Ricsivel együtt érkezünk Bánkútra 7 óra körül. Akkor indulnak az elsõ emberek neki épp a távnak. Nálam a tegnap esti nagyadag csípõs lecsó diktálta a forgatókönyvet, és zavart be a bokorba, ahogy kiszálltam az autóból, addig tesó toporgott a parkolóban.
A rajthelyen új arcok fogadnak a nevezõasztalnál. Mintha változott volna a rendezõgárda összeállítása. A kitöltendõ nevezési lapon az egyik keresztkérdés megfog. Hányszor teljesítette eddig a túrát? Bakker. Fogalmam nincs, nem készültem. Itt persze már beugrott, hogy igen, ez az egyik olyan túra, ami elõtt érdemes otthon átnézni a kitûzõimet is, hogy milyen színûek vannak már. Beírtam egy biztonsági 6-ost, meg egy kérdõjelet. :) Annyi biztos volt, de semmi többet nem tudok elmondani, kérem kapcsolja ki.
7:15-kor Ricsivel együtt indulunk. Megbeszéltük, hogy az elsõ pecsétig megyünk együtt, bár Õ nem fut és pont fordított irányba szedi össze a csúcsokat, mint én. Vagyis majdnem, mert elõször mindketten a sípályán indultunk el felfelé a Borovnyák felé. A sípálya úgy nézett ki, mint amit felszántottak. A zöld mûanyag pályatartozékok fele ki volt forgatva a földbõl. Nekünk persze nem ez jelentette a gondot, hanem, hogy baromi vizes volt a gaz, amiben caplattunk felfelé. Mire felértünk totál átázott a nadrág és a cipõ. Rögtön a gore-tex-es cipõm jutott az eszembe... késõ bánat. Beszélgetve haladunk, Ricsi rá is kérdez mikor slattyogunk fel már a táblához vezetõ ösvényen, hogy azért ugye ennél gyorsabban akarok menni. Az igenlõ válaszra csak annyit mondott, hogy akkor nem jön velem. Párnázás, pecsét, aztán indultunk utunkra.. kétfelé. Innen aztán kocogásra váltottam. Próbáltam utólérni egy kisebb csapatot, akik elõttünk indultak, csak Bálvány felé. Ez Bálványig persze nem ment, de lent Csurgónál találkoztam velük. Innen viszont én Pipisnek vettem az irányt át egy hatalmas mezõn, amin átmenni olyan volt, mintha combközépig érõ vízbe ugrottam volna. A lábam úszott a cipõben lévõ vízben. Utána a fenyõerdõben próbáltam egyben tartani a bokáimat. Ekkor döbbentem rá ismét, hogy ez a túra akárhogy is nézzük, nekem lehet, hogy baromira tetszik, de egy cipõnek büntetés. Az a durva, hogy eszembe jutott, hogy erre egy évvel ezelõtt is pont itt jöttem rá, mikor egy-két ág próbált belefúródni a cipõ oldalába. Egy pillanatra elgondolkodtam vajon kevlárban utazik -e valamelyik cipõgyártó... A tájfutó rucim persze itt már szélesen vigyorgott, ne végre, hát errõl van szó kérem! A Pipisen egy gyors tinta teszt a kint lévõ bélyegzõn, igen, itt járt már Ricsi. :) Helyes. Kenek én is, aztán jön sorban a többi hegy is, amik itt egy kupacban vannak. Megy a vonatozás fel-le. Egyet változtattam az eddig megszokott sorrenden, de meglepõen jól bevált. Útközben két hegyen is õzekkel találkoztam, kicsit megriadtak a csörtetésemtõl. A Fekete-sár bérc csúcsához közel találkoztam egy sporttárssal, aki a Kis-sár bérc felé indult éppen lefelé. Na ez egy kicsit elgondolkoztatott. Talán kimaradhatott neki. A Körös-bérci csalánosok igencsak felfrissítenek, hát most kihelyezett víz helyett ez is megteszi. ;) Szipókázok a tevehátból helyette, a meleg már érezhetõ. Két kullancsot pöccentek le magamról útközben, amilyen helyeken átjöttem néhol, cseppet sem csodálkozom.. :) Sokat nem idõzök a csúcsoknál, a Kukucsón is csak egy kukucs.. Óh! aztán zúzás le a kis mumus Ispán hegy felé, ami aztán most is szívóskodik felfelé menet. Istállós-kõ felé már várom, hogy összefussunk Ricsivel, de a csúcson még csont száraz a bélyegzõ, itt ma még senki nem járt. A Nagy-Kopasz felé viszont valahol elkerüljük egymást, csak hatalmas õzláb gombákkal találkozok. A Nagy-Kopaszon már megtalálom a tintáját. Ma az egyedüli hegy, ami kicsit megtréfált a Virágos-sár-hegy volt (meg úgy általában is, én ezt tartom a legnehezebbnek), amin úgy betévedtem egy a csúcstól délre lévõ fenyvesbe, hogy alig tudtam eldönteni melyik irányba keressem onnan a táblát a pecséttel. Egy kis kóválygás után aztán irányba kerültem és meglett.
Tarkõ és Büszkés-hegy már a jutalomjáték részei. A Büszkés hegyi pecsét után megint eszembe jut a kis szóvicc, hogy már csak Három-kõ van hátra. Mármint, hogy már csak három KÕ van hátra: Három-KÕ, Nagy KÕhát és Kis KÕhát. :) És tényleg. A Három-kõi mezõn szívesen dobnék egy hátast egy fél órára, de most nem idõzhetek. A Nagy Kõhát egy nagyon szívós hegy, ami roppant nehezen adja meg magát. Nem csak azért meg tényleg nagy és meredek, hanem mert egy igen trükkös szögesdrótos kerítésen kell átmászni felfelé menet (már ha nem akarok kerülni a hegy túlsó végén levõ átjáróig.. és hát nem akarok :) ), amin nem könnyû nem-fennakadni. Aztán meg rengeteg finom málna és temérdek szúrós és ragaszkodó ág próbál megakadályozni a feljutásban. Elég sikeresen lassítanak, tömöm magam a finom gyümölccsel és sziszegek a tüskéktõl. Lefelé már nincs gond, fél pillanat alatt letépek az ösvényen (az a fél is málna evéssel megy el). A Kis Kõhát már nem probléma, oda jól járható erdõ vezet fel. Kész. Betelt a lap, az utolsó pecsétet még délelõtt nyomom. Ez jó. Spuri vissza Bánkútra. Ez is új útvonal lett, kipróbáltam itt is egy gyökeres változtatást. Szerintem ez is jól szerepelt. A starthelyre 5:10-es idõvel érek vissza dél után nem sokkal. A rendezõség nincs felkészülve még a fogadásra, de nagyon megörül nekem. A célban most még gyakorlatilag semmi nincs. Leülök az egyik padra, elfáradtam. Meleg van, éhes, de leginkább szomjas vagyok. A camelbak pont Bánkút elõtt fogyott ki, szóval elég volt, és jól beosztottam, de azért most lehúznék fél lityi hideg vizet a forrásból. Mikor megtudom, hogy elzárták, kicsit lehangolódok, de nem sokáig. A rendezõi asztal pillanatok alatt megtelik mindenféle finomsággal. Csak ámulok és bámulok. Erre nem számítottam. Lehúzok egy üveg tonikot indításnak, majd kenem magamnak a zsíros deszkákat, amiket hagymával meg csalamádéval tolok le egy fél literes kóla társaságában. Ez igen, ilyenhez nincsenek hozzászoktatva itt a résztvevõk. Kicsit beszélgetek még az egy szem rendezõvel, aki elmeséli a változások okait, meg hogy szeretne statisztikát vezetni a résztvevõkrõl, ezért is kellett a teljesítési darabszám, amit én nem tudtam pontosan megadni, mert azóta kiderítettem, hogy 7 volt az a 6, ami most már 8 (+1mozgalmas) :) Ezt jó hallani. Örömmel veszem tudomásul, hogy a megrokkant szekeret nem a zúzdába, hanem a tuning üzembe tolják. Nagyon kedvesen marasztalna és etetne még az egy személyes személyzet mikor elindulok hazafelé. Remélem jövõre is számíthatunk ilyen csodás fogadtatásra, ez nagyon jól esett. A túra persze nem kevésbé. A fülledt meleget meg mondjuk, hogy elviseltem. A cipõmet meg ne kérdezzétek meg, hogy milyen volt a túra... Ő most haragszik rám.. a tájfutó ruhám, viszont azóta is vigyorog :)) Jah és otthon még két kullancsot cirkumveniáltam.
Örökké visszatérõ laikus kérdés az, hogy mi a jó a túrázásban. Aki régebb óta járja már az erdõket biztosan találta már magát szembeszegezve ezzel a kérdéssel. Erre persze nincs egy konkrét válasz. Kinek mi. Lehet a társaság, a táj szépsége, az erdõ csendje, a természet imádata, a kihívás, a túra sportértéke és még sorolhatnám. Hogy mi a jó a Bükk 900-as túrában, az viszont számomra teljesen egyértelmû, és végtelenül egyszerû. A Bükk maga. Amely csodálatos, amely rejtélyes és zegzugos, melynek gyönyörû fenyvesei, bükkösei, mezõi, völgyei mindig is lenyûgöztek. A Bükk, ami teljesen más arcát mutatja meg ezen a túrán, mint bármely másikon. És persze a túra is másról szól. Itt nincs ellátás, viszed ami kell, nincsen depó, nincsenek falvak útközben, nincsenek betonutak, autók, nincsenek pontõrök, nincsenek szalagok, táblák, nincsen még útvonal sem, sõt sok helyen még út sincs. Csak Te vagy és a Bükk. No meg az a húsz hegycsúcs, amit meg kell mászni. És ej, micsoda móka is az!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése