BÚÉK!

Ennyi volt hát a 2008-as év. Sok boldogságot, nevetést, erőt és szerencsét kívánok mindenkinek a következőre! BÚÉK!!!

Ködös levezetés

Ma este lementem a pályára, hogy levezessem a tegnapi gödöllői futást. Odalent röpködtek a mínuszok ( -7 fok ) és komoly köd is fogadott. Az első körökben igencsak dermedt izmokkal futottam és fáztam, de aztán szép lassan javult a helyzet.
Így festett a pálya:

Rajtam kívül még ketten jöttek leróni már kört, de nem maradtak sokáig... ahogy ezúttal én sem. Nyújtottam még kicsit, aztán húztam a belem vissza a meleg lakásba, durva nagy zima van odakint.

Mi lesz itt szombat este a BHTCS-n? :)

Margita kör

Ma reggel Gödöllőre indultam, hogy piedcat vezényletével lefussuk a Margita kört.
Itt olvashatsz róla bővebben.
Pesten -7 fokot mutatott a kinti hőmérő, úgyhogy meglehetősen hideg volt. Még aznapra érvényes volt a pályamatricám, így gyorsan le is zúztam a pályán a távot. piedcat már várt rám, gyorsan összekészültem a parkolóban, aztán neki is vágtunk. Szerencsére maradt még a hóból errefelé, így sok helyen futhattunk a ropogós havon. A bemelegedéshez kellett egy kis idő, nekem konkrétan egy óra. Jég is volt bőven, egyszer piedcat-en még sikerült is kifognia. Kétszer láttunk őzeket is átfutni az ösvényeken, klassz volt az egész. A dombokat megettük reggelire, a végén még egy jó kis iramfutás is belefért. Nem estünk szét, kellemes futás volt. 26,7km 2:57

Karácsony

Megvolt a nagy karácsonyozás mindenhol. Jó volt, sok pihivel, alvással meg persze nagy zabálásokkal. Holnap piedcat-tel nekikezdünk a beigli párnák ledolgozásának, itt az ideje visszazökkenni a futóedzésekbe. A holnap reggel erre remek alkalom lesz, kőkemény mínuszokkal. Gödöllőről indulunk egy jó kis Margita körre. A munka szerencsére még várhat egy hetet... Na megyek is, dobom a szunyát.

Tortúra 65 tél 2008

Nagyon vártuk már a téli napfordulóhoz kötõdõ Tortúrát. Az elõzetes jelek nem voltak túl bíztatóak, egész héten csúnya, borongós, esõs idõ volt, szinte abba sem akarta hagyni. Gondoltuk, hogy nem lesz egyszerû a terep szombaton a felázott Bükkben. Péntek délután indultunk el autóval Egerbe, a már szokásos Tortúrás csapattal, Peti, Laki és Feró társaságában. Az autópályán is borzasztó idõ volt, köddel, esõvel és havasesõvel. Toltam azért a gépnek rendesen, így idõben megérkeztünk a 18:00 órás buszhoz, amivel aztán továbbmentünk Miskolcra. A vasutas sztrájk miatt indítottak egy extra buszt is, ami így nem volt zsúfolásig tele. A többiek Tapolcára mentek a szállásukra, én pedig hazaugrottam anyámékhoz. Amikor az Avasra felgyalogoltam, akkor is töretlenül esett az esõ végig. Késõbb este már havasesõre váltott, ami némileg bíztató volt.

Reggel 5-kor kelek, összeszedem magam, és indulok a rajthoz. Örömmel konstatállom, hogy elállt a csapadék az éjszaka alatt. Ez fontos volt, mert felülre nem vittem vízálló cuccot magammal. Az Avasról az Egyetemváros felé leggyorsabban egy ösvényen lehet lejutni, így elhagyom az utcákat és elõkaparom a fejlámpámat. Az út jó saras, még el sem kezdõdött a túra, de már avatom az új cipõmet. :) Óvatosan megyek a csúszós ösvényeken lefelé, nem akarok nyakig sárosan érkezni az iskolába. Az Egyetemvárosból aztán már betonon kocogok Tapolcáig. Elhúzok a többiek szállása elõtt is, negyed 7-re érek a rajthelyre. Ez a jó négy kilóméter bemelegítésnek megtette. A kapu elõtt még üdvözlöm Józsit és Rushboy-t. Bent nagy a sürgés forgás, sok az ismerõs. Bár a többiek azt tervezték, hogy 6-kor elrajtolnak, kicsit késésben voltak és még velük is találkoztam. Mivel õk gyalogtempóban vágtak neki a távnak, minél hamarabb szerettek volna indulni. Én gyorsan beneveztem, de a rajttal még vártam. Rush-sal megbeszéltük, hogy várunk 7 óráig, és akkor indulunk, aztán majd meglátjuk, hogy megy együtt.

7-kor kapjuk a rajtidõt és indulunk is kifelé a suliból. Lámpa már nem kell, jól haladunk felfelé az Iglói úton. A bánya után, ahogy letérünk az erdõbe, iszonyat nagy sár fogad minket. Ez így kemény lesz, gondolom akkor. Szerencsére nem tart sokáig a bokáig süllyedõs rész, a zöld sávon már jóval kisebb a sár. Remek tempót tudunk együtt futni, így gyorsan telnek a kilik. Kékmezõnél most nem Bükkszentlászló fele kell menni, hanem a jól megszokott piroson tovább. Itt kezdenek sokasodni a hófoltok, majd kicsit arrébb már összefüggõ hólepel takarja a tájat. A Nagy-Som-hegyet már elõre beharangozom Rush-nak, így nem éri meglepetésként a tekintélyes emelkedõ. Itt már vastagabb a hóréteg, még hógolyózni is nekiállok. Bükkszentkeresztre beérve utólérjük Feróékat. Most szerencsére nincs elég hideg ahhoz, hogy le legyen fagyva a meredeken lejtõ mûút, amin lezúzunk a pontig. Itt Józsit is befogjuk. A piros házikóban kapunk pecsétet, meg lenyomok két pohár forró teát.

Gyorsan indulok kifelé, nem jó ez a meleg ilyenkor. Rush még egy kicsit marad, ezért nem kezdek el futni, bevárom. Elõszedek egy sportszeletet, azt majszolgatom felfelé sétálva. Mikor utólér, újra kocogásra váltok én is. Hollóstetõ elõtt a sárgán nagyon hangulatos a fenyves így havasan. Az elágazásnál Rush megáll, hogy végre elrakja a kezében cipelt és már ronggyá ázott térképet és itinert a zsákjába. Egy futó páros megy elõttünk, én utánuk eredek. A sárga sáv és a sárga kereszt elágazásánál majdnem továbbmennek a sávon, úgy terelem vissza õket a helyes útra. Itt a Szarvas-kútnál ér be ismét Rushboy. Felfelé a Rejtekben már együtt csapatjuk újra. Itt sorra ismerõsökkel találkozunk, így a tempó is alábbhagy, beszélgetve sétálunk fel a meredekebb részeknél. A Sugaró töbrein mindíg élmény áthaladni, itt már igazi téli hangulata van a túrának. Felérve Nagymezõhöz még nagyobb havat találunk. Itt a Vadkertnél kavargunk kicsit, de végül sikerül újra a mûúton kilyukadni. Innen már gyorsan felérünk Bánkútra, ahol vár minket a remek kajapont. Az idõnk 3:27 idáig.

Még odakint szólok Rushboy-nak, hogy nem fogok sokat idõzni a ponton. Jobb ilyenkor haladni, meg teleenni sem akartam magam. Lesz még kajálós pont több helyen. Õ viszont nagyon éhes volt, így több pihire volt szüksége. Bedobtam egy zsíros deszkát meg pár pohát teát, aztán búcsút intettünk egymásnak, a célban majd még találkozunk. Innen igazi örömfutás jött Tarkõig, ezt a részt nagyon szeretem. Erõlködni sem kellett, itt viszonylag szintben megy az út. Tar-kõn nem volt pont, de kimentem teljesen a sziklák szélére nézelõdni, itt az mindig megér ennyi kitérõt. A látvány csodás volt, a Bükk hozta a formáját. Az alacsonyan levõ felhõtakaróból kilátszottak a magasabb hegycsúcsok. Ezután hosszú technikás lejtmenet jött. Most inkább a biztonságra mentem, mint a sebességre, de azért tempósan haladtam. A hótakaró kezdett csökkenni, majd eltûnni. 400 méterrel lejjebb, a Tamás kútjánál már újra csak sár fogadott. No meg egy újabb remek etetõpont. Pecsét, zsíros deszka, tea. Nyamm.

Még egy intenzív emelkedõ a zöld sávig, aztán hosszú hullámvasutazás kezdõdik a Török úton. Két futó sráccal kerülgetjük egymást menet közben. A Völgyfõháznál JB robog el mellettünk szép egyenletes tempóban. Innen már csak a piros sávot kell követni Egerig. A Ménes oldalról nagyon szép kilátás nyílott az északabbra levõ hegyekre, amiknek a teteje fehérlett a hótól, ahogy a nap odasütött rájuk. Itt sajnáltam, hogy nincs nálam fényképezõgép. A Kövesdi kilátó is csodás panorámával várt minket. Itt ér utól B. Andi és egy srác, akikkel együtt toppanunk be a Várkúti turistaházba. Újabb zsíros deszkát tüntetek el tea kíséretében. Andi kérdezgeti, hogy mennyire ismerjük a végét, mehetnénk együtt. Én jól ismerem ugyan, de elõre szólok, hogy én az Õ tempóját nem bírom.

Hárman indulunk tovább, felfele kényelmes, lefele feszes tempóban. Aztán a Bikk bérc után Andival gyorsítunk, Nagy Egednél már a srác leszakadt mögöttünk. A köves lefelén és a szerpentinen már veszett a tempó, de még bírom tartani. Beér minket mégegy futó, akivel aztán Andi folytatja az ámokfutást. A szõlõsöknél még ott vannak elõttem, de itt én már visszaveszek. Jó nagy agyagos sár van, tapad a cipõre belõle bõven. A mûútig nem is bírom lerázni a plussz terhet. Onnan aztán már csak végig a vasútig, majd le a Minarethez és be a suliba. 8:04 lett a vége, ami pontosan megfelel a terveimnek és az elvárásaimnak. Örülök is neki nagyon.

A forralt bort gyorsan lenyomom, lesz még ideje kiürülni, amíg a többiek beérnek. Rushboy jó húsz perc múlva érkezik, neki is jól ment a második fele is. Átöltözök, megkajálok és várok még pár órát, amíg a többiek beérnek. Az idõ így is jól telik, a cél nagyon jó hangulatú, jókat beszélgetünk az érkezõkkel.


Ilyen oklevelet kaptam:

És ilyen kitűzőt:

Nagyon elégedett vagyok mindennel, a túrával, az idõjárással, a teljesítményemmel és az új futócipõmmel is. Nem véletlenül szeretjük a Tortúrát, ez egy klassz túra! Minden tökéletes volt, köszönöm ezt a szép napot!

Iszinik 100

Iszinik 001 (Sazázs) 2008 - A medvehagymák illata



Egyáltalán nem volt tervbe véve a túra, de végül úgy alakult, hogy szabaddá vált ez a hétvége. Elõször arra gondoltam, hogy egy ötvenest lefutok belõle, annyi elég is lesz most. A megszokott százas adagjaim az évre már megvoltak. Azonban itt mégiscsak a nagy Kinizsi Százas-ról van szó, ráadásul egy egyszeri, különleges rendezésben. Még a hét közepe fele sem tudtam, hogy melyik távra megyek. Végül az idõjósok beharangozták a telet a hétvégére, no nekem több se kellett.. Kinizsi? Visszafele? Télen? Megyek.

Hajnalban 3:45-kor keltem. A terv az volt, hogy aznap kétszer érkezek meg Csillaghegyre. Az elsõt nem volt nehéz abszolválni, beültem az autóba, és irány a cél. Jó korán odaértem, a 4:50-es hév robogott el éppen, mikor lekapcsoltam a fényszórókat. Na most egy jó fél órát itt dekkolhatok a hidegben. Sebaj, gondoltam, akkor ruhateszt. Otthon ugyanis nem bírtam eldönteni, hogy például futónadrágban induljak -e, vagy valami szélállóbban. Így vittem a kocsiban több verziót is. Kiálltam egy jó szeles helyre, és ácsingóztam egy sort. Nagyon harapós hideg szél fújt. A futónadrág ott is maradt az autóban. Mikor végre megjön a hév, kicsit visszamelegedek. Batthyány tér, Déli, majd egy nagyon kultúrált, kellemesen modern vonat Szárligetig.

Elég szép számú embersereg száll le a vonatról a kis állomáson. A nevezés az állomás várójában zajlik, ahova hosszú sorban állva várta mindenki a belépést. Elég gyorsan lezajlott a nevezés, hála a szervezõk profi munkájának. A kis fûtött teremben mindenki próbált kicsit maradni, mert odakint elég zord hideg volt. Mint tudjuk sok õrült kis helyen is elfér, szóval egész jól bezsúfolódtunk. Én bedobtam egy banánt, kicsit átrendeztem a két táskám tartalmát, majd kimentem, hogy szokjam a klímát. Indulás elõtt a fõszervezõ egy nagyon lelkes beszédet tartott a felüljáró lépcsõirõl. Mesélt arról, hogy õk is bejárták két éve ezt az útvonalat ilyen hidegben, így együtt tudnak érezni velünk. Elmondott pár fontos infót az útvonalról, többek között azt is, hogy hol van pontosan a cél. Ez megmaradt, mert azt mondta, hogy ott egy stoptábla, na ott kell megállni. Nehogy továbbmenjünk... :) A beszéd végén egy közös visszaszámlálás, és már indul is a száznéhány lelkes sporttárs.

A futók elõl rögtön elhúznak. Én bent a tömegben indulok pár ismerõssel. Ha már visszafele csináljuk a százast, induljunk úgy, ahogy érkezni szoktunk.. csak szép lassan, megfontoltan. ;) Mint ha csak a rajtra vártak volna az égiek, elkezd szállingózni a hó. Azért szerettem volna persze kicsit kocogni, így már az elsõ emelkedõn elbúcsúztam Tamáséktól. Ez a hegy, most nagyon laposnak és kicsinek tûnik, nem úgy mint visszafelé a túra végén. Nagyon gyorsan átesünk a másik oldalára, és a mûúton haladunk tovább. Itt kezd rá igazán a havazás. Sûrû pelyhekben esik, erõs széllel kombinálva. Majdnem vízszintesen csap az arcunkba a fehér áldás. Milyen jó most, hogy hoztam kabátot, rá is húzom a kapucnit a sapkámra. Meglehetõsen furcsa visszafele haladni az útvonalon, nézegetem is a térképet a telómon, hogy ne tévesszek az elágazásoknál. Csak az a baj, hogy csuron víz már minden, a kesztyûm és a telefon is. Alig gyõzöm törölgetni. Ahol épp szembe szél fúj, ott alig bírjuk nyitva tartani a szemünket. Egy rövidtávos sráccal meg is jegyezzük, hogy elkelne egy síszemüveg. Ahol meg szét tudok nézni kicsit, ott rácsodálkozok, hogy mennyivel másképp fest így ez a környék, mint május végén. A Nagyegyházi tavak fagyos hallgatásba burkolóztak, az úton taposom a havat, kerülgetem a befagyott pocsolyákat. Egész komoly hóréteg gyûlt már össze, ez itt már kõkemény tél kérem! Rákanyarodunk a Somlyóra, és szép lassan emelkedünk felfelé. A pont bent van a kulcsosházban, pecsételünk. Vagy legalábbis egy ideiglenes kisegítõ pont, mert az õrség még nem ért ide. Rögtön indulok is tovább, ne maradok melegedni, bár jó volna megszárítani a cipõimet, mert itt már teljesen szétáztak a zoknijaim.

Még egy kis emelkedõ, aztán száguldás lefelé, kiérek a Tornyópusztai mûútra. Ez persze most is jó hosszú szakasz, nem csak odafele tûnik annak. A havon viszont kényelmesebb haladni, mint ha csak a csupasz beton lenne a talpunk alatt. Az úton Vlaszijék jönnek szembe a hivatalos Somlyói pecséttel. Mozgó igazolás. A letérés után leereszkedek a Bodza völgybe. Odalent egy kiránduló pár jön velem szembe, és érdeklõdnek, hogy: Százas? Mondom igen. Ma, egyben? Úgy valahogy. :) Legalábbis szeretném ma befejezni. Átcaplatok a mezõ szélén az autópályáig, majd indulás a Kõ-Galla felé. Ezen az úton többször szakad a nyakamba egy-egy szép adag hó a fákról. Ez vicces is meg nem is, mert arra gondoltam, ez milyen klassz frissítõ lenne májusban a nagy melegben... de nem most. Átkelek a Tarjáni malompatakon, és hamarosan megérkezek Koldusszállásra, ahol fel kell írni egy kódot a kihelyezett papírlapokról.

A vadászház melletti tó is szótlanul fogadott, most nem hallatszott a megszokott békakórus. Mondhatni, az elõadás az idõjárásra való tekintettel elmaradt. Elértem az elágazást, ahol Tata felé fordultunk idén, itt eszembe is jutott, hogy milyen jól ment ez az utolsó rész akkor. Kezd melegem lenni a nadrágokban, lehet, hogy kicsit túlöltöztem? Azt tudom, hogy estére jó lesz még a plussz ruhaadag, de az még odébb van. Hosszú egyenes szakaszok után érem el a következõ pontot a Vértestolnai mûúton. A pecsét felkerül a helyére, és már megyek is tovább. Jönnek a mászókák és a nyáron bozótharcra kényszerítõ szûk ösvények. A növényzet persze most ritkás, jól járható. Hamar ki is érek arra a szélesebb földútra, amelyik elvezet a következõ pontig, Bányahegyig. Mikor elõször jutottam el eddig világosban, az nagyon furi volt. Azóta ezt már megszoktam, most persze az volt furcsa, hogy a rét teljesen üres volt. A pontõrök egy autóban próbáltak elbújni a zima elõl. Itt kifejezetten hideg volt, nem is sokat ácsorogtam.

Kocogás lefelé. Kicsit lejjebb, a hegyoldalban egy három tagú õzcsapatot látok lefutni a völgybe. Keresztülfutok a fagyoskodó láncos kapukon. Az üdülõk után a lejtõk bekeményítenek... Meredekebb és sziklásabb a terep, nem árt figyelni hova lépek. Pusztamaróton sincs akkora élet, mint szokott lenni, én is csak átsuhanok a nagy réten. Hamarosan elérem a jellegzetes visszafordító U kanyart. Itt látom, hogy Yoyo, akit Bányahegynél elõztem le, szépen tartja az iramot kicsit lemaradva. A Bika völgybõl felfelé indulva is én megyek elõl. Egy idõ után azt veszem észre, hogy elfogytak a jelek, az elágazások viszont csak jönnek sorra. Kicsit berohangálom az ágakat, de jelet nem találok egyiken sem. Yoyo utólér, most már úgy tûnik, mindketten rossz felé jöttünk valahol. Segítségül hívom a technikát, és a térképrõl kiderül, hogy tényleg elvétettünk egy gyors bal kanyart az emelkedõ elején még valahol. Gyorsan korrigálunk, ez némi idõt és energiát szépen felemészt. Hiába no, a jól ismert utak is ismeretlenné válhatnak, ha nem a megszokott irányban közlekedünk rajtuk. A Domonkos hegyen átbukva már könnyen lecsorgunk a mûútig, ami levezet Péliföldszentkeresztre. Útközben csodás panoráma nyílik az Öreg-kõre, ahova most nem kell mennünk. Ezt jó, hogy szóvá is teszem, mert Yoyo-t ez meglepte az idei T100 után. Itt már nem esik olyan jól a kocogás, mint az elején. A régóta ázó lábam azért még viszonylag rendben van. A kék kereszten hamar felérünk Mogyorósbánya széléig, ahonnan már csak le kell csorogni a pontig, ami a megszokott helyen, a Kakukk vendéglõben van. Fél három van, ez eddig nagyon rendben van. Gyors pecsét után elfogyasztom a forró teát, amit a pultnál osztanak az érkezõknek. Yoyo is beér, neki ez a cél. Pótlom az elfogyasztott folyadékot a camelbak-be is. Tudom jól, hogy ez volt a könnyebbik fele a túrának, minden szempontból. Hátra van még 51 kemény kilóméter, jóval több szinttel, mint ami eddig jutott a távra.

Kényelmesen indulok visszafelé, majd pedig felfelé a Kõsziklára. Felhívom a párom, egy gyors helyzetjelentés erejéig. Minden rendben, idõvel, erõvel jól állok. Itt még nem is gondoltam, hogy milyen drasztikusan meg fog változni a helyzet rövid idõn belül. A hegy nem okoz problémát, bár lefelé kicsit kellemetlen a kanyargós, köves ösvény. Elrobogok a nyáron oly jó szolgálatot tevõ kutak mellett. A tokodi pincéket mellõzve utólérek egy rövidtávos srácot, akivel váltunk pár szót a mûúton haladva. A Hegyeskõ megmászása nem egyszerû ebbõl az irányból. Lassulok is rendesen. Az utolsó nagyon meredek résznél, ami felvisz a Kis-kõ tetejére épp csak felcammogok. Odafent viszont kárpótól a mesés kilátás. Számomra ez a legszebb része a túrának. Az elágazásnál, ahol le kell térni a sávról a kék keresztre utólér a rövidtávos spori, de rossz irányból jön. Csodálkozik, hogy utólért, mert Õ nem fut. Én nem csodálkozok, mert láttam, hogy másfelé ment, fel sem mászott a Kis-kõre. Ismét távolodni kezdek tõle, mikor tovább kocogok a kereszten. Ez a szakasz nagyon hosszúnak tûnik. A derékszögû forduló nehezen jön el. Innen tovább jól megy egy darabig, aztán már közel a hegy széléhez szépen elvesztem ismét a jelet. Jól be is kavarodok egy nehezen járható részbe, ahonnan csak egy kis harc után jutok vissza a helyes útra. Itt is elbolyongtam jópár percet. Végül a megtalált jelzésen már csak le kellett ereszkedni a völgybe, ahol a kék sávra visszatérve megkezdtem a mászást az Öreg kõre. Itt lépek valahol át a Gerecsébõl a Pilisbe. Nem virgonckodok már nagyon, érzem, hogy sokat kivett belõlem a túra elsõ fele. Az Öreg kõ még hagyján, de ahogy elkezdek felfelé mászni a Getére, kezdek nagyon belassulni. Errõl az oldalról nagyon intenzív ez az emelkedõ. Komoly küzdelem árán érek fel a tetejére. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy melyik oldalról nehezebb a dolog. Már kezd sötétedni, mikor a sátorból Vlaszij nyomja a pecsétet a lapomra. De hogy került Õ ide? :)

A hóesés újra kezd intenzívebb lenni. Egy sráccal együtt indulunk lefelé. A lámpák felkerülnek a sapkákra. A spori nagyon nyomja lefelé, loholok utána. A havazás közben a végletekig eldurvul. Semmit nem látunk. Megpróbálom a lámpát felkapcsolni és úgy haladni, de úgy még rosszabb. A fény csak a száguldó hópelyheket világítja meg, amik szinte elvakítanak és semmit nem látni a háttérbõl. Lámpa nélkül a hóval borított utat nagyjából ki lehet venni, de oldalt a jelzéseket már nem látni. Elágazásoknál komoly feladat megtalálni a helyes utat. Elõszedem a telót, most megint ki kell, hogy segítsen. Õ navigál, én csak megyek vakon a semmiben. Az a nagy mázlink, hogy a föld nincs eljegesedve. Elképzelem, mekkorákat lehetne itt firkászni ebben az idõben. Egy helyi társaság hatalmas kutyákat ráncigál el az utunkból. Köszönet érte. Már a Gete aljában járunk, mikor egy motoros jön szembe a hóval borított úton. Az egyenestõl nagyon messze volt az a nyomvonal, amit bejárt a járgánnyal. Felkapcsoltam a lámpámat, hogy lássa, hogy ott vagyok az út szélén, de csak rosszabb lett. A fény úgy vonzotta, mint a bogarakat szokás. Végül hirtelen irányt váltott. Mikor elment mellettem, láttam, hogy egy idõsebb fickó volt, valószínûleg kicsit már megalapozott jókedvû állapotban. A lényeg, hogy nem vasalt ki. Leértünk Dorogra, ahol reflexbõl rosszfele indultunk el... arra, amerrõl jönni szoktunk. Azonban most be kellett menni Dorog központjába, megkeresni a Molnár sörözõt, ahol pont volt. Beszélgetve haladunk az ideiglenes utitársammal, és rendesen el is beszéljük azt az elágazást, ahol le kellett volna térnünk a kék jelzésrõl. Mi csak mentünk tovább a jelzésen. Átkelünk a fõ utcán is, a srác állítja, hogy tudja merre van a sörözõ és az még odébb van. Már majdnem a vasútállomásnál járunk, mikor azt mondom, hogy ez már gyanús. Megkérdezve egy helybelit kiderül, hogy jócskán túljöttünk a keresett helyen. Spuri vissza a fõútig, ott aztán elindultunk visszafelé. Mivel fogalmunk sem volt, pontosan hol van a hely, telefonos segítséget kértünk a rendezõktõl. Õk készségesek voltak, és elmondták merre menjünk. Így már nem volt gond, odataláltunk. Ez a nagy kavar persze simán elkerülhetõ lett volna, ha olvassuk a szöveges leírást az itinerben. Persze azt nem olvastuk... A ponton Pigmeáéktól kapunk újabb pecsétet. 17:20 van.

A sok beton nem esik jól a talpamnak. Érzem, hogy már teljesen szétpuhult és meggyûrõdött, kezd darabos lenni az elõrehaladás. Az utcákban való kavargás alatt megint hazacsörgök egyet. Helyzetjelentés, megvagyok, jót kavarogtunk, de nyomom tovább, nincs nagy gond. Kesztölcig jól haladok, ott viszont, mikor újra betont érek érzem, hogy a talpam kezdi megadni magát. Most már fáj rendesen, valószínûleg vízhólyagjaim is vannak. Rendesen belassulok, a haladás küzdelmessé válik. Átbattyogok Kesztölcön, de útközben nem találom a pontot. Itt már persze megállok olvasgatni a leírást. Az csak még jobban összezavar, mert két helyen emlegeti a pontot. Végül tovább indulok, mert végig jó úton jöttem, és eddig biztos nem volt. Miután letértem a mûútról, az út jobban kezd emelkedni. Egy fickó jön velem szemben, az itinert olvasgatva a kezében. Na bumm. Kérdi, hogy most megyek a Kesztölci pontra? Mondom igen. Akkor Õ tévedt el. Megnyugtatott, hogy mindjárt itt a pont, csak fogalma nincs merre induljon tovább. Ebben remekül tudtam neki segíteni. Kiértem újra egy mûútra, ahol le kellett térni a jelzésrõl a pontig. A spori tovább indult felfelé, én meg a ponthoz. Igaz, hogy nehezen jött, de milyen remek kis pont volt ez! Kaptam enni, inni. A tea alapból is eszméletlen finom volt, de a kedves pontõr még egy kis bort is beletöltött, ami leírhatatlan magasságokba emelte a forró ital élményértékét. Extraként a végén még egy sütit is elvehettem. Közben a srác is beért, akivel korábban együtt mentünk. Nehéz volt ott hagyni a pontot, de muszáj. A Kétágú hegy nappal gyönyörû látványt nyújtott volna felfelé, így viszont csak a küzdelem maradt. Felfelé haladva a talpam még jobban fájt, mivel a súlypontom a lábfejem elsõ részére esett, ahol igazán szét volt már menve. A kék sávról zöldre váltottam. Lassan, nehézkesen, de még folyamatosan mentek a meredek emelkedõk. Felérve a gerincre az út még tovább emelkedett, de már sokkal enyhébben. Itt próbáltam erõltetni egy kis kocogást. Sétával váltogatva ment csak és igen küzdelmesen. Annyira csak az elõrehaladás nehézségeire koncentráltam, hogy itt is elvétettem egy elágazást, és egy darabig a jelzéssel párhuzamosan futó egyik erdészeti úton haladtam. Aztán visszakanyarodtam a jelzésre a kis kitérõ után. Az út alig akart fogyni, már-már végtelennek tûnt ez a zöld jelzés. Mikor végre elértem a pontot, meglepetésemre a korábbi utitársamat is ott találtam. Ez azért furi, mert az elõzõ pontról késõbb indult el, és nem találkoztunk út közben. Persze lehet, hogy pont akkor elõzött le, mikor elkavartam. Pár rövidtávos is volt a pontnál, õk még egész fittnek tûntek. ;)

Erõs emelkedõ következett, amely lefelé is kellemetlen perceket szerez mindig a köves mivolta miatt. Amikor kõre léptem, azt most hatványozottan éreztem, így elég harcos volt a mászás. Felérve már javult a helyzet, a zöld jelzés hosszan haladt a hegy oldalában. Leelõztem egy rövidtávos párt, akiknek velem ellentétben jó hangulatban teltek a méterek. Kedélyesen beszélgettek, amíg én összeszorított fogakkal döcögtem elõre. A Pilisi szerpentin elõtt valamivel még adtam egy utolsó helyzetjelentést a feleségemnek, aminek a lényege kb az volt, hogy szarul vagyok, de büszkén. Szó sem volt már aznapi célbaérkezésrõl, az a terv már kútba esett... percrõl percre reménytelenebbnek tûnt. A szerpentin lefelé aztán pokoli küzdelem kezdõdött. Legfõképpen a köves kanyarokat szenvedtem meg, a talpam itt kapta meg az utolsó döfést. A fájdalom már kezdett felõrölni, az energia tartalékom vészesen fogyott. Sántikálva, sziszegve, káromkodva értem el a sorompót, majd lejjebb a Szántó-nyerget. Folyton az elõttem levõ út járt az eszembe, hogy normális helyzetben, már milyen közel járnék, így azonban milyen borzasztó sok van még hátra. Legfõképpen az elõttem álló emelkedõk jelentették az igazi kihívásokat, hiszen ott felfele és lefelé is igen fájdalmas volt már a haladás. Átkelve a mûúton, teljesen kedvtelenül léptem be újra az erdõbe. Tudtam, hogy a Hosszú-hegy nem véletlenül kapta a nevét, hanem kiérdemelte. Ez elég fájdalmas gondolat volt. Felfelé ennek megfelelõen lassan is haladtam. Azt vettem észre, hogy szokatlanul halovány a lámpám fénye, úgy látszik a végét rúgja az akksi. Ez egy jó kifogás volt egy kis pihenõre, megálltam és elõkerestem a tartalékot. Csere. Így már mindjárt más, teljes fényárban mehettem tovább. Odafent megtaláltam az újabb papírlapokra felírt számot, amit fel kellett jegyezni az igazolófüzetbe. Egy kis pihenés, amíg elõkaparom a tollat és a füzetet...

Tovább bandukolok a gerincen. Egyszer csak lámpafényre leszek figyelmes magam elõtt az erdõben. Közelebb érve egy idõsebb túrázó keresi a jelet. Kérdezi, hogy biztosan jó fele jövünk -e, mire rá is vágom, hogy szerintem igen. Nemrég láttam még jelet, elágazás meg nem volt. Aztán megmutatja, mi a probléma, pár méterrel odébb elfogy az ösvény, amin eddig jöttünk. Ajjaj, most már mégsem olyan biztos a dolog. Javaslom, hogy menjünk vissza az elõzõ jelig, amit még láttam. El is indulok, de a fickó még keresgéli a tovább vezetõ ösvényt a sûrû bozótokban. Mikor megtalálom az elhagyott jelzést, akkor veszem észre, hogy bizony ott kellett volna lefordulni a gerincrõl. A jelzett út olyan élesen fordul visszafele, hogy észre sem vettük és továbbmentünk a jelzetlen, de jól kijárt ösvényen. Kiáltok egyet vissza, hogy megvan a jel, aztán már nyomulok is lefelé. Visszaérek a hegyoldalon haladó földútra, amin tovább ereszkedek a kék sávig, ami már nagyjából szintben halad tovább. Cserében viszont borzalmas hosszú ez is. Mire elérem a Csobánka szélén lévõ mûútat már nagyon fáradt vagyok, elképzelésem sincs, hogy fogom tudni még megmászni a Kevélyeket. Az nagyon kemény lesz. Tovább botorkálok a hegyek felé. Ahol be kell fordulni balra a nyílt részrõl az erdõbe, ismét lámpafényeket veszek észre magam elõtt. Hangokat is hallok, biztos egy újabb rövidtávos csoport. Jó lenne beérni õket, úgy talán könnyebben telnének a percek és a hátra lévõ méterek. De érzem, hogy nagyon elkészültem, nemhogy beérni õket, továbbmenni nem bírok. Egy farönkrõl arrébb seprem a havat, és leülök az út szélén. A hangok eltávolodnak. A lábaim sajognak, jó egy kicsit levenni a terhet róluk. Elmajszolok egy újabb csokit, aztán kerítek egy botot, amire tudok támaszkodni, hogy minél kevesebb teher jusson a talpamra felfelé. Fájdalmasan lassan haladok. Most már nem bírok folyamatosan menni, újra és újra keresek az út szélén valamit, amire egy-egy percre le tudok ülni kifújni magamat. Egyszer még arra is elszánom magam, hogy egy kicsit megszabaduljak a cipõmtõl. Nagy nehezen leoperálom magamról, úgy pihenek. Visszavenni már durvább. Legszívesebben persze ott maradnék ülve, amíg értem nem jön valaki egy hordággyal és hazavisz, de inkább továbbindultam, minthogy azt kivárjam. Azon gondolkodok, hogy hogy lehet az, hogy nem ért utól még senki a mögöttem jövõk közül. Elég rossz állapotban érek fel a Kevély nyeregbe, ahol sátor és tûz mellett fogadnak a pontõrök. Lerogyok egy padra. Csanya el sem akarja hinni, hogy már csak bottal vagyok képes haladni. Begyûjtöm a pecsétet, kicsit összeszedem magam, aztán nekivágok az utolsó nagy emelkedõnek.

A Nagy-Kevély szörnyen köves, ami most nagy kihívást jelent. Minden egyes kõre lépés hatványozott fájdalmat hoz magával, de muszáj haladni. Pontosan már nem emlékszem, de olyan fél egy fele járhatott, mikor felértem a tetõre. Itt újabb számot kellett felírni az igazolófüzetbe. Szusszantam egy nagyot, aztán megkezdtem életem legfájdalmasabb ereszkedését.

Lefele poroszkáltam a bottal, nagyokat szisszenve egy-egy megcsúszásnál, mikor egy kis csapattal találkozok. Õk is lassan haladnak, de jókedvûen. Kicsit félreállnak, elporoszkálok mellettük. Aztán hamar visszaelõznek. Az egyik sráctól megkérdezem, hogy nincs -e véletlenül algopyrin náluk, az most rámférne, de nem járok szerencsével. Nálam szokott lenni, de úgy látszik legutóbb nem pótoltam a táskába, mert most nem találtam. Botorkálok tovább lefelé, mikor nem sokára ismét találkozok ugyanazzal a társasággal. Gyógyszer helyett pálinkát ajánlanak fel, hátha az segít, de azt visszautasítom. Ha valahogy mégiscsak sikerül célbaérnem, akkor vezetnem kellesz. Innen viszont velük folytatom az utamat, és most ez is nagy segítség. A csapat lány tagja még egy zoknit is felajánl a saját készletébõl, hogy cseréljem le a vizeseket. Ez egy nagyon kedves gesztus tõle, nem sokan tennének ilyet, de nem akarom elfogadni. Aztán addig kérlel, még végül beleegyezek. Megállunk az út szélén, a többiek tovább battyognak. Még az is egy örökkévalóságnak tûnik, mire sikerül lehámozni magamról a cipõt és a zoknijaim. A lábam borzasztóan ramaty állapotban van. Felhúzom a száraz váltást. Fáj még ebben is rendesen, de azért valamivel jobb. Ahogy lankásabbá válik a lejtõ eldobom a botot is. Gyöngyivel beszélgetve haladunk a többiek után. Neki kutya baja sincsen, remekül bírja ezt az éjszakai negyvenest, pedig ez az elsõ teljesítémytúrája. És ilyen idõben? Az Ezüst-Kevélyrõl lecsorgunk az ürömi útra, onnan már csak a Róka hegyrõl kell lejutni. Az egyik srácnak is nagyon nehezen megy már a vége, neki a térde adta be a kulcsot.. együtt sántikálunk az ösvényeken. A meredek részek elõtt kerítek újra egy botot, amire támaszkodhatok. Lefelé kín keserves a haladás, de már nincs sok hátra ez tartja bennünk a lelket. Mikor elérjük a Gyöngyvirág utcát, kedvem lenne örömtáncot lejteni a betonon... persze erõm nincs hozzá, úgyhogy csak arra figyelek, hogy ne essek hasra a tükörjégen, ami fogadott az úton. Sikerült úgy letopognunk a sörözõig, hogy talpon maradunk. Megvan a stoptábla is, eszünk ágába sem jutna továbbmenni. Egyébként sem nagyon bírnék már. A rendezõk már várnak minket, beinvitálnak. Én rögtön lerogyok egy székre, semmi erõm nem maradt. Tizedikként értem be a százason. Gyöngyi még itt is nagylelkûen segít, odahozza a virsliket és a teát az asztalhoz. Egy igazi angyal ez a lány. Alig telik el pár perc és betoppan az üldözõ boly, a gyorslábú gyalogosok. Csak utólértek a végére. Kell egy húsz perc, mire úgy összeszedem magam, hogy el tudjak indulni kikaparni a verdát a hó alól, aztán indulhassak haza. Hát ez borzalmas kemény volt.

Csak később vettem észre, hogy az igazolófüzetre milyen leleményesre találták ki a pecséteket. Minden begyűjtött pecsét egy betűt vagy számot ábrázolt, és nézzétek csak mi rajzolódott ki végül...:


Itt pedig a kitűző látható:


Nem is teljesítménytúra volt ez, hanem egy kõ kemény lecke. Egy lecke, amit meg kellett érteni, amin túl kellett lenni, amibõl tanulni kellett. Tanultam. Sokat. Igaz, most épphogy átcsúsztam egy kettes alával, de tudom, hogy sokszor fogok tudni még ebbõl erõt meríteni.

Na mi maradt ki a beszámolóból? Igen, a medvehagymák illata... nekem a túrából is csak ez hiányzott.
Egyébként pedig Ispi egy õrült. :) Kérem kapcsolja ki.

Less Nándor 60 TerepFutó 2008

Less Nándor 60 TerepFutó 2008 (60,78 km, szint: 2122 m)

Az utolsó napokig nem tudtam dûlõre jutni abban, hogy melyik távot válasszam az idei No megállj csak!-on. Gyûjtöm a távokat, már mindegyik megvolt (16, 35, 48, 60, 100), kivéve a 26 km-est (bár magánban, már azt is lefutottuk piedcat-tel). A 60-on 2000-ben voltam utoljára, és szerettem volna visszatérni egy jó idõvel. Azonban itt volt a 60TF is, ami új távnak számított. Így végül, hogy megmaradjon a 26 az egyetlen kimaradtnak, úgy döntöttem a 60TF lesz a befutó. Csütörtökön elõneveztem.

Hajnalban 3:35-kor csörög a vekker. Szerencsére sikerült korán lefeküdnöm, így nem olyan vészes a kelés. Feró még visszazavar egy fejlámpáért, hátha szüksége lesz rá. Elmegyünk piedcat-ért, majd átszállunk Ákoshoz, aki Lucával érkezik. Az úton egy 3 fogásos reggelit nyomatok be, ami az otthonival együtt már 4. A többiek viccelõdnek, hogy így már semmit nem is kellesz ennem a túrán. Kicsit én is aggódok, lehet, hogy túllõttem a célon. Fél 7-re érkezünk Cserépfalura. A futáson tömegrajt lesz 7-kor, a maradék fél óra éppen csak elég felkészülni az induláshoz. Feró és Ákosék hamarabb elrajtolnak. Nekünk kicsit csúszik az indulás, Szilvi robog be még 7 után, õt még megvárjuk. Sütõ Laci tart egy gyors eligazítást, Athos mond egy köszöntõt, aztán 7:08-kor mi is elrajtolunk.

Kellemes tempóban indul a mezõny. Kényelmesen kezdek én is, nem futom el az elejét, erre nagyon figyelek. Az élboly kezd távolodni, egy nagyobb csapat mögöttem kezd leszakadni, hárman maradunk középen Szilvivel és egy sráccal. A nagy kanyarhoz közeledve már én nyomom elõl, a többiek szakadoznak. Az erdõbe beérve ez jól jön, van tér a szûkebb ösvényen is. A szalagok szépen átvezetnek Cserépváraljára. Az utolsó métereken utólérek egy szakadárt az elsõ bolyból. Elrobogunk a szokásos kirakodó vásár mellett, majd indulunk fel a vár felé. Egy helybéli szemlél minket az út szélérõl. Mikor közelebb érünk, lejátszódik a kedvenc párbeszédem:
bácsi: - Honnan?
én: - Cserépfaluból.
bácsi: - Hova?
Én már vigyorgok... az elõttem futó sporttárssal egyszerre válaszolunk:
- Cserépfalura.
:)

A srác, aki elõttem zúz felfelé, elköveti az itt szokásos hibát. Felérve balra indul a piroson, nem pedig egyenesen tovább a mûúton. Odakiálltok neki, de már nem hallja. Mögöttem Toperczer Andris érkezik. Nem néztem át a füzetet (8év alatt akár még változhatott is valami...) ezért kicsit elbizonytalanodtam. Úgy emlékeztem, hogy a mûúton kell menni, de azért rákérdeztem nála. Megerõsített. Együtt indultunk tovább. Legurulunk a kaptárkövekhez, itt az 1. EP. 7:30 / 0:22.

A pontõrsrác eligazít minket, hogy menjünk tovább a háromszög jelzésen, másszunk vissza a szalagozott útra, és azon tovább a Mangó tetõt megkerülve haladjunk a pirosig. Így is teszünk. Megyek elõl, Andris mögötten kicsit lemaradva. Elõzgetjük a túrázókat, majd kiérünk a piros jelzésre. A Kõ-völgyben egy ismerõs arc jön szembe az úton. Feró az... csak lesek. Kimaradt a Kaptárkövek pont neki, most megy vissza, hogy megszerezze. Kellemetlen. A Felsõ szorosban én is kellemetlen perceket élek át, szétrázódott a gyomrom, úgy érzem technikai szünetet kell tartanom. A szurdok gyönyörû, vadregényes. A haladás kicsit nehézkes a hegyoldalban haladó ferde ösvényen. Kidõlt fákon kell átmászni, majd leérünk a szurdok aljába. Itt a sziklákra kell nagyon figyelni, meg hogy a bokánk egyben maradjon. A srác, aki a Mangó tetõn elkavart elõttem, itt ér utól. Csak meglett az a pont. :) A Dobi rétre kiérve, még mindíg az út menti bokrokkal szemezek, de végül helyreáll a gyomrom. A pontnál 7:59-kor nyomják a pecsétet. (0:51)

1,5 pohár vizet is bedobok. András utólér, ismét együtt indulunk tovább. Beszélgetni kezdünk, így könnyen telnek a kilóméterek. A szalagozott útról áttérünk a sárgára, át a Hideg-kút laposán. Kicsit nosztalgiázunk a régebbi túrákról. Ezzel együtt lassulunk is, fel is jön ránk egy 3-4 fõs csapat. Andrist nem zavarja, engem is csak azért, mert érzem, hogy nem õk gyorsultak, hanem mi lassultunk kicsit. A piros T jelzésnél rossz fele zúg el a banda, András kiált vissza mindenkit. Kemény emelkedõ jön felfelé. Itt sorra elõznek le a hegymenõk. Én nem erõltetem, a felfelé nem az én asztalom. Ahogy viszont átbukunk a tetõn, elkezdem keményen visszavenni a pozíciókat. A Hoór völgybe már úgy érkezünk le, hogy én diktálom elõl a tempót. Oszláig a keménymag persze befog, nagyjából együtt érkezünk a pontra. 8:38 / 1:30

A bõséges reggelinek köszönhetõen cseppet sem vagyok éhes, kérek gyorsan egy pecsétet, és a többieket hátrahagyva egyedül indulok tovább. Ódórvár tekintélyt parancsolóan magasodik a rét fölé. Oda kell most felmásznunk. A Hoór völgyet elhagyva emelkedni kezdek a visszaforduló szekérúton. Látom, hogy jönnek szépen a többiek is utánam. A fordulónál páran be is érnek, ahogy várható volt. Szépen haladok azért én is, jól megy a felfelé. Aztán jönnek az igazán meredek részek, ami már kevésbé vidáman telik. Itt el is ugranak az elõttem lévõk, felszenvedem magam. Andrásnak híre hamva sincs, pedig már vártam mikor ér utól. Végre felérek a dózerútra, ahol egy kis szusszanás után futok tovább a pontig. Fel kell mászni teljesen a sziklakilátóig. Szép a kilátás innen. Ódorvár elõször: 9:06 (1:58)

Szerencsére gyér a szembeforgalom a sziklás részen, haladok lefelé is. Odalent Szilvi jön szembe. Felcsillan a szeme, kéri, hogy várjam meg, mert fél, hogy elkavar. Köztudottan nagy eltévedõ, így értem az aggodalmát, de nem ácsingózok itt amíg megjárja a pontot, csak annyi mondok neki, hogy siessen. Tudtam, hogy hamarosan úgyis beér. Lefelé kicsit visszafogottan kocogok, térdkímélõ üzemmód. Fel is jönnek rám ketten. Mikor ismét ráfordulunk a Hoór völgyre, Szilvi is utólér. Örül, hogy lesz társasága, én kicsit tartok tõle, hogy nem fogom sokáig bírni a tempóját. A Hoór völgyben felfelé érzem is, hogy nagyon megyünk, Õ nézegeti az óráját.. 5 perces ezreket futunk emelkedõn. Jajj. A Derecske lápa környékén Lucát és Ákost érjük utól. Innen már nincs messze a pont. Szilvi elõreküld a papírjával pecsételni, amíg félreáll kisszervízre. A ponton végre megállok kicsit szusszanni. A terülj-terülj asztalkámról eltüntetek pár csokit és szõlõcukrot, egy almát, meg két pohár kólát. Közben Szilvi is csatlakozik. 9:45 van. 2:37

A Pazsag völgyben indulunk tovább. Ez enyhén meredekebb, mint a Hoór, viszont jóval sárosabb. Az elhozott almát itt szépen megeszegetem útközben. Szilvi az élre áll, én meg kezdek leszakadni. Erõs tempót nyom, túl erõset nekem. Úgy döntök, nem erõlködök, messze van még a vége, itt még nem szabad elfutni magam. Pár perc múlva már tök egyedül nyomulok a völgyben. A Pokol völgybe fordulva teljesen magával ragad az õszi táj hangulata. Milyen szép így az erdõ! A színes levelek folyamatosan hullanak a magasból. Olyan mintha esne. Levélesõ hull. Meg is állok egy pillanatra, ez gyönyörû. Keresztezek egy kis patakot is, amirõl egy régi küzdelmes emlékkép jut eszembe. Az 1999-es Imó 50-es túrán (amin több szint volt, mint itt a 60-n) annyira el voltam itt készülve, hogy innom kellett ebbõl a patakból. Akkor életmentõ volt, most szerencsére nem volt szükség erre a mûveletre. A camelbak-ben bõven volt még tartalék. Olyannyira, hogy még Répáshután sem álltam meg a kútnál, egybõl felfelé vettem az irányt a bányahegyi mûúthoz. Az úton egy nagyobb csapatot elõztem, õk a 48-at csinálták. A pontnál a szokásos remek ellátás fogad. 10:34 / 3:26.

Éhes még mindíg nem vagyok, így csak 1,5 pohár üdítõt iszok meg, és már indulok is tovább. Útközben kaja helyett letolok egy gélt a saját raktáramból. Jó kis kaptató jön fel a fennsíkra, jól megy a mászás. Odafent ráfordulok a zöld háromszögre. Ez az ösvény elég kalandos. Az avartól alig látni, hogy merre kell menni, szinte jelzésrõl jelzésre szállok a fák között. Háromkõre felfelé menet T. Gyurival futok össze. Már a Piroson jár az esze, és jelzi, hogy jó lenne megint a tavalyi csapatot összehozni a túrára. Az is egy jó kis menet volt. Ahogy felértünk Háromkõre pazarr kilátás fogad minket. Ez már egy igazi õszi kép. Igaz messzire most nem lehet ellátni, de Tar-kõ innen lenyûgözõ. Akkor és ott meg vagyok gyõzõdve róla, hogy ez a legszebb hely a földön. Elbûcsûzok Gyuriéktól és futok tovább Tar-kõ felé. A pontra 11:40-re érek. 4:32

A pontõrség egy jó kedvû kis társaság, aki még itt is mindenféle jóval kínálnak. Nyitásnak 4db csokit nyújtanak felém. Uh, mondom az kicsit sok lesz, elveszek egyet, aztán addig gyõzködnek, amíg egy másodikat is le nem nyúlok. Egy-két szõlõcukor még, aztán nyomás lefelé. Megnyújtom a lépteket, jól haladok lefelé. Egy kiránduló páros odadob egy hajrát útközben, jól esik. Gyorsan változnak a jelzések, kékbõl zöld, zöldbõl kék kereszt lesz. Imó völgyének a bejáratánál szalagok segítik a letérést a kék körre. Innen technikásodik a terep. Én ennek persze örülök, a nehéz terep nekem nagyon fekszik, be is fogok két elõttem futót. Elérem az idõszakos forrást, ami most persze nem mûködik. A pont kicsit lejjebb van, leereszkedek a pecsétért. 12:08 / 5:00

Egy alma társaságában folytatom az utam. A meredek emelkedõn, ami felvisz a Lök bércre, ismét beérem azt a 48-as csapatot, akikkel a Bányahegyi mûútnál találkoztam. A felfelé szuszogás alatt szépen elfogyasztom az almámat. Odafent ismét futásra váltok a zöld sávon. Ez az a szakasz, amelyik mindíg eseménytelen, monoton és nagyon nagyon hosszú. Ergó mindíg nehéz, küzdelmes. Alig futok pár száz métert, mikor meglátom Szilvit magam elõtt. Azt tudtam, hogy remek tempót jöttem lefelé Tar-kõtõl, de azt nem gondoltam volna, hogy bármi esélyem is lett volna Õt mégegyszer utólérni. Szilvi ismét megörült, hogy jövök, nagyon nem akar egyedül menni. Nyomtuk ahogy a csövön kifért, beszélgetni már nem maradt erõnk. Többször le is maradtam tõle, mert elõször egy fadarab ugrott be a cipõmbe, aztán egy kavics, majd a cipõfûzõm kötõdött ki. A pontig nem is bírtam ledolgozni a hátrányomat. Itt a szokásos sátras, puszedlis pont fogadott, ami nem volt rossz, de egy oxigén sátorra nagyon szükségem lett volna akkor. :) 12:45 / 5:37

Szilvi lefelé sem aprózta el a tempót, most már nem akarta, hogy B. Andi utólérje. Lefelé loholva nekem kétségem sem volt affelõl, hogy ez nem fog bekövetkezni. A halastónál egy meglepetés pont vár ránk, ahol pecsétet nem, viszont frissítést kapunk. Ez nagyon jól esik, legalább van idõm kiköpni a tüdõmet. Szilvi már zúz is tovább. Utánaeredek. Ezt a szakaszt szeretem a legkevésbé. Az Oldalvölgyi alattomosan emelkedõ betonon általában már nincs sok erõm felfelé futni. Most van, de Szilvi olyan tempót diktál, ami nekem sok. Szólok neki, hogy menjen elõre, innen már nem fog eltévedni nélkülem sem. Elmagyarázom neki az utat is, de Õ csak nógat, hogy bírom én... :) Elkezdtünk kapaszkodni a Völgyfõ-ház felé. Itt már persze séta felfelé. Elfutunk a ház elõtt, le a mûúton, és már jön is az újabb Ódorvár mászás. Itt megint kezdek lemaradozni persze. Szembe itt már csapatokban jönnek a rövidtávosok. Jól megy még itt is a mászás, de Szilvit már csak a pontnál érem be, akkor indul, mikor én érkezek. Pecsét, idõ. 13:34 / 6:26

Innen egy óra alatt be lehet érni, azt tudtam. A saját elvárásom a 8 órán belüli teljesítés volt, úgy tûnt, ez bõven meglesz. Elkezdtem egy hosszú hajrát minden tartalékomat bevetve. Szilvit hamar beértem, mert egy futó elbizonytalanította, hogy rossz felé mennek. Szóltam nekik, hogy jó helyen megyünk. Hatalmas iskolás csoportokat kellett minden oldalról a bozótból elõzgetni. Kicsit elkapott a gépszíj, annyira mentem, hogy most Szilvi kezdett el leszakadni. Kiabált is, hogy most meg azért fog eltévedni, mert lemarad. Az Illés parlagnál a tüdõm besokallt, muszáj volt lassítanom. Szilvi utólért, és elõre állt. Na remek, most majd jól visszakapom. :) Most én próbáltam kapaszkodni. Olyanok voltunk a sétálgató túrázók között, mint két ámokfutó. A Bükkzsérci útnak nagyon megörültem, itt végre sétára váltottunk, és próbáltam egy kis levegõhöz is jutni. Ez brutál volt. A Nyomó hegy a végén hozta a formáját, messzirõl nem látszik, valójában milyen meredek is a kis csalafinta. A túratársak szépen elengedtek minket, köszönjük. Bejelentkezünk a pontra. 14:10 / 7:02

A maradék távot csöndben végigkáromkodom, mert egy kõ nyomja végig a cipõben a talpamat. Ez a köves úton igen fájdalmas, ha pont rossz helyen lépek rá egy nagyon kavicsra. Végig toljuk, ahogy bírjuk, és együtt csapunk be a célba. 14:22 / 7:14. Ez komoly volt.

A végére teljesen kifutottam magam, több mint fél óra kellett ahhoz, hogy újra normális tempóban vegyem a levegõt. :) Szilvi persze elsõ lett a nõk között, kapott egy szép nagy hátizsákot ajándékba. A rövidebb távokról nagyon sokan bent voltak már a célban, így kisebb sorbanállás már minden asztalnál volt. Kaptam egy emléklapot a túráért, egy érmet és egy pólót a futásért, egy jó fajta zoknit, egy vásárlási kupont és egy egyedi kitûzõt a 8. teljesítésért. Alig bírtam hova rakni a cuccokat... Aztán leültem egy székre és néztem a beérkezõket. Gratuláltunk egymásnak az ismerõsökkel és pihiztem. Amikor nem volt olyan vészes a sor az ebédlõben, akkor beálltam és megettem a remek levest is. Késõbb érkezett piedcat és együtt vártuk meg a többieket. Feró sötétedéskor toppant be.



A Less Nándor emléktúra toronymagasan a kedvenc túrám. Minden évben, amikor elmegyek rá csak még jobban megerõsíti ezt az érzést és minden kétséget kizár. Ez az a túra, ahol mindenbõl a legjobb lett összegyúrva, egy tökéletes egyveleg. A helyszín, a déli Bükk örök kedvencem, az útvonalválasztás, a szolgáltatás kiváló, a szalagozás, az itiner, a díjazás hibátlan. Érezni, hogy a rendezõk értünk vannak, és a több ezer indulót is profi módon le tudják kezelni. Minden 100%-ig benne van, és idén nekem is sikerült újra beleolvadnom, és beleadnom mindenem. Köszönöm ismét az élményt!

Örömvitorlázás

Leslie, a céges vitorlás klub vezetője egy vitorlás hétvégét szervezett október elejére. Kimondottan azért, hogy a frissen jogsihoz jutottak gyakorlhassanak kicsit együtt, valamint, hogy megtanuljunk spinakkerezni. Az előrejelzés kimondottan nagy szelet és sok esőt mondott, így izgalmasnak ígérkezett a dolog.
Szombat reggel a Népligetnél találkoztam Orsival, Pistivel és Petivel. Az eső egész éjjel esett, és persze még akkor is. Az autópályán is szakadt végig. Ahogy Balatonfüredre értünk, teljesen elállt. :) Húú, ez eddig faxa. A füredi kikötőben találkoztunk 9:30-kor a többiekkel.

Az autót a már szokásos távolabbi parkolóban hagytam, aztán szóltak a többiek, hogy a nagy parkoló szezonális, már nem kell ott sem fizetni. Így, amíg Leslie becsorgott, én még közelebb hoztam a verdát.
Két hajót béreltünk ki, az egyik az Enigma volt, egy J24-es:

A másik az Ultimó, amelyik egy Majestic 24-es svertkieles versenyvitorlás:

Tényleg nagy szél volt, ezért én a biztonságosabbnak tűnő J24-t választottam első körben, aminek Gábor volt a kapitánya. Mindkét hajón csak a grószt húztuk fel, így indultunk el Balatonszemes felé.

Az út nagyon izgalmas volt. Tihany előtt átvettem a kormányt, innen végig én vezettem. Furi volt, hogy mennyire nincs forgalom a nyári szezonhoz képest.. nem kellett a kompok között centizgetni. :) A Tihanyi félsziget jó nagy szélárnyékot képez. Amint kiértünk a takarásából, irdatlan nagy szél csapott le ránk. A Balaton sem úgy hullámzott itt, ahogy egyébként szokott. A hullámok nem egyfelől jöttek, hanem több irányból. És akkorák voltak, hogy az eszméletlen. A hullám hegy és völgy között lifteztünk 2-3 métert. Kapaszkodtunk rendesen.
Lesliéknek az Ultimón le kellett szedni a grószt, mert túlságosan bedőlt a hajó. Mindíg fellúvoltak a nagy szél miatt. Földvár magasságától kénytelenek voltak motorra váltani. Ekkor kezdtük el behozni őket, egyébként sokkal gyorsabbak voltak vitorlával, mint a J.
A Szemesi kikötőben először a normál vendéghelyeknél kötöttünk ki, aztán mikor kiderült, hogy bárhova állhatunk, kerestünk jobb helyet bentebb. Mivel ekkora szélben az Ultimóval már nem akartak újra vízre szállni, nem volt választásunk, itt töltjük az éjszakát. Muszáj volt egy csendesebb helyet keresni a hajóknak. Találtunk is, ez már elég messze volt a hullámtörőktől, hogy ne nagyon ficánkoljanak a hajók.


Elmentünk kicsit szétnézni a városban, majd ebédelni/vacsorázni a KisTücsök étterembe.

Klassz kis étterem, és finom volt a kaja is.
Az éjszaka jól telt a hajókon, bár sokszor felébredtem a kolompolásokra, meg hogy Leslie ki-be mászkált a hajón. :) A kabinban fűtöttünk melegítővel, így hideg sem volt.
Másnap aztán irány vissza Füredre. Még vasárnap is nagy szél volt, de már koránt sem akkora, mint szombaton. Ma ki akartam próbálni a másik hajót, átrendeződtünk. A Majestic egy teljesen más kialakítású vitorlás, egy vérbeli versenyhajó. A cokpit-ben nagy a tér és kevés a kapaszkodó, vagyis az nincs is. A svertkiel miatt iszonyatosan dőltünk, itt már tényleg ki kellett ülni a hajót.


Most a keleti medencében volt durvább a helyzet, mikor már fock-kot is húztunk. Nagyon klassz élmény volt az egész. Jó volt, remélem lesz még ilyen.

Meteor after-futás

Ma piedcat-tel elmentünk futni egy kibővített meteor maratont, vagy egy rövidített Meteor 50-t, ahogy tetszik. Hűvösvölgyben parkoltunk le a kistraktorral. Kis tesz-vesz, készülődés, kóbor macska etetés után rajtra készen álltunk.

Fél 9 körül indultunk utunknak. Hűvös volt még, de tudtuk, hogy később melegünk lesz, délutánra kb 20 fokot mondtak. Az elejét nem futottuk el, jó kis emelkedőket reggeliztünk, Hárs-hegy, János-hegy. Ezután Budaörs felé mentünk a piroson, majd a sárgán. Itt már voltak számomra ismeretlen részek is, de a legnagyobb meglepetést a Budaörsi Kopárok hozták. Ezeket a gyönyörű hegyeket már sokszor láttam az M7-esről a város fölé magasodni, és mindig is szerettem volna közelebbről megnézni őket. Most ott voltunk, és csak ámultam, bámultam. Nagyon szép tájék ez. És sokkal több a kopár hegy ott, mint ahogy azt messziről gondolná az ember.
Ezután Budakeszinek vettük az irányt. Furi volt így vasárnap dél körül a bevásárolgató emberek között cikázni a városban futócuccban... :) Ahogy beértünk újra az erdőbe, már otthonosabb volt a közeg. A mammutfenyőknél előszedtem egy szendvicset, most vagyunk 21 kilcsinél kb. Egy hosszú egyenes úton haladtunk nagyon sokat, mire elértük a zöld háromszöget. Ez aztán felvitt minket a Nagykopasz felé. Itt már ismerős volt a táj, el is kezdtem jobban tolni a szekeret. Ezt piedcat alaposan megérezte, de nyomta Ő is becsülettel. Nagyon jó tempóban értünk fel a Kopasz alá. Innen legurultunk a Vöröspocsolyás felé, majd a piroson indultunk tovább a Hárs hegy irányába. Fekete-fej, Hárshegy mászás.. újabb jó kis szintek, majd gurulás vissza Hűvösvölgybe. 45km körül volt a vége kb 5:20 alatt.
Ez derék munka volt. ;)
Az autónál piedcat előrángatott 2db alkoholmentes sört, annak a megünneplésére, hogy átlépte az 1000. kilóméterét az évben. Klassz futás volt, kéne még ilyenből több.

Nahát 21 teljesítménytúra

Szombaton a Börzsönyben voltunk Tücsivel. A Nahát 21 nevű túrát már csináltuk korábban is, most ismét nekivágtunk.
A túra rajtja Nagymaroson a plébánia kertjében volt. Szép nagy tágas kert, bőven elfért az a sok ember, aki kijött ezen a szép, de hűvös reggelen túrázni egyet. A nevezésnél a rövid távoknál áll csak a sor, így mi is kivárjuk a magunkét, majd útnak eredünk.

From Nahát 21 2008

From Nahát 21 2008

Az első pont a Szent Mihály-hegy nyerge, ami igencsak magasan van, így rögtön a túra elején durva mászással indítunk.

From Nahát 21 2008

Odáig nincs is nagy gond, míg bele nem futunk egy iskolányi gyerekbe, és elérjük a legszűkebb ösvényt, ami felvezet a pontig.

From Nahát 21 2008

Nem is baj, hogy lassulunk, Timi nincs még bejáródva, küzd a szintekkel keményen. No meg az ösvény is hagy némi kívánnivalót maga után, nem csak szűk, de rettenet ferde, csúszós is.
A pontnál kitörünk a pihenő tömegből, és máris újra szabad az út. Hegyes-tetőn nagyon szép kilátás fogad minket. Innen irány lefelé, Zebegénybe. Az út alatt több helyen van lehetőségünk kikukkantani a fák közül a Dunakanyarra. Micsoda látvány ez innen a magasból!

From Nahát 21 2008

Zebegényben a Kálvárián van a következő pontunk, ahol kisebb csoportok pihengetnek. Itt felmászunk a kilátóba is nézelődni pecsételés után. A panoráma innen is pazarr.

From Nahát 21 2008

Odalent valamilyen rendezvény van, mintha valami kézműves kiállítás/vásár lenne.

From Nahát 21 2008

Lemegyünk a hegy oldalában szerpentinező kis köves úton, majd indulunk kifele a helységből. Lovaskocsis maskarások jönnek velünk szembe az úton, mókásak. :) Amit a lovak maguk után hagytak, az már kevésbé... Innen jó hosszan kellemes szintben haladó út jön, gyönyörű mezőkkel, szép erdővel, patakkal, izgalmas patakátkelésekkel. Ez már tetszik Timinek is a sok szint után.

From Nahát 21 2008

From Nahát 21 2008

From Nahát 21 2008

A következő pontot a Törökmezői halastónál találjuk. Itt egybent etetőpont is van, betolunk egy-két zsírosdeszkát teával.

From Nahát 21 2008

Jól esik, bár a hagymával és a teába valókkal kicsit spóroltak. A ponton sokan pihennek, egy-egy kisebb csapat indul tovább. Mi is így teszünk. Felmászunk a turistaházhoz, és megyünk a kéken tovább. Timinek már beharangoztam jó előre az utolsó nagy mászást, ami nem emlékezett már. A vizesárokba először le kellett mászni, majd onnan jött a nagy kaptató.

From Nahát 21 2008

A felső szakasza volt igazán meredek és nehéz, ahol ráadásként még egy szembe jövő hatalmas gyerekcsapatot is kaptunk nehezítésnek. Szerencsére a fa létránál ők egyesével másztak át szépen sorban a létrán, amíg mi át tudtunk slisszolni a létra alatt a kerítésen lévő résen. ;) Elértünk Köves mezőre, ahonnan aztán már csak le kellett csorogni vissza Nagymarosra.

From Nahát 21 2008

Itt egy új útvonal volt kiszalagozva, nem az, amin még régebben kellett menni. Ez jobb is volt, mert sima volt, nem volt köves, sziklás.
Nagymaroson megkerestük a plébániát, és már kaptuk is az újabb kajaadagot a célban. A rendezők szorgosan dolgoztak, minden dícséret megérdemli őket. Volt miért, nagyon sokan voltak ezen a túrán, és ahogy néztük mindenki jól érezte magát. Ahogy mi is.

További képek itt:
http://picasaweb.google.com/qvic78/NahT212008

Ferencvárosi futás

Ezen a hétvégén rendezik meg nálunk a lakótelepi vígasságokat. Ennek keretén belül a zöldgömb sport egyesület újra megrendezte a Ferencvárosi Futás nevű futóversenyt is. Reggel 8 után 5 perccel már mentem is le nevezni a leghosszabb, 8 km-es távra. Ugyan utálom a beton futásokat, de ezzel a versennyel elfogult vagyok, mivel verseny közben a házunk előtt futhatok el... idén kétszer is a megváltozott útvonal miatt.
Örömmel figyeltem fel egy másik lokálpatriótára a nevezőasztalnál... úgy látszik, a helyi hirdetményem megtette hatását. :) Nagyon helyes!
Kicsit később újra lejöttünk, immáron Timivel, hogy megnézzük a fiatalságot. A 14 év alatti korosztályos versenyeken nagyon sokan részt vettek, az iskolák szép számmal képviseltették magukat.
A délben induló 4km-es korhatár nélküli versenyen már nem volt olyan nagy a tömeg, ennek megvártuk még a befutóját, majd melegíteni kezdtem. Hol máshol, mint a Nyúl dombnál. ;)
Az én versenyem 13:05 körül startolt el. Az elején megint nagy volt az iram, de most okosabban kezdtem, mint tavaly. Nem hagytam magam elhúzatni az élmezőnnyel, mert abból nem sok jó sült volna ki a későbbiekben. Végig egyenletes, de nagyon jó tempóban haladtam. A tempó persze még így is nagyon szokatlan volt, és nem igazán nekem való. Tudtam, hogy a lábam meg sem érez 8km-t, de a tüdőm egész idő alatt majd szétszakadt. Így jár, aki ultrázik és mellette néha sprinttávokba bonyolódik... :)
A pálya megváltozott a tavalyihoz képest, ezért nem tudom összehasonlítani az eredményeket, de érzésem szerint (is) sokkal jobbat futottam idén. 35:30 lett a vége, kb abszolút 8. hely. Ez idén kevés volt a kategóriában a dobogóra.

Jól esett. Jövőre benevezek a 4km-re is a 8-as mellé. Az tökéletes bemelegítés előtte.

Bringázás a Gerecsében

Vasárnap különösebb terv nélkül indultam a Gerecsébe bringázni egyet. Páromék gyermelyi telke szolgáltatta a kiindulási pontot. Indulás elõtt azért ránéztem a térképre, és szemet szúrt egy kis tavacska a Somlyó lábánál. A régi Gerecse térképemen "halastó" felirat szerepelt mellette, és földúton lehet megközelíteni. Na, gondoltam, akkor azt becélzom, aztán a többi majd kialakul.

Gyermelyt a nyugati végén hagytam el. A település határától kb 50 méterre indult egy földút fel az úgynevezett Macskahegyre. Az út szépen emelkedett, innen visszanézve Gyermely egésze látszott, íme:


A Macska hegyen takaros vikendházak állnak sorban. Lefordulok a szõlõhegyek felé. Erre már jártam egyszer, tudtam, hogy egy remek kis út vezet itt el teljesen Gyarmatpusztáig.


Elõször a telkek és szõlõsök között, széles földúton, késõbb egy letérõ után kis erdei ösvényen lehet gurulni lefelé.


Gyarmatpusztát az 1879-ben épített neogót kápolna felõl érem el. A kápolna úgy bukkan elõ az erdõben a semmibõl, hogy még így másodszorra is meglepõdök rajta.


Legurulok a központig, ahol csinos eligazítótábla írja le a környék nevezetességeit részletesen, képekkel.


Itt található egyébként egy hatalmas vadászkastély is egy szép kis tavacskával, de sajnos ezt nem tudtam megnézni csak messzirõl, mert el van kerítve.


Innen indult viszont tovább az a földút, ami a halastó felé vitt. Ez egy remek kis utacska volt, széles, takaros, teljesen elhagyatott forgalom szempontjából, ideális bringázni.


Egy lélekkel nem találkoztam erre, csak egy hatalmas dongó hozta rám a frászt az egyik elágazásban, ahol éppen térképet bújtam. A lábam a szõreim közt kommandózott felfelé. Amikor megláttam mi mászik rajtam, elkaptam a lábam, mire a vázra rakott táskám lebucskázott a földre, a nyitott zsebbõl pedig a fényképezõ is kifigyelt és vett egy kis homokfürdõt. Az utacska elég dimbes dombos, voltak jó kis kaptatók és lejtõk, mire elértem a tavat. Már messzirõl is szép látványt nyújtott:


Közelebbrõl is megnéztem persze. A tó két szélén végig kis faházak állnak stégekkel. Jól be van építve.



Egy helybélivel beszélgetve megtudtam, hogy teljesen magántulajdonban van a tó, akinek itt háza/stégje van, az résztulajdonosa a tónak is. Szóval kívülállóktól eléggé el van zárva. Ezt jelezte mindkét végén a behajtani tilos tábla is. Mellette van egy másik tó is, horgászhelyekkel, stégek és házak nélkül. Ott napijeggyel bárki horgászhat kedvére.


Tarján fele indultam tovább, még mindig földúton, ahonnan aztán mûúton, a Héreg - Bajna - Gyermely útvonalon mentem vissza a telekig. A környék annyira szép, hogy még a mûútról is volt mit fotózni, többször álltam le az út szélére.


A falvakban is megálltam szétnézni, egy-egy szép parkban pihenni, Tarjánban enni is. A vége 44km lett.

További képek itt:
http://picasaweb.google.com/qvic78/BringZSAGerecsBen

Videó:

...az első bevetés után

Az Asics nagyon jól állta az első próbát, nem úgy a lábam. Mindkettőre sikerült összeszedni egy-egy szép nagy, hosszúkás vízhólyagot, ezeket éreztem már a tegnapi futás vége felé. Ma is szépen fájnak még. Legközelebb dupla zoknival próbálkozok, hiba volt egy zokniban kipróbálni. Hogy az a Maxi lesz -e még nem tudom.

Vadrózsa 50 2008

Vadrózsa 50 2008 (51,8km 1875m)

Tavaly nagyon bejött ez a túra, így idén is tervbe vettük. Igaz, most Ákos nem tudott velünk jönni, így csak ketten indultunk piedcat-tel. Egyúttal ez volt az új Asics cipõm fõpróbája is. Már kíváncsian vártam, hogy fog szerepelni. Fél 8 fele már Rózsaszentmártonon rámoltunk az autóból. A rajt ismét az eldugott kis horgásztó mellett volt, amit tavaly csak a túra végén vettem egyáltalán észre. Pedig nagyon szép a tavacska és a környezete. Persze most nem arra vettük az irányt, hanem a starthelyre, ami az út másik oldalán volt. A nevezés gördülékenyen megy, a szervezõk lelkesek és segítõkészek. Kicsit ritmustalanul intézzük a dolgokat, piedcat már megkapja az idejét, mikor én még töltöm a nevezési lapot. Végül 8:05-kor együtt indulunk neki a távoknak. Ki-ki a magáénak, én az 50-est kezdtem meg, piedcat a 30-ast.

Egy hosszú undok aszfaltos emelkedõvel indít a túra, én ezt egy kis szükségszünettel és egy kis videózással próbálom változatosabbá varázsolni. Nagy elõny számunkra, hogy már ismerjük az útvonalat. Nagyjából tudjuk mire számítsunk, noha messze nem emlékszünk minden kanyarra... Mikor lefordulunk az útról a napraforgó mezõk szélén futó földútra épp arról beszélünk, hogy mennyire hasonlít ez a Pata túrára. A két túra nagyon egybefolyik az emlékeinkben, még annak ellenére is, hogy az egyiken havat tapostunk, a másikon szétolvadtunk. Most ismét meleg napnak néztünk elébe, 32 fokot ígértek délutánra némi felhõsödéssel. Egyelõre nincs panaszunk, elég jól fúj a szél, ami biztosítja a megfelelõ hûtést.

A Kopasz hegy oldalában feltételes pontot találunk, ahol megkapjuk az elsõ pecsétünket. A cipõ eddig nagyon jól viselkedik, stabil és kényelmes. Keresztezzük az apci utat, majd megcélozzuk a Somlyót. A felfelé mászásnál érzem, milyen jól kapaszkodik a cipõ. A tetõn lévõ ponton begyûjtünk még egy pecsétet. Azt beszéltük meg piedcat-tel, hogy saját tempóban megyünk, így mindketten azt gondoltuk, hogy lefelé menet majd elhúzok tõle. Nem így történt. Egy kis elõnyre szert tettem ugyan, de a távolság nem nõtt tovább, piedcat derekasan tartotta a tempót lefelé is. Átrobogunk a Ferenctanyán, és elérjük azt a trükkös jobbos letérõt, ahol a jelzés ismét befordul az erdõbe. A kört is hamar megtaláljuk, ami már elvezet egészen a Széleskõi pontig. Ez a hely varázslatos. A kis tavacska, mint egy kis ékszerdoboz bújik meg a hatalmas sziklák között. A tóparton lévõ pontnál dinnyével kínálnak, de itt lemondok róla, piedcat-tõl elbúcsúzva indulok tovább.

Meredek úton mászok vissza a piros keresztre. Az ösvény nagyon hangulatos ebben az erdõben. Ugyanúgy mint egy éve, most is találkozok egy velem szembe rohanó sporttárssal, akinek minden bizonnyal kimaradt a pont, mert nem tért át a kör jelzésre. A Hármas-határi nyeregben is találok egy pontot, de kiderül, hogy ez csak a rövidtávosoknak érdekes, engem tovább indítanak. Egy darabon a piros sáv és a kereszt együtt megy, itt még fogok egyszer járni ma, majd visszefelé jövet. Az újabb elágazásnál maradok a kereszten, és zúzok tovább a Szurdok völgy felé. Útközben utolérem Ebolát, aki újabb lendületet vesz, és tapad rám. Vonatozunk lefelé elõzgetve a lassabban haladókat. Pont leérünk a völgybe, mikor Gyuri tûnik fel elõttünk. Õ is nyomja szépen, innen a mûúton hármas befutó a forrásig. A forrás a már megszokott módon éppen csak csöpörög, de szerencsére az elõrelátó pontõrök elég vizet raktak ki kannákba, hogy gyorsan onthassuk a szomjunkat. Én le is nyomok két pohárral. Itt is kínálnak dinnyével, de még itt sem élek a lehetõséggel. A víztõl felfrissülve indulok tovább a mûúton Szurdokpüspöki irányába. Az egyik kanyarban majdnem elcsap egy furgon, amelyik nagy sebességgel az út széleit igencsak kihasználva vette be a kanyart. Kár, hogy pont lekapcsoltam elõtte a kamerát, érdekes lett volna visszanézni videón a találkozást. :) Kissé nehézkesen megy a futás, érzem, hogy nem frissek az izmaim. A faluban összefutok egy hölgy futóval, aki egy kék kútnál tölti újra a víztartalékait. A tartalékok nálam is fogynak, de reméltem, hogy elég lesz végig az adag. Inni sem állok meg, mert tudom, hogy a falu végén, a pincéknél is lesz még alkalmam frissíteni. Már éppen kezdene túl meleg lenni, mikor felhõk érkeznek és eltakarják a napot. Hát ez pompás, mintha csak rendeltük volna. ;) A pincéknél nagy fürdést rendezek. A faluból kivezetõ úton még egy darabig élvezhetem a sapkáról a nyakamba lecsöpögõ hideg vizet. Elõttem egy jó tempóban haladó túratárs, akit a patakvölgybe való lekanyarodás elõtt érek utól. Szedi a lábait Õ is, nem is marad le tõlem. Megkezdõdik a nagy mászás felfelé, igencsak meredeken. Még így is elég meleg van, hogy nem tûz a nap ránk. Jól haladunk felfelé, de egy idõ után érzem, hogy kezdek fáradni és eléhezni, így egy nagyobb fa alatt lassítok és elõkeresek egy kis rágcsálni valót a táskából. A srác mögöttem szintén leáll pihenni. Benyomom a kipróbálásra elhozott power gélt, meg egy banánt. Nyomatok rá egy kis piát is, ez most kellett. A gerincen haladva még a szél is nagyban segíti a felfrissülést mászás közben. Az elsõ csúcs elérése után már könnyebben megy a dolog, megkezdõdik a hullámzás fel-le. A srác itt már lemaradozik tõlem. A Múzsla tetejét egyedül érem el. Itt nem állok meg, mert tudom, hogy az aljában ott a pont. Le is szaladok az EP-ig. Ketten vannak még itt a pontõrön kívül, aki épp a hûvösebbre forduló idõre panaszkodik. Nekünk persze ez maga a megváltás. Egy évvel ezelõtt itt már sokkal melegebb volt.

A túra legizgalmasabb része következett, a Múzsla nyeregbõl lefelé vezetõ háromszög jelzés. Jelzés az van végig, no de út? Az nem sok. Az erdõt pásztázva szálltam jelzésrõl jelzésre. A Sóbánya patak völgye nagyon szép. Igaz, egyben nehéz a haladás is benne. Itt futok össze Andival, aki szintén kocorászik. Egyik völgybõl a másikba jutunk, a Rédei-Nagy patak völgye is nagyon hangulatos. Itt is át kell kelni egyszer kétszer a patakon. Nem kell sokat menni, máris ráfordulok a zöld négyzet jelzésre, amin egy jó darabig maradni is kell. A Prédikáló tetõn egy éve csak egy tájfutó lyukasztóvolt kirakva pontnak, most viszont személyzet is volt. Sõt, ellátás is. Benyomtam egy zsíros deszkát, úgy indultam tovább lefelé.

A következõ hegy a János vára volt, ami kicsit megizzasztott. Nem is a felfelé része, inkább a másik oldala, ahol roppant meredek, köves, csúszós lejtõn kellett lejutni vissza a Rédei-Nagy patak völgyébe. Itt már nem éreztem olyan stabilnak a cipõt. Persze, itt tényleg nagyon nehéz volt lejutni. Lentrõl aztán ismét mászás következett fel a Tilalmas tetõre. Itt váltok a térképemen még nem létezõ piros keresztre, és azon igyekszek visszafelé az Eszter forráshoz.

A forrásnál másodszor ugyan nincs pont, de én újra betérek frissíteni. A pontõrök készségesek, vágnak egy szelet dinnyét is, most már elfogadom. A víztartályomban már tudom, hogy nem sok tartalék van, abba mégsem töltök, bízom benne, hogy kitart. 37,5km-nél járok.

Felfrissülve indulok el ismét a Szurdokpüspökibe vezetõ mûúton. Most valahogy lassabban érem el a falu szélét, mint elõször. Végre lefordulok a piros sávra jobbra, amin megindulok felfelé a Nagy Hársas hegyre. Ez az a hegy, amit egész túrán kerülgetni kellett, aztán most itt magasodik elõttem teljes nagyságában. A dús növényzettel benõtt úton arra leszek figyelmes, hogy valami jármû közeleg nagy hanggal. Húha, nem csak a hangja nagy, ez egy nagy terepjáró és igencsak gyorsan zúz. Alig tudok félrehúzódni az alkalmi zug-rally versenyzõk elõl. Az út egyre meredekebbé és meredekebbé válik. Jóval feljebb ismét jármûvek jönnek szembe. Ezúttal egy csapat krosszmotoros meg két quados. A köves úton csak reménykedem benne, hogy nem kapok egy kerék alól kipördülõ követ az arcomba. Itt felfelé már újra találkozok rövidtávosokkal is, akiknek nem kellett a Múzslás kitérõt megejteni. Már közel vagyok a tetõhöz, mikor a lefelé bandukoló pontõrséggel találom szemben magam. Megkapom a pecsétet, közben próbálok nyújtani kicsit az egyik fánál. Nagyon elfáradtam, komótosan sétálok a csúcson lévõ geodéziai toronyig.

Innen aztán próbálok megiramodni lefelé, de nehezen pörgök fel. Egy futó sporttárs kell hozzá, aki megelõz és utána indulva növelem én is a tempót. Visszaérünk a kereszt és a sáv közös szakaszához és most már a sávon maradhatunk. Közben elfogy a maradék piám, porzik a tartály. Nagyon várom már a következõ pontot, ahol tudom, hogy frissítés vár rám. Csakhogy nincs az még olyan közel. Végig kell haladni a falu közelében lévõ pincesoron, ami túl hosszúnak tûnik most. Már mindenféle otthon a hûtõben lévõ sörökrõl halucinálok. Nehezen haladok, de végül elérem a második pincesort, ahol megtalálom a pontot is. Borral és fröccsel kínálnak, de nem élek, csak az ásványvízzel, pont az kell most nekem. Úgy nyomok le három pohárral, hogy pislogni sem marad idõm közben. Jujj, de jól esett. Na most már kihúzom a célig.

Egy kis mászás következett a mûútig, ami nyíl egyenesen megy be Rózsaszentmártonra. Ezen már nagyon nem esik jól a kocogás. Érzem, hogy mindkét lábamat feltörte a cipõ. Ez nem túl jó jel. Lassan érem el a falu határán lévõ templomot, ahonnan még keresztül kell jutni hosszában a helységen. Az sem megy egyszerûen már. A vége elég küzdelmesre sikerül, sokat kivett belõlem ez a futás.

A cél elõtti kanyarban piedcat vár rám a buszmegállónál. Már azt hittem a buszra vár, de csak elém jött ki szerencsére. :) Együtt tesszük meg az utolsó métereket, ez jól esik, köszönet érte. 7:02 lett a vége, ami csak kicsit több, mint a tervezett 6:30-7:00 -ás intervallum, viszont sokkal nehezebben ment, mint azt elõre gondoltam volna. Valószínûleg többet kellett volna pihennem elõtte.

A célbe beérve kell egy fél perc, mire egyáltalán válaszolni tudok a rendezõk kérdésére, hogy hogy tetszett a túra. Elzihálom, hogy az nagyon rendben volt, a kondimmal van némi probléma. Lerogyok egy padra, elpakolom a papírokat, aztán átmegyünk a tó mellé, ahol finom paprikás krumpli vár rám. Mielõtt bele tudok kezdeni a kajálásba, kiterülök az egyik asztal mellé fotoszintetizálni. Hú, ez jó, feküdnék itt még egy-két órácskát. Hát sikerült rendesen kihajtanom magam. A paprikás krumpli nagyon finom volt, és nagyon jól esett. Soha rosszabb ellátást a célban. Remek kis túra ez, és abszolút fejlõdõképes. Több hibát is kijavítottak a tavalyihoz képest a rendezõk, még jobb lett az ellátás. Találkozunk még, köszönöm szépen!


Képek:
http://picasaweb.google.com/qvic78/VadrZsa502008

Videó:

Vitorlázás egy Balaton 18-assal

Augusztus 20-ra ismét egy kis vitorlázást terveztünk be. A múltkori 25-ös egy közeli barátját, egy hosszított 18-ast, a Barbarellát béreltük ki. A Balatonfüredi Mahart kikötőből indultunk, át a Tihanyi szoroson Balatonföldvár irányába. 2-es szél volt, nagypapa üzemmód bekapcsolva. A szoroson való áthaladás izgalmas volt, nagy volt a forgalom a két medencét összekötő hajóúton, de csont nélkül ment. Földvárnál lehorgonyoztunk a nyugati stranddal szemben, és fürödtünk egy jót, majd kikötöttünk Földvár hiper-szuper kikötőjében. Egy irdatlan nagy vendéghelyre raktuk le a hajót, a cölöp jó messze volt a hajó farától. Mikor kifele tartottunk a kikötői szigetről, akkor láttuk, hogy vannak ott normál méretű vendéghelyek is... na majd legközelebb. Kajáltunk egy jót, az egyik helyi büfénél, majd indultunk is visszafelé.
A visszafele út már sokkal izgalmasabb volt. Tihanynál az egyik induló komp nem hagyta, hogy elmenjünk, ránkkürtölt, így tettünk egy fordulót. Amikor átértünk, akkor az tűnt fel, hogy nagyon közel megyünk a parthoz. A térkép szerint kb 100 méterrel kijjebb az 1 méteres mélység vonalától. Húú, az durva. 1m a merülésünk... gyorsan megcéloztuk a bentebb levő kardinálisokat, de nem volt gond. A másik érdekes jelenet meg az volt, amikor fordulás után mindig visszadobta a hajó orrát a szél. Ekkor már felerősödött, jött vmi nagy zuhifelhő is, a kis Barbarellát meg úgy dobálták a kisebb hullámok is, mint valami matracot. Aztán rájöttünk, hogy túl feszesre volt húzva a grósz, azért tolta el a szél a hajó farát.
Még megálltunk Tihanyban egy kicsit, aztán 19 órára értünk vissza Füredre a kikötőbe. Remek túra volt ez is. :)

Képek itt:
http://picasaweb.google.com/qvic78/VitorlZSBFRedBFLdvR

És egy kis videóösszeállítás a túráról:

Egy tökéletes vitorlázós nap

Szombaton vitorlázni készültünk, már jó elõre lefoglaltuk a hajókat. Ez egyik egy Win 22 amit Gábor még korábban lefoglalt, a másik, amit én intéztem, egy Balaton 25-ös volt. Részemrõl nagy várakozás volt elõzte meg a dolgot, mert egyrészt Balaton 25-öst még nem vezettem, másrészt ez lesz az elsõ alkalom, hogy teljesen magunknak kell intéznünk mindent oktatók nélkül... ja és most leszek igazi hivatalos kapitány is elõször, saját kis takaros legénységgel. Ráadásul az 5 emberbõl, csak nekem van már meg a jogsim, +1 fõ aki már levizsgázott de még nem érkezett meg a jogsi +3fõ, akik többnyire most ülnek elõször vitorláson (legalábbis mancsaftként). Pár nappal elõtte már látszott, hogy iszonyat nagy vihart mondanak péntek estére, ami Horvátország felõl jön jégesõvel, zivatarral, cirka 15 fokos lehűléssel, valamint további erõs szelet egész szombatra. Paráztunk is, hogy emiatt kútba esik a terv meg a foglalás. Péntek este minden lehetséges módon követtem az események alakulását, széljelentéseket böngésztem, elõrejelzéseket, mért adatokat, webkamerákat stb. Durvának nézett ki a dolog reggelig, délelõttre még egy kis esõ befigyelhet, a szél végig erõs marad. Egy ennyire tapasztalatlan csapatnak ez nem sok jóval kecsegtetett.

Pestre még lefekvésig ( kb. éjfél ) nem érkezett meg a front. Reggel 6:30-kor keltem volna, de elég éberen aludtam, többször felkeltem 5 után valamivel arra ébredek, hogy megjött a nagy szél, be kell zárni az ablakot. Visszafekszek feleségem mellé, de visszaaludni már nem sikerül, ezért újra kikászálódok és leülök a gép elé. Böngészem az éjszakai adatokat, nagyon durva szelek ( 80km/h feletti ) voltak sokfelé. Keszthely környékén haladt el a vihar góc 3 óra körül, diónyi jégdarabokat okádva ki magából. Gyakorlatilag percrõl percre követtem a széladatokat addig, amíg el nem indultam a megbeszélt találkozási ponthoz. Timi nem vállalta be a dolgot ilyen idõben. 7:15-kor, amikor indultam még 40-45 km/h átlagok voltak 70 -es lökésekkel. Abban reménykedtem, hogy tovább csökken a szél addig, amíg odaérünk. Ez bejött, 9:30-kor szálltunk ki Laki Mazdájából, elõtte pár perccel mobillal még lekértem az adatokat és már "csak" 20-25-ös átlagok voltak többnyire 40-50-es pöffökkel.

Találkoztunk a hajó tulajdonosával, akiben egy nagyon szimpatikus embert ismerhettünk meg. Egy CBA parkolójában volt a találkozó, ahonnan Õ bringával vezetett a kikõtõhöz, mi autóval követtük. Aztán az autót leraktuk egy közeli még ingyenes parkolóban, majd egy kis séta a kikötõig. Ezalatt egy jót beszélgettünk. Megtudtam, hogy ezen a hajón génua van, nem fock. Ez meglepetésként ért, ilyennel sem volt még dolgom. No, hát ez izgi lesz. Odaértünk, és egy csodaszép Balaton 25-ös fogadott kecsesen ringatózva a kis kikötõben. Másodfokú viharjelzés volt érvényben, odakint hullámzik a víz. Beszálltunk a fedélzetre és elindult az ismerkedés. Szépen megkaptunk minden instrukciót, mit merre találunk, hogy mûködik a motor és mire kell figyelni a lazy jack-kel. Na fasza gondoltam, lazy jack-t sem láttam még eddig. Tapasztalat dús napnak nézünk elébe (hajjaj, ha akkor tudtam volna, hogy ez mennyire igaz lesz). Kitöltjük a kölcsönadásit, kifizetjük a bérlést és a kauckiót. A tulaj még az is elmondja, hogy hogyan tudunk könnyedén kijutni a kissé zegzugos kikötõbõl, és poénkodik, hogy azt viszont már nem várja meg. Sosem várja meg, nem szeretné látni mi történik. Aztán kiderül, hogy nem viccel és már indul is útjára. Mi még elpakolunk, kiosztom a feladatokat, megbeszéljük a teendõket, indítom a motort, aztán had szóljon. A motor is kicsit más, mint az általam eddig használtak, ugyanis ez egy fixre állított külmotor, kormányozni csak a lapáttal lehet, ez kissé lelassítja a manõvereket, de nem vészes. A még szokatlanabb az, hogy a kormányrúd igen hosszú, és lehetetlen elérni onnan a motor kezelõszerveit. Az elkötés rendben zajlik, szépen beszedjük a köteleket, kifarolunk, majd kimotorozunk a nyílt vízre.

Odakint kihúzzuk a génuát. A mancsaftok szépen teszik a dolgukat. A vízen találkozunk a társhajónkkal, átpasszolunk nekik egy PMR-t. Peti javasolja, hogy húzzuk fel a grószt is és menjünk el Tihanyba. Szélbe állunk és felhúzzuk, figyelve a latnikra, be ne akadjanak a lazy jack-be. Szépen felmegy, de nem sokáig marad fent. Ahogy beállunk félszélbe Tihany felé érezzük, hogy ez sok lesz. A génua is elég nagy, a grósszal együtt az elsõbálozók számára már ijesztõen dõlünk, ezért inkább visszaszedjük. Dõlünk anélkül is. ;) Viszont legalább kipróbáltuk a lazy jack-t. Szépen müxik, de így elmarad a vitorlahajtogatás izgalma... :) Egy idõ után az tûnik fel nekünk, hogy nem nagyon merészkednek a belsõ vizekre a kint levõ vitorlások (amúgy sincsenek sokan), a part közelében félszeleznek.

Megyünk a többiek után, és elérjük a kikötõt, õk már foglalnak egy móló helyet nekünk, de még kicsit várniuk kell ránk. Elõször azért fordulunk vissza a kikötõ szájából, mert nem indul be a motor. Aztán rájövünk, hogy túl volt szivatózva, végül beindul szépen. Aztán viszont újabb kört kell futnunk, mert nem bírjuk feltekerni a rollerre a génuát. Valahol elakadt. Lejjebb engedjük az egész vitorlát, úgy már be tud pörögni a helyére. No, ez is megoldva, most már kikötünk. A Win 22 mögött kötjük ki a hajót. Szépen mutatnak egymás mögött:

A kikötõben az egyik remek büfét célozzuk meg, ahol jól megkajálunk az elõttünk álló útra.

Elég nagy a szél, úgy döntünk, hogy megpróbálkozunk egy elsõ-hátsó reffeléssel. Találunk megfelelõ köteleket a hajón, és még a jack-ben pihenve lereffeljük a grószt.

Kimotorozunk, kihúzzuk és lereffeljük a génuát, ez eddig okés. Szélbe állunk, jöhet a grósz. Szépen felmegy és szelet fog. Így már remekül tudunk hátszelezni.

Próbálgatunk egy két halzolást, hogy szokják a mancsaftok a baum csapkodását. Nagyon bejön a reffelés, viszonylag nyugisan haladunk, pillangózni is tudunk. Ahogy beljebb és beljebb érünk, úgy válik kiszámíthatatlanabbá és erõsebbé a szél. Most már háromnegyed szelezünk, hogy ne csússzunk le az optimális útvonalról, így viszont hasítunk rendesen. Egy-egy nagyobb bedõlésnél igen izgalmassá válik az utazás. Laki is átveszi a kormányos pozíciót párszor, élvezzük nagyon az utat. A hullámok nagyobbodnak, szépen szeljük õket.

Siófokra fél 3 körül érünk. A kikötõ kicsit fel van fordulva, óriási tömeg van, valamilyen rendezvény zajlik éppen. Kismillió versenyhajó minden felé, sok egymásra kötve, nincs is elég kikötési hely. Mi is próbálunk keresni magunknak egyet, de esélytelennek tûnik. Keressük Petiéket is, de sehol nincsenek. Egy kis forgolódás után beállunk egy üres helyre, ahonnan azonnal elzavarnak, hogy kössünk rá valakire, az a hely foglalt. Fasza. Rükverc, akkor menjünk beljebb. A szûk helyen forgolódunk, de akkora a szél, hogy alacsony sebességnél nem bírunk motorral megfordulni, mert lefordítja a hajó orrát a szél. Végül ez lett a szerencsénk, mert így még beljebb mentünk és hátul a munkagépek környékén találunk egy passzos helyet. A kikötés nagyon izgi, oda kell figyelni, centiméterek maradnak elõl is, hátul is, de hibátlanul megy. Az egyik puffer átkötjük egy cölöpre, hogy szépen felfeküdjön a bárka. Egy hajó a seggünkben és egy elõttünk is, már vakarjuk a fejünket hogy milyen szép lesz a kiállás. Elindulunk, kicsit szétnézünk a kikötõben, de nem találjuk a többieket. Felhívni sem sikerül õket. Kimegyünk a Móló hotel strandjára, mintha itt lenne a rendezvény központja.













A partot már nagyon durva fehér habos hullámok bombázzák. Egy-két hajó megy csak kifelé, de azokat is rossz nézni, olyan nagyokat csapódnak fel-le, ahogy szemben haladva csapódnak át a hullámokon. Na ez kemény lesz. Külmotorral ilyen hullámokkal pont szembe kimenni a nyílt vízre, amikor ki-be lébecol a propeller... Itt nagy elõnye lenne egy beépített motornak. Lakival kitaláljuk a stratégiát, ahogy kiérünk, génua ki de nem teljesen és rögtön éles jobb lejtés. Kemény lesz, de menni fog. Csak érjünk ki valahogy a nyílt vízre, onnan már nem lesz gond. A legnagyobb veszély a sziklás mólónak csapódás volt.

Nem idõzünk most már sokat, már elmúlt 3 óra, a többiek már biztos elindultak visszafelé, vagy ami még valószínûbb, hogy már Siófok elõtt visszafordultak Füredre. Visszamegyünk a hajóhoz, és elkötünk. Közben az elõttünk lévõ hajó eltûnt, úgyhogy könnyen elindulunk a helyrõl. A kikõtõbõl viszont nem tudunk elsõ lendületbõl kihajózni, mert éppen jön befelé egy nagy hajó. Egy jollét kerülgetünk, ahogy visszafordulunk. A második nekifutás sem eredményes, még egy nagy hajó száguld befelé. Még egy kör bent, majd (ezt már alig hisszük) egy harmadik óriás is feltûnik a kikötõ elõtt. De ez még kicsit odébb van, nekiállunk kislisszolni elõtte. A hullámokat nagyon jól viseli a hajónk, még csak kis se lóg a propellerünk. Sikerül kiérni, de végül balra ejtünk nem jobbra, az biztonságosabbnak tûnik a rohamosan közeledõ óriás elõtt. Kihúzzuk és reffeljük a génuát olyan normál fock méretre, aztán leállítjuk a motort.

A visszaúton kreuzolunk Füred felé, elõször hosszúkat negyedszelezve, majd sûrûbben takkolva. Iszonyat jól megyünk, vannak szép nagy hullámok. Dõlünk szinte folyamatosan, ami így már nem okoz akkora riadalmat.



Az idő viszont már hűvösödik, felkerülnek a széldzsekik.
Itt éppen Laki a kormányos:

Persze néha egy-egy pöff igencsak megnyomja még így is a vitorlákat, akkor valahogy nagyobb a kapaszkodás... :) Néha lemossuk a génuát is:

Fél távnál ezek a pöffök már igen erõsek és gyakoribbak, ráadásul szörnyen forgolódós a szél, még egy-egy fordulást is sikerül meghiúsítania. A sok forgolódás miatt lassan távolodunk és lassan közeledünk, viszont izgalmas az út nagyon. A távolban feltûnik egy csúnyább felhõ, de nem erre tart.

Kicsit jobban elhúzódik a krajcolgatás, mint vártuk, a a parthoz közelebb érve enyhül a szél is. Motorra kapcsolunk. Bejárunk még pár kikötõt, mert elsõre nem találjuk meg a hajóét. ;) Maga a kikötési procedúra szépen megy. Este 7 van. Visszaadjuk a hajót és megállapítjuk, hogy ez állat volt! Rengeteg új tapasztalat, pompás túra, izgalmas szél, izgalmas kikötések, esõ egy deka sem.

Sajnálhatja, aki megijedt az elõrejelzések hallatán és nem jött ki a vízre. Ez egy tökéletes vitorlázós nap volt.

Itt megnézheted merre jártunk (GPS track):
http://sportstracker.nokia.com/nts/workoutdetail/index.do?id=464945