagyobb rendben, és tovább futok a
célig. Beérkezés 12:56-kor. Regisztrálok is gyorsan, majd megkapom átmegyek a másik asztalhoz, ahol az okleveleket
osztják. Itt vannak jópáran előttem, ezért kicsit várni kell, de ez természetes. Kiderül viszont, hogy kitűzőt
nem tudnak adni, mert az ötszörös teljesítésért járó kitűzők még nem érkeztek meg a helyszínre. De megígérik, hogy
pár órával később már itt lesz. Az nekem nagyon jó, mondom, én egy darabig még úgyis itt vagyok, amíg a többiek
beérkeznek. Az oklevelet meg az ebédjegyet árvettem és lementem a gulyásért, ami nagyon jól esett. Egy meglepetés
sütit is kaptunk, ami szintén finom volt. Itt lent találkoztam a futó sráccal is, gratuláltam neki, emberes meló
volt. Végül 6 percet rámvert. :) Kicsit rendbe szedtem magam, aztán átkocsikáztunk Bogácsra, ahol elsétálgattunk
a Bogácsi tó fele.. kifeküdtünk a tópartra a fűbe, isteni érzés volt itt pihenni. A nap olyan melegen tűzött, hogy
szinte napozni lehetett volna fürdőgatyóban.. Közben rádión keresztül elértem Bükk900-t, aki még a túrán nyomult
valahol a Nyomó hegy felé. Aztán elsétáltunk a strand fele is, de be azért nem mentünk.. :) bár voltak bent sokan
a termál fürdőben. Végül megnéztük a remek kis kilátót a falu felett. Gyönyörű idő volt, a kilátás is káprázatos..
Érdemes itt szétnézni, nagyon szép hely. Ezután vissza mentünk Cserépre, megkaptam a kitűzőt is, és átvehettem az
ezüstérmet is a második helyért. Közben beérkeztek a többiek is, és mindenki megelégedve, kellemesen elfáradva várta
a haza indulást.
Egyébként a célban vettem csak észre, hogy az út folyamán a magammal vitt kajából semmit nem ettem.. :)
Nagyon köszönjük a hibátlan túrát! Élmény volt idén is.
2005. október 2., vasárnap
Vasas Maraton 2005
Ez a túra és az útvonalának egyes részei számomra még ismeretlenek voltak. A korábbi években fel sem figyeltem
rá, de idén kilátásba helyeztem könnyű edzés ürügyén. A honlapon feltüntetett figyelmeztetés, miszerint a HÉV
helyett pótló buszok járnak szerencsére elavult információnak bizonyult, biztos korábbi évre vonatkozott.
A HÉVről leszállva meg is láttam a starthelyet. Ismerősökkel találkozok, együtt sétálunk az asztalkához.
Kedves nénik rajtoltattak, szépen simán ment a dolog. 29.-nek indulok.
A füzet amit adtak, tökéletes. Bőséges útvonalleírás, szintmetszet, rész táv és szint adatok, teljesítőlista,
térképvázlat és a pecsételőhelyek. Tökéletes. És mindez 2 A4-es lapon behajtogatva, csak éppen annyira
zsugorítva, hogy még használható maradjon.
Már előre tudtam, hogy a túra elejét nem fogom nagyon szeretni, a városban való bolyongás a túra kevésbé
izgalmas része.. A jelzést viszont sokkal nehezebb követni, több a tereptárgy, nehezebb kiszúrni a festéseket.
Itt nem árt a helyismeret. Nekem nincsen, úgyhogy sasolok ahogy tudok. Egy helyen rossz utcába fordulok, de
hamar rájöttem és korrigáltam. Ahogy kifele haladtam kezdtem megnyugodni, itt már könnyebb lesz odafigyelni.
Távolabb feltűnik a Kő-hegy. Nagyon szép sziklás hegy, érdemes rá pár pillantást vetni. Közben utolérek egy
futót, meg pár kisebb csapatot. Még az emelkedő előtt lehagyom őket. Kemény mászás következik felfelé. A
terep teljesen ismeretlen, néhol bénázok az elágazásokkal, utólér a futó hölgy. Látszik, hogy Ő már többször
járt erre, magabiztosan veszi a kanyarokat. Egy helyen megint bizonytalankodok, Ő előreszólva útbaigazít.
Kiderül, hogy tényleg ismerős erre, sokat jár fel edzeni. Kicsit megint elhúzok felfele, és végre felérek
a hegytetőre. Vagyis akkor ott azt gondoltam. Kinézek egy kis tisztáson, de a fák takarják a kilátás nagy
részét. A sporttársnő megint beér, mondja, hogy feljebb majd lesz szebb kilátás is. Továbbindulok, és valóban.
Kicsit feljebb elképesztően szép panoráma tárul elém. Csak hüppögök magamban és az otthon pihenő fényképező
gépemre gondolok. A kilátóban két srác gyönyörködik a tájban. Miután összekapartam az államat a földről,
tovább siettem. Kicsit arrébb egy elágazásban bácsika álldogál, én odasietek hozzá, már veszem elő a lapomat,
de kiderül, hogy nem Ő a pont, még tovább kell menni. A futót közben megint beértem és a Kő-hegyről váltunk
pár szót a pont felé igyekezve. Meglepődve látom, hogy a fák közül épületek bukkannak elő. Erre nem számítottam.
Valószínűleg azért mert nem olvasom az útvonalvezető leírást, csak a jelzésekre hagyatkozok. Itt van az
ellenőrző pont is a menedékháznál. Megint kedves nénik fogadnak, és finom teával kínálnak. Jól esik.
A pontnál megint utólértünk pár embert. Megköszönjük a vendéglátást és indulunk tovább.
A Vasas szakadék felé vesszük az irányt. Úgy döntünk, hogy ha a tempónk hosszútávon is egyezik, akkor együtt
megyünk tovább. Én megyek elől, Andi mögöttem. Nem kell rá sehol várni, nagyon jól bírja, követ gond nélkül.
A sárgán belefutunk abba a kereszteződésbe, ahol a barlang jelzés becsatlakozik jobbról. Ezen kell most egy
kitérőt tennünk a szakadék felé. Itt a ponttól jövők velünk szemben már visszafele igyekeznek. A szakadék
(inkább sziklahasadék) a hegy oldalában van, fel kell mászni hozzá. Megintcsak kedves pontőrök béllyegeznek.
Én bekocogok a hasadékba és szétnézek. Nagyon impozáns, hatalmas falak magasodnak körülöttem.
Innen aztán mi is elindulunk visszafelé, és az előző elágazásnál, most a másik irányban továbbhaladunk a sárgán
Lajosforrás felé. Útközben megint megelőzünk jópár túratársat. Erdészekkel is találkozunk, akik nagy erőkkel
aprítják az erdőt. Azon veszem észre magamat, hogy még alig ittam valamit az út folyamán. Próbálom tudatosan
piciket szipkázva pótolni a veszteséget, habár még akkor sem voltam szomjas igazán. Lajosforráshoz érve,
lekezeljük a papírokat, kicsit rendbeszedjük magunkat, majd indulunk is tovább. A forrást azért megkóstoljuk.
Innen a háromszög jelzésen kell tovább indulni Dömörkapu felé. Jó, hogy figyelünk és nem megyünk el egy
túratárs után rossz irányban a sárgán. Visszakiabáljuk a helyes útra. Lefele elég meredek az út, zúzunk
rendesen. Itt nem könnyű a terep, de jól vesszük az akadályokat és nem zúgunk le a szakadékba sem. Leérünk
a műútra, majd azon balra indulunk el a pont fele. Itt is nagyon szívélyes fogadtatásban van részünk. Dobozos
ivólével kínálnak, de én nem kérem. Most már ráálltam a saját kotyvalékomra, nem akartam ezzel felrúgni az
ízeket. Andi viszont elkéri az enyémet is helyettem. Rá rá is fér, mert inni csak egy fél literes üvegben
hozott, igaz, abban volt még bőven. Itt megtudjuk azt is, hogy már csak hárman vannak előttünk. Beszélgetve
indulunk tovább a műúton.
A Lenkó emlékmű fele már ismerőssé válik a táj. Igen, erre már jártam többször is. Az elől lévő túratársakat
hamar utólérjük. Elbeszéljük az utat, a pont váratlanul bukkan elő az út közepén. Szemmel láthatóan itt még
jobban örülnek nekünk, mint a többi ponton. Hát persze, mert mi vagyunk az elsők akik arra járnak..
Irány sikáros felé tovább. Sokszor jártam már arra, de általában mindíg a régi kék jelzésen megyek a rét
jobb oldalán, és nem a balon, ahogy most kell nekünk. Ez a rész tehát a piros leágazásáig új terep nekem.
Ahogy kiérünk a rétre el is vesztjük a jelet ahogy kell. Az út többfelé ágazik, mi egyenesen megyünk
tovább sasolva a távoli fákat, de jelzést sehol nem látunk. A fű itt nagyon vizes volt, a cipőink pillanatok
alatt átáztak, és már tocsogtunk a vizes zokniban. Sokat megyünk így egy füves szekérúton, de már sejtjük,
hogy rossz fele jöttünk, mert jelzés továbbra sincs, mikor már néhány fa mellett is elhaladunk. Fura is,
hogy hirtelen már szinte a rét közepén találjuk magunkat, pedig a szélén kellene, hogy haladjunk. A távolban
balra meglátunk egy jelzést egy fa törzsén. Ott fentebb jön a jelzés, velünk párhuzamosan. Jól van, gondolom,
akkor nagy baj nem lehet. Úgy döntünk, hogy megyünk tovább az utunkon, és nem vágunk át a még nagyobb
aljnövényzetben a másik útra. Bele is mentünk végül a kék jelzésbe, de valami mégsem stimmelt. Itt ugyanis
a kék mellett már a piros is fel volt festve. Pedig ahol a kettő találkozik, ott kellene lennie a Bükki pusztai
pontnak. A réten visszanézve viszont nem láttunk semmi ezen az úton sem, úgyhogy tovább indultunk a rét vége
felé. Mikor újra beértünk az erdőbe már szinte biztos voltam benne, hogy már túljöttünk a ponton. Tanakodunk,
hogy mit kéne tenni. Ha vissza akarunk menni egészen a kereszteződésig, akkor még most kell visszaindulni,
ha tovább megyünk már késő lesz. Píjjegek, de nem jön válasz semerről. Végül én úgy döntök, hogy visszaszaladok,
szétnézek mégegyszer, Andi megvár ott helyben. Rohanok ahogy tudok visszafele, elhagyom azt a helyet, ahonnan
visszanéztünk, és haladok a rét túlsó vége felé. A rét kezdett túlnőni magán. Most hogy már így össze-vissza
rohangálunk rajta, mint a fejvesztett csótány egyre nagyobbnak tűnik. Végül megpillantok valamit, ami nem
illik a tájba.. igen, az lesz az, semmi kétség. Ember. Sőt, emberek. Hűha, valaki beért minket (nem csoda,
amennyit itt tököltünk). Visszapíjjegek Andinak, hátha hallja és elindul erre. Odaérek, egy fiatal sporttárs
ért éppen be előttem a helyes irányból. A pontőr mosolyogva megkérdi, hogy visszafele jövök -e.. mondom, hogy
nem, csak kavarogtunk egy sort. Gyors pecsét, és spuri vissza. Útközben folyamatosan jelzek, de Andit nem
látom sehol. Visszaérek hozzá, és elmondom, h mi az ábra. Ő úgy dönt, hogy már nem megy vissza a pontig.
Vállalja ezt a rizikót. Továbbmegyünk a kettős jelzésen, majd letérünk a pirosra balra. Ezen hamar elérjük
a pontot a Király kútnál. Itt banánzselés csokit kapunk, amit most kivételesen Andi passzol, én viszont
(hogy kiegyenlítsük a számlát.. :) elkérem az övét is. Be is tolom őket rögvest.
Elindulunk a Szőke-forrás völgyén lefelé. Ez a túra legszebb része számomra, még úgy is, hogy már ismertem
korábban is. Egy gyönyörű völgy, az út egy hasadék mentén robog lefelé a hegyoldalban, balra meredély, az aljában
patak csordogál, jobbra magasabb hegyek (odafent a Prédikáló szék és a Vadálló kövek). Az út vadregényes, meseszép
zöld moha ruhába öltözött minden. Andival beszélgettünk út közben, de egy idő után elkapott a táj minket, és
elcsendesedve ámultunk, bámultunk. Egy nagy élmény az egész völgy. Ahogy keresztülmegyünk a dózerúton, ami
a Rám szakadék előtti parkoló fele megy le, a patak is átjön arra az oldalra, és nekünk át kell mászni rajta.
Köveken bukdácsolunk, pár fán mászunk át kereszte kasul, technikás a terep egy jó darabon, de ahol tudunk
futunk lefelé. Végül mikor már közeledünk Dömös felé kiérve a műútra nagy tömegekkel találjuk szembe magunkat.
Ránézek az órámra.. hát igen, a kényelmes városi túristák jönnek ilyenkor fél 11 fele a Rám szakadékba
kirándulni. Itt aztán megint elkövetjük azt a hibát, hogy itinert továbbra sem olvasunk, és ahol a kéktől
a zöld jelzés elválik jobbra, mi a kéken maradunk, és rossz irányban a templomhoz lyukadunk ki. Megkérdezünk
egy helybelit, hogy merre lehet ez a Szőke Forrás vendéglő, de nem tudják. Megnézzük a lapon, hát persze, hogy
nem erre kellett kijönni a főútra, elindulunk visszafelé. A híd felé már meglátjuk a szalagozást is. Meglepődve
veszem észre, hogy a vendéglő nem a 11-es túlsó, hanem még innenső oldalán van. A térképvázlat itt kicsit
félrevezető. Odakocogunk a ponthoz, még elsőként érünk oda, de a srác aki mögöttünk jött hamar beér itt is
minket, Ő jó felől jött, nem kavargott. Pecsét kutyaugatás mellett, majd kenyér zabálás pezsgőtablettás
üdítővel, és megkóstoljuk a rendezők által sütött süteményt is, ami eszméletlen finom. Nagyon aranyosak itt
is a pontőrök, nem győzik mondani, hogy vegyünk bátran mindenből. Kicsit eszegetünk, aztán elbúcsúzunk
mindhárman.
A srác nem akar a kijelölt úton jönni a Duna mentén, hanem a műúton rövidít Pilismarótig, így elbúcsúzunk
tőle. Innen szalagozást kell követni a másik faluig. Elmegyünk a kemping mellett egészen a Dunapartig,
ahol balra fordulva a Duna mentén haladunk egy földúton. Kicsit sárossá válik az út, kerülgetjük a
pocsolyákat, de nem olyan vészes. A szalagozás jó, könnyen követhető. A Dunakanyar csodás látványt nyújt
innen, kicsit elmélázunk. Innen nem nyomjuk már annyira, Andi elkezdett fáradni, már csak bele bele futunk
néha az útba, többnyire gyalogolunk és beszélgetünk. Így jól telik az idő a hosszú úton Pilismarótig. Ahogy
elérjük a szélét az út visszakanyarodik, és kivezet minket újra a 11-esre. Azon haladunk a Főtérig, ahol
megtaláljuk a pontot is. A pontőrtől megtudjuk, hogy 10 percet kaptunk közben a sráctól. És ezt már nem is
dolgoztuk le a végéig.
Sétamenetben indulunk tovább, Andinak már nem akaródzik futni (felfelé :), még az enyhe részeknél sem. De
hamar újra ritmusba állunk, és ha nem is futunk, de jól haladunk felfelé. A jelzés cseles néhol, oda kell
figyelni.. de észrevesszük a beugró letéréseket. A meredekebb részeknél lassítunk, csak kényelmesen mászunk
felfelé. Az út kicsit hullámvasutazik velünk, útközben elered az eső is, a Szakó nyereg nagyon lassan jön el.
Viszont innen már nincs sok hátra. Nem is időzünk, nyomjuk tovább felfelé immáron a piroson. Itt már kicsit
jobban tudunk haladni, az út már nem olyan meredek, néhol kicsit belekocogunk. Ahogy közeledünk Dobogókőhöz,
egyre több kirándulóval találkozunk. Az időt számolgatom, és úgy saccolom, hogy 1 óra körül beérünk. Nem is
rossz. Csak az a gond, hogy a busz óra 5-kor indul, és még a célt is el kell intézni majd. Próbálom kicsit
jobban húzni a társam felfelé. Nincs is probléma, jól haladunk és végül pontban 1-kor be is érünk a Matyi
büféhez. Az összidő 6:10 lett. Meg vagyok elégedve, 6 óra volt a terv, ami nem túl gyors, de nem is lassú.
Pont jó tempó edzésnek. Nekem így jól jött Andi társasága, akivel így remek közös temptót tudtunk menni, Ő
meg saját elmondása szerint örült annak, hogy volt aki végig húzta kicsit. Gratuláltunk egymásnak is, majd
rohantunk a buszhoz. A nénikák a célban kicsit nehezen találták meg az okleveleket (amik viszont szépen előre
meg voltak írva!), így tényleg az utolsó pillanatban csíptük el a buszt. Remek befejezés volt, hogy nem kellett
várni sem, lehuppantunk a kényelmes székbe, és pihentünk hazafelé.
Remek túra volt, nagyon szép útvonallal és jó, lelkes rendezéssel. Egy kedves élmény maradt, ha tehetem
jövök jövőre is!
rá, de idén kilátásba helyeztem könnyű edzés ürügyén. A honlapon feltüntetett figyelmeztetés, miszerint a HÉV
helyett pótló buszok járnak szerencsére elavult információnak bizonyult, biztos korábbi évre vonatkozott.
A HÉVről leszállva meg is láttam a starthelyet. Ismerősökkel találkozok, együtt sétálunk az asztalkához.
Kedves nénik rajtoltattak, szépen simán ment a dolog. 29.-nek indulok.
A füzet amit adtak, tökéletes. Bőséges útvonalleírás, szintmetszet, rész táv és szint adatok, teljesítőlista,
térképvázlat és a pecsételőhelyek. Tökéletes. És mindez 2 A4-es lapon behajtogatva, csak éppen annyira
zsugorítva, hogy még használható maradjon.
Már előre tudtam, hogy a túra elejét nem fogom nagyon szeretni, a városban való bolyongás a túra kevésbé
izgalmas része.. A jelzést viszont sokkal nehezebb követni, több a tereptárgy, nehezebb kiszúrni a festéseket.
Itt nem árt a helyismeret. Nekem nincsen, úgyhogy sasolok ahogy tudok. Egy helyen rossz utcába fordulok, de
hamar rájöttem és korrigáltam. Ahogy kifele haladtam kezdtem megnyugodni, itt már könnyebb lesz odafigyelni.
Távolabb feltűnik a Kő-hegy. Nagyon szép sziklás hegy, érdemes rá pár pillantást vetni. Közben utolérek egy
futót, meg pár kisebb csapatot. Még az emelkedő előtt lehagyom őket. Kemény mászás következik felfelé. A
terep teljesen ismeretlen, néhol bénázok az elágazásokkal, utólér a futó hölgy. Látszik, hogy Ő már többször
járt erre, magabiztosan veszi a kanyarokat. Egy helyen megint bizonytalankodok, Ő előreszólva útbaigazít.
Kiderül, hogy tényleg ismerős erre, sokat jár fel edzeni. Kicsit megint elhúzok felfele, és végre felérek
a hegytetőre. Vagyis akkor ott azt gondoltam. Kinézek egy kis tisztáson, de a fák takarják a kilátás nagy
részét. A sporttársnő megint beér, mondja, hogy feljebb majd lesz szebb kilátás is. Továbbindulok, és valóban.
Kicsit feljebb elképesztően szép panoráma tárul elém. Csak hüppögök magamban és az otthon pihenő fényképező
gépemre gondolok. A kilátóban két srác gyönyörködik a tájban. Miután összekapartam az államat a földről,
tovább siettem. Kicsit arrébb egy elágazásban bácsika álldogál, én odasietek hozzá, már veszem elő a lapomat,
de kiderül, hogy nem Ő a pont, még tovább kell menni. A futót közben megint beértem és a Kő-hegyről váltunk
pár szót a pont felé igyekezve. Meglepődve látom, hogy a fák közül épületek bukkannak elő. Erre nem számítottam.
Valószínűleg azért mert nem olvasom az útvonalvezető leírást, csak a jelzésekre hagyatkozok. Itt van az
ellenőrző pont is a menedékháznál. Megint kedves nénik fogadnak, és finom teával kínálnak. Jól esik.
A pontnál megint utólértünk pár embert. Megköszönjük a vendéglátást és indulunk tovább.
A Vasas szakadék felé vesszük az irányt. Úgy döntünk, hogy ha a tempónk hosszútávon is egyezik, akkor együtt
megyünk tovább. Én megyek elől, Andi mögöttem. Nem kell rá sehol várni, nagyon jól bírja, követ gond nélkül.
A sárgán belefutunk abba a kereszteződésbe, ahol a barlang jelzés becsatlakozik jobbról. Ezen kell most egy
kitérőt tennünk a szakadék felé. Itt a ponttól jövők velünk szemben már visszafele igyekeznek. A szakadék
(inkább sziklahasadék) a hegy oldalában van, fel kell mászni hozzá. Megintcsak kedves pontőrök béllyegeznek.
Én bekocogok a hasadékba és szétnézek. Nagyon impozáns, hatalmas falak magasodnak körülöttem.
Innen aztán mi is elindulunk visszafelé, és az előző elágazásnál, most a másik irányban továbbhaladunk a sárgán
Lajosforrás felé. Útközben megint megelőzünk jópár túratársat. Erdészekkel is találkozunk, akik nagy erőkkel
aprítják az erdőt. Azon veszem észre magamat, hogy még alig ittam valamit az út folyamán. Próbálom tudatosan
piciket szipkázva pótolni a veszteséget, habár még akkor sem voltam szomjas igazán. Lajosforráshoz érve,
lekezeljük a papírokat, kicsit rendbeszedjük magunkat, majd indulunk is tovább. A forrást azért megkóstoljuk.
Innen a háromszög jelzésen kell tovább indulni Dömörkapu felé. Jó, hogy figyelünk és nem megyünk el egy
túratárs után rossz irányban a sárgán. Visszakiabáljuk a helyes útra. Lefele elég meredek az út, zúzunk
rendesen. Itt nem könnyű a terep, de jól vesszük az akadályokat és nem zúgunk le a szakadékba sem. Leérünk
a műútra, majd azon balra indulunk el a pont fele. Itt is nagyon szívélyes fogadtatásban van részünk. Dobozos
ivólével kínálnak, de én nem kérem. Most már ráálltam a saját kotyvalékomra, nem akartam ezzel felrúgni az
ízeket. Andi viszont elkéri az enyémet is helyettem. Rá rá is fér, mert inni csak egy fél literes üvegben
hozott, igaz, abban volt még bőven. Itt megtudjuk azt is, hogy már csak hárman vannak előttünk. Beszélgetve
indulunk tovább a műúton.
A Lenkó emlékmű fele már ismerőssé válik a táj. Igen, erre már jártam többször is. Az elől lévő túratársakat
hamar utólérjük. Elbeszéljük az utat, a pont váratlanul bukkan elő az út közepén. Szemmel láthatóan itt még
jobban örülnek nekünk, mint a többi ponton. Hát persze, mert mi vagyunk az elsők akik arra járnak..
Irány sikáros felé tovább. Sokszor jártam már arra, de általában mindíg a régi kék jelzésen megyek a rét
jobb oldalán, és nem a balon, ahogy most kell nekünk. Ez a rész tehát a piros leágazásáig új terep nekem.
Ahogy kiérünk a rétre el is vesztjük a jelet ahogy kell. Az út többfelé ágazik, mi egyenesen megyünk
tovább sasolva a távoli fákat, de jelzést sehol nem látunk. A fű itt nagyon vizes volt, a cipőink pillanatok
alatt átáztak, és már tocsogtunk a vizes zokniban. Sokat megyünk így egy füves szekérúton, de már sejtjük,
hogy rossz fele jöttünk, mert jelzés továbbra sincs, mikor már néhány fa mellett is elhaladunk. Fura is,
hogy hirtelen már szinte a rét közepén találjuk magunkat, pedig a szélén kellene, hogy haladjunk. A távolban
balra meglátunk egy jelzést egy fa törzsén. Ott fentebb jön a jelzés, velünk párhuzamosan. Jól van, gondolom,
akkor nagy baj nem lehet. Úgy döntünk, hogy megyünk tovább az utunkon, és nem vágunk át a még nagyobb
aljnövényzetben a másik útra. Bele is mentünk végül a kék jelzésbe, de valami mégsem stimmelt. Itt ugyanis
a kék mellett már a piros is fel volt festve. Pedig ahol a kettő találkozik, ott kellene lennie a Bükki pusztai
pontnak. A réten visszanézve viszont nem láttunk semmi ezen az úton sem, úgyhogy tovább indultunk a rét vége
felé. Mikor újra beértünk az erdőbe már szinte biztos voltam benne, hogy már túljöttünk a ponton. Tanakodunk,
hogy mit kéne tenni. Ha vissza akarunk menni egészen a kereszteződésig, akkor még most kell visszaindulni,
ha tovább megyünk már késő lesz. Píjjegek, de nem jön válasz semerről. Végül én úgy döntök, hogy visszaszaladok,
szétnézek mégegyszer, Andi megvár ott helyben. Rohanok ahogy tudok visszafele, elhagyom azt a helyet, ahonnan
visszanéztünk, és haladok a rét túlsó vége felé. A rét kezdett túlnőni magán. Most hogy már így össze-vissza
rohangálunk rajta, mint a fejvesztett csótány egyre nagyobbnak tűnik. Végül megpillantok valamit, ami nem
illik a tájba.. igen, az lesz az, semmi kétség. Ember. Sőt, emberek. Hűha, valaki beért minket (nem csoda,
amennyit itt tököltünk). Visszapíjjegek Andinak, hátha hallja és elindul erre. Odaérek, egy fiatal sporttárs
ért éppen be előttem a helyes irányból. A pontőr mosolyogva megkérdi, hogy visszafele jövök -e.. mondom, hogy
nem, csak kavarogtunk egy sort. Gyors pecsét, és spuri vissza. Útközben folyamatosan jelzek, de Andit nem
látom sehol. Visszaérek hozzá, és elmondom, h mi az ábra. Ő úgy dönt, hogy már nem megy vissza a pontig.
Vállalja ezt a rizikót. Továbbmegyünk a kettős jelzésen, majd letérünk a pirosra balra. Ezen hamar elérjük
a pontot a Király kútnál. Itt banánzselés csokit kapunk, amit most kivételesen Andi passzol, én viszont
(hogy kiegyenlítsük a számlát.. :) elkérem az övét is. Be is tolom őket rögvest.
Elindulunk a Szőke-forrás völgyén lefelé. Ez a túra legszebb része számomra, még úgy is, hogy már ismertem
korábban is. Egy gyönyörű völgy, az út egy hasadék mentén robog lefelé a hegyoldalban, balra meredély, az aljában
patak csordogál, jobbra magasabb hegyek (odafent a Prédikáló szék és a Vadálló kövek). Az út vadregényes, meseszép
zöld moha ruhába öltözött minden. Andival beszélgettünk út közben, de egy idő után elkapott a táj minket, és
elcsendesedve ámultunk, bámultunk. Egy nagy élmény az egész völgy. Ahogy keresztülmegyünk a dózerúton, ami
a Rám szakadék előtti parkoló fele megy le, a patak is átjön arra az oldalra, és nekünk át kell mászni rajta.
Köveken bukdácsolunk, pár fán mászunk át kereszte kasul, technikás a terep egy jó darabon, de ahol tudunk
futunk lefelé. Végül mikor már közeledünk Dömös felé kiérve a műútra nagy tömegekkel találjuk szembe magunkat.
Ránézek az órámra.. hát igen, a kényelmes városi túristák jönnek ilyenkor fél 11 fele a Rám szakadékba
kirándulni. Itt aztán megint elkövetjük azt a hibát, hogy itinert továbbra sem olvasunk, és ahol a kéktől
a zöld jelzés elválik jobbra, mi a kéken maradunk, és rossz irányban a templomhoz lyukadunk ki. Megkérdezünk
egy helybelit, hogy merre lehet ez a Szőke Forrás vendéglő, de nem tudják. Megnézzük a lapon, hát persze, hogy
nem erre kellett kijönni a főútra, elindulunk visszafelé. A híd felé már meglátjuk a szalagozást is. Meglepődve
veszem észre, hogy a vendéglő nem a 11-es túlsó, hanem még innenső oldalán van. A térképvázlat itt kicsit
félrevezető. Odakocogunk a ponthoz, még elsőként érünk oda, de a srác aki mögöttünk jött hamar beér itt is
minket, Ő jó felől jött, nem kavargott. Pecsét kutyaugatás mellett, majd kenyér zabálás pezsgőtablettás
üdítővel, és megkóstoljuk a rendezők által sütött süteményt is, ami eszméletlen finom. Nagyon aranyosak itt
is a pontőrök, nem győzik mondani, hogy vegyünk bátran mindenből. Kicsit eszegetünk, aztán elbúcsúzunk
mindhárman.
A srác nem akar a kijelölt úton jönni a Duna mentén, hanem a műúton rövidít Pilismarótig, így elbúcsúzunk
tőle. Innen szalagozást kell követni a másik faluig. Elmegyünk a kemping mellett egészen a Dunapartig,
ahol balra fordulva a Duna mentén haladunk egy földúton. Kicsit sárossá válik az út, kerülgetjük a
pocsolyákat, de nem olyan vészes. A szalagozás jó, könnyen követhető. A Dunakanyar csodás látványt nyújt
innen, kicsit elmélázunk. Innen nem nyomjuk már annyira, Andi elkezdett fáradni, már csak bele bele futunk
néha az útba, többnyire gyalogolunk és beszélgetünk. Így jól telik az idő a hosszú úton Pilismarótig. Ahogy
elérjük a szélét az út visszakanyarodik, és kivezet minket újra a 11-esre. Azon haladunk a Főtérig, ahol
megtaláljuk a pontot is. A pontőrtől megtudjuk, hogy 10 percet kaptunk közben a sráctól. És ezt már nem is
dolgoztuk le a végéig.
Sétamenetben indulunk tovább, Andinak már nem akaródzik futni (felfelé :), még az enyhe részeknél sem. De
hamar újra ritmusba állunk, és ha nem is futunk, de jól haladunk felfelé. A jelzés cseles néhol, oda kell
figyelni.. de észrevesszük a beugró letéréseket. A meredekebb részeknél lassítunk, csak kényelmesen mászunk
felfelé. Az út kicsit hullámvasutazik velünk, útközben elered az eső is, a Szakó nyereg nagyon lassan jön el.
Viszont innen már nincs sok hátra. Nem is időzünk, nyomjuk tovább felfelé immáron a piroson. Itt már kicsit
jobban tudunk haladni, az út már nem olyan meredek, néhol kicsit belekocogunk. Ahogy közeledünk Dobogókőhöz,
egyre több kirándulóval találkozunk. Az időt számolgatom, és úgy saccolom, hogy 1 óra körül beérünk. Nem is
rossz. Csak az a gond, hogy a busz óra 5-kor indul, és még a célt is el kell intézni majd. Próbálom kicsit
jobban húzni a társam felfelé. Nincs is probléma, jól haladunk és végül pontban 1-kor be is érünk a Matyi
büféhez. Az összidő 6:10 lett. Meg vagyok elégedve, 6 óra volt a terv, ami nem túl gyors, de nem is lassú.
Pont jó tempó edzésnek. Nekem így jól jött Andi társasága, akivel így remek közös temptót tudtunk menni, Ő
meg saját elmondása szerint örült annak, hogy volt aki végig húzta kicsit. Gratuláltunk egymásnak is, majd
rohantunk a buszhoz. A nénikák a célban kicsit nehezen találták meg az okleveleket (amik viszont szépen előre
meg voltak írva!), így tényleg az utolsó pillanatban csíptük el a buszt. Remek befejezés volt, hogy nem kellett
várni sem, lehuppantunk a kényelmes székbe, és pihentünk hazafelé.
Remek túra volt, nagyon szép útvonallal és jó, lelkes rendezéssel. Egy kedves élmény maradt, ha tehetem
jövök jövőre is!
2005. szeptember 18., vasárnap
Szigeti Harmincas 15km
Érdekes túra volt ez. Párommal kellemesen meglepődve vettük észre a túrakiírást az interneten, és
rögtön be is terveztük a rövid távot (16km) vasárnapra, gondolván, hogy az majd jó kis levezetése
lesz a szombati Őszi 30-asnak. Akkor még nem tudtuk, h a szombati túra milyen megpróbáltatásokat
állít elénk. De ez egy másik történet.. Szombat este kicsit megtépázva, de még mindíg szilárd
elhatározottsággal készültünk a túrára. Előre lehetett sejteni, hogy nem a szokványos ttúra lesz,
mert ez ugye Budapest belsejében fog zajlani, utcákon, hidakon. Azért mi bakanccsal, esőgatyával,
esőkabáttal szerelünk, számítva az előző napi elázás folytatására, aminek az időjósok esélyt is
adtak.
A starthoz valamivel 9 előtt érünk. A rendezőség három nevezési asztalkával fogad az uszoda bejáratánál.
Először csodálkoztam a dolgon, de aztán rájöttem, hogy nem csak túrát szerveznek, lesz valamilyen
futóverseny is a helyszínen. Át is irányítanak kedvesen az első bepróbálkozásnál egy másik asztalhoz,
ahol a teljesítménytúrára lehet nevezni. Meg is tesszük. Kicsit még tetvészkedünk, pár perccel később
indulunk mint a lapon szerepel. Az útvonalleírás gyakorlatilag egy rövid felsorolás amiben az érintendő
sziget/utca/híd nevek szerepelnek sorban. A soványka papírból még ennyi derül ki, hogy pontőrökkel
nem nagyon fogunk találkozni, inkább kis magánakciókat kell majd végrehajtani az adott ellenőrző helyeken,
ami két kategóriába sorolható:
1. valamilyen tereptárgyat kell megtalálni, és feljegyezni bizonyos tulajdonságát a lapra
2. valamilyen tereptárgyra erősített tasakot kell megtalálni, és abból kivenni az előre belehelyezett
szórólapokból 1-t
Az első pont máris a Margitszigeten volt, egy templom melletti szobor névadóját kellett leolvasni
és feljegyezni, arra vettük tehát az irányt. Alighogy elindultunk, lecsapott ránk egy operatőr kamerával
a nagy magyar királyi televíziótól, és vad filmezésbe kezdett. Mint megtudtuk tőle, alig indultak a
túrán, és ki vannak éhezve pár felvételre a ttúrázókról is. Nem csodálkoztunk nagyon, h kevesen indultak,
mivel a túra nagyon későn lett meghirdetve a neten, az éves túrafüzetből pedig teljesen kimaradt. Úgy
tűnt teljesen, hogy egy hirtelen jött ötlet szülhette meg a rendezőségnél 1-2 héttel az esemény előtt,
h milyen jó lenne a futóverseny mellé ttúrát is szervezni. Ami rendben is lenne, csak úgy látszik nem
sikerült eléggé promótálniuk. Elköszönünk a kamerás emberkétől, és tovább sietünk a pont fele. Hamar
el is érjük és begyűjtjük a nevet. Egy túratárs ér utól minket, és kicsit tovább menve nagyon nézelődik.
Útbaigazítjuk, hogy azt a templomot keresi, amelyik pont most hagyott el 20 méterre. :) A következő pont
egy szoborcsoport Budán a Fő tér felé. Irány az Árpádhíd.
A hídon nagy a forgalom, visszasírjuk az előző napi jó bakonyi levegőt,
de legalább most a szél eső nélkül fúj csak. A célutcához hátulról, a hév megálló
felől közelítünk, kis kerülővel. A magányos túratárs utól is ér közben minket. Felírjuk a rejtvény
megfejtését. Továbbindulva kimegyünk teljesen a hév mellé, és ott haladunk előre. Később kiderül ez nem
volt a legjobb ötlet, elfogy az út, visszakanyarodunk az egyel beljebb haladó utcára. Romos raktárépületek
mellett haladunk el. A következő állomás az Óbudai szigeten lesz, irány a K híd.
A Filatorigát megállónál átkeltünk a sineken és megcéloztuk
a sziget bejáratát. Ahogy átértünk a hídon balra le kellett fordulni
egy keskeny földútra, amelyik a parttal párhuzamosan haladt a sziget északi vége felé ahol majd a pont
lesz. Megkönnyebbülés volt a lábunknak a földút a beton után. Végre fák vesznek körül, bár a hely még
így is hagy némi kívánnivalót maga után, fura alakokkal találkozunk. Útközben egy biciklis túratárs halad
el mellettünk. A sziget végén a pont úgy van megjelölve a szövegben, hogy "az ottlévő fák egyikén lévő
irattartó"-ból kell kivenni a szórólapot. Elég sok fa volt arra. :) A fene vigye el végülis erdőben voltunk.
Meresztgetjük a szemünket mindenfele. Én már előtte is arra gondoltam, h biztos kiteszik valahova teljesen
a sziget szélére a pontot, ezért szinte biztos voltam benne, hogy nem az úton lesz amit keresünk. Közben
a biciklis kollega jön visszafele, és érdeklődik, hogy megtaláltuk -e. Nem. Mi sem. Három fele indulunk ;)
A srác visszafele egy dózerúton a part irányába, én egy kis ösvényen a dzsumbujba a part irányába, párom
fent az úton maradva keresgél tovább. Végül a bicajos srác megtalálja a pontot, hoz is nekünk szórólapot
belőle.
Megtaláljuk egymást, megköszönjük, jó utat kívánunk, majd indulunk visszafele. Most ugyanis vissza
kell menni ugyanazon a hídon, majd az újpesti vasúti összekötő híd fele kell venni az irányt a Népszigetre.
Ez egy elég hosszú szakasz volt, ami izgalmak nélkül, a betont koptatva és Buda újabb már-már oszlásnak
indult lerobbant (avagy ahova egyébként sose jönnénk) részeit megismerve telt. Végre nagy nehezen elérjük
a vasúti hidat. Kételkedve és gyanakodva közeledünk. Eddig még csak vonattal mentünk át efféle hidakon.
Egy ideig nem is láttam, hol lehetne gyalog ezen átjutni. A töltés egyre csak magasodott mellettünk, a
tetején csak egy sínpár futott, út nem, ez lentről is látszott. Egyszer csak balra egy feljáró szerűség
tűnik fel, de le van zárva. Szerűseg inkább, mert ezt már nehéz feljárónak nevezni. Nem másztunk át
a kerítésen, de nagyon nézegettem, hogy hol lehet még felmenni, merthát valahogy fel kell jutni. Kicsit
később vezetett felfele egy ösvény a már magasabban húzódó "feljáróra", a tetején a kerítés meg volt
törve, be lehetett slisszolni. Felmásztam megnézni. A fenti út nem illett a városképbe. Nem nem.
Egyáltalán nem illett semmilyen bennem levő "út"-ról alkotott képbe sem. Kicsit dzsungel, kicsit
urbanikus, nagyon szemetes, nagyon lezárt. Páromnak mindenesetre segítettem feljutni, és elindultunk
a fura úton felfele. A faltól a korlátig fákkal és gizgazokkal volt benőve az egész, egy kis ösvény
vezetett felfele, ami viszont le volt betonozva, ez így együtt elég érdekes képet adott. :)) Már
bánom, hogy nem fotóztam le. Feljutottunk, de fent megint le volt zárva az út kerítéssel, ami már
átment volna a hídon a vasút mellett. A másik oldalt viszont láttuk, h nincs lezárva. Na szép. Akkor
át kéne jutni vhogy. Persze le kellett mászni, és megkerülni az egész kócerájt, majd újra fel. Találtunk
lefele egy másik lejárót, ami már jobb állapotban volt, de a végén ez is le volt zárva, úgyhogy megint
átkommandóztunk. Át a híd alatt, mikor pont megérkezett egy vonat a fejünk fölé, iszonyat robajjal. Azon
izgultam, hogy senki ne legyen épp a wc-n. A töltés másik oldalán viszont nem találtunk feljárót, csak
egy nagyon meredek ösvényt felfele, amin felszenvedtük magunkat és megint csak (már-már rutinosan)
átvergődtünk a kerítésen, ami itt ráadásul magasan is volt. Fent az úton épp jött pár biciklis egyén,
néztek is nagyon minket. ;) A következő pont fele haladtunk a hídon, ami a Népszigeti oldalon a híd
lábánál várt minket egy "étterem" formájában, amiről megint csak fel kellett jegyeznünk egy adatot.
Útközben a hídon utólért minket a biciklis kollega, aki a 30-ast nyomta minden bizonnyal. Lekavarogtunk,
majd elindultunk keresztül a szigeten a déli vége felé, ahol a gyalogos híd várt minket újabb ponttal.
Itt már hosszúnak tűnt nagyon az út át a szigeten, a betont már érezte a talpunk a bakancsban. Útközben
azon tűnődtünk, hogy mehet itt a bolt az itt lévő vendéglátó helyeknek. Ez is elég lepukkant hely
benyomását keltette. Mikor elértük a hidat cseperegni kezdett az eső, de hamar el is állt. Újabb pont
várt minket szórólapokkal a túlsó oldalon.
Itt már tudtuk, h időben vagyunk, lassítottunk mert Timinek nagyon fájt a lába.
A gondok még az előző napról gyökereztek, de most igazán kellemetlen. Battyogtunk
tovább kesze kuszán utcákon, míg végül el nem jutottunk az Árpád híd másik végéhez. Újra vissza a
Margitszigetre, majd végig a Hajós Alfréd sétányon. Itt várt az utolsó pont, szórólapokkal. Vettünk
belőle, majd haladtunk tovább az úton az el-el suhanó futók mellett, akik épp aznapi edzésüket
bonyolították.
Kicsit odébb mégtöbb futót láttunk meg, csak ők már versenyeztek. Egy fordítónál rendező állt
ügyelve a futók helyes kanyarodására, és jöttek a versenyzők szép számmal. Kellemetlen volt nagyon,
hogy nekünk is ezen az úton kellett haladni, így óhatatlanul zavartuk a rendezvényt. Ez szerintem nagy
figyelmetlenség a rendezők részéről, főleg, ha tudjuk, hogy mindkét rendezvényt ők szervezték. :) :((
Nem kellett volna a végét egy útvonalra rakni a futóversennyel. Talán jövőre a másik oldalra rakják a
túra befutóját. Végül beértünk szintidőn belül, kaptunk szép kitűzőt meg egy átlagos oklevelet, meg
még a biztonság kedvéért pár plussz szórólapot (már tele volt a hátizsák velük) :)
Meglepődve láttam, hogy borzasztó kevesen indultak a távokon. 5 ember a röviden, 8 a "hosszún" és ketten
bicajjal. Az 15 akárhonnan is nézzük. Keseregtek is emiatt. Mondtam, h talán jövőre, ha rendesen
meghírdeti többen eljönnek, az tuti. És végülis nem volt egy rossz próbálkozás.
Felhívták a figyelmünket, hogy van ellátás is, ugyanaz mint a futóknak, onnan kérhetünk. A futók frissítése
viszont még verseny közben működött, fiatal lányok adogatták a futóknak a poharakat. Nem nagyon akartam
ott zavargászni őket, de aztán úgy döntöttünk megnézzük mi a választék. Energiaitalok, kekszek, kis
gyümölcs. Szóltam az egyik lánynak, hogy a túrán vettünk részt, elvennénk innen valamit, nehogy kinézzenek
minket onnan, mintha csak odavetődtünk volna egy kis ingyen piáért.. majd elvettünk 1-1 poharat, leültünk
a Duna partra, pihiztünk egyet, mielőtt hazaindultunk. Mit is mondjak még?? Városnézős, tájékozódós..
..érdekes túra volt ez.. :))
rögtön be is terveztük a rövid távot (16km) vasárnapra, gondolván, hogy az majd jó kis levezetése
lesz a szombati Őszi 30-asnak. Akkor még nem tudtuk, h a szombati túra milyen megpróbáltatásokat
állít elénk. De ez egy másik történet.. Szombat este kicsit megtépázva, de még mindíg szilárd
elhatározottsággal készültünk a túrára. Előre lehetett sejteni, hogy nem a szokványos ttúra lesz,
mert ez ugye Budapest belsejében fog zajlani, utcákon, hidakon. Azért mi bakanccsal, esőgatyával,
esőkabáttal szerelünk, számítva az előző napi elázás folytatására, aminek az időjósok esélyt is
adtak.
A starthoz valamivel 9 előtt érünk. A rendezőség három nevezési asztalkával fogad az uszoda bejáratánál.
Először csodálkoztam a dolgon, de aztán rájöttem, hogy nem csak túrát szerveznek, lesz valamilyen
futóverseny is a helyszínen. Át is irányítanak kedvesen az első bepróbálkozásnál egy másik asztalhoz,
ahol a teljesítménytúrára lehet nevezni. Meg is tesszük. Kicsit még tetvészkedünk, pár perccel később
indulunk mint a lapon szerepel. Az útvonalleírás gyakorlatilag egy rövid felsorolás amiben az érintendő
sziget/utca/híd nevek szerepelnek sorban. A soványka papírból még ennyi derül ki, hogy pontőrökkel
nem nagyon fogunk találkozni, inkább kis magánakciókat kell majd végrehajtani az adott ellenőrző helyeken,
ami két kategóriába sorolható:
1. valamilyen tereptárgyat kell megtalálni, és feljegyezni bizonyos tulajdonságát a lapra
2. valamilyen tereptárgyra erősített tasakot kell megtalálni, és abból kivenni az előre belehelyezett
szórólapokból 1-t
Az első pont máris a Margitszigeten volt, egy templom melletti szobor névadóját kellett leolvasni
és feljegyezni, arra vettük tehát az irányt. Alighogy elindultunk, lecsapott ránk egy operatőr kamerával
a nagy magyar királyi televíziótól, és vad filmezésbe kezdett. Mint megtudtuk tőle, alig indultak a
túrán, és ki vannak éhezve pár felvételre a ttúrázókról is. Nem csodálkoztunk nagyon, h kevesen indultak,
mivel a túra nagyon későn lett meghirdetve a neten, az éves túrafüzetből pedig teljesen kimaradt. Úgy
tűnt teljesen, hogy egy hirtelen jött ötlet szülhette meg a rendezőségnél 1-2 héttel az esemény előtt,
h milyen jó lenne a futóverseny mellé ttúrát is szervezni. Ami rendben is lenne, csak úgy látszik nem
sikerült eléggé promótálniuk. Elköszönünk a kamerás emberkétől, és tovább sietünk a pont fele. Hamar
el is érjük és begyűjtjük a nevet. Egy túratárs ér utól minket, és kicsit tovább menve nagyon nézelődik.
Útbaigazítjuk, hogy azt a templomot keresi, amelyik pont most hagyott el 20 méterre. :) A következő pont
egy szoborcsoport Budán a Fő tér felé. Irány az Árpádhíd.
A hídon nagy a forgalom, visszasírjuk az előző napi jó bakonyi levegőt,
de legalább most a szél eső nélkül fúj csak. A célutcához hátulról, a hév megálló
felől közelítünk, kis kerülővel. A magányos túratárs utól is ér közben minket. Felírjuk a rejtvény
megfejtését. Továbbindulva kimegyünk teljesen a hév mellé, és ott haladunk előre. Később kiderül ez nem
volt a legjobb ötlet, elfogy az út, visszakanyarodunk az egyel beljebb haladó utcára. Romos raktárépületek
mellett haladunk el. A következő állomás az Óbudai szigeten lesz, irány a K híd.
A Filatorigát megállónál átkeltünk a sineken és megcéloztuk
a sziget bejáratát. Ahogy átértünk a hídon balra le kellett fordulni
egy keskeny földútra, amelyik a parttal párhuzamosan haladt a sziget északi vége felé ahol majd a pont
lesz. Megkönnyebbülés volt a lábunknak a földút a beton után. Végre fák vesznek körül, bár a hely még
így is hagy némi kívánnivalót maga után, fura alakokkal találkozunk. Útközben egy biciklis túratárs halad
el mellettünk. A sziget végén a pont úgy van megjelölve a szövegben, hogy "az ottlévő fák egyikén lévő
irattartó"-ból kell kivenni a szórólapot. Elég sok fa volt arra. :) A fene vigye el végülis erdőben voltunk.
Meresztgetjük a szemünket mindenfele. Én már előtte is arra gondoltam, h biztos kiteszik valahova teljesen
a sziget szélére a pontot, ezért szinte biztos voltam benne, hogy nem az úton lesz amit keresünk. Közben
a biciklis kollega jön visszafele, és érdeklődik, hogy megtaláltuk -e. Nem. Mi sem. Három fele indulunk ;)
A srác visszafele egy dózerúton a part irányába, én egy kis ösvényen a dzsumbujba a part irányába, párom
fent az úton maradva keresgél tovább. Végül a bicajos srác megtalálja a pontot, hoz is nekünk szórólapot
belőle.
Megtaláljuk egymást, megköszönjük, jó utat kívánunk, majd indulunk visszafele. Most ugyanis vissza
kell menni ugyanazon a hídon, majd az újpesti vasúti összekötő híd fele kell venni az irányt a Népszigetre.
Ez egy elég hosszú szakasz volt, ami izgalmak nélkül, a betont koptatva és Buda újabb már-már oszlásnak
indult lerobbant (avagy ahova egyébként sose jönnénk) részeit megismerve telt. Végre nagy nehezen elérjük
a vasúti hidat. Kételkedve és gyanakodva közeledünk. Eddig még csak vonattal mentünk át efféle hidakon.
Egy ideig nem is láttam, hol lehetne gyalog ezen átjutni. A töltés egyre csak magasodott mellettünk, a
tetején csak egy sínpár futott, út nem, ez lentről is látszott. Egyszer csak balra egy feljáró szerűség
tűnik fel, de le van zárva. Szerűseg inkább, mert ezt már nehéz feljárónak nevezni. Nem másztunk át
a kerítésen, de nagyon nézegettem, hogy hol lehet még felmenni, merthát valahogy fel kell jutni. Kicsit
később vezetett felfele egy ösvény a már magasabban húzódó "feljáróra", a tetején a kerítés meg volt
törve, be lehetett slisszolni. Felmásztam megnézni. A fenti út nem illett a városképbe. Nem nem.
Egyáltalán nem illett semmilyen bennem levő "út"-ról alkotott képbe sem. Kicsit dzsungel, kicsit
urbanikus, nagyon szemetes, nagyon lezárt. Páromnak mindenesetre segítettem feljutni, és elindultunk
a fura úton felfele. A faltól a korlátig fákkal és gizgazokkal volt benőve az egész, egy kis ösvény
vezetett felfele, ami viszont le volt betonozva, ez így együtt elég érdekes képet adott. :)) Már
bánom, hogy nem fotóztam le. Feljutottunk, de fent megint le volt zárva az út kerítéssel, ami már
átment volna a hídon a vasút mellett. A másik oldalt viszont láttuk, h nincs lezárva. Na szép. Akkor
át kéne jutni vhogy. Persze le kellett mászni, és megkerülni az egész kócerájt, majd újra fel. Találtunk
lefele egy másik lejárót, ami már jobb állapotban volt, de a végén ez is le volt zárva, úgyhogy megint
átkommandóztunk. Át a híd alatt, mikor pont megérkezett egy vonat a fejünk fölé, iszonyat robajjal. Azon
izgultam, hogy senki ne legyen épp a wc-n. A töltés másik oldalán viszont nem találtunk feljárót, csak
egy nagyon meredek ösvényt felfele, amin felszenvedtük magunkat és megint csak (már-már rutinosan)
átvergődtünk a kerítésen, ami itt ráadásul magasan is volt. Fent az úton épp jött pár biciklis egyén,
néztek is nagyon minket. ;) A következő pont fele haladtunk a hídon, ami a Népszigeti oldalon a híd
lábánál várt minket egy "étterem" formájában, amiről megint csak fel kellett jegyeznünk egy adatot.
Útközben a hídon utólért minket a biciklis kollega, aki a 30-ast nyomta minden bizonnyal. Lekavarogtunk,
majd elindultunk keresztül a szigeten a déli vége felé, ahol a gyalogos híd várt minket újabb ponttal.
Itt már hosszúnak tűnt nagyon az út át a szigeten, a betont már érezte a talpunk a bakancsban. Útközben
azon tűnődtünk, hogy mehet itt a bolt az itt lévő vendéglátó helyeknek. Ez is elég lepukkant hely
benyomását keltette. Mikor elértük a hidat cseperegni kezdett az eső, de hamar el is állt. Újabb pont
várt minket szórólapokkal a túlsó oldalon.
Itt már tudtuk, h időben vagyunk, lassítottunk mert Timinek nagyon fájt a lába.
A gondok még az előző napról gyökereztek, de most igazán kellemetlen. Battyogtunk
tovább kesze kuszán utcákon, míg végül el nem jutottunk az Árpád híd másik végéhez. Újra vissza a
Margitszigetre, majd végig a Hajós Alfréd sétányon. Itt várt az utolsó pont, szórólapokkal. Vettünk
belőle, majd haladtunk tovább az úton az el-el suhanó futók mellett, akik épp aznapi edzésüket
bonyolították.
Kicsit odébb mégtöbb futót láttunk meg, csak ők már versenyeztek. Egy fordítónál rendező állt
ügyelve a futók helyes kanyarodására, és jöttek a versenyzők szép számmal. Kellemetlen volt nagyon,
hogy nekünk is ezen az úton kellett haladni, így óhatatlanul zavartuk a rendezvényt. Ez szerintem nagy
figyelmetlenség a rendezők részéről, főleg, ha tudjuk, hogy mindkét rendezvényt ők szervezték. :) :((
Nem kellett volna a végét egy útvonalra rakni a futóversennyel. Talán jövőre a másik oldalra rakják a
túra befutóját. Végül beértünk szintidőn belül, kaptunk szép kitűzőt meg egy átlagos oklevelet, meg
még a biztonság kedvéért pár plussz szórólapot (már tele volt a hátizsák velük) :)
Meglepődve láttam, hogy borzasztó kevesen indultak a távokon. 5 ember a röviden, 8 a "hosszún" és ketten
bicajjal. Az 15 akárhonnan is nézzük. Keseregtek is emiatt. Mondtam, h talán jövőre, ha rendesen
meghírdeti többen eljönnek, az tuti. És végülis nem volt egy rossz próbálkozás.
Felhívták a figyelmünket, hogy van ellátás is, ugyanaz mint a futóknak, onnan kérhetünk. A futók frissítése
viszont még verseny közben működött, fiatal lányok adogatták a futóknak a poharakat. Nem nagyon akartam
ott zavargászni őket, de aztán úgy döntöttünk megnézzük mi a választék. Energiaitalok, kekszek, kis
gyümölcs. Szóltam az egyik lánynak, hogy a túrán vettünk részt, elvennénk innen valamit, nehogy kinézzenek
minket onnan, mintha csak odavetődtünk volna egy kis ingyen piáért.. majd elvettünk 1-1 poharat, leültünk
a Duna partra, pihiztünk egyet, mielőtt hazaindultunk. Mit is mondjak még?? Városnézős, tájékozódós..
..érdekes túra volt ez.. :))
2005. szeptember 17., szombat
Őszi 30-as Teljesítménytúra a Burok-völgyön keresztül
Őszi 30-as Teljesítménytúra a Burok-völgyön keresztül
2005.09.17.
A Burok-völgy egy olyan hely, amit régóta szerettem volna már megnézni, de valahogy úgy hozta a sors, hogy
eddig sosem jött össze. Hajdanán sokat jártam a Bakonyt magántúrák és néhány teljesítménytúra keretében, de
az utóbbi 4-5 évben egyáltalán nem voltam arra. A völgyhöz legközelebb 1999-ben jártam a Tési fennsík 50-en,
mikor közvetlen a felső bejárata mellett haladtunk el Ervin barátommal. Hallani persze sokat hallottam már
róla, és tudtam, hogy nagyon egyedi, szép hely, de nem egyszerű végigjárni.
Most itt volt hát a nagy lehetőség, ez a túra erről a völgyről szól. Másodszor rendezik meg, és most idén
ki is néztünk magunknak.
Várpalotára háromnegyed nyolc körül érkezünk, a startot hamar megtaláljuk, jó helyen van. A művelődési ház
impozáns látványt nyújt. A bejárat előtt egy idősebb úr betessékel minket amint észrevette a szerelésünket,
látva, hogy biztos a ttúrára jövünk. Odabent főleg a rendezőség képviselteti magát, de 1-2 túrázó is lézeng.
A rendezők nagyon kedvesek, figyelmesek. Nevezünk, megkapjuk az ellenőrző lapot, ami inkább kis füzetecske.
A leírás nagyon jó benne, másfél oldalon taglalja az útvonalat. Résztáv adatok is vannak, meg egy remek
fénymásolt térkép, ami használható minőségű és még az útvonal is ki van húzva rajta zöld filccel. Ami
hiányzik belőle (minimális jelentősségű dolgok, teljesen jó volt így is) az egy szintmetszet, meg az össz
táv infó, mert így csak összeadogatva lehetett kiszámolni, hol is járunk. Bónusznak meg még volt benne egy
két oldalas leírás a Burok-völgyről.
Kereken 8 órakor indulunk. A művházból kilépve a kint álló rendező mutatja is, hogy melyik utcában kell
elindulni, mert itt az elején még jelzés nélkül kell megtenni pár száz métert. Elindulunk az enyhén emelkedő
úton felfelé. Kicsit fázunk, hűvös van. A szél erősen fúj, az égen messzebb csúnya sötét felhők tornyosulnak.
Az előző napi jó idő aznapra már szerte foszlott, a túra nevéhez illően meghozta az őszt. Sajnos az is
nagyon valószínű volt, hogy nem ússzuk meg szárazon, előbb vagy utóbb esni fog. Emiatt szedtük is a
lábainkat, hogy minél többet mehessünk szárazon. Elérjük a piros jelzést, most már azt kell követni. Egy
pár, akik rögtön utánunk indultak megelőz minket, de nem szakadnak el, előttünk haladnak. Egy elágazásnál
kicsit keresgéljük a jelet, végül meg is leljük, nincs gond. Ahogy kiérünk a városból az út letér a betonról
egy széles földútra. Itt már ritkák a jelzések, megpróbálunk figyelni. Közben a távolban a felhők egyre
nagyobbak és sötétebbek. Aggasztóan csüng a levegőben a vihar. Úgy tippelem, hogy még egy óránk talán
azért még van. Elérjük a Tés fele vezető aszfalt utat, és átkelünk rajta, ahogy a leírás is írja.
Itt kezdődtek a gondok. Az odáig vezető szép nagy út hirtelen köddé vált. Folytatás az nincs. A párral együtt
keresgéljük hol mehet tovább az út. Nagyon halovány alig kitaposott ösvénykék vannak, de abból viszont
több fele is van választék. A szöveges leírás sem segít igazán, a fenyves erdősáv mentén haladjunk tovább
szövegből csak az hiányzik, hogy melyik oldalon, mert balra is, jobbra is erdősávot látunk (elég távol
egymástól), köztük pedig egy nagy mező. Végül a balra induló kis ösvényen indulunk, jelzést sehol nem
találtunk. Párszáz méter után már gyanús, hogy rosszfele jövünk, mert még mindíg semmi jel a fákon. Úgy
döntünk, hogy megnézzük a másik oldalon mi van. Átcaplatunk a gizgazos mezőn. A párom óvatosan lépdel a
huplis terepen, félti a bokáját. Kicsit lemaradunk, a pár már kiért egy dózerútra és a jelzést keresik.
Jelzés továbbra sincs, de az út jó fele megy. Én azért visszaszaladok, mondván megnézem visszafele nincs
-e jel. Ők is elindulnak visszafele. Kisebb elágazáshoz érünk, én egy töltésfélére mászok fel és elindulok
egy kis kijárt ösvényen, a többiek tovább a földúton visszafele. Végül meglelik a jelzést, de nagyon furán
nem az úton megy, hanem keresztbe. Gyakorlatilag kiugrik a bozótból, átmegy a frankó dózer úton és vissza
a dzsindzsásba. Nem nagyon látjuk, hogy hol kéne itt nekünk menni, mert út az nem nagyon van, de a jelzés
egyértelműen befele vezet a sűrűbe a villanyvezetékek mentén. Nekivágunk mind a négyen. Minimál ösvény van,
ez annyira új jelzés lehet, hogy még velünk járatják ki a hozzá tartozó utat. Szúros bokrokba akadunk bele
egyfolytában. Nehézkesen haladunk, de a jelzésen. Egymást kérdezgetjük értetlenül, miféle út ez? A kavarással
meg a nehéz előrehaladással kicsit aggasztóvá válik a 7 órás szintidő. Meg kellesz húznunk, ha be akarunk
érni, mert azt tudjuk, hogy a völgy sem lesz egyszerű téma. A dzsungelharc egy gyönyörű mezőn ér véget,
ahonnan fantasztikus kilátás adódik a távolabbi sziklás hegyekre. Nagyon szép, kicsit elidőzök a fényképező
géppel. Timi közben követi a párt, loholok utána, futva beérem. Újra erdőszélen haladunk. Az 1. EP az inotai
víztározónál van, már nincs messze. Egy elágazásnál egy bizonytalan kis csoportot veszünk észre az erdősáv
másik oldalán. Tanakodnak, valószínűleg nem találják a jelzést, ami még továbbra is apró ösvényen halad,
de már járható minőségben. Ahogy észrevesznek minket, utánunk indulnak. Innen már hamar a ponthoz érünk.
Igaz majdnem elmegyünk mellette, mert a pontőrök a viharos szél elől bemenekültek a két erdősáv közé a másik
oldalra, onnan kiabáltak nekünk mikor megláttak. A pont mellett hatalmas báránycsorda legelészik. Egy pásztor
vigyáz rájuk aki érdeklődve nézi végig a pontnál zajló eseményeket. Pecsét helyett egy öntapadós matricát
kapunk a lapunkra. A pontőrök útbaigazítanak a következő szakaszt illetően, ahol le kell térnünk a piros
jelzésről, és szalagozást kell követnünk. Arra is figyelmeztetnek, hogy nehogy felmásszunk majd arra a
távolabb látszó hegyre, hanem előtte balra kanyarodjunk le a völgybe. Indulunk tovább.
Kis tanya mellett haladunk el, egy leláncolt kutya heves ugatásba kezd mintegy versenyre kélve az egyre
hevesebben fújó széllel. A tanya mögött nagyon szép kopasz tetejű dombok látszanak. Követjük a szalagokat
és végül elérjük ismét a visszacsatlakozó piros jelzést. Most mi haladunk elől, a pár mögöttünk. Egy
elágazásban nem találjuk a jelzést egyik ágon sem, két fele indulunk. Hárman rossz fele, nem találunk
továbbra sem semmit. Bizonytalanul visszamegyünk az elágazásig, ahol a másik úton is elindulunk. Arra
találunk végül jelzést. Ez jó, viszont cserébe elkezd esni az eső. Ez már annyira nem. Alig megyünk 10
métert újabb nagy elágazásba érünk. Közben beér minket a hátunk mögött jövő hármasfogat, akik idősebb
férfiakból állnak. Tanakodunk immáron heten, hogy melyik lehet a jó út. A szép vastag földút balra
lekanyarodik egy völgybe, két kisebb viszont felfele megy meredeken a hegynek. Visszaemlékezve a pontőrök
szavaira egyértelműen a lefele menő útra tippelünk, viszont a jelzés kicsit feljebb a villanyoszlopon
megzavar minket. Nem egyértelmű merre is mutat. Úgy döntünk először megnézzük azért mi van fent. Ekkor
leszakad az ég. Az eddig szemetelő eső hirtelen megered, mint amit dézsából öntenek. Gyorsan kirángatjuk
az esőkabátokat a táskából. Mindenki beöltözik, az egyik túratárs esernyőt nyit esőkabát helyett. Feljebb
érve úgy tűnik, mégiscsak felfele kell menni, mert végül ott is van jel. Alig látunk valamit, az eső szakad,
az út hirtelen csúszni kezd a sártól, az erős szél pedig nem csak a vizet nyomja a pofánkba, hanem az
esőkabát sisakját is oldalról. Kellemetlen így meredek emelkedőt mászni, közben arra gondolok, hogy így
már kezd esélytelen lenni a szintidőn belüli beérés. Ilyen körülmények között nem tudunk jól haladni.
Ahogy lejtőhöz érünk segítek a páromnak a csúszós terepen, együtt egyensúlyozunk. A párocska végül feladja.
Megállnak tanakodni, kérdem mi a baj? Azt felelik, hogy visszafordulnak, ilyen körülmények között nincs
semmi értelme továbbmenni, a java még csak most jön. Valóban, még sehol sem voltunk. A srác egyébként
rövidgatya pólóban (meg most már persze egy esőkabátban) nyomta, még nezni is rossz volt. Timivel összenéztünk,
minden rendben, összeszorított foggal indultunk tovább. A cipőink már beáztak, úszott a lábunk. Hegytetőről
ereszkedtünk lefele, borzasztó kellemetlen volt a szembeszél, ami ontotta ránk a vizet. Az hármasfogat után
haladtunk, lassan de biztosan ereszkedve. Jobbra tőlünk lent egy hatalmas völgy volt, mögötte egy nagyobb hegy.
Valószínűleg arra értették a pontőrök, hogy nem szabad megmászni. A nagy esőben örülünk ha látjuk az ösvényt,
jelzést nem tudunk figyelni, valahol el is vesztjük. Leérünk egy dózer útra.. Valahol találkozunk 3 emberrel,
akik szintén feladták, és elindultak visszafele. Elérünk egy elágazáshoz, aminek egyik ágán sincs jelzés,
balra indulunk kicsit távolodva a völgytől. Pár perc után gyanűs lesz a dolog, megállunk tanakodni.
Az én ellenőrző füzetkém már csak egy ázott massza volt, mert valamiről a térképet is muszáj
volt nézni. Kellett volna hozni egy műanyag mappát.. de hát ki gondolt erre.. Rájövünk, hogy nekünk úgy
Isten igazából már lent kéne menni abban a völgyben, amitől mi éppen távolodunk. Visszaindulunk az úton,
és az elágazásnál a másik úton megyünk tovább. A völgy nagyon meredek, nem lehet csak úgy lesétálni.
Párhuzamosan haladunk a völggyel. Ez eddig jó. A hármak megállnak tanakodni, mi elől megyünk tovább az
úton, ami végül lejteni kezd, és a völgy fele kanyarodik. Ez jó! Végül szépen levezet minket a völgybe,
ahol meg is találjuk az elveszett jelzést. Végre! Az eső még mindíg szakad. A cipőinkben már áll a víz
és tiszta sár minden. A dózerúton egy helyen olyan nagy pocsolyával találkozunk, hogy alig tudunk
átevickélni, csak úgy ment, hogy egy lábbal beleálltam a trutyiba, ugy segítettem párom a csúszós útszélen.
Nemsokára kiérünk egy tisztásra, és egy bólyát pillantunk meg. Hurrá! Itt a pont. 8,4 kmnél járunk. A
pontőrök egy kis kőépületből szaladtak elő, ahova az eső elől húzódtak. Kérték hogy álljunk be egy fa
alá, és ott adtak egy újabb ragacsot a lapra. Az én lapomra már nem ragadt, csuron víz volt. Úgy adtam át
nekik a lapokat, hogy itt van egy füzet, meg egy saláta. A térképen a zöld filc teljesen szétfolyt. Kicsit
beszélgettünk, majd indultunk tovább, ismét szalagozott szakasz következett. Közben látjuk, hogy beérnek
a többiek is.
Az út majdnem megint becsap minket, de az utolsó pillanatban észrevesszük, hogy a szalagok nem az úton
folytatódnak, hanem balra letérnek egy csapásra. Azaz inkább fel, mert emelkedik. Felérve egy másik
nagy dózerúton folytatjuk az utunkat a Burok-völgy felé. Vissza-vissza nézek, hogy a többiek jönnek -e,
de sokág nem látom őket, arra gondolunk, hogy továbbmentek a lenti úton. Végül meglátjuk őket, nem
kavartak el. Arról beszélgetünk, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna egy közelebbi túrára menni.. könnyebb
tereppel, eltévedések nélkül.. De a fő attrakcióért jöttünk, ami még hátra volt. Az eső végre kezd alábbhagyni,
és mire elérjük a völgy bejáratát már csak csepereg. Lassan lekerülnek a kapucnik, majd kicsit odébb az
esőkabátot is bedobjuk a tatyóba. Pont jókor. Még az hiányzott volna, hogy itt végig essen. Sár az persze volt,
néhol akkora, hogy majdnem otthagytuk a cipőinket. Az a kimondott ragadós süppedős agyag, néhol 10 centis
krátereket hagytunk. Hosszű menetelés kezdődött, több helyen kerülni kellett, mert nem lehetett továbbhaladni
az egykori kijárt úton a keresztbe dőlt fák és dzsumbuj miatt. Én nagyon élveztem, igazi vadregényes környezet.
Ahogy beljebb haladtunk egyre többet kellett akadályokat mászni. A völgy oldalában szép sziklafalakat
csodálhattunk meg. Szép látványban nem volt hiány, de elég lassan haladtunk a sok mászás és kerülgetés miatt.
Pedig ahol lehetett haladni, ott iparkodtunk. Feltűnt mögöttünk, és lassan beért a hármasfogat. Beérünk
még pár embert, akik éppen pihennek a kidőlt fákon ülve, majd ők is utánunk indulnak. Így megyünk tovább,
és végül megpillantjuk a pontot. Újabb ragacsokat kapunk az ellenőrző lapra, amit már meg se próbálok
felragasztani a lapomra, csak a zacskó belsejébe teszem. Kicsit beszélgetünk a pontőrökkel az eddigi
útról, de nem sokat időzünk.
Haladni kell, ha be akarunk érni. Még mindíg sok van a völgyből, és azt még nem is sejtjük, hogy az
akadályok itt még fokozódnak. Útközben szóba elegyedek az egyik idősebb túratárssal, akiről
kiderül, hogy Ő a Kinizsi Encián egyik őstagja, és a K100 egyik alapítója. Vagyis a hazai
teljesítménytúrázás egyik létrehozója. Jól elbeszélgetünk az Encián rendezvényeiről, majd végül mi Timivel
lemaradunk kicsit. Az út már folyamatosan emelkedik, kifele haladunk a völgyből. Lassan javul a terep,
óriási fák mellett haladunk. Itt viszont iszonyú sok csalán álldogállt az út mentén, amiből néha-néha
kaptunk egy-egy szép adagot. Aztán azok is elmaradnak, tágasodik az út és végül felérünk Királyszállásra,
a műútra. Derékig sárosan ugyan, de még időben vagyunk, ez jó. Innen már nem lesz nehéz lecsorogni
Várpalotára. Ahogy haladunk az úton, felötlenek bennem az egykori Tési emlékek.. Elérjük az elágazást,
ahol egy autó parkol, mellette egy férfi álldogál. Először azt hisszük, hogy előrébb hozták a pontot ide,
de kiderül, hogy nem Ő a pont, csak útbaigazít minket. Megmutatja, hogy nincs messze a pont, már látni
onnan a sátrat ahova menni kell. Iparkodunk is arrafelé. A pont remek pihenőül szolgál. Sörsátor alatt
állnak a pontőrök, itt van ellátás. Finom zöldalmát meg csokit kapunk, vizet is lehet venni. Itt kicsit
összejön pár ember amíg ott vagyunk, de aztán mi tovább is indulunk immáron lefele a Csörget-völgybe.
Út közben néhány technikás szakasszal is találkozunk, le-fel hullámvasutazunk kisebb puklikon, de alapvetően
lefele ereszkedünk. Ez a völgy is nagyon tetszik és itt jól lehet haladni is leszámítva egy két csúszós
meredek részt. A hármasfogat ismét beér minket, elengedjük őket. Egy elágazásban kicsit keresgéljük
a jelzést, de nincs sehol. A meredekebben lejtőn indulunk el, ami egy hid alatt vezet el. Ez a jó út, de ez
csak száz méterrel később derül ki. Onnan viszont jó a jelzés végig. A környék egyre nyíltabb lesz, újra
körülvesznek a kopasz tetejű szép sziklás dombok, és hosszú menetelés után meglátjuk Várpalota házait a
távolban. Jól haladunk, nem is kell rohanni az idő miatt. A városba beérve ismerős lakótelepen megyünk
keresztül. Várjunk csak! Ez nem lehet az.. nem, nem. Maradjunk annyiban, hogy nagyon hasonló utcákon
haladunk, mint ahol indultunk.. még hosszan követjük a kék kereszt jelzést, most mi érjük be a masik kis
csapatot a cél előtt nem sokkal. Kis keresgélés után feltűnik a művház újra. Jó kis túra volt ez a
megpróbáltatások ellenére is, ebben megegyezünk még az utolsó métereken. Nagyon jó beérkezni a célba.
Mint mindíg. Az időnk 6:40 lett. A rendezők itt is profin teszik a dolgukat, kapunk mindent, kaja is van.
Uborkás zsírosdeszkák, ásványvíz meg kapunk egy-egy kis dobozos üdítőt is. Kicsit félrevonulunk enni egy
asztalhoz. Érdekes volt, hogy éppen valamiféle előadás készülődhetett, mert folyamatosan érkeztek az emberek.
Szépen csinosan, ahogy kell, néztek is minket (varacskos disznókat) rendesen ;)
Összekaptuk magunkat, elköszöntünk, és indultunk is haza, mielőtt megint rákezd esni, mert még mindíg jól
el volt borulva odafent. Nagyon jó volt ismét a Bakonyban, végül már egyikőnk sem bánta, hogy mégis ezt a
túrát választottuk aznap. Köszönjük a rendezést!
Képek a túráról:
http://kep.tar.hu/qvic/50175979#2
2005.09.17.
A Burok-völgy egy olyan hely, amit régóta szerettem volna már megnézni, de valahogy úgy hozta a sors, hogy
eddig sosem jött össze. Hajdanán sokat jártam a Bakonyt magántúrák és néhány teljesítménytúra keretében, de
az utóbbi 4-5 évben egyáltalán nem voltam arra. A völgyhöz legközelebb 1999-ben jártam a Tési fennsík 50-en,
mikor közvetlen a felső bejárata mellett haladtunk el Ervin barátommal. Hallani persze sokat hallottam már
róla, és tudtam, hogy nagyon egyedi, szép hely, de nem egyszerű végigjárni.
Most itt volt hát a nagy lehetőség, ez a túra erről a völgyről szól. Másodszor rendezik meg, és most idén
ki is néztünk magunknak.
Várpalotára háromnegyed nyolc körül érkezünk, a startot hamar megtaláljuk, jó helyen van. A művelődési ház
impozáns látványt nyújt. A bejárat előtt egy idősebb úr betessékel minket amint észrevette a szerelésünket,
látva, hogy biztos a ttúrára jövünk. Odabent főleg a rendezőség képviselteti magát, de 1-2 túrázó is lézeng.
A rendezők nagyon kedvesek, figyelmesek. Nevezünk, megkapjuk az ellenőrző lapot, ami inkább kis füzetecske.
A leírás nagyon jó benne, másfél oldalon taglalja az útvonalat. Résztáv adatok is vannak, meg egy remek
fénymásolt térkép, ami használható minőségű és még az útvonal is ki van húzva rajta zöld filccel. Ami
hiányzik belőle (minimális jelentősségű dolgok, teljesen jó volt így is) az egy szintmetszet, meg az össz
táv infó, mert így csak összeadogatva lehetett kiszámolni, hol is járunk. Bónusznak meg még volt benne egy
két oldalas leírás a Burok-völgyről.
Kereken 8 órakor indulunk. A művházból kilépve a kint álló rendező mutatja is, hogy melyik utcában kell
elindulni, mert itt az elején még jelzés nélkül kell megtenni pár száz métert. Elindulunk az enyhén emelkedő
úton felfelé. Kicsit fázunk, hűvös van. A szél erősen fúj, az égen messzebb csúnya sötét felhők tornyosulnak.
Az előző napi jó idő aznapra már szerte foszlott, a túra nevéhez illően meghozta az őszt. Sajnos az is
nagyon valószínű volt, hogy nem ússzuk meg szárazon, előbb vagy utóbb esni fog. Emiatt szedtük is a
lábainkat, hogy minél többet mehessünk szárazon. Elérjük a piros jelzést, most már azt kell követni. Egy
pár, akik rögtön utánunk indultak megelőz minket, de nem szakadnak el, előttünk haladnak. Egy elágazásnál
kicsit keresgéljük a jelet, végül meg is leljük, nincs gond. Ahogy kiérünk a városból az út letér a betonról
egy széles földútra. Itt már ritkák a jelzések, megpróbálunk figyelni. Közben a távolban a felhők egyre
nagyobbak és sötétebbek. Aggasztóan csüng a levegőben a vihar. Úgy tippelem, hogy még egy óránk talán
azért még van. Elérjük a Tés fele vezető aszfalt utat, és átkelünk rajta, ahogy a leírás is írja.
Itt kezdődtek a gondok. Az odáig vezető szép nagy út hirtelen köddé vált. Folytatás az nincs. A párral együtt
keresgéljük hol mehet tovább az út. Nagyon halovány alig kitaposott ösvénykék vannak, de abból viszont
több fele is van választék. A szöveges leírás sem segít igazán, a fenyves erdősáv mentén haladjunk tovább
szövegből csak az hiányzik, hogy melyik oldalon, mert balra is, jobbra is erdősávot látunk (elég távol
egymástól), köztük pedig egy nagy mező. Végül a balra induló kis ösvényen indulunk, jelzést sehol nem
találtunk. Párszáz méter után már gyanús, hogy rosszfele jövünk, mert még mindíg semmi jel a fákon. Úgy
döntünk, hogy megnézzük a másik oldalon mi van. Átcaplatunk a gizgazos mezőn. A párom óvatosan lépdel a
huplis terepen, félti a bokáját. Kicsit lemaradunk, a pár már kiért egy dózerútra és a jelzést keresik.
Jelzés továbbra sincs, de az út jó fele megy. Én azért visszaszaladok, mondván megnézem visszafele nincs
-e jel. Ők is elindulnak visszafele. Kisebb elágazáshoz érünk, én egy töltésfélére mászok fel és elindulok
egy kis kijárt ösvényen, a többiek tovább a földúton visszafele. Végül meglelik a jelzést, de nagyon furán
nem az úton megy, hanem keresztbe. Gyakorlatilag kiugrik a bozótból, átmegy a frankó dózer úton és vissza
a dzsindzsásba. Nem nagyon látjuk, hogy hol kéne itt nekünk menni, mert út az nem nagyon van, de a jelzés
egyértelműen befele vezet a sűrűbe a villanyvezetékek mentén. Nekivágunk mind a négyen. Minimál ösvény van,
ez annyira új jelzés lehet, hogy még velünk járatják ki a hozzá tartozó utat. Szúros bokrokba akadunk bele
egyfolytában. Nehézkesen haladunk, de a jelzésen. Egymást kérdezgetjük értetlenül, miféle út ez? A kavarással
meg a nehéz előrehaladással kicsit aggasztóvá válik a 7 órás szintidő. Meg kellesz húznunk, ha be akarunk
érni, mert azt tudjuk, hogy a völgy sem lesz egyszerű téma. A dzsungelharc egy gyönyörű mezőn ér véget,
ahonnan fantasztikus kilátás adódik a távolabbi sziklás hegyekre. Nagyon szép, kicsit elidőzök a fényképező
géppel. Timi közben követi a párt, loholok utána, futva beérem. Újra erdőszélen haladunk. Az 1. EP az inotai
víztározónál van, már nincs messze. Egy elágazásnál egy bizonytalan kis csoportot veszünk észre az erdősáv
másik oldalán. Tanakodnak, valószínűleg nem találják a jelzést, ami még továbbra is apró ösvényen halad,
de már járható minőségben. Ahogy észrevesznek minket, utánunk indulnak. Innen már hamar a ponthoz érünk.
Igaz majdnem elmegyünk mellette, mert a pontőrök a viharos szél elől bemenekültek a két erdősáv közé a másik
oldalra, onnan kiabáltak nekünk mikor megláttak. A pont mellett hatalmas báránycsorda legelészik. Egy pásztor
vigyáz rájuk aki érdeklődve nézi végig a pontnál zajló eseményeket. Pecsét helyett egy öntapadós matricát
kapunk a lapunkra. A pontőrök útbaigazítanak a következő szakaszt illetően, ahol le kell térnünk a piros
jelzésről, és szalagozást kell követnünk. Arra is figyelmeztetnek, hogy nehogy felmásszunk majd arra a
távolabb látszó hegyre, hanem előtte balra kanyarodjunk le a völgybe. Indulunk tovább.
Kis tanya mellett haladunk el, egy leláncolt kutya heves ugatásba kezd mintegy versenyre kélve az egyre
hevesebben fújó széllel. A tanya mögött nagyon szép kopasz tetejű dombok látszanak. Követjük a szalagokat
és végül elérjük ismét a visszacsatlakozó piros jelzést. Most mi haladunk elől, a pár mögöttünk. Egy
elágazásban nem találjuk a jelzést egyik ágon sem, két fele indulunk. Hárman rossz fele, nem találunk
továbbra sem semmit. Bizonytalanul visszamegyünk az elágazásig, ahol a másik úton is elindulunk. Arra
találunk végül jelzést. Ez jó, viszont cserébe elkezd esni az eső. Ez már annyira nem. Alig megyünk 10
métert újabb nagy elágazásba érünk. Közben beér minket a hátunk mögött jövő hármasfogat, akik idősebb
férfiakból állnak. Tanakodunk immáron heten, hogy melyik lehet a jó út. A szép vastag földút balra
lekanyarodik egy völgybe, két kisebb viszont felfele megy meredeken a hegynek. Visszaemlékezve a pontőrök
szavaira egyértelműen a lefele menő útra tippelünk, viszont a jelzés kicsit feljebb a villanyoszlopon
megzavar minket. Nem egyértelmű merre is mutat. Úgy döntünk először megnézzük azért mi van fent. Ekkor
leszakad az ég. Az eddig szemetelő eső hirtelen megered, mint amit dézsából öntenek. Gyorsan kirángatjuk
az esőkabátokat a táskából. Mindenki beöltözik, az egyik túratárs esernyőt nyit esőkabát helyett. Feljebb
érve úgy tűnik, mégiscsak felfele kell menni, mert végül ott is van jel. Alig látunk valamit, az eső szakad,
az út hirtelen csúszni kezd a sártól, az erős szél pedig nem csak a vizet nyomja a pofánkba, hanem az
esőkabát sisakját is oldalról. Kellemetlen így meredek emelkedőt mászni, közben arra gondolok, hogy így
már kezd esélytelen lenni a szintidőn belüli beérés. Ilyen körülmények között nem tudunk jól haladni.
Ahogy lejtőhöz érünk segítek a páromnak a csúszós terepen, együtt egyensúlyozunk. A párocska végül feladja.
Megállnak tanakodni, kérdem mi a baj? Azt felelik, hogy visszafordulnak, ilyen körülmények között nincs
semmi értelme továbbmenni, a java még csak most jön. Valóban, még sehol sem voltunk. A srác egyébként
rövidgatya pólóban (meg most már persze egy esőkabátban) nyomta, még nezni is rossz volt. Timivel összenéztünk,
minden rendben, összeszorított foggal indultunk tovább. A cipőink már beáztak, úszott a lábunk. Hegytetőről
ereszkedtünk lefele, borzasztó kellemetlen volt a szembeszél, ami ontotta ránk a vizet. Az hármasfogat után
haladtunk, lassan de biztosan ereszkedve. Jobbra tőlünk lent egy hatalmas völgy volt, mögötte egy nagyobb hegy.
Valószínűleg arra értették a pontőrök, hogy nem szabad megmászni. A nagy esőben örülünk ha látjuk az ösvényt,
jelzést nem tudunk figyelni, valahol el is vesztjük. Leérünk egy dózer útra.. Valahol találkozunk 3 emberrel,
akik szintén feladták, és elindultak visszafele. Elérünk egy elágazáshoz, aminek egyik ágán sincs jelzés,
balra indulunk kicsit távolodva a völgytől. Pár perc után gyanűs lesz a dolog, megállunk tanakodni.
Az én ellenőrző füzetkém már csak egy ázott massza volt, mert valamiről a térképet is muszáj
volt nézni. Kellett volna hozni egy műanyag mappát.. de hát ki gondolt erre.. Rájövünk, hogy nekünk úgy
Isten igazából már lent kéne menni abban a völgyben, amitől mi éppen távolodunk. Visszaindulunk az úton,
és az elágazásnál a másik úton megyünk tovább. A völgy nagyon meredek, nem lehet csak úgy lesétálni.
Párhuzamosan haladunk a völggyel. Ez eddig jó. A hármak megállnak tanakodni, mi elől megyünk tovább az
úton, ami végül lejteni kezd, és a völgy fele kanyarodik. Ez jó! Végül szépen levezet minket a völgybe,
ahol meg is találjuk az elveszett jelzést. Végre! Az eső még mindíg szakad. A cipőinkben már áll a víz
és tiszta sár minden. A dózerúton egy helyen olyan nagy pocsolyával találkozunk, hogy alig tudunk
átevickélni, csak úgy ment, hogy egy lábbal beleálltam a trutyiba, ugy segítettem párom a csúszós útszélen.
Nemsokára kiérünk egy tisztásra, és egy bólyát pillantunk meg. Hurrá! Itt a pont. 8,4 kmnél járunk. A
pontőrök egy kis kőépületből szaladtak elő, ahova az eső elől húzódtak. Kérték hogy álljunk be egy fa
alá, és ott adtak egy újabb ragacsot a lapra. Az én lapomra már nem ragadt, csuron víz volt. Úgy adtam át
nekik a lapokat, hogy itt van egy füzet, meg egy saláta. A térképen a zöld filc teljesen szétfolyt. Kicsit
beszélgettünk, majd indultunk tovább, ismét szalagozott szakasz következett. Közben látjuk, hogy beérnek
a többiek is.
Az út majdnem megint becsap minket, de az utolsó pillanatban észrevesszük, hogy a szalagok nem az úton
folytatódnak, hanem balra letérnek egy csapásra. Azaz inkább fel, mert emelkedik. Felérve egy másik
nagy dózerúton folytatjuk az utunkat a Burok-völgy felé. Vissza-vissza nézek, hogy a többiek jönnek -e,
de sokág nem látom őket, arra gondolunk, hogy továbbmentek a lenti úton. Végül meglátjuk őket, nem
kavartak el. Arról beszélgetünk, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna egy közelebbi túrára menni.. könnyebb
tereppel, eltévedések nélkül.. De a fő attrakcióért jöttünk, ami még hátra volt. Az eső végre kezd alábbhagyni,
és mire elérjük a völgy bejáratát már csak csepereg. Lassan lekerülnek a kapucnik, majd kicsit odébb az
esőkabátot is bedobjuk a tatyóba. Pont jókor. Még az hiányzott volna, hogy itt végig essen. Sár az persze volt,
néhol akkora, hogy majdnem otthagytuk a cipőinket. Az a kimondott ragadós süppedős agyag, néhol 10 centis
krátereket hagytunk. Hosszű menetelés kezdődött, több helyen kerülni kellett, mert nem lehetett továbbhaladni
az egykori kijárt úton a keresztbe dőlt fák és dzsumbuj miatt. Én nagyon élveztem, igazi vadregényes környezet.
Ahogy beljebb haladtunk egyre többet kellett akadályokat mászni. A völgy oldalában szép sziklafalakat
csodálhattunk meg. Szép látványban nem volt hiány, de elég lassan haladtunk a sok mászás és kerülgetés miatt.
Pedig ahol lehetett haladni, ott iparkodtunk. Feltűnt mögöttünk, és lassan beért a hármasfogat. Beérünk
még pár embert, akik éppen pihennek a kidőlt fákon ülve, majd ők is utánunk indulnak. Így megyünk tovább,
és végül megpillantjuk a pontot. Újabb ragacsokat kapunk az ellenőrző lapra, amit már meg se próbálok
felragasztani a lapomra, csak a zacskó belsejébe teszem. Kicsit beszélgetünk a pontőrökkel az eddigi
útról, de nem sokat időzünk.
Haladni kell, ha be akarunk érni. Még mindíg sok van a völgyből, és azt még nem is sejtjük, hogy az
akadályok itt még fokozódnak. Útközben szóba elegyedek az egyik idősebb túratárssal, akiről
kiderül, hogy Ő a Kinizsi Encián egyik őstagja, és a K100 egyik alapítója. Vagyis a hazai
teljesítménytúrázás egyik létrehozója. Jól elbeszélgetünk az Encián rendezvényeiről, majd végül mi Timivel
lemaradunk kicsit. Az út már folyamatosan emelkedik, kifele haladunk a völgyből. Lassan javul a terep,
óriási fák mellett haladunk. Itt viszont iszonyú sok csalán álldogállt az út mentén, amiből néha-néha
kaptunk egy-egy szép adagot. Aztán azok is elmaradnak, tágasodik az út és végül felérünk Királyszállásra,
a műútra. Derékig sárosan ugyan, de még időben vagyunk, ez jó. Innen már nem lesz nehéz lecsorogni
Várpalotára. Ahogy haladunk az úton, felötlenek bennem az egykori Tési emlékek.. Elérjük az elágazást,
ahol egy autó parkol, mellette egy férfi álldogál. Először azt hisszük, hogy előrébb hozták a pontot ide,
de kiderül, hogy nem Ő a pont, csak útbaigazít minket. Megmutatja, hogy nincs messze a pont, már látni
onnan a sátrat ahova menni kell. Iparkodunk is arrafelé. A pont remek pihenőül szolgál. Sörsátor alatt
állnak a pontőrök, itt van ellátás. Finom zöldalmát meg csokit kapunk, vizet is lehet venni. Itt kicsit
összejön pár ember amíg ott vagyunk, de aztán mi tovább is indulunk immáron lefele a Csörget-völgybe.
Út közben néhány technikás szakasszal is találkozunk, le-fel hullámvasutazunk kisebb puklikon, de alapvetően
lefele ereszkedünk. Ez a völgy is nagyon tetszik és itt jól lehet haladni is leszámítva egy két csúszós
meredek részt. A hármasfogat ismét beér minket, elengedjük őket. Egy elágazásban kicsit keresgéljük
a jelzést, de nincs sehol. A meredekebben lejtőn indulunk el, ami egy hid alatt vezet el. Ez a jó út, de ez
csak száz méterrel később derül ki. Onnan viszont jó a jelzés végig. A környék egyre nyíltabb lesz, újra
körülvesznek a kopasz tetejű szép sziklás dombok, és hosszú menetelés után meglátjuk Várpalota házait a
távolban. Jól haladunk, nem is kell rohanni az idő miatt. A városba beérve ismerős lakótelepen megyünk
keresztül. Várjunk csak! Ez nem lehet az.. nem, nem. Maradjunk annyiban, hogy nagyon hasonló utcákon
haladunk, mint ahol indultunk.. még hosszan követjük a kék kereszt jelzést, most mi érjük be a masik kis
csapatot a cél előtt nem sokkal. Kis keresgélés után feltűnik a művház újra. Jó kis túra volt ez a
megpróbáltatások ellenére is, ebben megegyezünk még az utolsó métereken. Nagyon jó beérkezni a célba.
Mint mindíg. Az időnk 6:40 lett. A rendezők itt is profin teszik a dolgukat, kapunk mindent, kaja is van.
Uborkás zsírosdeszkák, ásványvíz meg kapunk egy-egy kis dobozos üdítőt is. Kicsit félrevonulunk enni egy
asztalhoz. Érdekes volt, hogy éppen valamiféle előadás készülődhetett, mert folyamatosan érkeztek az emberek.
Szépen csinosan, ahogy kell, néztek is minket (varacskos disznókat) rendesen ;)
Összekaptuk magunkat, elköszöntünk, és indultunk is haza, mielőtt megint rákezd esni, mert még mindíg jól
el volt borulva odafent. Nagyon jó volt ismét a Bakonyban, végül már egyikőnk sem bánta, hogy mégis ezt a
túrát választottuk aznap. Köszönjük a rendezést!
Képek a túráról:
http://kep.tar.hu/qvic/50175979#2
2005. május 29., vasárnap
Kinizsi 2005
1. Előkészületek
Nagy várakozások előzték meg nálam az idei Kinizsit. Ez persze mindíg így van, de most azért vártam
mégis kicsit jobban, mert tavaly (ismét) ki kellett hagynom egy Százast. Akkor nagyon bosszantott,
hogy egy térdsérülés miatt nem tudtam indulni és még egy évet vagyok kénytelen várakozni, hogy
ott toporoghassak újra a rajtban a többiekkel.. Lélekben persze ott voltam akkor is, gondoltam a
szombati nagy menetre, de hát az mégsem ugyanaz..
Végül csak eljött az idei is, és újra rajthoz állhattam. Sajnos az a hetem nagyon zsúfolt és mozgalmas
volt, sok melóval és egy pénteki egész napos kiruccanással, így igazán nem tudtam rákészülni fejben
előtte. Pénteken kivételesen nem melóban "pihentem", hanem lent a Balcsin, így a tikkasztó hőségből már
előre kaptam egy nagy adagot. Vigyáztam azért le ne égjek, de a nap így is teljesen kiszívott. Késő este
értem vissza Pestre, ezért a cuccaim nagy részét már előre kikészítettem csütörtökön, mert tudtam, hogy
nem sok időm lesz már pakolászni. Kis alvás, aztán kora reggel csörgött a vekker.
Jóleső érzés volt felkelni, még ha kicsit nehezen is ment. Tudtam, hogy itt a nagy kaland ismét, egy
percet sem szabad tétovázni, irány Csillaghegy.
2. Az indulás
Idén ismét elsőbálozókkal indultam, sőt kapásból három embert sikerült beszervezni. Igaz sokat nem
kellett szervezkedni, nem én buzdítottam őket, jöttek saját akaratból ;) A 6:20-as HÉV-t néztük ki
magunknak, az még pár perccel a start nyitása előtt beér. Iszonyatos tömeg fogadott minket (már a
hév is dugig volt) Csillaghegyen. A sor megdöbbentő hosszan kígyózott a szokásostól eltérő rajthelynél.
Ez kicsit rosszul érintett, tudtam, hogy mindíg nagy a sor, de most korábban jöttem mint szoktam,
mégis többen várakoztak a rajtra, mint máskor. Rengeteg induló lesz, ez egyértelmű volt. Többeket
már az elején kirostáztak azzal, hogy szúrópróba szerűen ellenőrizték az orvosi alkalmassági igazolást.
Akinél nem volt, nem nevezhetett. Nálunk volt is, meg nem is kérték, így neveztünk és készülődtünk.
A rendezőség azért meg kell hagyni derekasan állta a tömeget, és nagyon profin vezette le a procedúrát.
De ezt már megszokhattuk, köszönjük. Ákos és Gergő rögtön neki is vágott a távnak és elindultak az
első pecsétért a hév túlsó oldalához. Mi piedcat-tel és párjával (aki 40-t derekasan bevállalt
ezen a forró szombaton) még vártunk kicsit. Főleg nekem kellet még pár perc, bedobtam egy kis kaját,
megigazítottam a futóműveket és a szerelést, aztán 7:10-kor útra keltünk. Az, hogy a nevezés és a
tényleges indítás más helyen van, óriási fegyvertény ekkora induló létszámnál, ez is egy remek
megoldás a szervezők részéről. A papíromat alig volt időm elővenni, olyan gyorsan nyomták volna rá
már a pecsétet. :) Irány a Róka hegy.
3. Az 1. EP biza messze van
Szilvitől a Hegymászó utcánál elbúcsúztunk, és immáron ketten folytattuk az utunkat, megindulva
az előörs után. Jó tempóban haladtunk felfelé, lassan de biztosan előzgetve a lassabb túratársakat.
Személy szerint mindíg örülök, ha egy túra rögtön emelkedővel kezd, bemelegítésnek nagyon jó. Ahogy
felértünk a nyilt dózerútra elénk tárult a vonuló tömeg. Hosszú sorokban meneteltünk, itt még mindenki
jókedvűen, beszélgetve, magabiztosan haladt. Ahogy megindultunk felfele az Ezüst Kevélyre, a nagy
beszélgető kedv láthatóan alábbhagyott a körülöttem lévő emberek között. Elkezdtem én is kicsit
befelé figyelni, felvettem a saját tempómat és piedcat-t kicsit hátrahagyva másztam felfele. Már
ekkor lehetett érezni, hogy nem mindennapi melegben lesz részünk a nap folyamán, hiszen még csak
reggel volt, de már folyt a víz rólunk felfelé az állott levegőben. "A hétvégére országos meleg
rekord várható" csengett vissza fülemben a korábban minden médián hallható hír. Máris kezd hátránnyá
válni a derekamra kötött fekete pulcsi, amit estére cipelek és nem fér az övtáskámba. Fent bevártam a
túratársam, majd együtt indultunk lefele. A rövid lejtő kellemes volt, majd ismét emelkedtünk
immáron a Nagy Kevélyre. Felérve pompás kilátás, és sok pihenő ember fogad. Mi sem rohanunk el,
kicsit megállunk, régi ismerőssel találkozok, beszélgetünk. Attilától megtudom, hogy ez lenne
neki a 10. sikeres, ha megcsinálja. Szép sorozat, sok sikert, én még csak a felénél tartok.
Lefele én megint kicsit meglógok és a Kevély nyereg után beérem Gergőéket. Ákos nem akar kocogni
még lefele sem, de végül sikerül őt is rávenni egy kis gyorsulásra. Jó tempóban, beszélgetve
érünk el a Csobánka melleti útig. Közben piedcat is beér minket, együtt megyünk tovább. Útközben
újabb ismerőssel futok össze, hosszabb beszélgetés, közben lemaradok a többiektől. A műútnál egy
egész depós hadsereg várja a könnyített teljesítést választó hozzátartozókat. Itt rákapcsolok és
beérem a többieket. Kicsit szétszóródottan ugyan, de megvan mindenki. Hosszabb, számomra kedves
szakasz jön fel a Hosszú hegyre (felfelé találkozok Kalapos sporttárssal.. kellemes meglepetés,
rég láttuk egymást), majd le a Szántói nyeregbe, ahonnan aztán majd kapaszkodhatunk fel a
Pilisre. A Pilis, no igen. A Százas legmagasabb pontja. Tekintélyes, kemény és gyönyörű.
Már jó messziről látható, ahogy kimagaslik és impozáns látványt nyújt a túra több pontjáról.
Közelről is nagyon szép, csak azt már kevésbé veszi észre az ember.. miközben csípőre tett kézzel
a földet bámulva lihegve araszol felfele ;) Idén érdekes megoldással próbálta valaki megingatni
a notórius rövidítőket, papírlapra vetett szöveg hirdette több helyen is, hogy a szerpentinen
zsírkrétás pont lehetséges. Ez egy jó húzás volt, láthatóan kevesebb vállalkozó szellemű akadt a
mezőnyben. Gergővel elöl kicsit elszakadtunk, a többiek visszavettek a tempóból. Útközben több
helyen megcsodáltuk a csodaszép panorámát. A látvány ápolta a kis lelkünket. :) Gergőnek itt még
nagyon jól ment, próbálta tartani a lépést, ahogy tudta. Nagyon nem izgultam senkiért, tudtam, hogy
ezt a hegyet úgyis mindenki a saját tempójában fogja megmászni, ha nagyon szétszakadunk, akkor majd
legkésőbb a nyeregnél bevárjuk egymást. Ez így is lett. Mire az utolsó fordulót is bevettem felfelé,
már csak én maradtam elől a csapatból, és lendületesen nyomtam tovább egészen a Pilis nyeregben lévő
ellenőrzőpontig. Itt talán először megtörténik a csoda.. egy apró felhő (ki tudja honnan került ide?)
bekúszik a nap elé. Igaz csak par apró percre, de érezhetően enyhül a hőség. Merthogy ekkorra már
nincs jobb szó az uralkodó hőmérsékletre. Ezt kérem úgy hívják, hőség, de tudom jól, lesz még majd
rosszabb is. A hátamon lévő camelbackből folyamatosan aprókat szipkázva pótoltam a folyadék
veszteséget, de a tartalék már vészesen fogyott addigra. Már az előtt, hogy ereszkedni kezdtem a
nyeregbe, eldöntöttem, hogy itt muszáj vennem utánpótlást, mert Kesztölcig még van kb 6 kilóméter és
a meleg egyre fokozódott. Időm volt bőven, több is mint akartam volna, tudtam, hogy a többiekre
szignifikáns időt várni kellesz. Én nem vagyok az álldogálás híve, de a csapat miatt most ez nem
számított. Az idő sem számított. Itt csak 1 dolog számított, és az az volt, hogy kicsit pihenten
együtt majd továbbinduljunk. A mezőny nagy része itt mindíg megpihen, nincs is mit csodálkozni ezen,
a hely erre ideális. A rögtönzött büfében mindenféle jó kapható volt, ráadásul elképesztően reális
árakon. Én is vettem egy életmentő palackot egy "másfél literes szénsavas" formájában. Felet rögtön
lenyomtam, felet betöltöttem palackba, és egy felet meghagytam piedcat-nek, hogy érkezéskor máris
tankolhasson. Erre negyed órát kellett várnom közben, de befutott mindenki. Újabb kb 15-20 perc
pihenő a többieknek, nehezen telt az idő számomra, de végül elindultunk.
4. Faluról falura
Mindenki tudta, hogy most egy könnyebb szakasz jön egészen Dorogig. Kesztölcre koncentráltunk. 6km
az nem sok. Ott lesz kocsma, ami valóságos kánaán a jelenlegi körülmények között. Jól haladunk,
együtt megyünk. A kétágú hegyről lefele jövet mindíg érdemes hátranézni. Az egyik legszebb
kép tárul elénk, amit a túrán láthatunk. A poros úton sietünk lefele egészen a műútig, majd azon
tovább be Kesztölcre. A beton már itt sem esik jól. Viszont az igen, hogy innen már hamar becsorgunk
a faluba. Megcélozzuk a kocsmát. Fél liter kóla lecsusszan, majd megtámadom a csapot is, és teletöltöm
a camelback-et. Itt is sokat időzünk, mindenki próbálja rendbe szedni magát. Gergőnek problémája
van a bakancsával, nyomja a talpát egy kis egyenetlenség a betétben. Sziszegve tapogatja a lábát és
rosszallóan csóválja a fejét. Ez sok jót nem jelent, én már biztos voltam benne, hogy nem fog végig
jönni. Azt javasoltam, hogy mindenképp próbálja visszafogni a tempót kicsit és kímélni a lábát. Ő
ott is maradt még pihenni, így innen már csak hárman indultunk tovább. A faluból kifele menet ismét
egyre jobban éreztük a hőség tikkasztó hatását, amit itt még a beton is tetézett. Átkelve a 117-es
úton a földút már sokkal kellemesebb volt. Lefelé haladva jó kedvűen beszélgettünk. Hamar elértük
Dorog határát, ahol le kellett térni a megszokott kék jelzésről, és a vasúti töltés mentén haladtunk
tovább. A nyílt terepet és a tűző napot piedcat rosszul viselte, láthatóan leamortizálta és lassabban
haladt, de itt még belátható távolságon belül voltunk egymástól. Utána viszont, mikor kiértünk a
műútra, már szétszakadtunk ismét. Ákossal jó tempóban elértük a Gete alját, ahol azonban már neki
is meg kellett állni egy kicsit az árnyékban pihenni. Megbeszéltük, hogy fent majd találkozunk, én
rákapcsoltam a saját tempómra felfele. Útközben több túratárs mellett elhaladok. Egy fiatal sráccal
együtt küzdünk egy meredekebb részen, mikor a következő megjegyzést teszi:
- Milyen szép időnk van.
Lattam rajta, hogy poénnak szánta, ezért félvállról válaszoltam neki:
- Jól meggondoltad ezt a kijelentést? Végülis jó idő van, csak kérdés mihez? :)
..hát nem a hegymászáshoz.. :) de ezt már nem tettem hozzá. Jó utat kívánunk egymásnak és Őt is
elhagyom. A csúcs pont jókor jön, nagyjából ahogy számítottam rá.
5. A Gete
Fent a szokásos látvány, rengeteg elgyötört arcú sporttárs pihenget. A pontőröktől egyedi Kinizsis
csokit kapunk. Azonnal bontani kezdtem, mert ebben az irdatlan melegben nem sokáig maradna szilárd
halmazállapotban a táskában. Jól esik a keserű csoki, pecsét után keresek egy kis árnyékot. Nem sok
van, a nap nagyon magasan áll, a néhány árnyékos zugot pedig már megszállták a túratársak. Végül
mégis találok egy kis zugot egy srác mellett. Kényszerpihi ismét, míg a többiek megérkeznek. Itt
még kevesebb lelkesedéssel várakozok, az árnyékban is pokoli hűség volt és szúnyogok hada csípkedett.
Jöttek az izzadságra szép számmal. Közben rengetegen érkeznek, piedcat-ék még sehol. Negyed óra múlva
Ákos felér. Behúzódik Ő is az árnyékba, de nem akar sokat pihenni. Mondom neki, hogy induljon nyugodtan,
én bevárom piedcat-t, aztán majd megpróbáljuk utólérni. El is indul, irígykedve nézem, ahogy eltűnik
a hegy túloldalán. 10 percre rá megjön piedcat. Nagyon rosszul fest, szinte lerogy az árnyékba. Percekig
szinte semmit sem csinál, sokat kivett belőle a meleg. Próbálja rendbe rakni magát, de elég sokáig
húzódik a dolog. Elmondtam neki, hogy Ákos már elől van és be kéne érnünk majd (ahogy telik az idő
ez kezd egyre reménytelenebbnek tűnni már). Ő még pihenne, többször mondja, hogy ne várjam és induljak
utána. Én is erősködöm, hogy megvárom, bár már több mint 40 percet álltam itt, de mindenképp vele akartam
menni, hogy húzzam kicsit. Tudtam, hogy lefele tudunk hozni egy kis időt majd. Végül nagy nehezen
összeszedi magát, indulhatunk. Ahogy kilépünk a napra, érezzük, hogy ez nagyon kemény lesz. Gyorsan
igyekszünk elérni a fákat a másik oldalt, ahol megkezdjük az ereszkedést. Egy kis tisztásnál még megállunk,
egy képet csinálunk a lenyűgöző kilátásról hegyeskő felé. A meredek úton próbálok koncentrálni a
terepre, itt nagyot lehez zakózni, ha nem figyel az ember eléggé. Közben búcsút intünk a Nagy Getének.
6. A halálkatlan
Ahogy leérünk, hirtelen véget is ér a menedéket nyújtó árnyék, amit eddig a fák nyújtottak. Innen indul
a menetelés a grillsütőben.. A levegő egyhelyben áll, semmi légmozgás. Lefele próbáljuk magunkat menetszéllel
hűteni, kocogunk a poros úton. Több csoport mellett elhaladunk, mire leérünk a keresztező útra, ahol ismét
elválunk a kék jelzéstől és balra fordulunk, majd megkezdjük a kaptató megmászását. Ahogy kapaszkodni
kezdünk piedcat lemarad. Látom, hogy megint megzuhan. Nagyon ki van a melegtől. Én is lassítok, ahogy találok
egy kis árnyékot megállok, és várok. A csoportok újra beérnek, ők is lassan, erőlködve haladnak. Itt kicsit
mindenki meghal. Továbbindulok utánuk. Az erdő szélén haladunk tovább felfelé. A tető lassan jön el, a nap
éget, a hőség már nagyon nehezen viselhető el. A távolban meglátom a fasort, ahol ráfordulunk majd a
Hegyeskő fele vezető útra. Útközben egy idősebb férfi egy pólót mutat fel és kérdi, hogy nem -e az enyém.
Valaki elhagyta az úton. Nem az enyém, válaszolom, de ahogy nézem ez az Ákosé lehet, mondom neki, hogy
valószínűleg tudom kié, de Ő jóval előrébb van már. Azt feleli, hogy elviszi Mogyorósbányáig, ott majd
leadja a talált tárgyak közé. Ez jó ötlet felelem, de látom, hogy már alig van ereje a pólót is cipelni
a kezében.. Ahogy elérjük a fákat, hagyom elmenni, én beállok az árnyékba és várok piedcat-re. Hamar
feltűnik a távolban a csúcsra felérve. Már szinte csak vánszorog a napon. Lassan beér, együtt indulunk
tovább. Nem nagyon beszélünk. Ráfordulunk a Hegyeskőre, és a hosszú egyenes dózeren haladunk. Útközben
eszembe jut, hogy kéne csinálni egy képet a Hegyeskőről, mert ez is nagyon szép. Elkérem a gépet piedcat-től,
tudtam, hogy neki most nincs ereje erre, had menjen. Kicsit lemaradok, fotózok, majd futva beérem és
előre állok kicsit nagyobb iramot diktálni, mert már nekem is kezd felfőni az agyam, jó lenne hamar túl
lenni ezen a szakaszon. Beérem a pólót cipelő túratársat, aki lihegve megkérdi, hogy nem vinném -e el én
a társamnak a pólót. Dehogynem, elviszem. Elvettem tőle, és felkötöttem az övtáska szíjára. Itt az út
mellett nagyobb társaság pihent egy kis árnyékban, tőlük is megkérdem azért a biztonság kedvéért, hogy
nem -e az ővék mégis a póló. Nem a válasz. Közben Ákost többször próbálom hívni, hogy megbizonyosodjak
róla, tényleg az övé, de nem sikerül. Hátul piedcat lemarad, valószínűleg megállt pihizni. Én nem bírom
már tovább, megindulok kocogva. Csak legyek minél hamarabb lent a pincéknél. Ott lesz víz. Ha nem is
iható, mosakodni jó lesz. Ahogy erre gondoltam egyre jobban vittek a lábaim. Átmásztam a hegyen, és
megindultam lefelé. Itt teszek még 1 próbálkozást és végre sikerül Ákost elérni. Kiderül, hogy tényleg
az övé a póló, kiesett a zsákjából a pót.. Megbeszéljük, hogy megvár a kútnál. Futok lefelé. Páran
egy helyen keresik a helyes utat, amit nehéz észrevenni egy apró benőtt ösvény személyében. Nem szólok
semmit, csak berobogok a jó úton, úgyis észreveszik. A műútra hamar leérek. Az út mentén egy autóból
vizet osztogatnak. Irtó rendes tőlük, én is kapok egy fél litert, nem győzök hálálkodni. Ez aztán a
sportszellem. Tovább robogok, és végre odaérek a kúthoz. Keresem Ákost a szememmel, de nem látom sehol.
Egy pillanat múlva már tekintetem a vödörre szegeződik. Szinte fejest ugrok bele. Amimet csak tudom
bevizezem a sáros vízből. Lehűtött fejjel már meglátom Ákost is kicsit arrébb. Odatelepülök mellé.
Mellettünk nékikék itt is vizet osztanak. Nem kellett kétszer mondani, itt is töltök. Elmegyek még1x
mosakodni, aztán szólok Ákosnak, hogy indulhatunk, majd Mogyorósbányán bevárjuk piedcat-t. El is
indulunk. A második kútnál újabb vizezés. Hihetetlen jól esik. Elkezdjük mászni a Kősziklát. Ákosnak
mesélem, hogy nálam ez az a hegy, ahova általában nem bírok felmászni megállás nélkül. Most sem, bár
gyorsabban haladok mint Ő, egy árnyékos részen kicsit megpihenek, bevárom. Az emelkedő hosszú, és
nehezen jön el a tető. Ő lenyomja megállás nélkül, de egyszerre érünk fel. Lefele nincs ereje futni,
de kedve se lenne hozzá. Viszont így is jól haladunk. Elmondom neki, hogy innen már mindjárt ott
vagyunk, és útközben lesz egy kút is, ahol majd csak mosakodunk, vizet venni elég lesz visszafele is
pecsételés után. Ahogy meglátjuk Mogyorósbánya házait széles vigyor terül el az arcunkon. Megrohamozzuk
a csapot, és bedöcögünk a ponthoz. Fél öt van.
7. A fordulópont (Mogyorósbánya)
A vendéglőben gyorsan pecsételünk, veszünk pár dolgot a pultnál és leülünk bent az egyik asztalhoz.
Nagyon jó ott ülni. Nyújtok, eszek, iszok, jól esik a pihenés. Érzem, hogy lassan jön vissza az erő.
Tudom azt is, hogy innen már sokkal sokkal könnyebb lesz. A napnak már nincs olyan nagy ereje, és
ez rengeteget számít. Azért azon kicsit megrökönyödtem bejövet, hogy odakint voltak, akik a napon
pihentek. Ezután a pokoli szakasz után nagyon vágytam a hűvöst. Bentről felhívjuk piedcat-t. Már
lefele jön a Kőszikláktól, ez nagyon jó hír. Elmondom neki az utat, nehogy kihagyja a pontot majd
és továbbmenjen felfele a csap után. Ákossal csodálkozunk kicsit, hogy ilyen jól jön piedcat. Valahogy
erőre kaphatott útközben, és ennek nagyon örültem. Tudtam én, hogy kemény gyerek, csak ahogy
Hegyeskőnél kinézett, nem gondoltam volna, hogy fel tud pörögni még MBánya előtt. Pár perc múlva be is
ér. Mutatom merre menjen a ponthoz, majd megérkezik az asztalhoz Ő is. Feltankolunk, és lazítunk.
Vizet is töltünk, majd jelzem, hogy lassan indulnunk kell. Összeszedjük magunkat, és indulunk. Most
kicsit lassabban indul be a lábunk, nem sietünk. Az út szélén rengeteg ember heverészik, depósok is
szép számmal jelen vannak. A csaphoz már nem megyünk oda még1x, elindulunk felfele.
8. Bányahegyig
Könnyedén, és kicsit kényelmesen haladtunk MBánya után. Ez a szakasz egy kis lazítás volt, mikor
nyíltabb részhez értünk örömmel vettük tudomásul, hogy a nap már kezdi feladni a küzdelmet.. :)
Péliföldszentkeresztig gyorsan eltelik az idő. Ott megcsodáljuk a változást az elmúlt évekhez
képest és közben rátérünk a műútra. Ezen hosszabb szakasz, enyhe emelkedővel, majd letérünk
egy földűtra balra át a mezőn. Itt kisebb csoportokat érünk utol, majd ahol elkezd jobban emelkedni
az út, a többiek kezdenek kicsit lemaradni. A tetőről lefele kocogok a lejtőn. Egy kanyarban bevárom
a társakat, elől Ákos jön, vele megnézzük a Büdös-lyuk barlang bejáratát. A Vaskapu előtti két domb
megmászása szépen komótosan történik. A nagy kanyar pedig a Vaskapunál idén is lehetőséget nyújt
a hátunk mögött jövők megtekintésére. Érdekes hely ez is a túra útvonalán. Pusztamarótra érve még
piknikezőkkel találkozunk, és vannak itt megpihenő túrázók is szép számmal. Mi egy információs
táblánál állunk meg és bevárjuk egymást. Ákos még előszed valami kaját mikor indulunk, piedcat-tel
megkezdjük a hosszú emelkedést Bányahegy fele. Ezt a részt a Kis Gerecse és a Gerecse oldalában
nagyon szeretem. Az a sziklás ösvény nagyon jellegzetes, a hegyoldalban többhelyen elterülő
medvehagyma erdővel.. Beállunk a saját tempónkra. Ahogy felérünk és már kicsit lejteni kezd az
út, balra le kell térni egy sokkal kisebb ösvényre, amin majd újra emelkedni kezdünk. Itt felhívom
a srácokat, hogy figyeljenek majd oda a letérésre. Innen már nagyon hamar felérek a ponthoz. Hamarabb
is mint gondoltam, fél 9 körül kapom a pecsétet, a többiek pedig 10 perc múlva érkeznek még világosban.
Ez nagyon jó, időben vagyunk. Nagyon jól esik a jó citromos tea, repetát is kérek. Veszek egy szendvicset
és mind a hárman befizetünk egy gulyásra is. Két féle volt, mi a babgulyást választottuk és nem bántuk
meg. Nagyon kellett most a kalóriadús kaja. Közben már szürkült, kezdték felkapcsolni a lámpákat.
A hangulat nagyon jó az asztal körül, ismeretlen túratársakkal beszélgetünk. Rémhírek terjengenek,
hogy MBányáról már csak kb 4-5 százan indultak tovább. Ez nagy meleg ide vagy oda, elég hihetetlennek
hangzik (mint később kiderült nem is volt valós az állítás), mindenesetre az tény, hogy ide eddig csak
150-en csekkoltak be. A gulyás bár szép adag volt teljesen eltűnik a tányérból. Egy srác bosszankodik,
hogy nem tud telefonálni, mert nincs térerő. Elmondom neki, hogy van itt egy hely, ahova beállva én
minden évben tudtam eddig telefonálni, és ez 10 perccel ezelőtt idén is sikerült. Ennek megörül, és
megy ki is próbálja. Később mondta, hogy neki ott sem sikerült. Mondtam neki, hogy próbálja meg az
enyémmel, hívnia sikerült, de beszélnie már nem.. centik számítanak tudom, de Ő már nem próbálkozott,
sietve továbbindult. Visszatérve a többiekhez Ákos is kíváncsi lett a "telefonáló helyre", Ő is kipróbálta,
neki gond nélkül ment. Besötétedett, még vizet töltöttünk, aztán induláshoz készültünk. Az övtáskám
jelentős részét egy nagy zselés akkumulátor töltötte ki, amit nappal kis nyűg cipelni, de a sötétben
jó szolgálatot tesz. Előszedtem a hozzá tartozó fejlámpát és beüzemeltem... volna, de meg se mukkant.
Igazítgattam a vezetékeket, nézegettem a forrasztásokat, minden jónak tűnt, de mégse történt semmi.
Izzó csere, de arra sem indult be. Az izzó jó, máshol van a bibi, de ezt műszer nélkül nehéz hirtelen
megtalálni. Nem is ment. Bosszankodok (soha nem hagyott még cserben), közben előszedem a pótlámpámat,
ami egy kripton izzós biciklis lámpa ceruza aksikkal. Ezek is fel vannak töltve, azonban tudtam, hogy
ezek csak kb 3-4 órát fogják bírni, ami kevés lesz. Ehhez már nincs pót-aksi szett, hisz ez már így is
a pót lámpám ;). Tehát spórolni kellesz ahol csak tudok. Így indulunk, de én még meg vagyok győződve
róla, hogy útközben életre keltem a rendes lámpámat is. Itt még nem tudom, hogy ez már nem fog sikerülni,
és a nagy aksi ezt a Kinizsit használat nélkül, a táskában pihenve teszi meg. Mint valami potyautas,
aki nem tesz semmit a nehéz út átvészelése érdekében, csak egy kis sarokba kuporodva szépen átalussza
az egészet.
9. Sötétben együtt
Lassan indulunk megint, kicsit elmerevedtek a futóművek a pihenés alatt. Kicsit megpróbálom húzni
a többieket, elől haladok a sötétben botorkálva. Ahol csak tehetem lámpa nélkül megyek, néha
felvillantom egy röpke pillanatra, hogy nagyjából merre is megy az út, aztán a sötetben teszem meg
a szememmel előre bejárt útrészt. Kockázatos és mókás vállalkozás, én nagyon élvezem. Ha valakiket
beértünk, akkor mindíg kicsit mögöttük maradtam, kihasználni az Ő fényüket a pálya előre benézéséhez.
Néha teljesen bevártam a többieket, hogy tőlük kapjak egy kis "ingyen alamizsnát", de többnyire egy
kicsit előrébb haladtam, hogy tudjam nézegetni az elágazásokat, és ezzel piedcat-éknek ne kelljen
foglalkozniuk. Nekik már épp elég volt az is, hogy még egy 30-as hátra volt a távból, nem akartak
már nagyokat tájékozódni, térképet böngészni és jelzést keresgélni. Legkevésbé eltévedni szerettek volna,
de ez a veszély nem állt fent. Ebben én bíztam a legjobban talán. Nem is volt semmi gond. Koldusszállás
előtt egykori élményeimet mesélem a helyről, mikor jól megijesztettek minket az oda vezető úton. Most
nem kapunk kitüntetett fogadtatást. Ahogy közeledünk, érzem, hogy valami nem stimmel. Szokatlan nagy
a csend. Jó, ciripelnek a tücskök, apró neszeket hallani, de valami hiányzik. Nem szólnak a békák!
Hát mi van itt kérem? De ahogy elhaladunk a tó mellett, rázendítenek. Megnyugszik a lelkem. :) Pár
perc múlva beérünk a ponthoz. A rendezők kedvesek és újra teát kapunk. Nem olyan finom, mint a
Bányahegyi, de ugyanolyan jól esik. Itt már nem sokat állunk, szinte rögtön bevetjük magunkat a
sűrűbe. Most jönnek az izgalmas részek. Egy régebbi trükkös elágazásnál már jól látható jelzések
köszönnek vissza. Ez derék. Azon gondolkodom, hogy ha végig ilyen jól feljavították a jelzéseket, akkor
elveszti a varázsát az utolsó szakasz. Nem, az nem lehet. Kell egy kis izgalom a végére. A Bodza völgy
felé haladva erősödik az utópálya zaja. Nagyon rég óta halljuk már, de ilyen közel még nem volt. Már
szinte szembe jönnek az autók velünk. Hé, hát ez tényleg szembe jön. Valami terepjáró féleség kecmereg
felfele a földúton. Mikor odaér hozzánk félreállunk, Ő lelassít és szép lassan illedelmesen elmegyünk
egymás mellett. Biztos kísérőautó. Más nem nagyon lehet éjnek évadján. A mezőnél jól eső érzés, hogy
jól ismerem már az utat. Az aljnövényzet csuron víz, a nadrág szára és a cipő is vizes lesz, de át
nem ázik. Megjegyezzük, hogy napközben mit nem adtunk volna egy ilyen hűvös, nedves mezőért! Most
azonban nem hempergőzünk meg, csak átcaplatunk rajta, majd felmászunk a műútra. Depós autók fogadnak
és több helyről bíztatást kapunk. Meg kell hagyni, ez nagyon jól esik, megköszönjük. Felmászunk a
Tornyópusztai műútra, és megkezdjük a hosszú unalmas menetelést. Itt nem kell sokat használnom a
lámpát. Útközben felveszem a pulóvert. Kis csapatom kicsit lemaradva kullog. Mikor bevártam őket
már látni véltem rajtuk az átváltozás jeleit. Kicsit sántikálva, réveteg arccal poroszkálnak. Nem
kétséges, hamarosan zombikká válnak. Egy sokadrangú zombifilmbe már most beállhatnának statisztának.
De azért jöttek (mert hát a zombik ilyenek.. csak jönnek.. csak jönnek..), és elértük a leágazást.
Somlyó fele az utolsó emelkedőt kényelmesen tettük meg, lefele lekocogtam. A pontnál pecsét, majd
néztem a beérkező többi statisztát.. Remek válogatást lehetne rendezni. 90km megvolt, de ahogy az
időt számolgattam már nem voltunk nagyon eleresztve. Vártam piedcat-éket, aztán pár perc múlva
beérkeztek. Átváltozva. Már teljesen bezombultak ;). Pecsét után azzal rukkoltak elő, hogy már nem
tudják tovább tartani az ötös átlagot, amivel még elérhetnénk az első vonatot, ezért menjek csak
innen a saját tempómban, ők meg majd beporoszkálnak. Próbáltam rábírni őket, hogy menjünk együtt,
mert meglesz még az nekik is. Innen már nem olyan nehéz a terep, viszont elsőbálozóknak fokozottan
eltévedésveszélyes. Azt mondták, majd valahogy elnavigálnak, ha más nem akkor valakikhez csapódva.
Nekem mindenképp el kellett érnem azt a fél ötös vonatot, mert dolgom volt reggel, és így alhattam
volna kb 3 órát. Annyi meg tudom, hogy kellesz. Osztottam, szoroztam, mégegyszer rákérdeztem, hogy
biztosan minden oké lesz -e. Persze tudtam, hogy okés lesz, bíztam azért bennük. Így elbúcsúztunk,
és nekieredtem az útnak.
10. Sötétben egyedül
Futottam, és nagyon jól esett. Lámpám himbálódzó fényében figyeltem a jeleket nagyon. Itt már nem
volt spórolás. Egy elágazásnál kis csapat keresgélte a kéket, de rossz úton. Nem volt náluk valami
nagy fényerő, így nem látták meg messzebb a jelet a másik úton. Én igen, és visszakiáltottam őket.
Nagyon kellemes volt az út, újra rázendített kedvenc békakórusom, ahogy bejöttek a tavak Kisegyházánál.
Aztán elértem az ominózus tisztáshoz, ahol jól el lehet kavarni. Egy nagyobb csapat éppen ezt
gyakorolta, lementek a bal oldali úton. Én sem emlékeztem ott pontosan, hogy melyik is a jó út, de
arról meg voltam győződve, hogy nem az. Váltottunk pár szót erről kiabálva, és kiderült, hogy Ők sem
biztosak egyáltalán. Én a felső utat nézegettem, mikor jött egy másik csapat, akik magabiztosan a
középső halovány utacskát választották. Hát persze, ekkor már leesett a tantusz. Elindultam utánuk.
Nagyon jó tempót mentek, ez nekem megfelelt. Egy kis dzsungel harc, majd kiérünk arra a szekérútra,
ami már az aluljáróhoz visz. A műúton az egyikük lemarad, én továbbra is sereghajtóként spórolok a
lámpámmal, ami szemlátomást már kezdi az utolsókat rúgni. Most már nem maradhatok le. Az utolsó hegy
van már csak hátra, de fényem már alig. Az is kész csoda, hogy eddig bírta. Ahogy megkezdjük a mászást
egy darabig még jól tapadok, de mikor bejön az a rengeteg keresztbe dőlt fa, amit felülről, alulról
kell átmászni nem tudom velük tartani a lépést, mert már szinte semmit nem látok. Megállok, a fenyek
elől eltűnnek. Mókás helyzet. Nem szóltam nekik, mert nem akartam feltartani őket, had menjenek.
Egy ötven méterre még láttam a mögöttem jövő fényeit. Jó nagy fénye volt, csábító volt, hogy bevárjam.
A vak sötétben azonban a táskámban kezdtem kutakodni. Eszembe jutott, hogy volt egy pót-pót lámpám is.
Igaz már vagy ezer évesek az elemek benne, és csak egy apró toll formájú lámpa, de elvileg müxik.
Előkaparom. Az egyik elem a biztonság kedvéért ki volt szedve belőle, ezt is kitapogatom és behelyezem.
Becsavar, bekapcs. Világít. Szuper. Nincs nagy fénye, de ezzel már látom az utat. A hátam mögött lévő
ember közben nem kerül elő, arra gondolok, hogy talán eltévedt, vagy megállt valahol. Most már nem
nagyon izgat, elindultam és lassan haladva keresgéltem az utat. Elég zegzugos rész ez, hirtelem
fordulókkal, ahol alig látni merre is megy tovább az út. Az izgalom így megvolt a végére. Szépen
lecsorgok a másik oldalt, és kiérek a műútra. Ez már Szárliget. Ez a lámpa is kezd halványodni.
Ennyi volt még benne. Pont elég. :) Innen már nem is nagyon kell. Végigmegyek a sinek mellett, és be
az aluljárón. Itt még felkapcsolom egyszer, aztán besietek az iskolába.
11. A cél
3:37 Célbaérés, örömködés, pecsét, jelvény, kézfogás. Oklevelet nyomtatnak nekem, profi megoldás.
Megkapom a kajajegyet is, és hátra megyek az ebédlőbe. Ismerős arcok, elgyötört arcok, virsli,
kenyér mustár, teával. Leülök egy túratárshoz, később még ketten odajönnek. Gratulálunk, eszünk,
beszélgetünk. Lazítunk. Jól esik minden. Kellemesen telnek a percek, de közben eszembe jut, hogy
még jegyet is kell vennem az állomáson, szedelőzködés, elköszönés, jövőre ugyanitt virsli mindenkivel.
12. Epilógus
Visszamászok az állomásra, útközben érkezők, van aki egész frissen, van aki statisztaként. Gratulációk.
A pénztárnál nincs nagy sor, hamar megvan a jegy, irány a felüljáró. Még a váróban negyed körül hív
piedcat, hogy ők is beértek közben. Ezt örömmel hallom, és nyugtázom, hogy meglepően jól jöttek a végén.
De ezt a vonatot már nem akarják elérni.. :) A felüljáró lépcsői könnyen mennek, de fent nem tudom melyik
is az én vágányom. Az egyiknél már páran vannak, akkor biztos az lesz. Miközben fent nézelődök,
megérkezik mögém egy sporttárs, és mikor látja, hogy elindulok lefele, kikerekedett szemmel visszahőköl.
Ja, te már végeztél? -kérdi Merre kell menni? Mondom neki, hogy ott lent a sinek mellett, majd át az
aluljárón, aztán szemben már ott a cél. Szegény kicsit bosszankodva sarkon fordult és megindult lefele.
Én is. Lent leülök a lépcső aljába virslievő barátaimhoz és együtt várjuk a vonatot. Vonat jön, irány
haza. Végül pont meglett a 3 óra alvás. :))
Vasárnap délután kivizsgáltam a lámpámat. Kiderült, hogy a foglalattal volt a bibi, és a helyszínen is
javítható lett volna, ha tudom mi a baja. Ezt a Százast így elsumákolta a kicsikém, de megígértem neki,
hogy jövőre nem ússza meg! ;)
Nagy várakozások előzték meg nálam az idei Kinizsit. Ez persze mindíg így van, de most azért vártam
mégis kicsit jobban, mert tavaly (ismét) ki kellett hagynom egy Százast. Akkor nagyon bosszantott,
hogy egy térdsérülés miatt nem tudtam indulni és még egy évet vagyok kénytelen várakozni, hogy
ott toporoghassak újra a rajtban a többiekkel.. Lélekben persze ott voltam akkor is, gondoltam a
szombati nagy menetre, de hát az mégsem ugyanaz..
Végül csak eljött az idei is, és újra rajthoz állhattam. Sajnos az a hetem nagyon zsúfolt és mozgalmas
volt, sok melóval és egy pénteki egész napos kiruccanással, így igazán nem tudtam rákészülni fejben
előtte. Pénteken kivételesen nem melóban "pihentem", hanem lent a Balcsin, így a tikkasztó hőségből már
előre kaptam egy nagy adagot. Vigyáztam azért le ne égjek, de a nap így is teljesen kiszívott. Késő este
értem vissza Pestre, ezért a cuccaim nagy részét már előre kikészítettem csütörtökön, mert tudtam, hogy
nem sok időm lesz már pakolászni. Kis alvás, aztán kora reggel csörgött a vekker.
Jóleső érzés volt felkelni, még ha kicsit nehezen is ment. Tudtam, hogy itt a nagy kaland ismét, egy
percet sem szabad tétovázni, irány Csillaghegy.
2. Az indulás
Idén ismét elsőbálozókkal indultam, sőt kapásból három embert sikerült beszervezni. Igaz sokat nem
kellett szervezkedni, nem én buzdítottam őket, jöttek saját akaratból ;) A 6:20-as HÉV-t néztük ki
magunknak, az még pár perccel a start nyitása előtt beér. Iszonyatos tömeg fogadott minket (már a
hév is dugig volt) Csillaghegyen. A sor megdöbbentő hosszan kígyózott a szokásostól eltérő rajthelynél.
Ez kicsit rosszul érintett, tudtam, hogy mindíg nagy a sor, de most korábban jöttem mint szoktam,
mégis többen várakoztak a rajtra, mint máskor. Rengeteg induló lesz, ez egyértelmű volt. Többeket
már az elején kirostáztak azzal, hogy szúrópróba szerűen ellenőrizték az orvosi alkalmassági igazolást.
Akinél nem volt, nem nevezhetett. Nálunk volt is, meg nem is kérték, így neveztünk és készülődtünk.
A rendezőség azért meg kell hagyni derekasan állta a tömeget, és nagyon profin vezette le a procedúrát.
De ezt már megszokhattuk, köszönjük. Ákos és Gergő rögtön neki is vágott a távnak és elindultak az
első pecsétért a hév túlsó oldalához. Mi piedcat-tel és párjával (aki 40-t derekasan bevállalt
ezen a forró szombaton) még vártunk kicsit. Főleg nekem kellet még pár perc, bedobtam egy kis kaját,
megigazítottam a futóműveket és a szerelést, aztán 7:10-kor útra keltünk. Az, hogy a nevezés és a
tényleges indítás más helyen van, óriási fegyvertény ekkora induló létszámnál, ez is egy remek
megoldás a szervezők részéről. A papíromat alig volt időm elővenni, olyan gyorsan nyomták volna rá
már a pecsétet. :) Irány a Róka hegy.
3. Az 1. EP biza messze van
Szilvitől a Hegymászó utcánál elbúcsúztunk, és immáron ketten folytattuk az utunkat, megindulva
az előörs után. Jó tempóban haladtunk felfelé, lassan de biztosan előzgetve a lassabb túratársakat.
Személy szerint mindíg örülök, ha egy túra rögtön emelkedővel kezd, bemelegítésnek nagyon jó. Ahogy
felértünk a nyilt dózerútra elénk tárult a vonuló tömeg. Hosszú sorokban meneteltünk, itt még mindenki
jókedvűen, beszélgetve, magabiztosan haladt. Ahogy megindultunk felfele az Ezüst Kevélyre, a nagy
beszélgető kedv láthatóan alábbhagyott a körülöttem lévő emberek között. Elkezdtem én is kicsit
befelé figyelni, felvettem a saját tempómat és piedcat-t kicsit hátrahagyva másztam felfele. Már
ekkor lehetett érezni, hogy nem mindennapi melegben lesz részünk a nap folyamán, hiszen még csak
reggel volt, de már folyt a víz rólunk felfelé az állott levegőben. "A hétvégére országos meleg
rekord várható" csengett vissza fülemben a korábban minden médián hallható hír. Máris kezd hátránnyá
válni a derekamra kötött fekete pulcsi, amit estére cipelek és nem fér az övtáskámba. Fent bevártam a
túratársam, majd együtt indultunk lefele. A rövid lejtő kellemes volt, majd ismét emelkedtünk
immáron a Nagy Kevélyre. Felérve pompás kilátás, és sok pihenő ember fogad. Mi sem rohanunk el,
kicsit megállunk, régi ismerőssel találkozok, beszélgetünk. Attilától megtudom, hogy ez lenne
neki a 10. sikeres, ha megcsinálja. Szép sorozat, sok sikert, én még csak a felénél tartok.
Lefele én megint kicsit meglógok és a Kevély nyereg után beérem Gergőéket. Ákos nem akar kocogni
még lefele sem, de végül sikerül őt is rávenni egy kis gyorsulásra. Jó tempóban, beszélgetve
érünk el a Csobánka melleti útig. Közben piedcat is beér minket, együtt megyünk tovább. Útközben
újabb ismerőssel futok össze, hosszabb beszélgetés, közben lemaradok a többiektől. A műútnál egy
egész depós hadsereg várja a könnyített teljesítést választó hozzátartozókat. Itt rákapcsolok és
beérem a többieket. Kicsit szétszóródottan ugyan, de megvan mindenki. Hosszabb, számomra kedves
szakasz jön fel a Hosszú hegyre (felfelé találkozok Kalapos sporttárssal.. kellemes meglepetés,
rég láttuk egymást), majd le a Szántói nyeregbe, ahonnan aztán majd kapaszkodhatunk fel a
Pilisre. A Pilis, no igen. A Százas legmagasabb pontja. Tekintélyes, kemény és gyönyörű.
Már jó messziről látható, ahogy kimagaslik és impozáns látványt nyújt a túra több pontjáról.
Közelről is nagyon szép, csak azt már kevésbé veszi észre az ember.. miközben csípőre tett kézzel
a földet bámulva lihegve araszol felfele ;) Idén érdekes megoldással próbálta valaki megingatni
a notórius rövidítőket, papírlapra vetett szöveg hirdette több helyen is, hogy a szerpentinen
zsírkrétás pont lehetséges. Ez egy jó húzás volt, láthatóan kevesebb vállalkozó szellemű akadt a
mezőnyben. Gergővel elöl kicsit elszakadtunk, a többiek visszavettek a tempóból. Útközben több
helyen megcsodáltuk a csodaszép panorámát. A látvány ápolta a kis lelkünket. :) Gergőnek itt még
nagyon jól ment, próbálta tartani a lépést, ahogy tudta. Nagyon nem izgultam senkiért, tudtam, hogy
ezt a hegyet úgyis mindenki a saját tempójában fogja megmászni, ha nagyon szétszakadunk, akkor majd
legkésőbb a nyeregnél bevárjuk egymást. Ez így is lett. Mire az utolsó fordulót is bevettem felfelé,
már csak én maradtam elől a csapatból, és lendületesen nyomtam tovább egészen a Pilis nyeregben lévő
ellenőrzőpontig. Itt talán először megtörténik a csoda.. egy apró felhő (ki tudja honnan került ide?)
bekúszik a nap elé. Igaz csak par apró percre, de érezhetően enyhül a hőség. Merthogy ekkorra már
nincs jobb szó az uralkodó hőmérsékletre. Ezt kérem úgy hívják, hőség, de tudom jól, lesz még majd
rosszabb is. A hátamon lévő camelbackből folyamatosan aprókat szipkázva pótoltam a folyadék
veszteséget, de a tartalék már vészesen fogyott addigra. Már az előtt, hogy ereszkedni kezdtem a
nyeregbe, eldöntöttem, hogy itt muszáj vennem utánpótlást, mert Kesztölcig még van kb 6 kilóméter és
a meleg egyre fokozódott. Időm volt bőven, több is mint akartam volna, tudtam, hogy a többiekre
szignifikáns időt várni kellesz. Én nem vagyok az álldogálás híve, de a csapat miatt most ez nem
számított. Az idő sem számított. Itt csak 1 dolog számított, és az az volt, hogy kicsit pihenten
együtt majd továbbinduljunk. A mezőny nagy része itt mindíg megpihen, nincs is mit csodálkozni ezen,
a hely erre ideális. A rögtönzött büfében mindenféle jó kapható volt, ráadásul elképesztően reális
árakon. Én is vettem egy életmentő palackot egy "másfél literes szénsavas" formájában. Felet rögtön
lenyomtam, felet betöltöttem palackba, és egy felet meghagytam piedcat-nek, hogy érkezéskor máris
tankolhasson. Erre negyed órát kellett várnom közben, de befutott mindenki. Újabb kb 15-20 perc
pihenő a többieknek, nehezen telt az idő számomra, de végül elindultunk.
4. Faluról falura
Mindenki tudta, hogy most egy könnyebb szakasz jön egészen Dorogig. Kesztölcre koncentráltunk. 6km
az nem sok. Ott lesz kocsma, ami valóságos kánaán a jelenlegi körülmények között. Jól haladunk,
együtt megyünk. A kétágú hegyről lefele jövet mindíg érdemes hátranézni. Az egyik legszebb
kép tárul elénk, amit a túrán láthatunk. A poros úton sietünk lefele egészen a műútig, majd azon
tovább be Kesztölcre. A beton már itt sem esik jól. Viszont az igen, hogy innen már hamar becsorgunk
a faluba. Megcélozzuk a kocsmát. Fél liter kóla lecsusszan, majd megtámadom a csapot is, és teletöltöm
a camelback-et. Itt is sokat időzünk, mindenki próbálja rendbe szedni magát. Gergőnek problémája
van a bakancsával, nyomja a talpát egy kis egyenetlenség a betétben. Sziszegve tapogatja a lábát és
rosszallóan csóválja a fejét. Ez sok jót nem jelent, én már biztos voltam benne, hogy nem fog végig
jönni. Azt javasoltam, hogy mindenképp próbálja visszafogni a tempót kicsit és kímélni a lábát. Ő
ott is maradt még pihenni, így innen már csak hárman indultunk tovább. A faluból kifele menet ismét
egyre jobban éreztük a hőség tikkasztó hatását, amit itt még a beton is tetézett. Átkelve a 117-es
úton a földút már sokkal kellemesebb volt. Lefelé haladva jó kedvűen beszélgettünk. Hamar elértük
Dorog határát, ahol le kellett térni a megszokott kék jelzésről, és a vasúti töltés mentén haladtunk
tovább. A nyílt terepet és a tűző napot piedcat rosszul viselte, láthatóan leamortizálta és lassabban
haladt, de itt még belátható távolságon belül voltunk egymástól. Utána viszont, mikor kiértünk a
műútra, már szétszakadtunk ismét. Ákossal jó tempóban elértük a Gete alját, ahol azonban már neki
is meg kellett állni egy kicsit az árnyékban pihenni. Megbeszéltük, hogy fent majd találkozunk, én
rákapcsoltam a saját tempómra felfele. Útközben több túratárs mellett elhaladok. Egy fiatal sráccal
együtt küzdünk egy meredekebb részen, mikor a következő megjegyzést teszi:
- Milyen szép időnk van.
Lattam rajta, hogy poénnak szánta, ezért félvállról válaszoltam neki:
- Jól meggondoltad ezt a kijelentést? Végülis jó idő van, csak kérdés mihez? :)
..hát nem a hegymászáshoz.. :) de ezt már nem tettem hozzá. Jó utat kívánunk egymásnak és Őt is
elhagyom. A csúcs pont jókor jön, nagyjából ahogy számítottam rá.
5. A Gete
Fent a szokásos látvány, rengeteg elgyötört arcú sporttárs pihenget. A pontőröktől egyedi Kinizsis
csokit kapunk. Azonnal bontani kezdtem, mert ebben az irdatlan melegben nem sokáig maradna szilárd
halmazállapotban a táskában. Jól esik a keserű csoki, pecsét után keresek egy kis árnyékot. Nem sok
van, a nap nagyon magasan áll, a néhány árnyékos zugot pedig már megszállták a túratársak. Végül
mégis találok egy kis zugot egy srác mellett. Kényszerpihi ismét, míg a többiek megérkeznek. Itt
még kevesebb lelkesedéssel várakozok, az árnyékban is pokoli hűség volt és szúnyogok hada csípkedett.
Jöttek az izzadságra szép számmal. Közben rengetegen érkeznek, piedcat-ék még sehol. Negyed óra múlva
Ákos felér. Behúzódik Ő is az árnyékba, de nem akar sokat pihenni. Mondom neki, hogy induljon nyugodtan,
én bevárom piedcat-t, aztán majd megpróbáljuk utólérni. El is indul, irígykedve nézem, ahogy eltűnik
a hegy túloldalán. 10 percre rá megjön piedcat. Nagyon rosszul fest, szinte lerogy az árnyékba. Percekig
szinte semmit sem csinál, sokat kivett belőle a meleg. Próbálja rendbe rakni magát, de elég sokáig
húzódik a dolog. Elmondtam neki, hogy Ákos már elől van és be kéne érnünk majd (ahogy telik az idő
ez kezd egyre reménytelenebbnek tűnni már). Ő még pihenne, többször mondja, hogy ne várjam és induljak
utána. Én is erősködöm, hogy megvárom, bár már több mint 40 percet álltam itt, de mindenképp vele akartam
menni, hogy húzzam kicsit. Tudtam, hogy lefele tudunk hozni egy kis időt majd. Végül nagy nehezen
összeszedi magát, indulhatunk. Ahogy kilépünk a napra, érezzük, hogy ez nagyon kemény lesz. Gyorsan
igyekszünk elérni a fákat a másik oldalt, ahol megkezdjük az ereszkedést. Egy kis tisztásnál még megállunk,
egy képet csinálunk a lenyűgöző kilátásról hegyeskő felé. A meredek úton próbálok koncentrálni a
terepre, itt nagyot lehez zakózni, ha nem figyel az ember eléggé. Közben búcsút intünk a Nagy Getének.
6. A halálkatlan
Ahogy leérünk, hirtelen véget is ér a menedéket nyújtó árnyék, amit eddig a fák nyújtottak. Innen indul
a menetelés a grillsütőben.. A levegő egyhelyben áll, semmi légmozgás. Lefele próbáljuk magunkat menetszéllel
hűteni, kocogunk a poros úton. Több csoport mellett elhaladunk, mire leérünk a keresztező útra, ahol ismét
elválunk a kék jelzéstől és balra fordulunk, majd megkezdjük a kaptató megmászását. Ahogy kapaszkodni
kezdünk piedcat lemarad. Látom, hogy megint megzuhan. Nagyon ki van a melegtől. Én is lassítok, ahogy találok
egy kis árnyékot megállok, és várok. A csoportok újra beérnek, ők is lassan, erőlködve haladnak. Itt kicsit
mindenki meghal. Továbbindulok utánuk. Az erdő szélén haladunk tovább felfelé. A tető lassan jön el, a nap
éget, a hőség már nagyon nehezen viselhető el. A távolban meglátom a fasort, ahol ráfordulunk majd a
Hegyeskő fele vezető útra. Útközben egy idősebb férfi egy pólót mutat fel és kérdi, hogy nem -e az enyém.
Valaki elhagyta az úton. Nem az enyém, válaszolom, de ahogy nézem ez az Ákosé lehet, mondom neki, hogy
valószínűleg tudom kié, de Ő jóval előrébb van már. Azt feleli, hogy elviszi Mogyorósbányáig, ott majd
leadja a talált tárgyak közé. Ez jó ötlet felelem, de látom, hogy már alig van ereje a pólót is cipelni
a kezében.. Ahogy elérjük a fákat, hagyom elmenni, én beállok az árnyékba és várok piedcat-re. Hamar
feltűnik a távolban a csúcsra felérve. Már szinte csak vánszorog a napon. Lassan beér, együtt indulunk
tovább. Nem nagyon beszélünk. Ráfordulunk a Hegyeskőre, és a hosszú egyenes dózeren haladunk. Útközben
eszembe jut, hogy kéne csinálni egy képet a Hegyeskőről, mert ez is nagyon szép. Elkérem a gépet piedcat-től,
tudtam, hogy neki most nincs ereje erre, had menjen. Kicsit lemaradok, fotózok, majd futva beérem és
előre állok kicsit nagyobb iramot diktálni, mert már nekem is kezd felfőni az agyam, jó lenne hamar túl
lenni ezen a szakaszon. Beérem a pólót cipelő túratársat, aki lihegve megkérdi, hogy nem vinném -e el én
a társamnak a pólót. Dehogynem, elviszem. Elvettem tőle, és felkötöttem az övtáska szíjára. Itt az út
mellett nagyobb társaság pihent egy kis árnyékban, tőlük is megkérdem azért a biztonság kedvéért, hogy
nem -e az ővék mégis a póló. Nem a válasz. Közben Ákost többször próbálom hívni, hogy megbizonyosodjak
róla, tényleg az övé, de nem sikerül. Hátul piedcat lemarad, valószínűleg megállt pihizni. Én nem bírom
már tovább, megindulok kocogva. Csak legyek minél hamarabb lent a pincéknél. Ott lesz víz. Ha nem is
iható, mosakodni jó lesz. Ahogy erre gondoltam egyre jobban vittek a lábaim. Átmásztam a hegyen, és
megindultam lefelé. Itt teszek még 1 próbálkozást és végre sikerül Ákost elérni. Kiderül, hogy tényleg
az övé a póló, kiesett a zsákjából a pót.. Megbeszéljük, hogy megvár a kútnál. Futok lefelé. Páran
egy helyen keresik a helyes utat, amit nehéz észrevenni egy apró benőtt ösvény személyében. Nem szólok
semmit, csak berobogok a jó úton, úgyis észreveszik. A műútra hamar leérek. Az út mentén egy autóból
vizet osztogatnak. Irtó rendes tőlük, én is kapok egy fél litert, nem győzök hálálkodni. Ez aztán a
sportszellem. Tovább robogok, és végre odaérek a kúthoz. Keresem Ákost a szememmel, de nem látom sehol.
Egy pillanat múlva már tekintetem a vödörre szegeződik. Szinte fejest ugrok bele. Amimet csak tudom
bevizezem a sáros vízből. Lehűtött fejjel már meglátom Ákost is kicsit arrébb. Odatelepülök mellé.
Mellettünk nékikék itt is vizet osztanak. Nem kellett kétszer mondani, itt is töltök. Elmegyek még1x
mosakodni, aztán szólok Ákosnak, hogy indulhatunk, majd Mogyorósbányán bevárjuk piedcat-t. El is
indulunk. A második kútnál újabb vizezés. Hihetetlen jól esik. Elkezdjük mászni a Kősziklát. Ákosnak
mesélem, hogy nálam ez az a hegy, ahova általában nem bírok felmászni megállás nélkül. Most sem, bár
gyorsabban haladok mint Ő, egy árnyékos részen kicsit megpihenek, bevárom. Az emelkedő hosszú, és
nehezen jön el a tető. Ő lenyomja megállás nélkül, de egyszerre érünk fel. Lefele nincs ereje futni,
de kedve se lenne hozzá. Viszont így is jól haladunk. Elmondom neki, hogy innen már mindjárt ott
vagyunk, és útközben lesz egy kút is, ahol majd csak mosakodunk, vizet venni elég lesz visszafele is
pecsételés után. Ahogy meglátjuk Mogyorósbánya házait széles vigyor terül el az arcunkon. Megrohamozzuk
a csapot, és bedöcögünk a ponthoz. Fél öt van.
7. A fordulópont (Mogyorósbánya)
A vendéglőben gyorsan pecsételünk, veszünk pár dolgot a pultnál és leülünk bent az egyik asztalhoz.
Nagyon jó ott ülni. Nyújtok, eszek, iszok, jól esik a pihenés. Érzem, hogy lassan jön vissza az erő.
Tudom azt is, hogy innen már sokkal sokkal könnyebb lesz. A napnak már nincs olyan nagy ereje, és
ez rengeteget számít. Azért azon kicsit megrökönyödtem bejövet, hogy odakint voltak, akik a napon
pihentek. Ezután a pokoli szakasz után nagyon vágytam a hűvöst. Bentről felhívjuk piedcat-t. Már
lefele jön a Kőszikláktól, ez nagyon jó hír. Elmondom neki az utat, nehogy kihagyja a pontot majd
és továbbmenjen felfele a csap után. Ákossal csodálkozunk kicsit, hogy ilyen jól jön piedcat. Valahogy
erőre kaphatott útközben, és ennek nagyon örültem. Tudtam én, hogy kemény gyerek, csak ahogy
Hegyeskőnél kinézett, nem gondoltam volna, hogy fel tud pörögni még MBánya előtt. Pár perc múlva be is
ér. Mutatom merre menjen a ponthoz, majd megérkezik az asztalhoz Ő is. Feltankolunk, és lazítunk.
Vizet is töltünk, majd jelzem, hogy lassan indulnunk kell. Összeszedjük magunkat, és indulunk. Most
kicsit lassabban indul be a lábunk, nem sietünk. Az út szélén rengeteg ember heverészik, depósok is
szép számmal jelen vannak. A csaphoz már nem megyünk oda még1x, elindulunk felfele.
8. Bányahegyig
Könnyedén, és kicsit kényelmesen haladtunk MBánya után. Ez a szakasz egy kis lazítás volt, mikor
nyíltabb részhez értünk örömmel vettük tudomásul, hogy a nap már kezdi feladni a küzdelmet.. :)
Péliföldszentkeresztig gyorsan eltelik az idő. Ott megcsodáljuk a változást az elmúlt évekhez
képest és közben rátérünk a műútra. Ezen hosszabb szakasz, enyhe emelkedővel, majd letérünk
egy földűtra balra át a mezőn. Itt kisebb csoportokat érünk utol, majd ahol elkezd jobban emelkedni
az út, a többiek kezdenek kicsit lemaradni. A tetőről lefele kocogok a lejtőn. Egy kanyarban bevárom
a társakat, elől Ákos jön, vele megnézzük a Büdös-lyuk barlang bejáratát. A Vaskapu előtti két domb
megmászása szépen komótosan történik. A nagy kanyar pedig a Vaskapunál idén is lehetőséget nyújt
a hátunk mögött jövők megtekintésére. Érdekes hely ez is a túra útvonalán. Pusztamarótra érve még
piknikezőkkel találkozunk, és vannak itt megpihenő túrázók is szép számmal. Mi egy információs
táblánál állunk meg és bevárjuk egymást. Ákos még előszed valami kaját mikor indulunk, piedcat-tel
megkezdjük a hosszú emelkedést Bányahegy fele. Ezt a részt a Kis Gerecse és a Gerecse oldalában
nagyon szeretem. Az a sziklás ösvény nagyon jellegzetes, a hegyoldalban többhelyen elterülő
medvehagyma erdővel.. Beállunk a saját tempónkra. Ahogy felérünk és már kicsit lejteni kezd az
út, balra le kell térni egy sokkal kisebb ösvényre, amin majd újra emelkedni kezdünk. Itt felhívom
a srácokat, hogy figyeljenek majd oda a letérésre. Innen már nagyon hamar felérek a ponthoz. Hamarabb
is mint gondoltam, fél 9 körül kapom a pecsétet, a többiek pedig 10 perc múlva érkeznek még világosban.
Ez nagyon jó, időben vagyunk. Nagyon jól esik a jó citromos tea, repetát is kérek. Veszek egy szendvicset
és mind a hárman befizetünk egy gulyásra is. Két féle volt, mi a babgulyást választottuk és nem bántuk
meg. Nagyon kellett most a kalóriadús kaja. Közben már szürkült, kezdték felkapcsolni a lámpákat.
A hangulat nagyon jó az asztal körül, ismeretlen túratársakkal beszélgetünk. Rémhírek terjengenek,
hogy MBányáról már csak kb 4-5 százan indultak tovább. Ez nagy meleg ide vagy oda, elég hihetetlennek
hangzik (mint később kiderült nem is volt valós az állítás), mindenesetre az tény, hogy ide eddig csak
150-en csekkoltak be. A gulyás bár szép adag volt teljesen eltűnik a tányérból. Egy srác bosszankodik,
hogy nem tud telefonálni, mert nincs térerő. Elmondom neki, hogy van itt egy hely, ahova beállva én
minden évben tudtam eddig telefonálni, és ez 10 perccel ezelőtt idén is sikerült. Ennek megörül, és
megy ki is próbálja. Később mondta, hogy neki ott sem sikerült. Mondtam neki, hogy próbálja meg az
enyémmel, hívnia sikerült, de beszélnie már nem.. centik számítanak tudom, de Ő már nem próbálkozott,
sietve továbbindult. Visszatérve a többiekhez Ákos is kíváncsi lett a "telefonáló helyre", Ő is kipróbálta,
neki gond nélkül ment. Besötétedett, még vizet töltöttünk, aztán induláshoz készültünk. Az övtáskám
jelentős részét egy nagy zselés akkumulátor töltötte ki, amit nappal kis nyűg cipelni, de a sötétben
jó szolgálatot tesz. Előszedtem a hozzá tartozó fejlámpát és beüzemeltem... volna, de meg se mukkant.
Igazítgattam a vezetékeket, nézegettem a forrasztásokat, minden jónak tűnt, de mégse történt semmi.
Izzó csere, de arra sem indult be. Az izzó jó, máshol van a bibi, de ezt műszer nélkül nehéz hirtelen
megtalálni. Nem is ment. Bosszankodok (soha nem hagyott még cserben), közben előszedem a pótlámpámat,
ami egy kripton izzós biciklis lámpa ceruza aksikkal. Ezek is fel vannak töltve, azonban tudtam, hogy
ezek csak kb 3-4 órát fogják bírni, ami kevés lesz. Ehhez már nincs pót-aksi szett, hisz ez már így is
a pót lámpám ;). Tehát spórolni kellesz ahol csak tudok. Így indulunk, de én még meg vagyok győződve
róla, hogy útközben életre keltem a rendes lámpámat is. Itt még nem tudom, hogy ez már nem fog sikerülni,
és a nagy aksi ezt a Kinizsit használat nélkül, a táskában pihenve teszi meg. Mint valami potyautas,
aki nem tesz semmit a nehéz út átvészelése érdekében, csak egy kis sarokba kuporodva szépen átalussza
az egészet.
9. Sötétben együtt
Lassan indulunk megint, kicsit elmerevedtek a futóművek a pihenés alatt. Kicsit megpróbálom húzni
a többieket, elől haladok a sötétben botorkálva. Ahol csak tehetem lámpa nélkül megyek, néha
felvillantom egy röpke pillanatra, hogy nagyjából merre is megy az út, aztán a sötetben teszem meg
a szememmel előre bejárt útrészt. Kockázatos és mókás vállalkozás, én nagyon élvezem. Ha valakiket
beértünk, akkor mindíg kicsit mögöttük maradtam, kihasználni az Ő fényüket a pálya előre benézéséhez.
Néha teljesen bevártam a többieket, hogy tőlük kapjak egy kis "ingyen alamizsnát", de többnyire egy
kicsit előrébb haladtam, hogy tudjam nézegetni az elágazásokat, és ezzel piedcat-éknek ne kelljen
foglalkozniuk. Nekik már épp elég volt az is, hogy még egy 30-as hátra volt a távból, nem akartak
már nagyokat tájékozódni, térképet böngészni és jelzést keresgélni. Legkevésbé eltévedni szerettek volna,
de ez a veszély nem állt fent. Ebben én bíztam a legjobban talán. Nem is volt semmi gond. Koldusszállás
előtt egykori élményeimet mesélem a helyről, mikor jól megijesztettek minket az oda vezető úton. Most
nem kapunk kitüntetett fogadtatást. Ahogy közeledünk, érzem, hogy valami nem stimmel. Szokatlan nagy
a csend. Jó, ciripelnek a tücskök, apró neszeket hallani, de valami hiányzik. Nem szólnak a békák!
Hát mi van itt kérem? De ahogy elhaladunk a tó mellett, rázendítenek. Megnyugszik a lelkem. :) Pár
perc múlva beérünk a ponthoz. A rendezők kedvesek és újra teát kapunk. Nem olyan finom, mint a
Bányahegyi, de ugyanolyan jól esik. Itt már nem sokat állunk, szinte rögtön bevetjük magunkat a
sűrűbe. Most jönnek az izgalmas részek. Egy régebbi trükkös elágazásnál már jól látható jelzések
köszönnek vissza. Ez derék. Azon gondolkodom, hogy ha végig ilyen jól feljavították a jelzéseket, akkor
elveszti a varázsát az utolsó szakasz. Nem, az nem lehet. Kell egy kis izgalom a végére. A Bodza völgy
felé haladva erősödik az utópálya zaja. Nagyon rég óta halljuk már, de ilyen közel még nem volt. Már
szinte szembe jönnek az autók velünk. Hé, hát ez tényleg szembe jön. Valami terepjáró féleség kecmereg
felfele a földúton. Mikor odaér hozzánk félreállunk, Ő lelassít és szép lassan illedelmesen elmegyünk
egymás mellett. Biztos kísérőautó. Más nem nagyon lehet éjnek évadján. A mezőnél jól eső érzés, hogy
jól ismerem már az utat. Az aljnövényzet csuron víz, a nadrág szára és a cipő is vizes lesz, de át
nem ázik. Megjegyezzük, hogy napközben mit nem adtunk volna egy ilyen hűvös, nedves mezőért! Most
azonban nem hempergőzünk meg, csak átcaplatunk rajta, majd felmászunk a műútra. Depós autók fogadnak
és több helyről bíztatást kapunk. Meg kell hagyni, ez nagyon jól esik, megköszönjük. Felmászunk a
Tornyópusztai műútra, és megkezdjük a hosszú unalmas menetelést. Itt nem kell sokat használnom a
lámpát. Útközben felveszem a pulóvert. Kis csapatom kicsit lemaradva kullog. Mikor bevártam őket
már látni véltem rajtuk az átváltozás jeleit. Kicsit sántikálva, réveteg arccal poroszkálnak. Nem
kétséges, hamarosan zombikká válnak. Egy sokadrangú zombifilmbe már most beállhatnának statisztának.
De azért jöttek (mert hát a zombik ilyenek.. csak jönnek.. csak jönnek..), és elértük a leágazást.
Somlyó fele az utolsó emelkedőt kényelmesen tettük meg, lefele lekocogtam. A pontnál pecsét, majd
néztem a beérkező többi statisztát.. Remek válogatást lehetne rendezni. 90km megvolt, de ahogy az
időt számolgattam már nem voltunk nagyon eleresztve. Vártam piedcat-éket, aztán pár perc múlva
beérkeztek. Átváltozva. Már teljesen bezombultak ;). Pecsét után azzal rukkoltak elő, hogy már nem
tudják tovább tartani az ötös átlagot, amivel még elérhetnénk az első vonatot, ezért menjek csak
innen a saját tempómban, ők meg majd beporoszkálnak. Próbáltam rábírni őket, hogy menjünk együtt,
mert meglesz még az nekik is. Innen már nem olyan nehéz a terep, viszont elsőbálozóknak fokozottan
eltévedésveszélyes. Azt mondták, majd valahogy elnavigálnak, ha más nem akkor valakikhez csapódva.
Nekem mindenképp el kellett érnem azt a fél ötös vonatot, mert dolgom volt reggel, és így alhattam
volna kb 3 órát. Annyi meg tudom, hogy kellesz. Osztottam, szoroztam, mégegyszer rákérdeztem, hogy
biztosan minden oké lesz -e. Persze tudtam, hogy okés lesz, bíztam azért bennük. Így elbúcsúztunk,
és nekieredtem az útnak.
10. Sötétben egyedül
Futottam, és nagyon jól esett. Lámpám himbálódzó fényében figyeltem a jeleket nagyon. Itt már nem
volt spórolás. Egy elágazásnál kis csapat keresgélte a kéket, de rossz úton. Nem volt náluk valami
nagy fényerő, így nem látták meg messzebb a jelet a másik úton. Én igen, és visszakiáltottam őket.
Nagyon kellemes volt az út, újra rázendített kedvenc békakórusom, ahogy bejöttek a tavak Kisegyházánál.
Aztán elértem az ominózus tisztáshoz, ahol jól el lehet kavarni. Egy nagyobb csapat éppen ezt
gyakorolta, lementek a bal oldali úton. Én sem emlékeztem ott pontosan, hogy melyik is a jó út, de
arról meg voltam győződve, hogy nem az. Váltottunk pár szót erről kiabálva, és kiderült, hogy Ők sem
biztosak egyáltalán. Én a felső utat nézegettem, mikor jött egy másik csapat, akik magabiztosan a
középső halovány utacskát választották. Hát persze, ekkor már leesett a tantusz. Elindultam utánuk.
Nagyon jó tempót mentek, ez nekem megfelelt. Egy kis dzsungel harc, majd kiérünk arra a szekérútra,
ami már az aluljáróhoz visz. A műúton az egyikük lemarad, én továbbra is sereghajtóként spórolok a
lámpámmal, ami szemlátomást már kezdi az utolsókat rúgni. Most már nem maradhatok le. Az utolsó hegy
van már csak hátra, de fényem már alig. Az is kész csoda, hogy eddig bírta. Ahogy megkezdjük a mászást
egy darabig még jól tapadok, de mikor bejön az a rengeteg keresztbe dőlt fa, amit felülről, alulról
kell átmászni nem tudom velük tartani a lépést, mert már szinte semmit nem látok. Megállok, a fenyek
elől eltűnnek. Mókás helyzet. Nem szóltam nekik, mert nem akartam feltartani őket, had menjenek.
Egy ötven méterre még láttam a mögöttem jövő fényeit. Jó nagy fénye volt, csábító volt, hogy bevárjam.
A vak sötétben azonban a táskámban kezdtem kutakodni. Eszembe jutott, hogy volt egy pót-pót lámpám is.
Igaz már vagy ezer évesek az elemek benne, és csak egy apró toll formájú lámpa, de elvileg müxik.
Előkaparom. Az egyik elem a biztonság kedvéért ki volt szedve belőle, ezt is kitapogatom és behelyezem.
Becsavar, bekapcs. Világít. Szuper. Nincs nagy fénye, de ezzel már látom az utat. A hátam mögött lévő
ember közben nem kerül elő, arra gondolok, hogy talán eltévedt, vagy megállt valahol. Most már nem
nagyon izgat, elindultam és lassan haladva keresgéltem az utat. Elég zegzugos rész ez, hirtelem
fordulókkal, ahol alig látni merre is megy tovább az út. Az izgalom így megvolt a végére. Szépen
lecsorgok a másik oldalt, és kiérek a műútra. Ez már Szárliget. Ez a lámpa is kezd halványodni.
Ennyi volt még benne. Pont elég. :) Innen már nem is nagyon kell. Végigmegyek a sinek mellett, és be
az aluljárón. Itt még felkapcsolom egyszer, aztán besietek az iskolába.
11. A cél
3:37 Célbaérés, örömködés, pecsét, jelvény, kézfogás. Oklevelet nyomtatnak nekem, profi megoldás.
Megkapom a kajajegyet is, és hátra megyek az ebédlőbe. Ismerős arcok, elgyötört arcok, virsli,
kenyér mustár, teával. Leülök egy túratárshoz, később még ketten odajönnek. Gratulálunk, eszünk,
beszélgetünk. Lazítunk. Jól esik minden. Kellemesen telnek a percek, de közben eszembe jut, hogy
még jegyet is kell vennem az állomáson, szedelőzködés, elköszönés, jövőre ugyanitt virsli mindenkivel.
12. Epilógus
Visszamászok az állomásra, útközben érkezők, van aki egész frissen, van aki statisztaként. Gratulációk.
A pénztárnál nincs nagy sor, hamar megvan a jegy, irány a felüljáró. Még a váróban negyed körül hív
piedcat, hogy ők is beértek közben. Ezt örömmel hallom, és nyugtázom, hogy meglepően jól jöttek a végén.
De ezt a vonatot már nem akarják elérni.. :) A felüljáró lépcsői könnyen mennek, de fent nem tudom melyik
is az én vágányom. Az egyiknél már páran vannak, akkor biztos az lesz. Miközben fent nézelődök,
megérkezik mögém egy sporttárs, és mikor látja, hogy elindulok lefele, kikerekedett szemmel visszahőköl.
Ja, te már végeztél? -kérdi Merre kell menni? Mondom neki, hogy ott lent a sinek mellett, majd át az
aluljárón, aztán szemben már ott a cél. Szegény kicsit bosszankodva sarkon fordult és megindult lefele.
Én is. Lent leülök a lépcső aljába virslievő barátaimhoz és együtt várjuk a vonatot. Vonat jön, irány
haza. Végül pont meglett a 3 óra alvás. :))
Vasárnap délután kivizsgáltam a lámpámat. Kiderült, hogy a foglalattal volt a bibi, és a helyszínen is
javítható lett volna, ha tudom mi a baja. Ezt a Százast így elsumákolta a kicsikém, de megígértem neki,
hogy jövőre nem ússza meg! ;)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)